Karácsony a tábórban.

Karácsonyra Adorján Dezső református lelkipásztor énekeket tanított két szólamra. A „Csendes éjt”, a „Ne aggodalmaskodjál”, a „Jézushoz jőjjetek” és „Fönn a csillagok felett” énekeket. Nagyon jól sikerült a próba,  Dezső meg volt elégedve velünk. Péter Miklós frissen végzett református lelkipásztorral szopránt énekeltünk, persze ahogy tudtuk. Csak halkan énekeltünk, mégis az őrség meghallotta és kiparancsoltak az udvarra. Lefektettek hasra a hóra és ott tartottak egy óra hosszat. Ha megmozdultál, kaptál egyet a bottal a hátadra. Már azt hittük vége a karácsonyi ünneplésnek, de miután behajtottak bennünket, és a társaság elcsendesedett, a románok halkan kántálni kezdtek. Miután ők befejezték következtünk mi. Gyönyörű, felejthetetlen este volt. Úgy éreztük Jézus tényleg leszállt az égből, megszületett.

Istenem mikor fogom én is szabadon elénekelni a ,, Csendes éjt...”

Stoinesti.

A nagy hideg és a sok rab elhalálozása oda vezetett, hogy 1960 január 15-én összeszedtük cokmokjainkat, és megszámolva átvittek a Stoinesti-i barakba. A „júhakol” után ez kastélynak minősült pedig ez is csak egyszerü deszkából volt összetákolva, de mégsem volt juhistáló. Itt már volt konyha és innen hozták nekünk az ételt, amig a „Saivan”-ban laktunk. Itt kerültem össze Székely Lajos negyedéves teológussal, akivel egy ügyben tartóztattak le és örültem amikor Lala felajánlotta, hogy legyek vele egy ágyban, mivel itt is kettessével aludtunk. Lala hamarabb kikerült a Deltába több tapasztalata volt és volt ismerőse a konyhán is. Bement hordót mosni és hozott nekem is az ételmaradékból. Rám fért, mivel csak a csont és a bőr volt rajtam. Volt neki tűje és a cérnát a szalmazsákból húztuk ki és megvarhattam a kabátomat, amit a kutya letépett rólam. Lala ismerte Erdő Jánost kintről, a teológiáról és így többször összegyültünk az ő ágya körül mivel nem vittek ki dolgozni. Itt kerültünk össze dr.Dobri János református teológia profeszorával, Hajdu Géza (Leánder atya) az erdélyi ferencesek utolsó principálisával, Gurzó páterrel, Szentmártoni Bálint (Odorik atya), Karcagi Sándor református lelkipásztorral, Gellért Imre, Kelemen Imre, Nyitrai Mózes unitárius lelkészekkel, és ezek fiaival Kelemen Csongórral és Nyitrai Leventével, Mózes Árpád,  Antal László, Dani Péter, Veres Károly, Bibó László, Gödri Oláh János evangélikusokkal, Nagy Endre, Miklós István, Elekes István, Adorjáni Dezső, Péter Miklós református teológia hallgatókkal. Nagyon jó volt együtt lenni. Sokmindenről beszélgettünk, tanultunk és nagyon sokat imátkoztunk. Nem voltak felhőtlenek ezek az öszszejövetelek, mert vagy az őrök zavartak meg, vagy valamelyik brigádosnak nem tetszett, hogy mi megint összegyűlünk, és felszólítottak, hogy oszoljunk szét. A rabtársaink között is voltak, főleg a vasgárdisták, akiknek nem tetszett, hogy mi magyarul beszélünk. Azt mondták, hogy ha mi más nyelven beszélünk, akkor biztos hogy őket szidjuk. Azt szerették volna, ha ők a közelünkben vannak, beszéljünk egymás közt is románul, hogy ők is értsék. A vasgárdisták szerint, mi magyarok, csak arról álmodunk, hogy hogyan lehetne minél hamarabb Erdélyt Magyarországhoz csatolni. Szerintük minden magyar gyanus, és azért is zártak be bennünket megérdemelten a komunisták. Voltak a román rabok között is nagyon sok művelt, sok nyelvet beszélő úriember. Ilyen volt Mircea Marin, akit csak MM-nek szólítottunk, bukaresti ügyvéd volt, és mint minden ügyvéd, sokbeszédü. Egy másik úriember, Ioan Dezideriu Sîrbu egyetemi tanár, író, akinek sok könyve jelent meg. Olyan szépen beszélni románul senkit sem hallottam addig. Tökéletesen beszélte a franciát, a németet, és még magyarul is tudott. Sokat beszélgetett Kovács Bálinttal, aki a mi brigádunkban volt és nagyon sok verset tudott. Ismerte a görög mitológiát és előadásokat is tartott. Tőle tanultam meg Willon „Haláltánc balladáját”, Stefan Vasile (don Bazilios), ahogy mi neveztük Iasi opera énekes volt. Văcaru Dumitru ugyancsak Iasi történelem tanár, aki a brigádosunk is volt. Nagyon szépen tudott csontból kereszteket faragni. Văsîi Gheorghe bukaresti egyetemista. Stanca Teodor, aki az én brigádomban volt, Muţiu Caius és Bagiu Aurellal, ők Temesváron voltak egyetemisták az 1956-os magyarországi forradalomkór és szimpatizáltak a forradalmárokkal. Olyan szépen mint ahogy ezek az emberek énekelték az „O ce veste minunată”, a „La mulţi ani cu sănătate să vă dea Domnul tot ce doriţi, Cristos a înviat din morţi” vagy az „A ruginit frunza în vii” senkitől azelőtt nem hallottam. Gyönyörűség volt hallgatni amikor ők énekeltek. Grecu itt is Andreicat tette főbrigádosnak, aki parancsolt az összes brigádosoknak és nekünk raboknak is. A brigádosok két porciót kaptak az ételből, és nekik járt mindenből a legjobb.

