Anna árva leány, apja, anyja nincs már,

amikor meghaltak, kiürült a kincstár.

Kis lelkében űr tátongott, hatalmas, fekete,

egész életével megfizetett érte.

Nem volt soha nyugta, örökké menekült,

legbelül a lelke folyton-folyvást hevült.

Nem találta helyét széles e világon,

esténként nem mindig jött szemére álom.

Alig evett, alig ivott, folyton csak vegetált,

beszélgetőpartnert – mert nem akart – nem talált.

Sivár napjait a szentem egyedül tengette,

néma perceiben csak a magány volt mellette.

Akadt persze bőven bátor jelentkező,

buta férfiakra már csak ez jellemző.

Azt gondolták, nekik megnyílik majd szegény –

persze, hoppon maradt a sok, derék legény.

Anna bánatában még a fülét is befogta,

hogy a sok kérőt ő semmiképp se hallja.

Nem kellett őneki se legény, se semmi:

szeretett volna békében, egymagában lenni.

Esténként, ha nem látta, nem hallotta senki,

elkezdett magában búsan énekelni.

Hangja rekedten szállt, a semmibe repült,

ilyenkor, pár pillanatra, Anna lelke derült.

Istenem, hát itt kell élnem, anyám, apám nélkül,

várni, hogy szívem talán egyszer kielégül.

Akárhogy próbálom, nem lehetek boldog,

lelkemben dobolnak a gonosz kis koboldok.

Egyet kérek tőled, hallgasd meg kérésem,

nem tettem én rosszat senkinek sohasem.

Hadd tudjam meg végre, mitől szép az élet,

s ne legyen unalmas, szürke kis csendélet!

Úgy tűnt, nem hallják az égiek a dalát,

azt kívánta, bárcsak térne már odaát,

végre szüleivel újra egyesülni:

egyetlen vágya volt a holtakkal vegyülni.

Kereste is módját, hogy vethetne véget

szánalmasan hitvány, üres életének.

De hiába érvágás, mérgezés, akasztás,

valami közbeszólt, és nem jött el a hatás.

A végső lépésnél minden alkalommal

közbekiált egy hang: „Ne végezz magaddal!”.

Anna pedig megtörten engedelmeskedett,

mert tudta, az óvó hang másé nem lehetett,

csakis az anyjáé, aki meghalt ugyan,

de Anna számára nem létezett olyan,

hogy valaki ne élne, miután már meghalt,

hisz szívünkben őrizzük – ha van –, mint védőangyalt.

Őt viszont ki őrzi, miután nem él már?

Szegény kis Annára még a kutya sem vár

epekedve, hátha meggondolja magát,

és nagy-nagy akarattal legyőzi a halált.

Ekképp okoskodott, aztán ez a leány

arra gondolt, mégis van reménye talán.

Lehet, ha nem is ma, de akár már holnap

megleli értelmét a szépnek és a jónak.