Letartóztatásom.

Emelem a kezem a kapucsengő felé, valaki a vállamra teszi a kezét és „sunteti arestat” (le van tartóztatva). Kinyilt a kapu „am adus”-mondta az egyik srác és mind a négyen bejöttek velem az épületbe. Feri csak állt a kapun kivül meglepődve, aztán a kapu becsukódott...

A kapun belül már más világ volt. A kapusszobában, az előtérben a folyosókon géppisztolyos katonák álltak, köszöntek a kisérőinknek

azok pedig vittek engem a 16-os szobámba.

Az asztalomnál egy köpcös katonatiszt ült és olvasta a leveleimet. Az asztalra kivolt rakva minden, ami a fiókomban lehetett. Naplóm, kurzusaim, versesfűzetem, nóteszem, bibliám, imádságos könyvem, ágendás könyv és az összes leveleim. Azok is amiket otthonról kaptam. Azokat tanulmányozta.

Szobatársaim ijedt szemekkel űltek az ágyukon és csak bámultak engem. Nem tudták mi fog következni.,,Tovarăş  căpitan am    adus     pe Domnul” (százados úr elhoztam az urat). A tiszt rámnézett és magyarul kérte a személyazonosságimat. Úgy látszik a kollegáimmal már magyrul beszélt és így velem is magyarul folytatta.

-          Hol vannak a rendszerellenes versei?

-          Nekem nincsenek rendszerelleni verseim.

-          Hát ez mi? - kérdezte rámfőrmedve, és rámutatott a MAGYAR NÉPEM OH  ÉN SZÉP NEMZETEM című versemre.

-          Én nem látok benne semmi rendszerelle-nességet.

-          Majd megbeszéljük – mondta, és írni kezdett a fűzeteimre és a verses fűzetemre, a Márta levelére, a naplómra, és egy rajzra, ahol a magyar címert rajzoltam a két angyallal. - olvassa el és írja alá.

Elolvastam „SA GĂSIT LA MINE  ÎN TIMPUL PERCHEZIŢIEI”(Nálam találták a kutatáskor), és aláírtam. Istenem mi lessz velem? - gondoltam és fáradtnak és elfásúltnak éreztem magam. Mindenem elzsibbadt és nagyon álmosnak éreztem magam. Istenem ne hagyj el – gondoltam.

A tiszt valamit mondott az egyik társának, aki megfogta a karomat, és mondta románul, hogy menjek velük. Eszembe jútott az az este amikor FIKKER FERIT pont így vitték annak idején, vajon hová vitték és mit csináltak velük. A tiszt még megkérdezte románul, hogy ismerem-e Burghárdt Mártát, és mivel azt válaszoltam, hogy igen, nem szólt csak intett a fiúknak, hogy mehetünk. Ugyan az a négy fiú volt akik eddig is követtek. Elmentünk a Mártáék házához, a kapu nyitva volt és így könnyen bementek a házba. Mártáék aludtak és felköltve Mártát mondták, hogy öltözzön fel és jöjjön velünk. Szegény leányka nagy álmosan magára kapta a ruháit és elindultunk a kapu felé.

1959 március 15.

Gyönyörűen kelt fel a nap. Az emberek ébredezni kezdtek, már lehetett látni koránkelőket. Senki a járók közül nem gondolta, de még mi sem, hogy egy néhány évig ez volt az utolsó sétánk Kolozsvár utcáin.Elöl ment Márta oldalán a két szekussal és mögötte én ugyancsak két szekus legénnyel. Mind a négyen civilben voltak. Nem volt feltünő senkinek, mivel a szekusok egymás között beszélgettek viccelődtek románul. Nekünk nem volt szabad beszélnünk.