Lehullott a hó és a társaságot számolni rendelték az udvarra. Kiválasztották a betegeket, akik úgy érezték, hogy betegek jelenkezhettek. Mivel láttam, hogy sok ismerősöm ott van a betegek közt, én is oda álltam a betegek közé, de Andreica, akinek a brigádjában voltam azelőtt, megfogott és visszavitt az egészségesek közé. ( Később tudtuk meg, hogy nem a börtönbe, hanem a nádvágáshoz vitték a „betegeket”.

Akkor nagyon haragudtam Andreicara. (Most hálával tartozom neki, mivel akkor nagyon sokan haltak meg azok közül, akik akkor a nádvágáshoz kerültek).

Andreica nem sok szimpatiának örvendett a rabok között, mivel úgy viselkedett, mintha ő is börtön őr lenne. Verte a rabtársait, ha nem volt más program, kiparancsolta a népet az udvarra és katonásdit játszott velünk. Meneteltetett, díszmenetbe járni, csapkodni a lábunkat mint a katonák, jobbra át, balra át, hátra arc, és így tovább. Ha nem csináltuk, akkor megbüntetett. Nem kaptunk ebédet, vagy ha neki úgy tettszett felpofozott. Neki minden szabad volt. Ha nem Andreica foglalkozott velünk, akkor az őrök rohantak ránk és kutatást rendeltek el, ami azt jelentette, hogy mindenünket elszedték, amit nem tudtunk hirtelen elrejteni. Tűt, cérnát, kést, fényképet, tűzcsiholót, civil ing, vagy alsónadrág, megszabadítottak tőle. Mivel nem dolgoztunk, a kenyér adagot 10 dekára szűkitették és az élelem is gyengébb lett. Úgy lefogytunk, és olyan gyengék lettünk, hogy alig tudtunk az ágyból leszállni.

