Temetés a munkatábórban.

Feltettük a halottat a szekérre úgy ahogy volt becsavarva a rogozsinába. Valami marmaládés ládák voltak még a szekeren, egy deszka aminek az egyik fele megvolt hegyezve és valami szám volt rá írva kék krétával. Azt mondták, hogy miután elföldeltük azt szúrjuk fel a hanthoz. Elindult a halottas menet a falu felé. Laji és én elöl űltünk, a két katona hátul, beszélgettek és nevetgéltek. A hulla középen, a marmaládés ládákkal letakarva. A falu elején lehettünk és a katonák egy eperfát láttak meg, tele eperrel. Meg állították a szekeret és mondták, hogy menjünk mi is epret szedni. Tele ettük magunkat eperrel, de a katonák nem akartak betelni az eperrel, mivel egy cseresznye fa is volt a közelben. Laji szólt is a katonáknak, hogy a hullát is elkéne temetni, mert bűze van, mire azok is észre tértek és elindultunk temetni. A falutól nem messze a temető mellett megállítottak és azt mondták itt ássunk egy gödröt. Volt egy ásónk és egy lapátunk. Laji fogta az ásót és a burjánokat lekaszálta vele, aztán a lapáttal fére nyomtuk és elkezdte ásni a gödröt. Egy méter széles és két méter hosszu. Igy az igazi. A homokos földet könnyü volt ásni. A katonák most is csak álltak kicsit távolabb tőlünk és nevetgélve nézték amint a gödör mélyül. Nem volt még másfél méter sem a gödör amikor azt mondták, hogy elég. Mi Lajival egymásra néztünk és levettük a halottat a szekérről és behelyeztük a gödörbe. Rátettük a marmaládés ládákat és Laji a keserülapikat is a gödörbe rakta, hogy elfödje a volt kollegát, aki már itt marad örökre, aztán belapátoltuk a földet. A katonáknak úgy látszik nagyon sietős lett a dolog, mert gyorsan a szekérre parancsóltak bennünket és hazafelé indultunk.. Egyszer Laji észreveszi, hogy a deszkadarab a szekeren maradt, szólt a katonának róla, de ő fogta a deszkát és bedobta a burjánok közé.Igy ért véget a mi temetésünk. Annyit tehetünk, hogy levett sapkával egy félpercet álltunk a betemetett hant előtt.

***

Lajival barátok lettünk, sőt kiszabadulásunk után és az úgy nevezett 1989-es román forradalom után, a Marosmegyei Volt Politikai Foglyok Szövetségének a vezetői lettünk. Itt is találkoztunk. Hála Istennek.

Megrostálják a munkatábort.

Hastifusz járvány ütötte fel a fejét a munkatelepen, és az orvosok tanácsára a betegeket kiszedték közülünk és rövid időn belül elszállították. Mi úgy tudtuk, hogy Kostancára, a kórházba vitték, de semmi sem volt biztos. Így került el az ismerőseim közül Bibó Laci, akivel egy ágyban aludtunk, dr. Erdő János profeszor, Balog László és Salamon László Gyergyóból, Dajcs András, Várhegyi István, Nagy Benedek, Pál Lajos, Páskándi Géza, Lakó Elemér a Bolyairól, Péter Miklós, Kelemen Csongor, Nyitrai Levente, a teológiáról, Gellért Imre, Karcagi Sándor, Kelemen Imre, Nyitrai Mózes lelkipásztorok, Karap Dániel és Nicoara Ioan Marosvásárhelyről, és még sokan mások, akik nem jelentettek semmit nekem.

Lehet, nem is ismertem őket. Ismerősök mentek el, akikkel már összeszoktunk, akiktől tanulni lehetett valamit, akik mellett könyebben teltek a napok, de hát ez a börtön nem azért vagyunk itt, hogy egymást segítsük, hanem azért, hogy túléljük ezt a ronda életet ezt a ronda világot.

Kovács Bálinték sokszor reggelig beszélgettek, a római és a görög mitológiáról, verseket tanultunk, egyszóval ittuk a tudományt, ahogy lehetett. Nappal vagy mezőgazdasági munkára vittek, vagy a  sáncokat ástuk, attól függött, hogy milyen kedve volt a börtönparancsnoknak.