A kapu csak nehezen nyilt ki, mivel valami zárlat volt a csengőben és a kisérőink nem tudták a szolgálatos tiszt tudomására adni, hogy megérkeztünk. Miután sikerült bemenni, a kapusszobában a falfelé állítottak, aztán egy szemüveget tettek a szemünkre, amiben nem volt üveg, hanem bádogból volt az üveg része is, úgy, hogy nem láttunk semmit, de azt hiszem azért is tették a szemünkre, aztán vezettek minket mint a vakokat a karunknál fogva lépcsőn fel lépcsőn le, de úgy, hogy sohase figyelmeztettek hogy lépcső kezdődik vagy lépcső vége, és ha mi botladoztunk nagyokat nevettek, a mi boldogtalanságunkon. Megálljt parancsoltak és kinyílt nagy csattogva egy ajtó, és engem belöktek valahova. Elvette a szemüveget és rámzárta az ajtót. Egy 1x1 méteres bádog szekrénybe találtam magam, semmi nyilás vagy valami lyuk nem volt rajta. Miután megszokta a szemem a sötétséget, láttam, hogy rozsdás pléhből volt az oldala és a tetején csepegett valami rám.Próbáltam úgy húzódni, hogy ne csepegjen a ruhámra, amit nagyon sajnáltam, de nem sikerült meg óvni, mivel nem volt hely a bádog dobozban. Ez volt a megpuhításnak az első lépcsője, ahol az embert kifárasztották, testileg lelkileg megtőrték, főleg megijesztették. Hogy érzi magát  embernek az ember egy bádog dobozba bezárva, ahol még mozdulni sem tud. Itt tartottak több mint három órát. Istenem, vajon mi következik ezután?

Mellettem is lehettek, mivel beszélgettek, de nem lehetett kivenni mit beszélnek, és az őr rájuk mordult, hogy „gura”, aztán elcsendesedett minden. Sajnáltam az új ruhámat, de nem volt mit tennem, nagyon fáradt voltam és nekidöltem az oldalának. Így sem bírtam sokáig és lassan legugoltam, ez se volt jó mert úgy elzsibbadt a lábam, hogy alig tudtam állni rajta (később tudtam meg, hogy ez volt a „H”- zárka). Nem tudom mennyi idő telt el így. Én vagy elaludtam, vagy elkábultam, de azt tudom, hogy zörgött az ajtó, az kinyílt és szemüveget nyomott az őr a kezembe, hogy tegyem fel és engem vittek megint lépcsőkőn fel, lépcsőkön le egy hosszú folyosón előre vakon, aztán az őr kopogott és engem belökött  valahova. Levette a szemüveget és egy világos irodában találtam magam. Az íróasztalnál ugyanaz a tiszt űlt aki az én írósztalomat foglalta el nálam egy néhány órával ezelőtt.

Kihallgatás.

Leűltetett és az őrt kiküldte, hogy „să fi în apropiere”( legyél a közelben), nekem pedig, hogy üljek le. Mivel a szék elég távól volt az asztaltól, magam alá akartam húzni, de az nem mozdult. Rögzítették.

A tiszt bemutatkozott, persze nem kézfogással, hanem megmondta, hogy ő nekem Fényes Ferenc főhadnagy úr, és én mindent szépen elmondok neki, és megkezdődött a kihallgatás. Ismét megkérdezte hol születtem?, mikor?, apám és anyám neve?, milyen iskolát végeztem és hol?, hányan vagyunk testvérek, szüleim hol dolgoznak?, mivel foglalkoznak?, aztán elkezdte a versem boncolgatását. Azt mondta nacionaista, soviniszta vagyok, mivel ilyen verseket írok. Elmeséltem neki, hogy a mi családunkban románok és magyarok is vannak. Édesanyám részéről az Aştelean, Şuteu, Ţînţar és a magyarok a Vészy, a Molnár, a Dobos, és az édesapám részéről nagyapám Grama Petru soropházi (Serbeni) román nemzetiségü ember volt, édesapámat is a görög-katolikusoknál keresztelték, csak később tértek át a református hitre. Sógoromat Lazar Aurelnak, hívták, de itt is vannak magyarok bőven. Sepsy, Ungvári,Csórvási, Csernátoni, és mások.

-          Ön azt mondja, hogy nem ír nacionalista verseket, akkor ez a vers amelyik így kezdődik „Magyar népem  óh én szép nemzetem”, ki írta?

-          Ezt a verset, amit nálam találtak a kutatáskor, én írtam.

-          Mikor írta ezt a verset?

-          Azt hiszem  1956 októberében 23 vagy 24-én, már nem emlékszem pontosan, de a magyar forradalomkor.

-          Mit akar kifejezni a versében?

