Átszálítottak a kolozsvári börtönbe.

Tőbbet nem zavartak kihallgatásokkal. Teltek a napok, én vártam mi lessz velem, amikor május  hatodikán zajosan csattog az ajtó zárja és engem szólítanak. Már el is felejtettem milyen a kihallgatás és  egy szobába visznek, ahol megkapom a civil ruháim maradékát, a zsebemben a cigarettával. Gyorsan kiszedtem, hogy nehogy megint elvegyék, aztán kivittek az udvarra, ahol egy duba várt reám, oda betuszkoltak.

A dubában nagyon sötét volt mivel nem volt ablaka. Mikor  megszokta a szemem a sötétet, láttam Csatlós Csabát a negyed évről, és még másokat, akiket nem ismertem, de tudtam, hogy teológusok. Mindegyiket meg kináltam cigarettával, amit azelőtt olyan gyorsan a zsebembe gyúrtam, aztán elindult velünk a duba a tőrvényszéki bőrtön felé. Nem beszélgettünk, mert az őrök is ott voltak géppisztollyal mellettünk és csak nekik volt egy kis ablak hátul ahol egy kis világosság beszürődött.

Csabi pont mellettem volt és odasúgta nekem

- Te mit csináltál kölyök, hogy kerülsz ide?

- A versemért, amit írtam a magyar forradalomkór.

Többet nem beszélhettünk mert az őr reánk szólt, hogy ”gura”.

Majdnem semmit sem láttam a városból, de nem veszítettem semmit, mert úgysem ismertem.

A duba megállt, benéztek a dubába valakik, aztán beengedtek a vaskapun, és mindegyikünket bevittek egy épületbe, gondolom a börtön épületébe, ahol aztán elosztottak bennünket.

A kolozsvári bőrtönben, minden cellába tettek belőlünk. Nem kerültünk ketten egy cellába azokkal akiket velem együtt tartóztattak le. Olyan szobába kerültem, ahol négy ágy volt.Ott ismerkedtem meg  Kiss Béla luteránus lelkipásztorral, aki azt hiszem az evangélikus püspökség titkárságán dolgozott. Egy Balint Gavril középiskolás gyerek, és egy kis hadnagyocska, akit azt hiszem Török Istvánnak hívtak. Nagyon büszke volt a hadnagyi rangjára. Ragyogott az arca, amikor arról beszélt hogyan meneteltek kivont karddal. Amikor a feleségéről beszélt, akit nagyon szeretett, akkor nagyon szomorú lett. Béla azzal vigasztalta, hogy az ő felesége is elvált, de tudja, hogy az egész kényszer vállás volt. Minden reggel és este imádkoztunk, és énekeltünk. Ő nagyon sok református éneket tudott és így nem volt semmi nehézségünk az énekekkel, sőt tanított egy nagyon szép evangélikus éneket és azzal vegyítettük a református énekeket. Ime egy ami nagyon tetszett:

Ez a nap is csendesen,

Megint elmúlt Istenem.

Semmi bajom nem esett

Szent karod védelmezett

Kérlek, édes jó Atyám,

Vigyázz éjjel is reám,

Ha lehunyom szememet,

Te őrizz meg engemet

Ha új napra ébredek,

És tovább még élhetek,

Úgy vezessen szent kezed,

Hogy szerethess engemet.

Amig volt a cigarettából közösen szívtuk az egész társaság. Sajnos ahonnan csak vesznek és nem tesznek az hamar fogy.Ez is elfogyott.

A tárgyalás.

