Megkelt az újam.

Egy pattanás lett az újamra, ami meggyuladt és megdagadt. Nagyon fájt és Antal mondta, hogy orvost kellene hívjunk, mert még rosszabb is lehet. Megzörgette az ajtót és nemsokára jött is az őr, Antal elmondta milyen bajom van, és az őr elment jelenteni az esetet. Nem telt bele sok idő és a börtön parancsnoka, Bárány Elemér százados, akit most Bărănescunak hívtak, jött be a cellába, megnézte az újjamat és ő is láthatta, hogy elég nagy a baj, mert szemüveget hozatott, és ő személyesen vitt el az orvoshoz. Az orvos megnézte, fertőtlenítette szesszel a szikével megnyisszentette, kinyomta belőle a gyenyt, oxigénes vizzel lemosta, bekötözte és mehettem vissza. Igen, ha szabad ember lettem volna. Mivel nem voltam az, hát hívtak egy őrt, aztán szemüveg fel és irány a cella.Nem tudta, hogy melyik cellából  hoztak, és én nem tudtam  megmondani a cella számát. Így elég sokat keringtünk, amig az őr megtalálta azt a társát, akitől elhoztak.Persze nem hangtalanul és simogatások közepette, hanem lökdösve rángatva a karomat. Azért figyelmeztettem az őrt, hogy ne rángasson, mert nem vagyok hibás, hogy nem tudom a cella számát, hiszen nem láthattam amikor betettek. Máskülönben még nem vagyok elítélve. Úgy látszik meglepődött a beszédemen, mert nem lökdösött tovább.

          1959 március 28-án történt.

Ismét kihallgatásra vittek. Minden úgy történt mint azelőtt, a kálvária ugyan olyan volt. Fényes Ferenc főhadnagy nem volt nagyon fényes kedvében, de azért megkérdezte mi történt a kezemmel. Miután elmondtam mi történt, haragosan rám szól, hogy milyen röpcédulákat terjesztettem, hol és mikor?

-          Én soha semmiféle röpcédulát nem terjesztettem, és nem is hallottam róla.

-          Mióta ismeri Burchárdt Mártát? - kérdezte recsegő hangon, és hátam mögé kerülve megütötte a fejemet. Én elmondtam mindent úgy ahogy azelőtt is elmondtam.

-          Milyen beszélgetést folytatott Mártával?

-          Beszélgettem mindenről mint a fiatalok az első ismeretségkor amit beszélni szoktak. - megint a hátam mögé került és pont amikor megakarta ütni a fejemet, én hátra fordultam és ő orrba vágott. Elindult az orrom vére, és nem volt zsebkendőm amivel letörölhettem volna, s így a kezemfejével próbáltam megtörölni.

-          Tartsa fel a fejét és szorítsa meg az orrát. Miért forgolódik?- Én nem szóltam semmit, megfogtam az orromat, ő sétált mögöttem egy darabig, aztán így szólt.

-          Maga a naplójában azt írja, hogy Márta mesélte magának, hogy a magyar ellenforradalomkor ő röpcédulákat készített és terjesztett a városban.

-          Én csak annyit tudok, amit a naplómba is leírtam.-  Mivel az orromvére ismét folyni kezdett, hívta az őrt és azt mondta vigyen a 20-as szobába. Velem aláiratta a jegyzőkönyvet, aztán elindultam a szokott lökdösődések között új szálásom felé.

Itt is kérdésekkel fogadtak. Ki vagyok, honnan kerültem a szekura? Ki a kihallgató tisztem? Mivel vádolnak? A kérdező egy köpcös barna férfi volt aki, mikor megtudta, hogy magyar vagyok és a református teológiáról tartoztattak le, magyarul folytatta a beszélgetést. Elmesélte, hogy ő izraelita vallásu, de a felesége református, nagyon sok református éneket tud, és elkezdte énekelni a „Szívünk vigsággal ma bétölt, Mert ígéret szerint felkölt, Isten félők számára. Az igazság fényes napja, Újszövetség felkent papja, Eljött kit sok szent vára.Csillag, villog, Már fenn ragyog, mint a látnok látta régen. Fénylik, mint szép nap az égen”.