Emlékszem egy reggel  a kenyér választásnál az én kenyerem még öt dekásra sem sikeredett és Badiu délbe odahozta a fél puliszkáját és nekem adta, én nem akartam elvenni tőle. Azt mondta, hogy ő mint első választó háromszór akkora kenyeret kapott, mint én és lelki ismeret furdalása van emiatt. Mikor látta, hogy nem veszem el, azzal a trükkel jött, hogy nekem most van szükségem az ételre, mert fiatal vagyok, ő jobban bírja az éhséget.Ő sem volt sokkal idősebb, mint én.

Megmaradt bennem ez az önfeláldozó ember emléke. Budapesten találkoztam vele 1993-ban az “1956-osok Világtalálkozóján”.  Jó volt megemlékezni ezekről az együtt töltött évekről.

Gellért Imre unitárus lelkész nagyon értelmes, tanult és olvasott ember volt. Müveltsége páratlen volt. Nem csak szép és jó prédikációkat mondott, hanem ha nem zavartak az őrök vagy a brigádosok, világi énekeket is tanított. Nagyon szerette a feleségét, aki hivatalból elvált tőle és ezért nagyon busult.

Ime:    Akit én szeretek mindennél drágább

            Akit én szeretek nem adnám én

            Akit homlokon csókolt a múzsa sem álmodhat szebbet

            Gyönyörű a világ, hiszen érzem, hogy Ő az enyém.

Holnap ellopom én a hajnal fényét,

Sugarát fonom én hajad köré,

És a napsugarakból egy nagy koszorut majd letépek

Hogy örökké a fényben legyen, akit én szeretek.

***

Egy másik: Már elmúlt, már nem fáj, már vége,

                        Én nem téged vádollak érte,

                        És nem kérem többé már,

                        Hogy légy enyém.

De ha az a másik számon kéri

Ki voltam néked én?

„Futó kaland volt”- mondod majd

És legyintesz könnyedén.

                        Oly rég volt az első vallomás

                        Két csók közt súgtad

                        „Csak te, és senki más”-

                        Ez már a multé...

Többé útadba már nem állok

Légy boldog nélkülem.

Tenéked mindent megbocsájtok,

Ne félj nem fáj nekem.

                        De kérlek,

                        Ne mond azt senkinek,

                        „Hogy semmi más, csak futó kaland”

                        Voltam Neked.

A brigádunkba került még egy magyar ember, Balázsy Károly Pál bácsi. Zilah környéki  Érszentkirályon volt földbirtokuk. Még Ady Endre is megénekelte egyik versében a Balázsyakat. Pirospozsgás arcu, vigkedélyü, igazi úriember. Nagyon sokat beszélgettünk vele, főleg azért, mivel Székely Lala főldije, Érszentkirályi volt.

Egy nap brigádonként kivittek a raktárba, és a nyári ruhát kicserélték pufajkára. A katonáktól elnyűtt pufajkák hátára ráfestették a CR betüt, ami azt jelentette „contra revolutionar” (ellenforradalmár) és mi büszkén hordtuk, mert nem fáztunk benne. Kaptunk téli katonasapkát, ami nagyon jól fogott, mert le lehetett ereszteni a fülét és nem fázott a nyakunk és a fülünk. Két kapcát, egy zsebkendőt, egy törölköző kendőt, egy gallér nélküli katona inget és egy téli gatyát.

Mintha újjá születtünk volna. Minden tiszta volt rajtunk. Annyi idő után sem mi, sem az ingünk és gatyánk nem volt megmosva, és ime most tisztában vagyunk. Alig ismertük meg egymást miután összekerültünk, de jó érzés volt tiszta ruhába lenni.