1959 május 25-ét írtak a naptárak amikor zajosan kinyílt az ajtó

És engem kiszólítottak és kivittek a folyosóra. Ott rám üvöltött az őr, hogy vetközzem le és vegyem fel azokat a ruhákat amiket oda tett nekem. Rongyos, koszos, csíkos rabruha volt, amit azelőtt húzhattak le valamelyik rabról aki akkor szabadulhatott, fűzző nélküli bakkancs és egy rab sapka volt a kiegészítő öltözet. Arccal a falnak állítottak, akkor láttami íjedtemben, hogy még mások is vannak a folyosón ugyan csak rabruhában. Miután mindnyájan átöltöztünk lezavartak az udvarra ahol üvöltések között géppisztolyos katonák körbefogtak, kettes sorba állítottak, aztán két katona elöl, kettő hátul és kettő kettő a két oldalunkon elindult a menet gyalog a törvényszékre. Mi az út közepén mentünk, és nagyon rosszul nézhetünk ki, mert aki látott sajnálkozva néztek ránk. A járdán minkétfelöl tele volt emberekkel, akik minket figyeltek és bekiabáltak nekünk. Akkor vettem észre, hogy ezek az emberek hozzánk tartozók. A járdán követtek minket és bekiáltásokkal érdeklődtünk egymás iránt. Láttam Olga növéremet, Sepsi Anna keresztanyámat, aki képes volt Radnótfájáról Kolozsvárra utazni, csakhogy lásson, Astelean Luci unokatestvérem, aki tudott románul (román nemzetiségü volt) és ő érthette a tárgyalást. Szegény szüleimnek nem volt annyi pénzük, hogy valamelyik eljöhessen még a tárgyalásra.

A teremben minket egy kerítéssel bekerített elkülönítőbe ültettek le és géppisztolyos katonák álltak a kerítésen kivül őrségbe. Névsort olvastak, ahol mindenki fel állt és jelentette, hogy ott van.

Zárt tárgyalás volt, nem engedtek be senkit, csak a tanuk és az ügyvédeink, akik hivatalból voltak odaállítva, lehettek bent, de mi nem találkoztunk az ügyvédeinkkel sem a tárgyalás előtt sem azután. Nem beszélgettünk velük semmit. Ők csak ott voltak és kész. Nem tudom hogy sikerült, de Luci is bekerült a tárgyalóterembe az ügyvédnőkkel, és végig hallgatta a tárgyalást.Azt hiszem ismerte őket. Ott volt a teremben Nagy Elek és Horváth Endre is. Lexi sírt, Horváth Endre pedig ránk nézett és mosolygott. Hiába erősítettem, hogy én annak a két embernek adtam oda a verseket senki nem hallgatott meg, senkit nem érdekelt.

Miklós István azzal védekezett, hogy ő azért vette el a verseket, hogy vissza adja Mártának, és ezzel megvédje a becsületét. Mitől kellett megvédeni a becsületét. Nem értem az egészet. Én nem beszéltem Mártával azóta, amióta a parkban sétáltunk. Ő arra kért, hogy mutassam meg a verseit aTeológia irodalmi körén, de hogy a verseket vissza kell adni erről szó sem volt. Miért nem kérte Ő a verseket tőlem?Ott voltam a Teológián, bármikor megtalált volna, de sohasem keresett. Keresett más teológusokat, akik nagyobb évesek voltak, akikkel össze is barátkozott, akikkel megismertette a verseit,   én már nem kellettem, de nem is hiányzott. Nekem volt már Ceizel Gizike, aki szebb is volt mint Márta és én ragaszkodtam Gizikéhez. Márta már járhatott a Teológia irodalmi körére sőt verseit is ismertette, számszerint még 12-öt, amit bevitt a Teológiára. A börtönben tudtam meg, hogy Nagy Elek hogyan húzta be a teológusokat ebbe az ügybe, hogy segítette Miklós Istvánt kilopni a fiókomból a verseket. Székely Lajos elmesélte, hogy Nagy Elek beállítottaz ő szobájukba és kérte, hogy adjanak neki egy kis pálinkát, mert nagyon fáj a hasa. Amig a pálinkát megitta elmesélte, hogy van egy gólya, Gráma Jánosnak hívják, aki elvett egy kislánytól valami verseket és csak bizonyos feltételek mellett akarja visszaadni.

-           De én visszaszerzem azokat a verseket, és adok neki a szájára.- bölcsködött nagy hangon.

-          Ha visszaszerzed add ide, hogy lemásolhassuk mi is. – mondta Székely Lajos.

Nagy Elek szekus katona volt mielőtt a teológiára felvételizett és igy szervezték be a besugók közé. Ő volt az aki jelentette a szekun az ügyet, mivel ő tudott mindenről, hogy kik és hogyan kapcsolódnak ehhez az ügyhöz.Én csak azon csodálkoztam, hogy én a verseket csak Nagy Eleknek és Horváth Endrének mutattam meg és ők nincsenek a vádlottak között. A többiről semmit sem tudtam. Miután az ügyész felolvasta a vádat és minket is meghallgattak, következtek a védő ügyvédek, akik hivatalból voltak kinevezve.

