Annácska, Annácska, boldog lettél végre,

én meg hálásan felnézhetek az égre:

boldoggá tettelek, ez volt minden vágyam,

este jókedéllyel fogad be az ágyam.

Anna a jövőben nem szenved már többé,

megszabadult; most már boldog lesz örökké,

s hogyha mégis szomorúan néz majd fel az égre,

tudni fogja, azt is a szíve festi kékre.

Annával töltöm már minden áldott estém,

s mielőtt abba a hibába beesném,

hogy őt jelölöm meg, mint maga az élet,

fel szeretném hívni arra a figyelmet,

hogy Anna, habár angyal, csak egy olyan ember,

akár ő, te vagy én, kit a sorsa megver,

amikor rosszul él; meg van az már írva,

hogy mikor kell a párnára ráborulni sírva.

Száguld a sok hónap, elmegy néhány év is,

Anna úgy gondolta, elmegyek majd én is,

de miután Bálint szegényt egymagára hagyta –

és bizony felelős csak én vagyok miatta –,

azt gondolom, úgy szép, ha hozzá visszatérek,

az ő birodalmában csendesen elélek,

s támogatom, ha kell, életem árán is,

és íme: hogy itt vagyok, jobb a kedve máris.

Vígan fütyörészik, vagy éppen énekel,

amihez ér, minden rögtön életre kel.

Ragyog a lakása, öröm reá nézni,

olyan rend van nála, nem lehet tetézni.

A nagy temetőben áll a kicsi Anna,

elfutna, de ugyan, hova is rohanna?

Könnyes szemmel nézi a fejfát meg a követ,

szíve felidézi az elmúlt emlékeket.

Bálint volt az egy, ki észrevette benne,

hogy ha szeretnék, ő milyen ember lenne.

Ő volt, aki látta, hogy a kicsi lányban

a Nő is ott lapul, és nem csak holmi vágyban.

Anna szíve nehezebb a sírkőnél is talán,

nem tudja, hogy mihez kezdhetne ezután,

de leginkább mégis a gondolat emészti,

hogy Bálint a sorsát neki köszönheti.

Anna kedvetlenül indul a munkába,

járása nehézkes, agya kicsit kába,

de viszi, hajtja előre a  megélni akarás,

ez maradt meg neki, nincs többé semmi más.

Ott bent a sok munkás áhítattal nézi,

Annának szépsége őket megigézi.

Közelednek hozzá, tapogatják páran,

szegény lány nem tudja azt sem már, hogy hol van,

s mi lelte ezeket a szerencsétleneket,

nem tudják, hogy mi fán terem az etikett?

Mindjárt ad ő nekik, az orruk alá int…

De hogyhogy nincs ilyenkor a kedves és hős Bálint,

kinek Anna lelke olyan sokat megér –

nincsen itt a macska, cincog a sok egér.

Egy hét telt el, s Bálint a kisszobájában ült,

szívében a bánattal keserűség vegyült.

Nem tudta, mit tegyen, hogy vethetne véget

a lelkét lassan felemésztő, fájó szenvedésnek.

Annát ő vissza már úgysem szerezheti,

hiába mondaná el, mennyire szereti.

Anna szíve kemény, mint szikla a hegyen,

Bálint meg tétova, nem tudja, mi legyen,

csak azt tudja, hogy Anna nélkül nincs is már élete,

és ő mindezt kénye miatt darabokra törte.

„Mit tehet az ember?” – sóhajtott fel sírva –

„Aminek lenni kell, ami meg van írva,

megtörténik akkor is, ha tenni tudsz ellene,

vagy ha éppen érzed is, hogy talán nem kellene

megtenni a lépést.

Egy nap aztán bekopogott Annához valaki,

s ő tanakodni kezdett, miért is nyitná ki,

hisz az ajtó előtt ismeretlen férfi –

mily furcsa dolog, hogy a bebocsátást kéri.

Ám egy másik kis hang egyre csak azt súgta:

hadd mondja el, mit akar, hátha fontos volna.

Anna tehát morcosan, de ajtót nyitott végül,

s ami eztán történt, él, míg meg nem vénül

emlékezetében, kitörölhetetlen,

akármi történik, többé el nem rebben.

Dühös volt a férfi, szeme vérben forgott,

bajsza alatt ki tudja, milyen átkot morgott.

Bálint teste gyönyörű, forró lázban remeg,

a lelkét a bujaság ördöge vette meg.