Sajnos vége lett a „szabadságnak”, mivel elment a hó és minket ismét kivittek dolgozni a gátépítéshez. Minden kezdődött elölről. A norma, a verés, a kiabálások, a süvítő szél, a nyomoruság. A kezünk fagyott rá a lapátnyélre, vagy a talicska fülére. Kesztyünk nem volt, de még zoknink se, csak a kapca, ami a lábunkra volt tekerve. Rosz bakancs és az is füző nélkül. Kezünk, lábunk megfagyott. Még a föld is amig kiástuk és felraktuk a talicskára, amit lapátolni kellett, kopogóra fagyott. Az üvöltő őrök közöttünk rohangáltak és azzal melegedtek, hogy minket ütöttek, és hajtottak. Este a kapunál a brigádosokat tartották vissza és őket verték meg, mert nem csinálták meg a normát. A mi brigádosunk a Văcariu Dumitru nem volt roszindulatu ember, de ő is kiborult a verés után és ő is kezdte hajtani az embereket az ő finom modorában. Gráma ur legyen szíves menjen, mert nem akarok kikapni megint, és így tovább. Ez volt az ő stilusa. Estére ismét kigyózott a sor a kapu előtt verésre várva. Vizes lepedőt tettek a fenekünkre és úgy ütöttek. Így nem látszott a botütés, csak a fájás maradt meg.

Február nagyon szeles volt. A cigány is azt mondja „ha hideg van az nem baj, mert szaladunk és kimelegszünk, de a szél az mindenlyukat megkap és a csontig hatól”.  Hát így voltunk mi is. Rájöttünk arra, hogy a töltés mellett nem ér annyira a szél, hát megraktuk a talicskát oda löktük a gát tövébe ott meg álltunk és pihentünk egy kicsit és nem fáztunk. Persze az őrök rájöttek ere és most a gát tövéből zavarták el a fázókat. Felvittük a talicska földet és mikor a gát tövébe értünk a következővel ismét megálltunk és addig nem mentünk el amig nem kergettek el. Ez volt a mi kicsi örömünk, ha nem vették észre, hogy mi pihenünk és nem hajtottak. Bármilyen lassan hordtuk is a földet, mégis néhány ezer talicska földet felhordtunk a gátra, csak mi tudjuk milyen körülmények között.

A tavasz beköszöntésével rügyezni kezdtek a fák, fű nőtt a közelünkben és mi téptük és ettünk mindent, ami megtöltötte a hasunkat. A konyháról szereztünk sót, amit kis zacskóban a nyakunkban hordtunk. A zacskót a lepedőből kitépett darabkából vartuk. A kanál nyelét addig sikáltuk a kövön amig éles lett és ezzel a füvet, vagy a leveleket apróra vágtuk, megsóztuk és a levesünket összevegyítettük ezzel a vagdalt zöldséggel. Így többnek tünt az étel amit meg ehettünk és úgy éreztük, hogy jól laktunk pillanatnyilag.

Elterjedt a hír, ha befejezzük a gátat, akkor nincs amit kezdjenek velünk és haza engednek. Már sokan azt is tudták, hogy aki jól dolgozik, azt engedik előszőr ki. Hiába mondták a tapasztalt rabok, hogy ezek csak álhírek, mégis sokan teljes erőbedobással dolgoztak, a gát épült és a végén mi is kezdtük hinni, hogy más munka nem létezik. Szívünk tele volt reménnyel.

Visszajöttek a gólyák, a pelikánok, ott köröztek a fejünk felett, hogy aztán a nádak között elbújt tavakból megtölsék bögyüket hallal és továbbkörözve eljússanak fészkeikhez halat szállítva csemetéiknek.

Milyen is az élet. Radnótfájáról a Duna deltába kellett jöjjek, hogy sirályt és pelikánt lássak. Szépek voltak. A sirályok fürgék, a pelikánok nagyon lusták. A sirályok repültek a viz felett és egyserre rácsaptak a vízben lévő halra és kiemelték a vízből és tovább repültek vele. A pelikánok úgy tettek mint a vadrucák vagy a vad libák, leszálltak a vízre és uszkálva fogdosták össze a hal adagjukat. Hogy szerettem volna én is madár lenni és el szállni velük együtt, hogy aztán soha vissza ne jöjjek erre a vidékre ezek közé az emberek közé.

Szüntelenül imádkoztam. Hálát adtam Istennek, hogy szép időt adott, hogy nem kell fázzak, hogy velem van és nem kell féljek a veréstől.

