Útazás Szamosújvártól a Dunadeltáig.

1959 szeptember 30-án este bemegyek dolgozni, hozzáfogok a gerenda vonalazásához, amikor a verekedős őr hozzám jön és azt mondja menjek vele. Nagyon megijedtem, hiszen nem csináltam semmi rosszat. Remegni kezdett a lábam alig tudtam mozgatni előre. Édes jó Istenem mi lesz velem? Innen az őr egy csoport emberhez vitt, és azt mondta maradjak ott. Néztem az embereket, de nem ismertem senkit közülük, pedig szerettem volna ha Csabi is itt lenne.

Ott egy tisztekből verbuvált társaság fel jegyezte a nevünket, hány évre vagyunk elitélve, születési adatunkat, és szüleink nevét, s hogy hol születtünk. Egy fél kenyeret, valami sós szalonnát és marmaládét raktak a kenyérre, azzal futólépésben kellett rohanjunk a teherkocsihoz, ami ott várakozott nem messzi tőlünk. Feltuszkoltak a ponyvával betakart teherkocsira, lezárták a ponyvát, aztán géppisztolyos katonák ültek fel vagy négyen és elindult a karaván. Vajon hová visznek? Ez volt most a fő kérdés. Sötét volt, este, a ponyva amugyis lezárt minden látási lehetőséget, csak éreztük, hogy az autó rohan velünk.

Egyszer csak érezni lehetett a vonatok füstjének a szaga. Tehát az állomásra visznek. Nem csalódtunk. A Szamosújvári állomástól elég messze marhavagonok álltak és a mi kocsink megállt közvetlenül a vagon mellett. Ahogy leugrottunk az autóról számoltak is és fel kellett másszunk a vagonba. Azt hiszem százat számolt az őr, amikor reánk zárták a vagonajtót.

A vagon közepén egy hordóban víz és egy üres hordó üressen állott. Egyetlen aluminium csupor volt a vizes hordóra kötve.

Persze megint a találgatások vajon hová visznek? Lehet bánya, lehet a Dunacsatorna, más börtön, vagy Oroszország. Csak azt ne édes Istenem, hiszen Vészi Károly nagybátyám édesanyám testvéröccse ott halt meg Szibériában. Mondták akik vele voltak. Mindegy, lesz ami lesz.

Lehetett vagy tíz, vagy annál is több vagon, nem lehetett számolni a sötét miatt, de sok volt az biztos.

Nagy későre elindult a vonat. Nem Kolozsvár felé, hanem Dézs felé vette az irányt. Megállás nélkül ment a szerelvény az éjszakában. Az emberek vagy ettek vagy elszunyókáltak ülve egymás mellett. Én az ajtó mellett kaptam helyet. Arra ébredtünk, hogy a vonat megállt. Kikukucskáltunk az ajtó résén, mások az ablakot célozták meg, mindenki kiváncsi volt hol lehetünk. Déda.

Tehát 35 km-re vagyok Radnótfájától. Gondolatban haza repültem drága jó szüleimhez, szeretett testvéreimhez, és aranyos nagymamához. Most nyilallott belém nagymama mondása „Janika most látlak utoljára” Igen meghalni visznek. Imátkoztam a jó Istenhez legyen velem most és mindenkor. Ámen.

A vagon ablakán sűrű vastag rács volt, alig lehetett kilátni rajta.

Bent olyan sokan voltunk, hogy alig lehetett mozogni a vízhez vagy a  tiblihez (az a hordó amit a wc-zésre használtunk). A rabok nagy többsége elszokott a zsíros ételtől, és amint megették a szalonnát, hasmenés lett a vége. Úgy fosott a nép, ahogy elő volt írva. Jajgatás

nyögéssel volt tele a vagon. Én néztem ki az ajtórésen és bámultam a természetet. Gyönyörü szép nap volt. A fák még zöldeltek, és roskadoztak a sok gyümölcs súlya alatt. Milyen jó lenne most egy almát szedni a fáról, vagy egy néhány szilvát megenni. A szájamban a nyál összefutott képzelődésemre.

Mozdult a vonat és mi tovább hallgattuk a kerekek csattogását.

Ratosnya, Palotailva, Gödemesterháza, Maroshévíz, Galocás, és megint ismerős hely következett. Gyergyóditró után Gyergyószárhegy. Az a szép község, ahol mi a középfoku építészeti középiskola növendékei egy nyáron át gyakorlatoztunk. Be kár, hogy megszüntették azt az iskolát. Ha végeztem volna, most nem ünék itt, hanem valahol, mint almérnök müködnék, szabadon.