Egyszer az ebédszünetben, mert amig a katonák nem ettek mind, addig mi pihenhettünk, a fiuk fogtak egy homoki kigyót és mi néztük, ahogy Palade Dorin orvostanhallgató, miután levágta a fejét a kigyónak, megnyúzta és felhasította, mivel a kigyóban volt valami és mi szerettük volna látni, hogy mi van benne. Egy béka volt egészben a kigyó belsejében majdnem teljesen épen. Persze egy-kettő tüzet csiholtak és a kigyó, ami még mozgatta a farkát hamar a tűzbe került és egyszere csak eltünt az éhes rabok gyomrába.

Néha estére filmet hoztak, igaz olyan orosz filmet, ahol jött a vonat és hozta az orosz katonákat Berlinből Oroszországba, és győztünk, levertük a kapitálistákat, és ezzel vége. Nem bántam, mert ez is jobb volt mint semmi. Legalább a filmen láttunk szabadon mozgó embereket, pedig valójában ők is rabok voltak, a komunizmus rabjai annyi külömbséggel, hogy az ők drótkerítésük egy kicsivel nagyobb teret engedett nekik. Sokat olvastam persze románul mivel csak román könyvek voltak és így gyarapítottam román nyelv tudásomat. Szerencsére Dobri Janó bácsi velünk maradt a tanárjaink közül és a teológusok is maradtak elegen, hogy áhítatot tarthassunk. Meg is fogtunk minden lehetőséget, hogy egybegyüljünk és imátkozhassunk.

Kezdett fogyni a fogpasztám, pedig mindig nagyon keveset tettem a fogkefére, Pavlovici Florin, aki újságírónak készült, mondja nekem, hogy a szappant reszeljem meg a késsel és vegyítsem össze a fogpasztával és amikór kiszárad lehet használni sokáig mint fogpasztát. Szót fogadtam és így maradt nekem fogpasztám nagyon sokáig, ami inkább szappan ízü volt, de mi a fogunkat mostuk vele, és nagyon jó volt.

Patakfalvi Sándor székelykereszturi tanár látogat meg, megkinálom egy fél cigarettával, mert már spórolni kell, nagyon örül neki, és megígéri, hogy szipkát készít nekem. Én addig nádból készítettem a szípkát, és ez is pont olyan jól szólgált mint a csontból készített, de ezért nem kellett husz cigarettát feláldozni. A szipka elkészült és nagyon sokáig megvolt, de  egy költözködés alkalmával lába lett. Valakinek megtettszett... Emléknek jó lett volna...

A kerítésen kivülrõl egy girhes sovány lovat hoztak. Szegény ló még a fejét sem tudta tartani, majdnem a földig lógatta. Mondta is Veres Karcsi, hogy holnap lóhust kapunk. Szegény pára olyan sovány volt, hogy a rab ételben meg sem kottyant, alig volt észrevehető, hogy hús is van az ételben, pedig ezt a húst sem a katonák, sem pedig az őrök gondolom nem fogyasztották.Több volt a csont rajta mint a hús.Hálát adtunk Istennek, hogy kirendelte a mindennapit.

***

Kukoricát kapáli vittek. Jó derékig ért már a kukorica. Mindenki egy sórt kapott és nyomultunk előre a kapálással. Tulajdonképpen nem a kukoricát kapáltuk, hanem a töviseket kellett kivágni a kukorica sorok közül. Antal Laci mondja is vicesen, remélem uraim ezt a kukoricát nem mi kell leszedjük, mert akkor nem tudom hogy fognak őrizni minket. Ameddig a szem ellátott, csak kukorica volt látható. Megoldják ők azt is, nem kérnek tanácsot tőlünk. De a próféta beszéljen belőled, adja Isten, hogy igazad legyen. Én sem bánnám. Őszre a kukorica három négy méteresre nőtt és két három cső lett rajta. Termett, mert a föld nagyon jó volt, és a rabok aránylag jól megkapálták. Hogy oldották meg a betakarítást, nagyon érdekesen.

Útakat vágtak a kukoricásba hosszába és keresztbe. Így láthatóvá vált a kukoricás széle és a katonák nem kellett csak arra vigyázzanak, hogy senki sem lépje át az útat. Jött a remorka és a rabok egy csoportja már rakta is a lehántott kukoricát a remorkára.

Nagyon sok nyers kukoricát ettünk meg, főleg azokat amelyikek tejesek voltak. Mennyit gondoltam az otthoni kukorica szedésre, amikor otthon főtt kukoricát ettünk ilyenkor este. De az rég volt.

