Volt a brigádunkban egy Gerdánovics testvérpár. Temesvári szerbek voltak, de az egyik jól beszélt magyarul is. Már a szamosújvári börtönben is találkoztunk, onnan az ismerettség. Megigérte, hogy megtanít németül, mert sok nyelvet tudott. Jó barátság alakult ki köztünk. Elöször a der die das-t tanította meg, hogy mikor melyiket kell használni, aztán következett az ich bin (én vagyok) és ich haben (nekem van) ragozása. Közben szavakat is kellett tanulnom. Nem sokáig tanulhattam a németet, mivel egyik napról a másik napra elvitték őket valahová. Anyit megtanultam, hogy Ich bin Gráma János (én Gráma János vagyok). El tudtam mondani, hogy Én megyek haza (Ich gehe nah hauze). Sok éneket tanultam németül és spanyolul, de a legjobb az, hogy megtanultam elég jól románul.

            Itt Salcián volt orvosi rendelő is. Három orvossal. Volt még egy fogtechnikus, de ő csak a kinti személyzet fogait rendezte, ha kellett aranyfogat is csinált. Orvosság nem igen volt, de azért ha valaki beteg volt már felmentették, vagy nem küldték nehéz munkára. Nehéz munka a gátépítés és a sáncásás volt. A mezőgazdasági munkák könyü munkának számítottak. Előnye az volt, hogy tele ehették magukat zöldséggel, még haza is hozhattak belőle. Hátránya az volt, hogy nem kaptak csak tiz deka kenyeret.

Ezért nem nagyon ment senki, csak a nagyon öregek, vagy a betegek. Egyszer Karap Dani hozott nekem is egy néhány hüvely zöld borsót. Nagyon finom csemege volt, a sok nyúlsaláta után, amit   mi kaphattunk a mezőn.

Nagy Benedek, nagybeteg lett. Azt mondták, hogy gyomorfekélye van. Később Kovács Bálint szólt nekem, Pál Lajostól (maroknyi székely-nek nevezték, mivel alacsony nüvésű volt)tudja, hogy nem gyomorfekélye volt, hanem egy nagy pántlikagilisztát hajtottak el tőle. Most legalább rendbe jön.

Az első levelező lap.         

Elromlott a hernyótalpas traktor és nem tudták taposni a gátat, azzal nyomtatták le a gátra felhordott földet. Az történt, hogy amig a traktort a rabokból kiválasztott mesteremberek megjavították, minket is kapálni vittek, a legnagyobb örömünkre. Egyben volt az egész teológia, már akik ezen a munkatelepen voltak. Dr. Erdő János, Dr. Dobri János, Mózes Árpi, Antal Laci, Veres Karcsi, Székely Lala, Nagy Endre, Miklós István, Adorjáni Dezsőke, Péter Miki, Elekes István, és én. Nem volt leányálom kapálni a borsót mivel tele volt tövissel és ami a legrosszabb volt, csihánnyal. Gyönyörü napsütés volt, olyan erőssen tűzött a Nap, hogy ami burjánt kikapáltunk azonnal kisűlt, elfonnyadt. Derékig levetközve kapáltunk, vigyázva, hogy senki se maradjon le közülünk és közben a két professzor előadást tartott. Mi hallgattuk. Tényleg sok volt a borsó és mi le-le csiptünk egy-egy hüvelyt és mivel nem volt időnk kimagolni, összerágtuk és kiköptük a haját. Mindenki csak egysoron ment, de ha valamelyik elmaradt, rögtön segítettük, hogy utolérjen. Fölöttünk pelikánok keringtek, és várták az alkalmas pillanatot, hogy a vízre szálljanak, és megtöltsék bögyüket halakkal. A sirályok sikitva, rikácsolva, egymást kergetve csaptak le a vízre magukkal ragadva áldozatukat, majd újra és újra megállás nélkül végezték ezt a műveletet, amig este lett.

            Elmélázva kapáltam, már azt sem hallottam, hogy mellettem beszélget valaki, én otthon voltam gondolatban és a drága jó édesanyámra gondoltam, akivel olyan sokat kapáltunk együtt, hallottam hangját, amint beszélgetett velem, láttam az arcát, mintha pillanatokig mellettem lett volna. Szívemet meleg hullám árasztotta el, és egy pillanatig elfelejtettem, hogy hol vagyok és hogy rab vagyok. Merengésemből a börtönőr, Loredan ébresztett fel, pont akkor, amikor én lehajoltam és kitéptem a burjánt a borsó tő mellöl. Megbökött a botjával és megkérdezte hová való vagyok. Én mondtam, hogy régeni, de amikor láttam értetlenül néz rám, pontosítottam, hogy ahol a  gitárokat csinálják.Értetlenül nézett rám, azt hiszem azt sem tudta mi az, hogy gitár.

