Anna kedvetlenül indul a munkába,

járása nehézkes, agya kicsit kába,

de viszi, hajtja előre a  megélni akarás,

ez maradt meg neki, nincs többé semmi más.

Ott bent a sok munkás áhítattal nézi,

Annának szépsége őket megigézi.

Közelednek hozzá, tapogatják páran,

szegény lány nem tudja azt sem már, hogy hol van,

s mi lelte ezeket a szerencsétleneket,

nem tudják, hogy mi fán terem az etikett?

Mindjárt ad ő nekik, az orruk alá int…

De hogyhogy nincs ilyenkor a kedves és hős Bálint,

kinek Anna lelke olyan sokat megér –

nincsen itt a macska, cincog a sok egér.

Hol lehet most Bálint? Miért nincs itt vele?

A nagy segítsége éppen most kellene.

Anna szíve reszket, fél a sok férfitól,

akiket a jóság keze sosem érhet utol.

Mit tegyen most? Egyedül van, a többi nő csak nézi,

sőt, a sok-sok asszony a bajt még inkább tetézi.

„Szűz a kicsi,” – mondják –„nem tudja, hogy mi az,

ami igaz nőnek az egyetlen vigasz.

Nem tudja, de ti majd megadjátok neki,

nő lesz a kislányból, hamar megszereti

a vad, igazi szexet, csattogjon a fara,

aztán ez a lány már nem lesz olyan fura.”

Röhög a sok férfi, tapogatják Annát,

s ahelyett, hogy neki szép szavukat adnák,

otrombaságokat súgnak a fülébe,

amitől Annának felforr a kis vére.

Lerázza magáról a sok férfikezet,

a munkások arcán ott ül a döbbenet,

mert nem egy kislány áll most már ott közöttük,

izzik a levegő, érzik, körülöttük.

Izzik a szeme is drága kis Annának,

lelkében kavarog a harag és a bánat.

„Pusztuljatok, férgek, ne érjetek hozzám!

Nem vagytok ti senkik, hogy magamat áldoznám

miattatok, kiknek nincs szívük, csak farkuk,

mert ez az igazság, hiába takarjuk.

Ha még egyszer hozzám merészeltek érni,

azt odalent egy körömmel meg lehet majd mérni.

Ki vállalkozik hát ujjat húzni velem?

Ígérem, számára nem lesz sok kegyelem.”

Hallgat a sok férfi, hallgat a sok nő is,

Anna meg csak áll ott – hallgat most már ő is.

Lassan elvonul a nagyszájú hadsereg,

a sok otromba férfi csak a hangos szót érti meg,

főleg, hogyha olyan forrásból származik,

amit esetlennek ítéltek meg eddig.

Na de Annácskának szíve fel nem derül,

mert főnökük az irodából rögtön kipenderül,

komor arccal áll eléjük, köszörüli torkát,

s azonnal elkezdi súlyos mondandóját:

„Sajnálom, hogy ezt kell közölnöm veletek,

veszteség ért minket, kevesebben lesztek,

mert egy derék fiú úgy döntött, jó neki,

ha törékeny testét a mélybe leveti.

Sajnálom, de igazán, ami vele történt…

Jó munkatársunk volt, Isten veled, Bálint!"