Az én ügyvédnőm azt kérte, hogy mivel nem voltam még nagykorú, amikor a versemet írtam kéri a legkissebb büntetést.

Egyedül a Csatlós Csaba ügyvédnője harcolt az ügyfeléért, de Macskási bíró fenyegetésére ő is lelohadt.

A tárgyalás végeztével, hogy ne lehessen látni minket, mivel elég sok nép gyűlt össze a törvényszék előtt, teherkocsiba tettek, és úgy szállítottak vissza a bőrtönbe. Az autón Márta mozgolódni kezdett és az őr belerugott. Mit is várhattunk volna ettől a csőcseléktől, ettől a műveletlen szedett-vedett társaságtól.

  Szamosújvár.

Többet nem láttam Kiss Bélát, mert nem vittek vissza a volt börtön szobába, hanem Szamosújvárra szállítotak bennünket, a bőrtönbe.

Szamosújvár olyan középkori település amit a 18-ik század végén az Erdélyben letelepedett örmények, akiket Apafi Mihály fogadott be tették virágzó településsé, akik jó kereskedők és jó timárok voltak.

Martinuzi Fráter György még 1540-ben várkastélyt épít ide, amit 1556-ban Kendi Ferenc ostrommal foglal el Dobó István vajdától. Innen szökik meg Dobó 1557-ben miután Izabella királyné ide záratta. 1594- ben Báthory Zsigmond itt végeztet ki több ellenzéki főurat, akik nem akarnak a törökök ellen harcolni. 1786- tol már csak várbörtönként használják. 1856 – ban Ferenc József császár kibővíti a börtönt, de meghagyja a régit is. Bástyáit jó részt lebontották. Itt raboskodott Rózsa Sándor betyár is, aki itt is halt meg.A börtön temetőben sírkő is tanúskodik erről.A komunista rendszer nehéz politikai börtönnek használta.

Abban a szobában ahova kerültünk, még mások is voltak. Ez volt az ugynevezett „carentin”, ahonnan aztán szét osztották a rabokat bizonyos kritériumok szerint. Emlékszem délután volt amikor megérkeztünk és mi nagyon éhesek voltunk. Beadtak nekünk valami krumplihéjból készített levest, de nem adtak kanalat hozzá, mi megittuk a  levét és a krumplihéját a kezükkel kanalaztuk be. Mindenki ismerősöket keresett.  A bentlévők híreket szerettek volna hallani kintről, mi meg meg kellett tanuljuk a belső rendet.Estére már el is osztottak bennünket szobákba, büntetés szerint. Mi nem tudtuk a büntetésünket, de az nem nagyon számított, mi is bekerültünk a szobába. Az ablakok be deszkázva, hogy ne lehessen kilátni. A felső fele kissé megbillentve kifelé úgy, hogy a levegő sehogyan sem tudott bejönni, csak az elhasznált levegő szállt ki. A cella egyik sarkában két cseber volt elhelyezve. Az egyikben az ivóvíz volt, a másikba pedig kis és nagy szükségleteinket végeztük.Mivel nem volt papir, amivel a fenekünket megtörölhettük volna hát a vizet használtuk erre. Kis csuporba vizet tettünk és a kezünkre csorgattuk és azzal mostuk le a fenekünket. A baj csak az volt, hogy a víz kevés volt a nagy melegben és ha elfogyott nem volt amit inni. Spórolni kellett a vízzel. Ahogy telt  az egyik cseber úgy fogyott a másik. Ha megtelt a cella felelős zörgetett az ajtón és kérte, hogy kiüríthessük. Be volt osztva ki kell vigye a csebret. Két személy, aki futólépésben fejét a földfelé tartva kellett vigye. Az őrök, hogy megmutassák hatalmukat vagy meg meg lökdöstek, vagy elakasztottak és így a cseber tartalma bizony kiloccsant a cementre. Csak ez kellett nekik. A botjaikkal végig vertek rajtunk és a ruhánkkal kellett feltöröljük a kiömlött szart.