-  Sunt din Ardeal .( Erdélyből vagyok)

- Aşa aşa. Ai prăşit mult afară? ( Úgy úgy. Sokat kapáltál kint?) - kérdezte, és akkor jöttem rá, hogy neki különös volt, hogy én nem kivágtam a burjánt, hanem kigyomláltam. Elmeséltem, hogy haton vagyunk testvérek és bizony nagyon sokat kellett dolgozzunk, mivel én vagyok a legnagyobb. Megkérdezte, mi az a folt a hasamon, mert ő még ilyent nem látott. Mondtam, hogy anyajegy, úgy születtem. Mikor észrevették a kollegák, hogy elmaradtam, vinni kezdték az én soromat is és mivel elmaradtam a sortól a beszélgetés miatt, Loredan „culcat deţinut, tărîş mars” (hasra fegyenc és hason csúszva) kellett elérjem a társaságot, hogy a töviseket lenyomjam a földre, aztán tovább ment.

Estefelé, mivel nem tudtuk befejezni a kapálást, hasra fektette az egész társaságot és hasoncsúszva hengereltette le velünk a megmaradt borsótáblát, mintha megkapáltuk volna.

            Bent az udvaron aztán bejött a parancsnok felsorakoztatta az összes rabokat, elmondta, hogy akik jól viselkednek és teljesítik a normát, azok levelezőlapot kapnak és írhatnak levelet haza, és kérhetnek egy öt kilós csomagot. Minden brigádos hivatalból kap

levelezőlapot, és az őrök választották ki az „élmunkásokat”.

Én imátkozni kezdtem. Drága jó Istenem most segíts meg, hogy kapjak én is levelező lapot érthesíthessem drága jó szüleimet, hogy élek és jól vagyok. Loredan, aki a sorok közt járt megáll előttem és „Hai burta neagră, ieş afară” (gyere fekete hasu ide ki). Nem tudtam magamhoz térni meglepetésemben. Drága jó Istenem hálát rebeg lelkem, amiért megsegítettél. Hálás szívvel köszönöm.

Bevittek az irodába, körülbelül 100-an lehettünk a brigádosokkal együtt. Kaptuk a levelezőlapot és egy ceruzát. Azt kellett írjuk, amit ők diktáltak.

            „Dragii mei! Sunt bine sănătos. Vă rog să-mi trimiteţi un pachet de cinci kilograme la adresa........, Vă sărut cu drag....”.

            Ennyi és nem több. Odaadtam a levelezőlapot, miután megcímeztem, aztán visszamentem a hálóba. Mivel a brigádosok is velünk voltak, vacsorát csak akkor kaptunk, amikor mindenki visszaérkezett. Mi, akik levelet kaptunk örvendtünk, akik nem kaptak irigykedtek. Úgy éreztem a menyországban vagyok, mintha egy zsinort nyújtottam volna ki, ami összeköt engem szüleimmel.

Csak imátkozni tudtam, csak hálákat mondtam a jó Istennek . Enni is alig tudtam pedig nagyon éhes voltam. Persze mint mindig, most is voltak nagyon okosak, akik tudták volna mit és hogyan írjanak, hogy az otthonoak megtudhassák, hogy élünk és küldjenek nekünk  minnél több dolgot, ami nekünk itt szükséges. Én örültem, hogy azt a keveset, amit lehetett leírhattam és szüleim tudnak rólam, ez engem kielégített, és hálás voltam érte Istenemnek.

A teológusok közül csak én kaptam levelezőlapot, pedig mind  fiatalok voltunk és mindegyik ügyesen dolgozott. Szerintem bármelyik kaphatott volna levelezőlapot. Itt valóban a szerencse vagy az Isteni áldás volt az, hogy levelező lapot kaptam.

            Mintha megenyhült volna a légkör. Enyhült a szigoruság. Azt a barakot, ahol az őrök szoktak lenni kiürítették és klubot csináltak belőle. Könyveket hoztak, igaz csak román nyelven, de könyvek voltak, amit olvasni lehetett. Igy olvastam ki Szabó Gyula ”Gondos

Atyafiságát”. Legalább megtanultam a román nyelvet. Újságot hoztak, filmet vetítettek, mindenki már tudta, hogy hazamegyünk. Már csak napok vagy hetek kérdése. Írt az újság Gagarinról, aki meghódította a világűrt, legyőzte a fasisztákat. Nekünk mindegy volt, ki kit győzött le, vagy mit hódított meg, minket csak egy érdekelt, mikor megyünk haza. Még történt valami, ami említést érdemel. Két oszlopot állítottak fel az udvarra és voléhálót húztak ki rá, hogy a rabok sportoljanak. Igaz sportolni csak az orvosok és a konyhán dolgozók tudtak, mert mi nekünk dolgozni kellett és mikor hazakerültünk, már hulla fáradtak voltunk, nem volt kedvünk volézni. Az a fontos, hogy enyhült a lég, csak az élelem is javulna egy kicsit, akkor lenne jó világ.