 ***

A legjobb mégis a hagymaszedés volt. Minden létező helyet megtöltöttünk hagymával, mert azt bármilyen ételbe be lehetett tenni. Az volt a hagyma baja, hogy nagyon csípős volt. Úgy ettük, hogy könnyezett a szemünk, de megtelt a hasunk.

Innen az árkok takarításához vezényeltek. Nem volt nagyon nehéz, mert csak a beomlott földet kellett kidobni a sánc oldalába, hogy ne folyjon vissza, ellemben itt az volt a baj, hogy a sánc tele volt piócákkal. Volt úgy, hogy öt hat, sőt tiz is kapaszkodott belénk, s aztán alig lehetett leszedni a lábunkról. Vittünk sót és ezzel próbáltuk eltávolítani úgy, hogy megsóztuk a piócát. Enni nem volt jó.

Most már rendszeresebben adták a csomagokat, csak az volt a baj, hogy ki volt téve az ember a brigádos kénye kedvére. Annak adta a csomagot aki neki tettszett, vagyis a barátainak, vagy azoknak, akik felezték a csomagot a brigádossal. Még így is jobb volt, mert legalább tudtak az emberről otthon. A brigádosok minden hónapban kaptak csomagot. Ez volt az ő fizetésük.

Az ételünk az nem volt jobb, de a csomaggal mégis lehetett pótolni azt a hiányt, amit nem kaptunk meg itt. Volt már cigaretta, lehetett olvasni könyveket, néha régi újságot, amit beadtak, lehetett volézni, aki hozzáfért a labdához, mert inkább azok játszodtak akik a konyhán, meg a dispenzárban dolgoztak, de jó volt nézni azokat a meccseket amiket ők játszodtak.

            A legjobb a mezei munkák közt a cukorrépa betakarítás volt. A cukorrépa olyan nagyra nőtt mint egy lófej. Volt ott evés, hogy fájt a hasunk az édességtől, mégis a bizonytalanság, hogy holnap nem bíztos hogy mindezt megkapod az ember mániákus gyüjtő lett. Miután jóllaktunk az édességgel, a kanállal a sajkánkat telereszeltük a répával, azt kicsavartuk és az édes levet a kulacsunkba csurgattuk. Mindenkinek a kulacsa estére tele volt sziruppal, amit aztán otthon ittuk mint a bort.

            Késő őszre fejeztük be a répaszedést és azután még a kukoricaszedést is be kellett fejezni. Már hidegek voltak a napok és sokszór fáztunk. Nem csak mi, hanem a katonák is. Megeredt az eső és a bakancsunk megtelt sárral és alig tudtuk cipelni a lábunkat ilyen körülmények között. A katonák a sátorlapot feltették a fejükre, de mi minden nap bőrig áztunk. Sokszór volt szerencsénk, hogy a katonák is kifáradtak és jól megáztak, és hamarabb vittek haza mint ahogy elő volt írva. Ilyenkor nem hajtottak, csak amikor a kolonia közelébe kerültünk, hogy a főnökök lássák milyen kegyetlenek.

            Fújni kezdett a „krivec”, az a szél, amit a dobrodzsai emberek és azok a rabok, akik végigszenvedték a dobrodzsai munkatáborokat, nagyon jól ismernek. Elég hamar lehullott a hó és fújta a szél a havat az ember szemébe, hogy vakultunk meg. Tárpánnal vágtuk a

kórét, és gyüjtöttük csomóba. (A tárpán tulajdon képpen egy sarló, aminek hosszú nyele van, és arra szolgál, hogy levágja a nádat vagy a kórét, attól függ mire használják.). Nem sokáig bírták a katonák az egyhelyben topogást, mivel csontig fagyott a mindenük, s így másnap fát kellett szállítsunk a hátunkon az uszájról a koloniára. Ez sem volt könnyü munka mivel a fák nagyok és nyersek voltak és nagyon mesziről kellett szállítani, vagy öt kilóméterről. Miután mindezt egy néhányszor megtettük, a hó olyan nagy lett, hogy már nem lehetett közlekedni. Ismét embereket szólítottak ki, mi azt remélve, hogy hazaengedik őket, úgy búcsúzkodtunk tőlük, és izengettünk haza, persze akiket ismertünk, hogy annál jobb se kell.