-          Azt, hogy milyen kicsi nép a magyar, nem harcoltak eleget más népért, nem szenvedtek eleget más népektől, féltettem, hogy saját magukat öldösik, igy csak elveszni lehet.

Azt kérdezte, miért nem írtam a szovjet-román, vagy a szovjet-magyar barátságról. Hogy írhattam volna mást, amikor a magyarok az oroszokat szerették volna hazaküldeni.

Kinek mutattam meg a verseimet, hány barátomnak mutattam meg, mikór írtam, hol és kik tanítottak, verset írni. Verset írni adottság kell azt nem tanítják. Magamnak írtam, senkinek sem mutattam meg. A Teológián nincsenek barátaim, így itt sem mutattam meg senkinek.

-          Az ön zsebnóteszében találtunk egy rajzot a Horthysta Magyarország címerével. Mikor rajzolta, és milyen célból?

-          A Teológia dísztermében, 1959 március 12-én, egy vallásos összejövetelen, szórakozásból.

-          Ha már unalmában ilyeneket rajzol, akkor miért nem rajzolta a Román Népköztársaság, vagy a Magyar Népköztársaság címerét?

     - A Román Népköztársaság címerét nagyon nehéz lerajzolni, és a Magyar Népköztársaság címerét nem ismerem.

-          Ismeri-e Burghárdt Mártát? Mikor és hol ismerte meg?

-          A Herbák János Kórházban, amikor viszérrel megóperáltak, és elmondtam az egész tőrténetet. Elmondtam, hogy másnap őt kiengedték és küldött be nekem egy könyvet egy levélkével és négy verssel, hogy azokat mutatnám meg a Teológián az irodalmi körön. Többet nem keresett és így mikor kijöttem a kórházból visszavittem neki a könyvet és mégegyszer meg kért, hogy mutassam meg a verseit és ha lehet őt is mutassam be a teológusoknak. Szeretné ha megismernék a verseit. Én mivel csak első éves vagyok nem ismertem a nagyobb éveseket, nem tudtam az irodalmi körről, de ezt szégyeltem bevallani Mártának, én vele nem találkoztam és így feledésbe merült az ügy.

-          Kinek adta oda a Márta verseit?

Elmeséltem, hogy jött Nagy Elek egy harmadévessel, akit én nem ismertem, és kérte, hogy adjam vissza Mártának a verseket. Elmondtam, Márta miért adta ide nekem a verseket, de én nem tudok segíteni, mert nem ismerem az irodalmi kört. Azt mondták ők is az irodalmi kör tagjai és hogy mutassam meg nekik. Én odaadtam a verseket és mivel nem volt elég világosság a folyosón bementünk a társalgóba, és ott olvasták el.

-          Sokan voltak a társalgóban? - kérdezte a főhadnagy.

-          Hát voltak. Römiztek, rádiót hallgattak.

-          Nem emlékszik kik lehettek ott?

-          Sajnos nem, mert nem ismerem a nagyobb éveseket. Az első évről senki sem volt.

-          A többiek hallgatták a verseket?

-           Nem hiszem, mert a rádióban zene volt és nem figyelt ránk senki.

-          Ön tudta, hogy rendszerellenesek azok a versek?

-          Sejtettem, de nem voltam meggyöződve arról, hogy ilyen nagy dolgot csinálnak belőle.

-          Miért nem adta ezeket a verseket a belügyi szerveknek?

-          Először is nem akartam rosszat Mártának, mivel fiatal, és sajnáltam, és mivel minket a teológián a szeretetre nevelnek, másodszór, mivel nem akartam besugó lenni.

-    Ha tudtad, hogy a versek tartalmilag álamellenesek, mégsem adtad le az állami szerveknek, akkor miért terjesztetted a teológusok körében? Hiszen ők addig nem tudtak a versről.

  - Én csak annak a két teológusnak adtam a verseket, akiket Márta küldött, tehát ők is már tudtak  a versekről Mártáról,és akik azt mondták, hogy ők is tagjai az irodalmi körnek. Márta erre kért, és ők szerették volna látni azokat a verseket, hát megmutattam.

-   Ki az a Nagy Andrei? - kérdezte hirtelen a főhadnagy.

-          Én csak egyetlen Nagy Andrást ismerek, dr. Nagy András profeszort, de ő bíztos nem ismer engem mivel csak első éves vagyok.