Az első csomag otthonról.

Három hét telt el amióta a levelet megírtuk és már kezdtek szálingózni a csomagok. Esténként szólítgatták az embereket a kapuhoz a csomagért. Egy este engem is szólítottak.Istenem! A szívem a torkomba vert, azt hittem kiugrik a helyéből. A kapusszobában az asztalon ott van az én csomagom, ami az enyém. Szüleim tudnak rólam, tudják, hogy élek, tudják hogy hol vagyok.

Olginak az írásával volt megcimezve. Kartondoboz volt, vászonnal bevonva. Az őr egy nagy késsel kettéhasította a vásznat és szólt, hogy vessem le a kabátomat és amit nekem ad azt tegyem a kabátra. Kivágta a kartondoboz zsinorját, és szemem elé tárult a doboz tartalma. Egy szép törölköző, amivel le volt takarva a csomag, zsírpapirban füstölt szalonna, szárazkolbász, tejpor két dobozzal, csokoládé, amit édesanyám készített, (ezt tészta helyett küldte), ÁMO szappan, fogkefe, menta fogpaszta, és egy kicsi üveg méz egy ingbe belecsavarva. Az ing sötétkék volt, vékony piros és sárga csikokkal. Volt még négyszáz cigaretta,  százassával összekötve és egydoboz KOSSUTH cigaretta. Gyufaszálak összekötve és hozzákötve a gyújtó rész. Mindent, amit megfogtam megcsokoltam és úgy tettem le a kabátomra. Láttam, hogy az őrnek nem tettszik az én elérzékenyülésem, de én nem tudtam türtőztetni magam. Anyi év után ez az első valami, amit ők is és én is megérinthettünk.

Elszorult a szívem, amikor a vásznat, amin az Olgi kézírása volt, felemelte megnézte aztán rádobta a kabátomra. A doboz a földön maradt.

            Bementem a barakba, és mindent letettem az ágyra, aztán végigkináltam a közelemben lévőket egy cigarettával, annyi év után az elsővel. Mindenki örömmel fogadta. Másnap felvágtam a szalonát, a kolbászt, a csokoládét, és adtam minden teológus kollegának és még öt-öt cigarettát fejenként. Nem tudtam úgy rágyújtani, hogy ne adtam volna valakinek egy szívást a cigarettából. Megértettem, és nem is haragudtam érte. Nagy szó volt egész cigarettát látni valakinek a szájában, hát még azt a kezedbe fogni. Nádból szipkát csináltam és a cigarettát háromfelé vágtam, hogy tovább tartson, így szívtam ezután. Reggel a „kávéba” tejport tettem, nagyon finom volt.

             Kolegáim elfogadták az ajándékot, de ahányszor rágyujtottam mindig adtam a cigarettát szájról szájra, amig elfogyott. Azt hiszem testvériesen osztottam el mindent. Igaz nem is panaszkodtak, sőt amikor ők is kaptak csomagot, ők is pont úgy osztozkodtak, mint én. A szokást nem hagytuk el.

Meglátogatott  Marosvásárhelyi Gombos Ernő, aki a munkásbrigádban volt, hallotta, hogy csomagot kaptam és eljött, hogy megkinálhassam. Megkináltam mindenből, és tanított egy éneket, ami nekem nagyon tetszett:

            Az élet olyan könyünek látszik

            Pedig a boldogságig

            Olyan hosszú az út.

Az ember végig megy rajta egy párszor,

Aztán kezdheti százszor

Mig a célhoz eljút.

            De ha én egyszer eltévedek,

            Új életet már nem kezdhetek...

Az élet olyan könyünek látszik,

            Pedig a boldogságig,

            Nagyon hosszú az út.

                                                ***

Az élet  folytatódott a munkatelepen. A gát megépült, már a simításokat is elvégeztük rajta, a mocsár lecsapolásával is végeztünk, az öntözőcsatornák is müködtek, meleg volt és mi kukoricát kapálni mentünk.Tűzött a nap és mi álandóan szomjasak voltunk.

A kulacsunkban megmelegedett a víz és mi úgy ittuk, mint más a teát. Dél már elmult és a mi hasunk korgott az éhségtől. Szemünk álandóan a láthatárt figyelte, ha megjelenik a porfelhő, ami azt jelentette, hogy jön a traktor az ebéddel. Még a katonák is a porfelhőt figyelték, hát akkor mi, akik nem reggeliztünk olyan kaloriadús reggelit, csak a „kávét” és a kenyeret. Nagy későre megjelent és a katonák gyülekezőt fújtak, pedig a traktor még jó messzi volt.