A nádhoz vitték a kiválasztott társaságot, és helyettük másokat hoztak hozzánk. Olyanokat, akik a kórházban voltak és most kerültek ki, másokat „Luciu Georgeni”-ből, az ottani munkatelepről, egyszóval ismét kavarták a társaságot. Még kivittek a mezőre kihordani a kórét, hogy a traktorok szántani tudjanak és a répalapit kellett szétszórni, hogy beleszántsák a földbe. Trágyának jó. Aztán nem vittek ki többet. Havazott, és a hó méteresre nőtt, sőt olyan helyen ahól valamibe megütközött még a két métert is elérte. Nem vittek ki dolgozni. Igaz az élelem is kevesebb lett, de nem kellett végig szenvedni a szelet. Most jobb volt, mert lehetett olvasni és így hamarabb telt az idő és ha nem is valóságban, de legalább álmainkban meg képzeleteinkben kijúthattunk a könyvek világába.

Készültünk karácsonyra, énekeket tanultunk, verseket, ismerkedtünk a munkásbrigád tagjaival, akikkel nem volt nagyon kapcsolatunk. Így ismerkedtem meg Lukács Gergely szovátai földművessel, Lay Imre és Lay György testvérpárral, akik az EMISZ tagjai voltak.

Palczer Károly csikszeredai tanárral, Kolcsár Géza gyergyószárhegyi fiatalemberrel, aki a „fekete kéz” néven ismert szervezet tagja volt. Albert Mihály Sepsiszentgyörgyről, ő is EMISZ-es volt.

Most már összejárhattunk anélkül, hogy ebből baj származott volna. Ki is használtuk a lehetőséget és éltünk is vele. A vasárnapi Istentiszteleten most már sokkal többen vettek részt  a munkás brigádosok is eljöttek és  én úgy éreztem mintha igazi templomozás lett volna,  valódi Istentisztelet. Most már énekeltük az egyházi énekeket, nem félve, hogy az őrök ránk rontanak. Megszüntek a kutatások, mivel már sokunknak volt házi inge és ilyenkór „ünneplőbe” öltöztünk. Bekapcsolódtak Mózes Árpi és Antal Laci, meg Veres Karcsi is az evangélikusok közül.

Szép volt a karácsonyi ünnep, de még szebb volt az újév köszöntés. Mindenki érezte, hogy ez már az utolsó, amit szeretteinktől távol töltöttünk.

Ismét történt valami, ami megrontotta az életemet, és nem tudtam elkönyvelni mi is történt. Beszélgettünk az udvaron Dobri Janó bácsival, és egyszer odajön az őr hozzánk és azt mondja, hogy ara bíztattam a társaságot, hogy ne menjenek ki dolgozni és megrövídítette a lepedőjét, kivágván belőle. Három nap külön zárkát kapok éjjelre és nappal dolgoznom kell. Persze nem írtam alá ezt a hazugságot, amiért verést kaptam, de az étel jogát nem vette el tőlem. Hogy miért kaptam a büntetést most sem tudom, pedig sokszor gondolkoztam rajta. 1961 december 31 - 1962 január1-én ért véget. Ha azt mondta volna, hogy hangoskodtunk, vagy, hogy énekeltünk elhittem volna, de így nem volt semmi ok a büntetésre.

Nagy vágyakozással vártuk a tavaszt, hogy elhozza a nagy szabadulást. A tavasz megjött, a szabadulás még várakoztatott magára. Mi annál nagyobb hévvel vártuk.Ha valakit szólítottak „tudtuk”, hogy hazamegy.

            Eljött az idő, hogy minket is szólítani kezdtek. Csak fiatalok és értelmiségiek (érdekes, hogy a rab minden kicsi semmiségre felfigyel még akkor is amikor nincs rászorulva). Velünk maradt Dobri Janó profeszorunk is. Érdekes, hogy a románok közül is csak a fiatal egyetemistákat szólították. Voltak közöttünk 5 évtől tizenöt éves elítélt is. Ötszáz ember, hideg kaja, és irány az uszály. Hová vihetnek? Miután elértük az ideiglenes kikötőt, ahol az uszály ki volt kötve, egyessével kellett az uszályra felmenni, és abba bemenni egy létrán, ami fémből volt, és az uszáj alsó feléig ért.

            Az uszályban négyemeletes ágyak voltak elhelyezve és ahogy bementünk, kellett elfoglalni az ágyainkat. Erre a brigádosok vigyáztak. Én a negyedik emeletet kaptam, egy félméterre a plafontól. Miután mindenki felmászott az uszályra, elkezdődött a találgatás, mi lesz velünk. A nádhoz nem vihetnek mivel ott csak télen lehet nádat vágni, amikor a víz befagyott. De így berendezve az uszályt?