Minden ágyban ketten aludtunk. Fej láb, fej láb. Csak így tudtunk elférni az ágyban. Minden reggel hat órakór ébresztő és este tízkor takarodó. (nem villanyoltás). A villany egész éjjel égett, hogy az őrök láthassanak bennünket bármikor.Be be néztek a kukucskálón valamelyik szobába és ha valahol rendellenességet láttak, négy vagy öt börtön őr berohant és agyba főbe verték a rabokat, akit ahogy értek. Nagyon féltem a veréstől és ilyenkor sokszor befeküdtem az ágy alá, hogy ne érjen az ütés. Minden reggel az ágyakat katonásan meg kellett vetni, lepedőt kisimítva, mert ezt minden számoláskor ellenőrizték. Napközben az ágyakra lefeküdni tilós, az alsó ágyakon lehetett ülni, ha volt hely, mivel az öregek űltek inkább az ágyon, mi fiatalok inkább az ágy alatt beszélgettünk mivel csak ott volt hely. Itt pedig az volt a baj, ha az őr hirtelen jött be nem volt idő kimászni az ágy alól, mert ha az őr észrevette, hogy mi az ágy alatt voltunk azt mondva, hogy aludtunk, büntetés várt ránk. Minden reggel egy csésze pergelt árpából készített “kávét” kaptunk, langyosan vagy teljesen kihülve attól függött, hol kezdték meg a reggeli osztást, kaptunk még hozzá egy kockacukornyi vegyesízet (marmaládét), és tíz deka komisz kenyeret. A kenyérosztás is külön szertartás volt. Egy két kilós kenyeret huszfelé vágták a konyhán. Persze a vágás nem volt pontos és nem is lehetett. Minden tíz ember kapott egy fél kenyeret és azt osztották szét úgy hogy, mindenki volt első és minden első választó a következő nap utolsó lett. Persze az utolsó kapta a maradékot és a morzsákat is. Sokszór az utolsó a morzsákkal több kenyeret kapott mint az első. A kenyeret a szoba felelős osztotta szét arra vigyázott, hogy amikor ő volt az utolsó, akkor több morzsa maradjon. Most észre sem vennénk, de akkor nagyon sokat jelentett egy ilyen csalás. Volt is ezért elég botrány, és veszekedés.

Az ebéd valami szürkés meleg víz amibe vagy néhány bab, vagy tök inda, vagy hagymaszár, vagy valami árpakása volt belefőzve és ez volt a finom leves egy darab kb.20 deka máléval. Este ugyan az  a 20 deka málé és ismét valami hosszú lé, amit az ajtón lévő kis ablakon csak amúgy belökték a közjógis tolvajok, akik a konyhán főztek, akik minket kiszolgáltak, és akik hasadtak ki az egézségtől.

Havonta csomagot, cigarettát, váltó alsónemüt, látogatót kaptak, és mi fulladtunk meg a levegőtlenségtől, az éhségtől.

Féltünk az ajtó közelében tartózkodni mivel sokszór megtörtént, hogy kicsapódott az ajtó, berohant vagy négy öt őr botokkal és minden ok nélkül ütlegeni kezdték azokat akiket elértek. Ilyenkor azok akik messzéb voltak idejük volt vagy elbújni vagy elhúzódni a verekedő őr elől. Sok ilyen meglepetésben volt részünk.

A reggeli vagy az estéli számbavétel, amikor őrségváltás volt, két őr jött be az ágyak közé, aki átadott és aki átvett. Az ajtónál három négy gumibottal felszerelt őr állott ugrásra készen, ha valaki megmozdult, agyba főbe verték. Nagyon féltünk a veréstől és így a számolástól is. Mindig volt olyan, hogy valaki elköhögte magát. Az őrök azonnal rárontottak ütötték agyba-főbe nem csak azt aki köhintett, hanem a körülötte lévőket is.. Próbáltunk kevés vizet inni,hogy ne teljen meg a cseber olyan hamar, de a zsufoltság és a hőség ezt nem mindig engedte. Ha az ablakhoz jútottam, ami ünnepszámba ment, mivel ott az volt az úr aki ott aludt. Az egyik deszkából kihullott egy bog és így azon a bogon keresztül láthattuk a szabadságot néha néha, mivel a temető látszott és néhány ház a temetőn túl. Néha embereket is láttunk a temetőben vagy a házak előtt az úton. Ez azonban csak ritkán volt.

