Temetés a munkatábórban.

Feltettük a halottat a szekérre úgy ahogy volt becsavarva a rogozsinába. Valami marmaládés ládák voltak még a szekeren, egy deszka aminek az egyik fele megvolt hegyezve és valami szám volt rá írva kék krétával. Azt mondták, hogy miután elföldeltük azt szúrjuk fel a hanthoz. Elindult a halottas menet a falu felé. Laji és én elöl űltünk, a két katona hátul, beszélgettek és nevetgéltek. A hulla középen, a marmaládés ládákkal letakarva.

Volt a brigádunkban egy Gerdánovics testvérpár. Temesvári szerbek voltak, de az egyik jól beszélt magyarul is. Már a szamosújvári börtönben is találkoztunk, onnan az ismerettség. Megigérte, hogy megtanít németül, mert sok nyelvet tudott. Jó barátság alakult ki köztünk. Elöször a der die das-t tanította meg, hogy mikor melyiket kell használni, aztán következett az ich bin (én vagyok) és ich haben (nekem van) ragozása. Közben szavakat is kellett tanulnom.

                        SALCIA  1961 április 24

Már azt hittük a nehéz munka befejeződött, de mint mindig, most is rácáfolt elképzelésünkre az élet. Reggeli után megszámolnak és mintha munkába mennénk a katonák a kapun kivül  várják, hogy mi kijőjjünk és el indulunk, de nem azon az úton ahol eddig jártunk, hanem ellenkező irányba. Nem tudtuk elképzelni mi történik, csak sejtettük, hogy más munkahelyre visznek.

Amint távolodtunk STOINESTI-től, láthattuk, hogy a gát koránt sincs kész, csak az a rész ami Stoinesti-hez közel volt.

Karácsony a tábórban.

Karácsonyra Adorján Dezső református lelkipásztor énekeket tanított két szólamra. A „Csendes éjt”, a „Ne aggodalmaskodjál”, a „Jézushoz jőjjetek” és „Fönn a csillagok felett” énekeket. Nagyon jól sikerült a próba,  Dezső meg volt elégedve velünk. Péter Miklós frissen végzett református lelkipásztorral szopránt énekeltünk, persze ahogy tudtuk. Csak halkan énekeltünk, mégis az őrség meghallotta és kiparancsoltak az udvarra.

Útazás Szamosújvártól a Dunadeltáig.

1959 szeptember 30-án este bemegyek dolgozni, hozzáfogok a gerenda vonalazásához, amikor a verekedős őr hozzám jön és azt mondja menjek vele. Nagyon megijedtem, hiszen nem csináltam semmi rosszat. Remegni kezdett a lábam alig tudtam mozgatni előre. Édes jó Istenem mi lesz velem? Innen az őr egy csoport emberhez vitt, és azt mondta maradjak ott.

 Átszálítottak a kolozsvári börtönbe.

Tőbbet nem zavartak kihallgatásokkal. Teltek a napok, én vártam mi lessz velem, amikor május  hatodikán zajosan csattog az ajtó zárja és engem szólítanak. Már el is felejtettem milyen a kihallgatás és  egy szobába visznek, ahol megkapom a civil ruháim maradékát, a zsebemben a cigarettával. Gyorsan kiszedtem, hogy nehogy megint elvegyék, aztán kivittek az udvarra, ahol egy duba várt reám, oda betuszkoltak.

Megkelt az újam.

Egy pattanás lett az újamra, ami meggyuladt és megdagadt. Nagyon fájt és Antal mondta, hogy orvost kellene hívjunk, mert még rosszabb is lehet. Megzörgette az ajtót és nemsokára jött is az őr, Antal elmondta milyen bajom van, és az őr elment jelenteni az esetet. Nem telt bele sok idő és a börtön parancsnoka, Bárány Elemér százados, akit most Bărănescunak hívtak, jött be a cellába, megnézte az újjamat és ő is láthatta, hogy elég nagy a baj, mert szemüveget hozatott, és ő személyesen vitt el az orvoshoz.

Letartóztatásom.

Emelem a kezem a kapucsengő felé, valaki a vállamra teszi a kezét és „sunteti arestat” (le van tartóztatva). Kinyilt a kapu „am adus”-mondta az egyik srác és mind a négyen bejöttek velem az épületbe. Feri csak állt a kapun kivül meglepődve, aztán a kapu becsukódott...

A kapun belül már más világ volt. A kapusszobában, az előtérben a folyosókon géppisztolyos katonák álltak, köszöntek a kisérőinknek

azok pedig vittek engem a 16-os szobámba.