Azt jelenti, hogy itt fogunk lakni. Az uszályon nincs ablak csak a tetején az a kicsi rész, ahol bejöttünk, és hól fog a levegő bejönni, hogy meg ne fulladjunk. Sok kérdés és kevés felelet. Lassan elindult a hajó Galac felé. Úgy néz ki, hogy Galacon vonatra tesznek és bevisznek valamelyik börtönbe, felhizlalás végett, hogy aztán kiengedjenek. A rab mindig álmodoz.

Nem álltunk meg Galacon és nem álltunk meg azután se, hanem csak mentünk és mentünk. Reméljük nem Oroszórszágban kötünk ki.

            Nem Oroszórszágban, csak közel hozzá. Szemtől szembe, Vîlkovo orosz kikötővel, nem messzi Peripráva munkatábórtól, ahol ugyancsak politikai foglyok vannak.

Kikötötték a mi uszályunkat és érdekes, hogy a parton már kész volt az udvar, bekerítve szúrósdróttal és felásott, elgereblyézett, tiltott zónával, pőcegödörrel, és kapuval. A kapuval szemben volt a feljáró( ponton) híd, ami az uszályra volt csatolva. Ez lett a mi új munkahelyünk.

            A parancsnok egy törzsőrmester reggelenként lóháton jött az uszályhoz valamelyik közeli faluból, az őr aki velünk maradt egy ikszes lábu alacsony köpcös lipován volt. A katonák parancsnoka egy szovátai fiatalember, Bíró Mihály, ha minden igaz sóváradi.

            Hogy mit dolgoztunk itt? Mezőgazdasági munkát. Dughagymát ültettünk, borsót, cukorrépát, kukoricát. Igaz minden gépesítve volt, mi csak a zsákokat kellett cipeljük a remorkától a vetőgépbe. Miután „hazajöttünk” a katonaparancsnok megengedte, hogy a Dunában mindenki megmosakodhatott. Nagy szó volt Radnótfájáról eljönni ide, hogy a Dunában fürödhessek. Vasárnap nem dolgoztunk és akkor lehetőségünk volt a ruháinkat kimosni és megszárítani. Az ételünket a közeli Peripráváról hozták traktorral, és mindig pontosak voltak. Onnan hozták a katonáknak is és nekünk is. Meg voltunk elégedve vele. Ha az udvaron voltunk, szerettük bámulni a Duna orosz felén lévő várost Vîlcovot. Olyan szép volt ahogy a hajók elcikáztak a folyó közepén, láttuk az orosz katonai őrhajókat, néha halászhajók is mentek el mellettünk, de voltak sétahajók is aminek a tetején mintha egy kis személygépkocsi lett volna ráépítve „mondták”, hogy ezeket a magyarok csinálják. Már csak azért is szép volt.

            Este volt bajunk, mivel sok volt a szunyog, amik nappalra bementek a hajóba a hüvösbe és éjjel ettek meg bennünket. A másik baj az volt, hogy nem volt elég levegő és a pára, amit kilélegzettünk, lecsapódott a menyezeten és mi akik a negyedik emeleten aludtunk reggelre tiszta vizek lettünk.

Kaptuk a védő oltást a malária ellen mivel a szunyogok maláriát terjesztettek.

            Mire befejeztük az ültetéseket, máris lehetett kapálni mivel a burján akkorát nőtt, hogy alig lehetett látni a kukoricát, a borsót, vagy a hagymát. Most is a hagyma volt a leg keresettebb és a legjobb munkahely. Szerencsére felváltva mindenkire sór került és mindenki részt vett jóból is a rosszból is. Most már a csomagot is úgy kaptuk, hogy mindenkinek legyen, vagyis sórban. Rám is került még egyszer és mivel nem volt szabad mást kérni, csak amit ők engedtek, hát mi kitaláltuk, hogy amit még akarunk kérni, azt beleszőjjük a szövegbe magyarul. A szöveg így hangzott:

            „Dragii mei Maglavajsz

Sunt bine sănătos, vă rog să-mi trimiteţi un pachet de 5 kg de alimente şi 400 cigări. Vă sărut,  Gumicsizma Bekecs” (a maglavajsz = tejpor+ kakao+méz keverék otthon ismerték mivel a szászok szoktak ilyent készíteni. A gumicsizma meg a bekecs az magyarul volt írva és azt megértették). Egy hónap mulva megjött a csomag és minden úgy jött, ahogy kértem. Büszke voltam a találmányomra.