Más volt ez az ember, mint a másik, vizesruhával letörőlte az orromat, arcomat, aztán tovább folytatta a beszédét. Őt Karácsony Jánosnak hívják, és azzal vádolják, hogy aranyat csempésztek ki Izráelbe egy másik társával Sajoviccsal. (Sajovicsot hallásból ismertem, mert ő segítette az egyetemistákat olcsó kajával, és még munkát is adott nekik káposztát sarvaltatott, savanyuságot tetetett el velük, egyszóval olyan ember volt aki nagy névnek örvendett a diákság körében. Jó véreseket lehetett nálla enni olcsón). Továbbá elmondta, hogy van egy lánya a matek szakon és attól fél, hogy nehogy kitegyék az egyetemről ő miatta. Érdekes ez az ember is fekhetett az ágyban. Az őr nem szólt rá.És ennek is lánya van az egyetemen, akit félt, hogy ne dobják ki az egyetemről. Már kezdem észrevenni, hogy kitől kell tartani. Annyi, hogy nekem nincs olyan titkom, amit nem lehetett elmondani. Mi nem szervezkedtünk. Mi egyszerüen tudtunk valamit, amit nem mondtunk el a szekunak. Ez nem nagy vétek. Ezért kaptam az orrbavágást.

Ismét kihallgatás

1959 április 3-án ismét kihallgatásra vittek. A főhadnagy úr elmondta, hogy vége a kihallgatásnak és ma lezárja az ügyet.

- Hány évet kaphatok főhadnagy úr- kérdeztem hirtelen, ami őt nagyon meglepte, lehet ilyent még nem kérdeztek tőle.

- Két vagy három évet bíztos kap.

- Olyan sokat?- lepődtem meg, hiszen én nem számítottam, csak esetleg egy évet.

- Az nem sok azok után, amit maguk tettek demokratikus rendszerünk ellen. Én leírtam a vallomása részleteit, olvassa el és írja alá. Ha valamit nem ért ( románul volt írva) nyugodtan kérdezhet és én megmondom mi az.

Olvasni kezdtem a jegyzőkönyvet, minden majdnem úgy volt leírva ahogy a vallatásnál elmondtam, de éreztem az én vallomásom mégsem ez.

-    Főhadnagy úr én nem pont így mondtam ahogy le tettszett írni. Így egésszen  más értelme van. Nem tudom ki az a Márton Attila?

-    Márton Attila az a fiú, akit maga nem ismer, és akinek oda adta a verseket, hogy elolvassa.

-    De uram én ezt nem mondtam. Őn úgy írja le ezeket a dolgokat, mintha én ismerném őket, és elmesélném őnnek a fejleményeket.

-    Ne húzzon ki a béketürésből, mert tudok én dúrva is lenni,

Őn azt hazudta, hogy harmadéves az a fiú aki kérte a verseket, közben kisűl, hogy negyedéves - üvöltötte, majd odajött hozzám és egy akkora pofont adott hátulról a bal fülemet érve, hogy leestem a székről, majd belém rugott.

 - Itt én vonom felelőségre önt és nem ön engem. Világos?- Visszaűlt a helyére, majd amikor látta, hogy én még a földön vagyok,- szedje össze magát és viselkedjék rendesen, másképp nem állok jót magamért. Űljön le.

Én visszaűltem a székre, de a fülem zúgott, és azt hiszem a gyűrűjével megsértette, mert vérezni kezdett.

-          Úram, én ha megől is nem tudom ki az a Miklós István, aki hallhatta a versek olvasását, és nem tudom hogyan romlott meg köztem és Burchárdt Márta között a kapcsolat, amikor én egyetlen egyszer találkoztam vele. Sem akkor amikor megismertem, sem azután semmi kapcsolat nem volt köztünk.

-          Én már mondtam önnek, mi azokat is tudjuk amiket maguk el hallgatnak, mi mindenkit ismerünk és tudunk mindenkiről mindent. Mi csak azt szeretnénk, ha ezt el is ismernék. Tudjuk mit kell tennünk, hogy el is ismerjék. Ha elolvasta, akkor írja alá.

-          Mert ha nem?

-          Ne bölcsködjön, mert még oda megyek! - Írja alá és mehet a szobályába. Elegem volt magából mára.

Nem tudtam mit csináljak ennyi ferdítés után, féltem a veréstől,a fülem még mindig zúgott az ütéstől, és semmi másra nem gondoltam csak arra, hogy már legyen vége az egész cirkusznak. Egy mély lélekzetet vettem és aláírtam.

-          Ugye nem is volt nehéz, - mondta ő és elvette a papirt előlem, majd visszaült a helyére, megnézte az aláírásomat, aztán csengetett, hogy visszavigyenek a cellába.

Fájt a fejem, a fülem minden kavargott körülöttem, már nem érdekelt, hogy az őr mit csinál velem, tudtam, hogy legkevesebb két évet kaphatok, ami azt jelenti, hogy vége a teológiának. Két év múlva és bőrtön viselten már semmi esélyem nincs újból felvételizni. Istenem, Istenem, miért hagytál el engemet?