Összegyültünk egy csomóba és egyesek leültek, mások lehevertek, és vártuk az ételes hordó megérkezését. Nagy nehezen megérkezett és  szabadkozott, hogy elromlott a kapcsolószekrény és amig megcsinálta eltelt az idő.

Utolsónak kaptam meg az ebédet, már mindenki heverészett az ebéd után, én is elfogyasztottam az ételt és gondoltam leheverek egy kicsit, amikor a katona, aki utolsónak ette meg az ebédet, elég közel volt hozzám, valahonnan máramaros környékéről jött,egyesek szerint magyar Tót- nak hívják és mi rabok „hărdaiu”-nak csufoltuk, mivel ő így hívta a hordót, girhes sovány szőke fiú volt, hozzám szól, „măi deţinut ia canistrele şi du-o la remomca” ( te rab fogd a kanisztert és vidd a remorkához).

Én örömmel mentem,  gondoltam, hogy a maradékból még nekem is jút egy kevés, de amikor közel értem  hozzá”*culcat deţinut” kiáltott rám, fogta a géppisztoját és egy sorozatot lőtt a levegőbe. A lövések zajára a katonák parancsnoka is és a mi őrmesterünk is a katonához sietett és megkérdezték mi történt? A girhes katona azt mondta nagy bölcsen, hogy el akartam szökni. Az őr egy lipován, nagyon csendes és nagyon rendes őr volt, levette a derékszíját és nagyon megvert. Hiába védekeztem, hogy ő hívott, nem nekem volt igazam. Alig tudtam felkelni a földről és odavánszorogni a többiekhez. A katonák szakaszvezetője mondta az őrnek, hogy ő nem hiszi, hogy el akartam szökni, hanem a katona akart szabadságra menni és ezért csinálta a cirkuszt. Szidta ”hărdaiut” és többet sohasem hozta őrségbe. Többet sohasem láttam, a nevét sem tudom biztosan, de bízom abban, hogy Isten megfizet neki, amiért ártatlanul megveretett. Mi tovább imátkoztunk, hogy Isten világosítsa meg elméjüket, hogy láthassák, mi nem vagyunk az ők ellenségeik. Az őrök azt szokták mondani, hogy a tolvajok az almafáról csak az almát lopták el, mi az almafát akartuk kivágni. Ez volt az ők filozofiája.

Miután bementünk a coloniára hivatták a brigádosunkat és a kapuhoz rendeltek engem. Már azt hittem, hogy ismét megverődök és már reszketett minden idegszálam, de nem ez történt. Két napi zárkát kaptam, de csak éjszakára. Nappal dolgozni kellett. Persze nem írtam alá a büntetést, mivel nem éreztem magam bűnösnek. Én nem akartam megszökni. Azért bekisértek a zárkába, ahol találtam egy társat, aki azért került a zárkába, mert az őr amikor a kutatásnál benyult a zsebébe, a kanál, aminek a nyele élesre volt csiszolva elvágta az őr kezét. Rendes Lajosnak hívták és a marosmegyei Bánd községből került Kostáncára katonának, egyedül magyar.Addig provokálták az 56-os magyar forradalommal kapcsolatban, amig rábizonyították, hogy szimpatizált a forradalommal és ezért 6 év börtönbüntetést kapott. Egy évvel volt idősebb nállam, de sokkal bátrabb és talpra esettebb mint én. Nagyon jól beszélte a román nyelvet, csak a neve árulta el a származását. Én is elmondtam, hogy ki vagyok és miért vagyok bezárva és, hogy szászrégeni vagyok, hogy voltam  a marosvásárhelyi középfoku építészeti középiskolába, ami megszünt, és estibe végeztem, a Bolyaiban érettségiztem, hogy a teológiáról tartóztattak le, mivel verset írtam a magyar forradalommal kapcsolatban. 8 évet kaptam, de remélem nem töltöm le. Örültem, hogy nem vagyok egyedül, mire ő figyelmeztetett, hogy van még egy társunk, a sarokban, de az már halott. Végigfutott a hátamon a hideg ennek hallatán, de az ember mindent megszokik. Reggel láttam, hogy a halott egy gyékénnyel (rogozsinával) van letakarva. Csak a bakkancs látszott ki a gyékény ( rogozsina ) alol. Jött az őr és szólt, hogy fogjuk meg a halottat és vigyük ki a kapuhoz.Az őr megkérdezte Lajost, hogy tud-e lovat vezetni? Aztán előkerült egy szekér, amivel a faluból a csomagokat szokták hozni, egy kimustrált girhes ló és két géppisztolyos katona.Ti fogjátok eltemetni ezt a banditát.