Milyen szép is volt az a nyár. Tele szerelemmel és vígsággal.

Én Csergő Lenkének udvaroltam, Wild Misi Szász Manyinak,

Csernátoni Feri, Bartis Magdinak, Finna Géza,Oláh Manyinak.

Barátkoztunk Oláh Árpival és Cimbalmos Lajival. Az a sok séta. A parkban, a gombászás az erdőben, a minden szombat esti bálok. Ez mind a multé...

Az öreg rabok találgatták, hogyha a vonat Csicsóból  Szereda felé megy akkór Zsiláva lesz a végállomás, ha meg a gyímesek felé veszi útját, akkór a Dunacsatorna. A gyímes felé fordultunk... Közben az ivóviz fogyni kezdett és ahogy ürült úgy telt meg a másik cseber a vizelettel és az ürülékkel. Már annyira megtelt, hogy folyt ki a tetején és azok akik a cseber mellett ültek kérték ne menjünk a cseberhez, mert folyik rájuk a sok mocsok a cseberből. Persze azt nem lehetett szabályozni, hogy mikor menjen az ember vécézni. A bűz megtöltötte az egész vagont...

A Duna.

Hajnalban érkeztünk Brăilaba a kikötőhöz.Szomoru borult idő volt.Fújt a szél és mi a nyári rabruhában, a zsufoltságban eltöltött éjszaka után, fáradtan vártuk mi lesz a következő, amit még át kell vészeljünk.Kinyilt az ajtó és minket levezényeltek a vagonból.

Ahogy kinéztünk, látom a Dunát (addig sosem láttam), a parton egy hosszú valami és a vonat szerelvénytől addig a valamiig géppisztolyos katonák állnak két sórban kartávolságra egymástól. „Toată lumea coboară jos şi cu pasalergător pînă la bac” (mindenki kiszáll és futó lépésben az uszályig), üvőltötte az őr és mi leszállva a vagonból futólépésben a kis batyunkal a kezünkben egyes sórban az őrök üvöltései és ütlegelései közt elértük a hajót.

Mi, fiatalok még megúsztuk egy két ütéssel, de a szegény öregek, azok akik nem tudtak futólépésben szaladni, alig tudtak a vagonból leszállni, azokat aztán agyba főbe verték. Volt olyan rab is aki leesett és nem tudott felkelni. A következő rab fel kellett vegye és cipelje, vonszolja a hajóhoz. Siralmas látvány volt, amikor két öreg rab egymást vonszolva, az őrök ütlegelése között alig érték el a hajót. Mint az állatokat úgy hajtották az embereket, ezek a szadista állatok. A vagonokból kiabálni kezdtek a rabok, hogy

Hágába fogják jelenteni ezt a bánásmódot. Mindenki kiabált  mire a katonák lövöldözni kezdtek,  persze a levegőbe. A lövések hallatán a nép elcsendesedett, az őrők botja annál jobban forgott és ilyen körülmények között felpakoltak az uszájra és elindultunk a Dunán

lefelé. Itt Duna vizet kaptunk, úgy ahogy kimerítették a Dunából.

Örvendtünk, hogy legalább vizünk van. Nagyon éhesek voltunk. Találtunk a hajó fenekén néhány szem borsót, és azt ropogtattuk, pedig volt köztük zsizsikes is elég.

Az uszáj lassan haladt a Dunán, és mi elaludtunk...

Útban a pokol felé.

1959 október 3-án reggel a hajó megállt egy rögtönzött kikötőn.

Kinyilt a csapóajtó és „ kifelé”, parancsolták az őrök. Kiszálltunk a partra géppisztolyos katonák gyűrűjében körbefogva, aztán tizessével állítottak össze és karonfogva indítottak útnak vagy ezer rabot, úttalan útakon, ahol még a fiatal katonák is alig tudtak menni. Az eső esett és mi alig tudtunk menni a sáros vizes úton a sziget belseje felé. Órákig mentünk és a sorok megnyúltak, mert az öregek nem tudtak lépést tartani a fiatalabbakkal, kiabálás, hogy

„Ţine mai aproape banditule” (tartsatok közelebb egymáshoz banditák) üvöltözték és mint a cséphadaró csapkodták a lemaradottakat. Nagyon sokat mehettünk, amint egyszer a  távólban megjelent előttünk valami építmény, ami mindenre hasonlított csak éppen házra nem. Amint közelebb értünk látom, hogy két sor kb. 4m magas szúrósdrót kerítéssel körbekerített,  a négy sarkán őrbódéval ellátva, ami magasan,  összetákolt gerendákon állt, és létrán lehetett felmenni oda. A két drótkerítés között felgereblyézett terület volt ez volt a tiltott zóna.