A mi brigádunkat és még egy brigádot kiválasztottak, hogy befejezzük a gátat.  A többi brigádokat máshová vitték. Este tudtuk meg, hogy sáncokat kellett ásni a tavak lecsapolására. Öt méter széles és három méter mély kellett legyen. Mi szerencsések voltunk, mert nekünk nem volt normánk. Frunda Karcsi bácsi mérte a magasságokat és ahová kellett még tölteni, mi hordtuk a szükséges földet, simítottuk a gát oldalát. Örültem amikor nem voltam azok közt, akik a norma nemteljesítésért verést kaptak.

Egyszer Frunda Károly bácsi engem és Popescu Mirceat elküldött két katonával, hogy cövekeket verjünk be előre a gát tetején, amire ő később majd feljegyzi a magasságot, ameddig a töltést kell emelni. Másnap elindultunk egy nagy kötés  cövekkel és egy kalapáccsal cöveket verni. Két katona kisért géppisztollyal. Mind a négyen fiatalok és azt hiszem egyidősök voltunk. Az egyik katona, a káplár román volt és nagybányai, a másik fruntás (őrvezető) gyergyószentmiklósi székely fiú, Varga Attilának hívták, és miután jól elmentünk a tábórtól és kezdtük beverni a cövekeket, megkérdezték kik vagyunk és mit csináltunk. Nem akarták elhinni, hogy ilyen csekélységért nyolc évet kaptam. (Attilával, miután kiszabadultam az IREM-nél kollegák lettünk és nagyon jó viszonyba voltunk mindvégig, amig megnem halt).

Mivel mi csak reggel és este kaptunk ételt, a katonák akik minket őriztek megosztották az ebédjüket velünk, mivel ők nem tudták megenni, vagy lehet nem is akarták. Erdélyiek voltak, mint én és azt hiszem sajnáltak bennünket. Műveltebbek voltak társaiknál.

Miután befejeztük a cövekelést, lefeküdtünk a gát oldalára és csak késő délután mentünk be a munkatelepre. Különösen szép nap volt, ami eddig nem volt és azután sem többet.

Persze a zsírosabb étel megtette a hatását, másnapra hasmenést kaptunk mindketten, de én nem bántam, mert legalább érezhettem egy kis otthoni ízt, vagy legalábbis ami hasonlított valamennyire a civil konyha ízére. Sajnos nem sokáig élvezhettük a katonáink társaságát, mivel leszerelték őket.

Még egy ideig simítgattuk a gátat, de mint mindennek ennek is eljött a vége. Minket is a lecsapolás és öntöző csatornák ásásához rendeltek. Szerencse, hogy a nagy tél után gyönyörű tavasz köszöntött ránk és az idő felmelegedett. Levetközve lehetett dolgozni. Nem volt könnyű hátom méter mélyről kidobni a földet.

Úgy oldottuk meg, hogy padkákat készítettünk ahová feldobtuk a földet és innen valamelyikünk tovább dobta amig a felszínre került a föld. Itt már csoport norma volt, amit teljesíteni kellett. Ezt sem lehetett teljesíteni de az őrök nem tudták kiköbözni a normát és úgy ejtettük át őket ahogy akartuk. Mint mindig, most is éhesek voltunk. Rájöttünk, hogy a nád gyökere valami lisztes  dolgot tartalmaz, ami ehető. Tömtük a hasunkat vele és ittuk az elvágott nádgyökérből kifolyó vizet, ami különös ízü volt, mi azt mondtuk olyan mint az ásványvíz. A víz  összegyült a sánc alján és mi megmosakodhattunk és még az ingeinket is kimoshattuk, ami estére meg is száradt. Jobban kezdtük érezni magunkat megmosakodva és tiszta ingbe öltözve. Mi fiatalok, az alsó részt ástuk és így mindig vízben álltunk. A baj az volt, hogy ahogy nőtt a víz vérszípók (piócák) kerültek belé és bizony nehéz volt őket leszedni a lábunkról.Sokszor négy öt is ránk tapadt és ilyenkor megsóztuk őket és le estek a lábunkról. Érdekes T alakban marta meg a lábunkat és ameddig nem szívta tele magát, nem tudtuk levenni a lábunkról. Ezért kellett a só.