-          Nem róla van szó, hanem Nagy Endréről aki negyedéves.

-          Sajnos nem ismerek a negyedévről senkit.

     -   Itt van a vallomása, olvassa el és írja alá. – mondta, én elolvastam, románul volt írva, de azért megértettem, és aláírtam.

Csengetett, mire bejött az őr szemüveget fel és a főhadnagy odaszólt neki, hogy a 17-esbe. Az őr egy másik őrnek adott át és annak is elmondta, hogy a 17-esbe, aztán nagy csapodással kinyílt az ajtó, „cu faţa la perete” (arcal a fal felé) belökött, elvette a szemüveget, és ismét nagy zajjal bezárta az ajtót.

Bent ketten voltak, arccal a fal felé fordulva, de amikor az ajtó becsukódott és a szemem megszokta a fényt a szemüveg levevése után, két embert pillantottam meg. Egy sötét bőrű cigány férfi, később megtudtam a társától, hogy román nemzetiségű és Jehova Tanu és egy nagyon sovány középkorú ember, aki elmesélte mit kell tennem, hogy ne legyen bántódásom az őröktől. Két cseber van, egyik az ivó víz, a másik a kicsi dolgunkat ha el kell végezzük. Az ágyra csak űlni lehet. Reggel 6 órakór ébresztő este 10 órakór szabad lefeküdni. Szabad sétálni a szobában. Megmondta, hogy őt Antalnak hívják, nem tudja mit akarnak tőle, hogy van egy lánya az egyetemen, és attól fél hogy kidobják az egyetemről amiért őt letartóztatták. Neki szabad volt feküdni az ágyba, mert ő valamilyen betegségben szenvedett.

Volt cigarettája és megkinált, mondtam, hogy nekem is volt, de tőlem elvették, amikor átkutattak. Nem baj majd megkapja, amikor haza engedik. Nagyon

álmos voltam, a szemem csukódott le, alig tudtam nyitva tartani, de Antalt nagyon érdekelte, hogy miért  hoztak be. Elmondtam, hogy egy versemért, ami a szekuritáté szerint sovén-nácionális vers, pedig én nem úgy látom és nem is írtam nemzet ellenesnek.

 Antalt nagyon sokszór vitték kihallgatni, de sohasem tudta miért van itt. Tovább kérdezgetett engem,  mivel vádolnak, ki vagyok hová való vagyok, de aztán békén hagyott. Sokat vesződött a jehovistával, mert gyomorfekélye volt, és aranyere. Álandóan mosta a fenekét, mert vérzett, és sok vizet használt el s így nem maradt inni. Azt akarta, hogy mondjon el neki mindent, hátha tud tanácsot adni, de a jehovista nem adta be a derekát. Nem mondott meg semmit.

Ha nem vittek kihallgatásra a szobában sétáltam, amennyire engedte az a néhány méter szabad hely, mert a szobában a csebreken kivül  még volt két két emeletes ágy, az egyikben felül aludtam én, alattam Antal, a másikban alul a Jehova Tanuja  és felette az ágy üres volt. Felnéztem a cella ablakára,ami nagyon kicsi volt magassan, hogy nem lehetett elérni, ahonnan madarak csicsergése hallattszott be. Ők szabadon ugrálhattak repülhettek nekik szabad volt minden. Vasrács volt az ablakon, csak egy fának a teteje látszott be, sajnos én aki nem ismertem a várost még elképzelni sem tudtam, hogy hol vagyunk. Szerettem volna kikiáltani, hogy itt vagyok, de kit érdekelt az én hollétem. Szüleimen kivül senki nem törődött velem. Mikor a kórházban voltam 10 napig, akkor sem hiányoztam senkinek, senki sem keresett fel, egyedül Márta, de ő is csak azért, hogy bekerülhessen a teológusok közé. Néhányszor láttam a díszteremben, de soha nem keresett, sohasem akart velem találkozni, nála sem voltam az érdeklődés középpontjában. Őt sem érdekeltem. Igaz nekem sem tetszett, sem Ő, sem a versei. Csak a nyomoruságról tudott írni?  Ez bizony nem sok embert érdekel. Miért nem írt szerelemről, a természet szépségéről, annyi mindenről írhatott volna.