A saivan (júh akol).

Alacsony falu, kifli alaku,magas nádzsupfedővel. A kifli alak két végén és középen egy egy ajtó volt. Ez volt az ugynevezett „saivan” magyarul olyan „júh akol” ahol a juhok téli szállása volt.

A bejárati kapu deszkából  volt öszetákolva. Látszott, hogy hamar kellett megoldani ezt a munkatábort. A fűves udvarnak az egyik sarkában, közel az egyik őrtoronyhoz egy nagy szögletes gödör volt ásva, úgy két méter mély, frissen vágott fűzfa gerendákkal körbe rakva, és rogozsinával álcázva, ha beleesett valaki bizony nem tudott kimászni belöle. Az eső esett, az emberek hulla fáradtak voltak, még a katonák is. És amikor kinyílt a kapu és minket megszámolva beengedtek, végignyúltunk a vizes füvön.

Igen ám, de ez nem ment ilyen könnyen, mert amikor az utolsó ember is bekerült ismét sorakozót rendeltek és ismét megszámoltak vagy kétszer, mivel nem jött ki a szám. Azt mondták álljunk ötösével, miután kiszámolták az első ötvenet, megkérdezték ki volt katonatiszt kint. Jelentkeztek vagy tizenötön, és volt közöttük egy tábornok is, Fulga Gheorghenak hívták, repülős tábornok volt. Így az első ötvennek  adtak egy ilyen volt katonatisztet, ezek lettek a brigádosok. Nagyon sokat gúnyolódtak Fulgával. Akinek civilruhája volt, levetköztették és rabruhába öltöztették. Így szabadult meg Fulga a csufolódóktól mivel rabruhában olyan volt mint a többi rab. Kapott egy kulacsot, egy sajkát, egy kanalat, egy csuprot, egy szalmával megtöltött párnát, két lepedőt és két pokrocot, ezzel bevonultunk az úgynevezett hálóba és a brigádos kiosztotta az ágyakat. Minden ágyba kettő-kettő került, és emeletes ágyak voltak.

Onnan lehetett tudni, hogy júhakol volt, hogy az ágyak a száraz ganéra voltak állítva. Egy hordóból megtöltöttük a kulacsunkat vizzel és máris gazdagok voltunk, mert volt vizünk. Nagyon éhesek voltunk, kopogott a szemünk az éhségtől, de mivel lekötöttek a sok rendezkedéssel, késő délután lett amire egy szekeren ennivalót hoztak nekünk. Ahogy kijöttünk az údvarra, valakik beszélgettek magyarul és én is hozzájuk csatlakoztam. Az egyik Sánta István katolikus pap volt, a másik Salamon László Gyergyószentmiklósi

fiatalember,  aki résztvett a magyarországi 56-os forradalomban. Úgy került be a börtönbe, hogy 1956  után megjelent a Fehér könyv címmel megjelent könyv ahol az 1956 –s felvonulókat fényképezték és valaki felismerte őt a felvonulók között. Ez volt a bűne, hogy éppen akkor pont ott volt.

Megkaptuk az ételt, nem tudtuk honnan hozták, mi nagyon éhesek voltunk és pillanatok alatt elfogyott az étel. Laci azt mondta az ételre, hogy jó volt, úgy látszik ebbe fehérnép is belenyúlt. Árpakása leves volt egy szögletes 10x10x3 cm-es puliszkadarabbal.

Az eső megállt és mi kimentünk az udvarra ismerősöket keresni.

Én sem ismertem senkit és engem sem ismert senki. Így nem volt senkim Ha magyar hangot hallottam, én is odaszegődtem, hogy legalább magyar hangot halljak. Volt közöttünk református lelkipásztor is, bizonyos Karcagi Sándor, aki betánista volt és azért zárták be, mert szervezkedett. Legalább is ezzel az ürüggyel.

Estefelé (remorkás) utánfutós traktorral hozták a vacsorát. Megint kaptunk ugyanakkora puliszkát, mint a délben és káposzta levest. Ez már nem volt a déli ízekkel. Egyszerű sósvízben megfőtt káposztalapi.