A sok rosz víz, a sokféle burján és mindenféle falevél, amit mi megettünk és megittunk (még az avas halzsirt, ami büdös is volt és azért adták, hogy a bakancsot megkenjük vele, még azt is megettük, csak teljen a hasunk) oda vezetett, hogy vérhas ütötte fel a fejét és úgy hullott a nép mint összel a légy. Az emberek legyengültek, mivel az étel mind gyengébb és gyengébb volt. Mivel csoportnorma volt, most csoportosan verték este az embereket.Voltak rabtársaink, akik megjárták az orosz fogságot, volt zsidó rabtársunk aki  Ausshwicot is megjárta, és azt mondta, még ott sem volt ilyen teror, ami itt ebben a pokolban létezik. Román ember román embert képes agyonverni csupán azért, mert nem vonják felelőségre érte. Nem elég, hogy egész nap dolgoztunk, majdnem étlen és szomjan, hazafelé úgy hajtottak bennünket mint az állatokat. Aki lemaradt ütötték, rugták, zavarták, mintha nem is emberek lettek volna. Szerintük minket kivégezni hoztak ide. Megdögleni, ahogy ők mondták, rohadt banditák. Nem is tudom hogy lehetett belenevelni ezekbe az emberekbe annyi gonoszságot, roszindulatot, annyi kegyetlenséget, amennyi ezekben létezett. Szerintem nem is voltak emberek. Vagy ha igen akkor az emberiség legalja lehetett, akikkel mindent meg lehetett csinálni. Bárkibe belele hetett kötni. Az is baj volt, ha az ember reá nézett. Miért nézel rám? - kérdezte és már is feküdj, hasoncsúszás , kellj fel, feküdj , hasoncsúszás, és így tovább addig amig az illető már nem tudott felkelni és akkor az lett, hogy nem teljesíti a parancsot és ezért verés jár.

Egy este számolnak és nem jön ki a számolás. Számolnak és számolnak és sehogy sem akar kijönni a  létszám. Szólítják a brigádosokat kinél nincs meg a létszám. Végén kisül, hogy az egyik brigádból egy Scurtu nevezetü fiatal ember hiányzik. Az egész brigádot, amelyikben Scurtu volt a kapuhoz vitték és végig verték, amiért nem vigyáztak a rabtársukra, hogy ne tudjon elszökni.

Persze riadóztatták a katonákat is amiért nem voltak elég éberek, megindult a keresés kutyákkal, lövöldözve, rakétázva. Minket behajtottak, botokkal ütve, mint a veszett kutyák, ránk zárták az ajtót, és azt mondták, aki kijön az ajtón agyonlövik. Persze nem  találták. Nem vittek ki dolgozni, de nem is adtak enni sem. Kihajtottak az udvarra, és ott voltunk hasra feküdve délig, a katonák a négy toronyban golyószóróval felénk irányítva készenlétben álltak, hogy lelőnek mindannyiunkat, ha megmozdulunk. Az őrök és a brigádosok a barakban felkutattak mindent és kihordták, amit csak el lehetett venni tőlünk. Volt civil ing, kapcából vart tarisznya, alsónadrág, zsebkendő, és minden, amit a rab el tudott dugni, ami a kintiekhez kötődött emlék volt, halomba rakták és meggyújtották. Ott égett el szemünk láttán minden emlék ami még volt. Ismét ütések kiséretével behajtottak a barakba, hogy rendbe tegyük ágyainkat amit ők szétzúztak. Két napig tartott a kényszer pihenő, és a terror, ami ezután következett kibírhatatlan volt. Két nap után megkapták Scurtut, aki valami száraz kórécsomóba húzta meg magát, de a kutyák végülis megkapták.