Ágyról ágyra jár ő, mint lélektelen szellem,

senki sem sejti, hogy odabent a jellem

még mindig él. De nem remél újabb feltámadást,

mert érzi már, hogy szíve többé nem szeret senki mást,

és hiába az elmúlt napok vad vonaglásai,

Anna és ő, ketten együtt egymásnak társai.

De így ő Annához vissza nem mehet már,

rá este még újabb, féktelen menet vár,

aztán többé nem tud a lány szemébe nézni,

hogy is lehetne ezt szépen elintézni?

Annácska, Annácska, látom, nem vagy boldog,

csak teszed nap mint nap a rutinszerű dolgod.

Tudom, hogy Bálintot nagyon megszeretted,

de ott van egy láthatatlan páncél körülötted,

így nem tudja meg senki, soha, hogy mit érzel,

törődnek is vele, hogyha belül vérzel.

Ezt kéne, azt kéne, egyre hajtogatják

bizonyosságukat; mind-mind elfogadják,

hogy te furcsa lány vagy. De nem kell így élni…

Nem, a férfi karjaiba bele kell alélni,

mint holmi lélektelen, összecsukló bábuk,

kiknek vajból van a szívük, és rongyból van a lábuk.

Anna nem hazudott: másnap ment csak haza,

hogy ezzel is kifejezze, neki van igaza.

Egész éjjel járta a néptelen utcákat,

s megperzselte szemével az égig érő fákat.

Hazaérve aztán meglepetés várta:

Bálintot még mindig a lakásban találta.

Ám nem úgy, mint hitte, bocsánatkéréssel –

tele volt az arca csupa véres sebbel.

Anna meg nem állta, rögtön lejegelte,

s Bálintot az ágyba gyorsan beterelte.

De Bálintnak többé nem volt problémája,

minden gondra gyógyír volt az ő Annája,

serénykedésével, önzetlenségével;

hihetetlen, mit képes tenni a kezével.

Anna szerelmes volt, ezt maga is látta,

bár nem tudta, hogy mi az, mert nem volt még barátja.

Ezért aztán Bálint gondjaira bízta…

hisz álmodni és tenni, teljesen más tészta.

Bálint is boldog volt, nem lehetett másképp,

kereste Annának legnagyobb örömét

minden pillanatban; ott állt ő és várta,

pici kedvesének mi a kívánsága.

Hanem aztán, ahogy ez csak lenni szokott,

Bálint többet akart, nem csak amit kapott.

Egyre közeledett Annához simulva,

várva, hogy az beleegyezését adja.

Anna újra hitte, hogy álma megvalósul,

és teljesen új, szebb életet kaphat majd jutalmul.

Ezért aztán igyekezett társaival lenni,

az elvárásaiknak egy kicsit megfelelni.

Hangosan köszönt, és bátran a szemükbe nézett,

sok izzadt férfi közt szégyent már nem érzett.

Megtalálta szelíd lelkében a békét,

messze űzte a tegnapok félelmes emlékét.

Szünetekben, amikor állt a futószalag,

s a fáradt dolgozók rendre szétoszoltak,

Anna bátran odament a hangos férfiakhoz,

várva, hogy e találkozás milyen eredményt hoz.

Anna árva leány, apja, anyja nincs már,

amikor meghaltak, kiürült a kincstár.

Kis lelkében űr tátongott, hatalmas, fekete,

egész életével megfizetett érte.

Nem volt soha nyugta, örökké menekült,

legbelül a lelke folyton-folyvást hevült.

Nem találta helyét széles e világon,

esténként nem mindig jött szemére álom.

Alig evett, alig ivott, folyton csak vegetált,

beszélgetőpartnert – mert nem akart – nem talált.

Sivár napjait a szentem egyedül tengette,

néma perceiben csak a magány volt mellette.

Ég a vágytól a sok gaz férfi ágyéka,

kifáradtak ma is, túl sok volt a munka.

Közöttük egy leány, igen jámbor fajta,

kigúvadt szemeik legeltetik rajta.

Szegény leányzó csak tördeli a kezét,

sok izzadt férfi közt nem leli a helyét.

Jobbra néz, balra néz, majd szomorúan sóhajt:

honnan tudná bárki, mi az, amit óhajt?

No, de már most nézzük meg csak közelebbről,

mert a vágy bennem is egyre csak csörömpöl.

Ki lehet ez a leányzó, s mi lehet a célja?