Vacsora után ismét megszámoltak, mivel az éjszakai váltás vett át.

Aztán takarodó. Persze itt is a villany egész éjjel égett a „hálóban”

Egy nagy csebret vittünk be a kis és nagy dolgainkat elvégezni, mivel éjjel nem volt szabad az udvaron lenni. A „pas alergător deţinut” itt is érvénybe volt. Bárhová mentünk csak futólépésbe lehetett, és lehajtott fejjel.

Az ágyamat egy erdélyi görögkatolikus pappal osztottam meg, szerencsémre, mivel ő már a Dunacsatornát is megjárta 1952-ben, és nagyon tapasztalt őreg úr volt. Mikor megtudta, hogy én is teológus vagyok, apáskodó szeretettel nézett rám. Mindketten soványak voltunk és így könnyen megfértünk egymás mellett. Valahonnan Máramaros környékéről származott, de már nem emlékszem melyik faluból. Amikor felszámolták a görögkatolikus vallást és kényszerítették a híveket, hogy papostól térjenek át az ortodox hitre, ő nem tért át, és ezért bezárták. Domnul părinte Moldovan Ioan volt a neve.

Másnap reggel öt órakor ébresztőt jeleztek a kapunál felfüggesztett síndarabbal amit egy kalapáccsal ütni kezdtek. Az őrők bejöttek botokkal és mint a teheneket ütötték az embereket, hogy kifelé, sorakozó, számolás végett. Hatórakór volt a váltás és addig valahogy megkellett számolni minket. Persze várni kellett, amig a nép megkapta a brigádját, aztán összeálltunk ötösével, és vártuk, hogy az őrség méltóztassék kifáradni megszámolni minket. Előszőr a brigádosok, aztán miután bebizonyosodott, hogy minden jó akkor jött az igazi számolás és átadás. A reggeli pergelt árpalé, amit úgy hívtak hogy „kávé”, egy kockacukornyi marmaládé (vegyes íz), és 10 dkg kenyér. (Azért csak annyi, mert azelőtt való nap nem dolgoztunk. A 25 dkg kenyeret csak a munkanap ledolgolzása után

kaphattunk. Vigyáztak arra, hogy az állam nehogy becsapódjon.)

Reggeli után ismét számolás de most már a katonaőrség számolt át az egyik szekus őrmesterrel aki aztán velünk volt kinn a munkatelepen is. Tizesével állítottak össze, hogy a menetoszlop minél kissebb legyen. Így is nagyon hosszú volt. Minden tiz méterre egy egy katona géppisztollyal mindkét oldalt, és elől, hátul egy-egy géppuska. Azonkivül vagy tiz őrmester, és a katonák parancsnoka. Volt még öt farkaskutyás katona is.

Így meneteltünk vagy öt kilómétert, az úttalan útakon, hogy védőgátat építsünk a Duna mellé. Amikor odaértünk, sórba voltak állítva a talicskák, persze használtak, össze-vissza  potyolva, görbe fogantyukkal, és minden kettő kapott egy talicskát, egy lapátot és egy ásót. Válogatni nem lehetett. Ahogy jöttünk a sórban, úgy kellett venni a talicskát is és a többi szerszámot is. Én kaptam a talicskát, ami elég rozoga volt, és az öreg kapott ásót és lapátot. Mondta, hogy dolgozzunk együtt. Én nem bántam.

A szekus parancsnok elmondta, hogy mit kell tennünk. Kiásuk a földet és a talicskával felhordjuk a töltésre. A napi nórma 3,5 köbméter. Ma még nem mérjük a normát, de holnaptól már mérni fogjuk a kiásott mennyiséget. Minden nap tanut kell hagyni, hogy láthassák a napi teljesítményt. Elkezdődött a munka. A zsírozatlan talicskakerekek nyikorogtak, a kerekek bevágtak a friss földbe és amint minden oldalról jöttek a talicskák álandó jövés-menés lett.

Kimérték a gát szélességét, ami 24 m, azt mondták, hogy a magassága 8 m és a gát tetején egy 7 m-es út lesz. A nehéz földmunka miatt, a kiéhezett, sovány emberek hamar kifáradtak és meg-meg álltak a talicskával, ilyenkor az őrök kiabálni keztek és akit leülve láttak egy-egy botütéssel bíztattak a munkára.

Délben megjött az ebéd, minket összegyüjtöttek a remorka köré, ahol a hordó állt az étellel és ahonnan egy rab, aki a konyháról jött, kiosztotta az ételt.