Letépték róla a ruháit, össze-vissza verték a feldühödött katonák, bilincsbe verték kezét és lábát, odahozták a kerítésen kivül, minket is kihajtottak az udvarra és mi végig kellett nézzük amint addig ütötték, amig összeesett. Azt kellett mondja, hogy így jár aki szökni próbál. Őt elvonszólták és nekünk zöld hagymaszár levest adtak, amibe csak víz és só volt. Scurtut többet nem láttuk azután.

Csak tiz deka kenyeret adtak másnap és a normát ismét bevezették, de a verést is, ha nem volt a norma teljesítve. Munkába menet és jövet csak karonfogva lehetett és lesütött fejjel. Még több őrt rendeltek mellénk, akik még vadabbak voltak, mint az eddigiek, pedig azok sem voltak angyalok. Bármikor belénk kötöttek és akkor vertek meg, amikor akartak. Állandó rettegésben éltünk. Ételünk ízes árpakása volt amibe annyi légy volt beledögölve, hogy minden kanálba legalább kettő került, vagy olyan borsóleves, ahol minden borsószemben a zsizsik benne volt. Recsegett a fogunk között a zsizsik, meg a légy és mi kezdetben még válogattuk, de később már belefásúltunk és ettük válogatás nélkül. Nem finnyáskodtunk, mert élni akartunk, mindent túlélni, életben maradni még akkor is, ha ők halálra itéltek bennünket.

Lecserélték a ruháinkat „nyári” ruhára. fentről lefelé fehér és világos szürke csíkok voltak benne. Ugyanolyan nadrágot és sapkát kaptunk. Mindenre reá volt festve a CR (contra revolutionar), de mi örvendtünk, mert új volt és tiszta. Kaptunk inget és gatyát is. Cipő helyett gumibocskort kaptunk, persze semmi kötelékkel és így innen-onnan egy kis drótot szereztünk és azzal szorítottuk a lábunkra. Mezőgazdasági szandálnak hívták. Szép időben még elboldogultunk vele, de sárban nagyon csúszott és esett ki a lábunkból. Később megszoktuk és csoszogtunk elég jól vele.

Brigádunkat elvitték hajót kirakni. Kukoricát és borsót raktunk zsákokba és azt egy remorkára kellett felrakni. Ezt vetőmagként használták a lecsapolt és felszántott földbe.

Az uszályon, ami a kukoricát és a borsót szállította volt egy szoba szerüség, amit a hajóskapitány lakásnak is használt, legalább is a felesége is ott volt vele. Volt még egy pincsi kutyájuk, fehér és csupa szőr. Pont amikór odaértem a kabin elé, az aszony kilépett a kabinból és egy tálba kenyeret és tojás rántottát tett ki a kutyának. A kutya még észre sem vette az ételt, én lehajoltam és kikaptam a tányérból a kenyeret és ami rántotta reá ragadt és belegyúrtam a számba. A kutya csodálkozva nézett rám, a katona észrevette, hogy valamit felvettem, rám kiáltott és hívta az őrt. Az aszony hiába mondta, hogy nem történt semmi, a katona csökönyösködött és az őr reámvert vagy ötöt a derékszíjával, de hogy mi történt tulajdon képpen csak a kutya és én tudtuk. Olyan gyorsan begyúrtam a kenyeret a számba, hogy mire az őr odaért már le is nyeltem. Mikor a következő zsákkal a kabin előtt elmentem, a nő kijött és a zsebembe dugott egy darab fehér kenyeret. Kalácsként osztottam szét a fiuknak falatonként, hogy ők is részesülhessenek ebben a fönséges ételben. Minden zsebünk megtöltöttük borsóval, amit aztám csemegének osztogattuk a közeli ismerőseinknek. Lala este szólt, hogy a konyhások kitettek egy hordóban valami ételmaradékot. Kilestük a kedvező alkalmat és odarohantunk és egy nagy csajka árpakásával tértünk vissza. Aznap teleettük magunkat még Adorjáni Dezsőkének is jútott belőle.