Beszélték az emberek, hogy ebben a szobában volt Kocka György, és én kiváncsian néztem honnan tudják mindezt az emberek. A falra rá volt rajzolva egy kocka és belé volt rajzolva egy „Gy” betü.

Ez már üzenet volt a következőknek akik ismerték őt.

Már szóltam erről, hogy a legnehezebb munka a cseber kivivése volt, négy ember fogta a két csebret ketten két felől és futó lépésben kellett vinni a folyosó végén lévő wc felé ahol aztán beönthettük a tartalmát és ugyancsak futólépésben vissza a cellába úgy, hogy a fejed a földre szegzed.

Egy  ilyen alkalommal a wc-n egy nagy csikket találtam, alig vártam, hogy bemehessek a cellába, hogy megmutassam a kollegáknak a nagy szerencsémet. Az őr ránk üvőlt, hogy (opreşte măi banditule. Vezi ce ai făcut?) Állj meg te bandita. Látod mit csináltál? - és rám ütött a gumicsővel vagy hármat. Levettete a kabátomat és feltöröltette a kifólyt szennylevet, aztán bezavart a cellába. Már nem volt kedvem a talált csikkemmel büszkélkedni. Fájt a hátam és reszketett minden idegem. Szerencsére nem törött össze a feltőrléssel. Vacsora után aztán előszedtem a talált kincsemet, és a csepü telefon müködni kezdett, mert nem telt bele sok idő és elökerült egy gyújtó müszer a „morisca” ( ami egy porcelán gombból állt, amin cérna volt átfüzve és ha húzogatni kezték két felé a gomb forogni kezdett. Ezt, amikór fórgott hozzáérintették egy fém csatthoz ez szikrát csiholt. Ezt a szikrát egy dobozba lévő elégett rongy darabkába  csiholták, mire ott a rongy meggyuladt és egy kicsit ráfújt az ember és máris volt tűz, amivel a csikket meggyújtották. Az első szívás azé volt aki a tüzet csiholta, a második és egyben az utolsó az enyém, tovább már nem is figyeltem mert teljesen elkábúltam attól a slukktól.

Itt ismerkedtem meg dr.Vónya László ügyvéddel, aki valahonnan Kovászna mellöl való  volt, szerinte mi nem is vagyunk politikai foglyok. Egy jó poffal el lehetett volna rendezni a mi ügyünket.

Sok mindennel foglalkozott, még tenyérből is jósolt néhányunknak.

Nekem azt jósólta, hogy életem sok nyomorusággal lesz tele.

Egy másik úriember, akivel beszélgettem dr.Steinhauz László orvos volt, Szatmár környékéről, vagy Stern Mojse, aki ugyancsak az arany ügybe volt belekeverve, kérdeztem is tőle Karácsony Jánosról, akivel én a szekuritátén együtt voltam, de ő azt mondta, hogy ő a Sajovics ügyhöz tartózik nem ismeri a másik ügyet.A Gerdánovics testvérek egyikétől a Stefantól német nyelvet tanultam. Mindenki valami hasznos dolgot akart végezni, ha már itt összevagyunk zárva. A cipőm talpát egy kicsit megnedvesítettük és a falról egy kis pórt vakartunk a kanalunkkal a falról, az igy kapott „táblán” egy csont darabkával leírtunk annyi szót ahány rea fért, azt megtanultuk és felmondtuk a „tanárnak”. Elég veszélyes művelet volt, mert tiltva volt minden „összejövetel”, de ha kellett hamar eltüntettük a szerszámainkat. Elég sokszór szobakutatást csináltak, ilyenkor sokszór mezitelenre vetköztettek és még a fenekünkbe is belenéztek nehogy valamit eldughassunk.

Mégis volt olyan találékony rab aki itt is túljárt az őrök eszén. Esténként összegyültünk valamelyik ablakhoz közeli ágy köré és ott tartottunk egy kis áhitatot. Nagyon jó volt és nagyon kellett meggyötőrt szívünknek