Mindenki kapott egy merítőkanál (polonic) árpakását és egy darab puliszkát. Ezzel dolgoztunk estig. Este, mikor menni kellett haza, karonfogva kellett menni, hogy nehogy valamelyik elessen és ne tudjon bemenni. Úgy hajtottak haza, mint a teheneket a csórdából.

Egész úton üvöltötték hogy ne maradjatok le és ha valaki nem tudott sietni akkor agyba főbe verték a lemaradtakat.

A kapuban ismét számolás és átvevése a raboknak, aztán a vacsora, ami nem volt más mint káposztaleves és puliszka. Lefekvés.

Másnap ismét esni kezdett az eső, és még nehezebb volt menni az úton. A talicskázás is gondot okozott mert a fellazult földbe nemcsak bevágódott a talicska kerék, hanem megtelt sárral és nem fórgott, hanem csak csúszott, ha taszítottuk. Nagyon nehéz volt. Ma már muszáj volt tanut hagyni amikor megkezdtük a munkát. Este mérni fogják a teljesítményt. Akinek nem lesz meg a nórmája, azt a kapunál megverik. A mi brigádosunk Andreica Ioan volt, egy oltyán katonatiszt. Lehetett vagy 35 éves. Este, amikor mérni kellett a normát, nekünk megvolt. Az történt ugyan is, hogy az öreg pap, aki már megjárta a Dunacsatornát, ő tudta hogyan kell tanut készíteni estig. Én, amig szép lassan elvittem a talicskát ő vigyázott, hogy körberakja a mi gödrünket földdel és amikor annyi lett a magasság amekkora kellett legyen, akkor a zöld füvet rátette a tanura és már meg is volt a norma. A brigádosok minden este jelentették, ki nem csinálta meg a normát, és a kapunál visszatartották azokat és mindegyik kapott tíz botütést a fenekére. Sokszór bizony este 10 és 11 óra is volt amig a „lustákat” megtanították nórmát csinálni. Késő éjjelig tartott a megalázó verés, az őrök fáradhatatlanul verték a népet, sőt voltak katonák is, akik szívesen besegítettek a verésbe, sőt a tábórparancsnok is, aki századosi ranggal büszkélkedett, pedig magas girhes, görbehátú csúnya legény volt. Ez így ment nap mint nap megállás nélkül. Akiket az elején vertek meg már rég elfelejtették a vacsorát, amikor a kapunál még tartott a jajveszékelés a botok suhogása. Másnap ismét munkába kellett állni úgy,  megverve, de a normát mindenképpen teljesítesítsed. Estére a Saivanba betettek egy nagy hordót, hogy a kis és nagy dolgainkat éjjel ott elvégezhessük. Na nem azért, hogy nehogy megfújjon a szél, hanem, mert a katonák nem tudták volna éjjel szemmel tartani a sok pöcegödörre járó rabot. Minden éjjel két rab volt éjjeli szolgálatban, ezek reggel a hordót ki kellett vigyék kiönteni a pöcegödörbe. Mivel az öregek és a betegek nem tudták elvégezni ezt a munkát, volt olyan, aki egy puliszkadarabért egész éjjel őrködött és aztán másnap dolgozott. A zsírosabb és több étel meghozta a hatását. A kiéhezett, addig löttyön élt rabok hasmenést kaptak. A fosás annyira ment, hogy több ember végezte a dolgát mint ahányan dolgozni tudtak. Persze ez nem tetszett a hajcsároknak és üldözni kezdték azokat, akik dolgukat végezték. Így nem tudtak az emberek elmenni a pöcegödörig,  hanem ott végezték a dolgukat, ahol lehetett. Nagyon sokan betegedtek le és nagyon sokan nem tudtak kimenni dolgozni, többnyire az öregek. Persze, bennt sem hagyták az embereket békén. Ellenőrizték a szobákat és akit ott találtak össze-vissza verték, hogy szimulál és nem akar dolgozni. Hogy milyen az emberi leleményesség? Rájöttek, vagy eltanulták, hogy a „tanut” lehet költöztetni és új tanut is lehet szerkeszteni. Az nem számított, hogy a gát nem emelkedik, de a norma megvan ez a fontos. Ha nem raktuk meg eléggé a talicskát azért vertek meg, ha megraktuk és mivel nehéz volt és megálltunk pihenni azért ütöttek, mindig volt ok a verésre.