Anna újra hitte, hogy álma megvalósul,

és teljesen új, szebb életet kaphat majd jutalmul.

Ezért aztán igyekezett társaival lenni,

az elvárásaiknak egy kicsit megfelelni.

Hangosan köszönt, és bátran a szemükbe nézett,

sok izzadt férfi közt szégyent már nem érzett.

Megtalálta szelíd lelkében a békét,

messze űzte a tegnapok félelmes emlékét.

Szünetekben, amikor állt a futószalag,

s a fáradt dolgozók rendre szétoszoltak,

Anna bátran odament a hangos férfiakhoz,

várva, hogy e találkozás milyen eredményt hoz.

A sok gyári munkás egyből körülállta,

vad, éhes szemével az ő habtestét falta.

Szegény kisleányka meg is bánta nyomban,

hogy aranyat keresett a nyilvánvaló gyomban.

„Gyere ide, baby, ne legyél már nyuszi,

hadd cuppanjon a hasadra egy-két finom puszi!

Meglátod, ha nem is hiszed” – dörmögte a férfi –

„Úgy megduglak, kisangyalom, hogy öröm lesz nézni.”

A többiek erre mind-mind hahotáztak,

nyoma sem volt bennük az empátiának.

Na, de várjunk, mégsem, nézzetek csak oda:

Anna sem hitte el, de megtörtént a csoda.

Egyetlen fiú volt, ki őt nem nevette,

akinek a szívét a gaz még meg nem ette.

Szomorú szemével rajtuk végignézett,

látszott, hogy kezében tartja az egészet.

Anna kis szívében új izgalom hevül,

érzi, hogy a sokaságban még sincsen egyedül.

Nézi, ahogy ifjú megmentője kiáll,

és a kellő pillanatban cseppet sem hezitál.

„Távozzatok, hülyék, kotródjatok innen,

mielőtt még a börtönbe kéne vinni engem.

Mert esküszöm nektek, ha még egy szót szóltok

ehhez a lánykához, nem lesz több melótok.”

„Nézzenek csak oda!” – szólt közbe a kövér,

pirospozsgás képű művezető-fivér –

„Azt képzeli magáról, hogy ő a János vitéz,

s bennünket, mint halandókat, őkegyelme lenéz.

Megmutatom én majd, mi kell e kislánynak,

ki e pillanatban – mivel kislány még – vak.

Nem holmi búskomor, szabadlelkű ficsúr –

hadd tudja meg végre, ki a földön az úr!”

De a fiú sem rest, visszavág azonnal.

Anna szíve repdes: ő a mentőangyal.

„Ha akár egy ujjal hozzá mertek nyúlni,

napotoknak végképp be fog alkonyulni.”

Többen megindultak a fenyegető felé,

de ő szilárdan állt, mintha nem is érdekelné.

Ökleiket rázták, dühösen hörögtek,

ám arra ment a főnök, így rögtön odébbmentek.

„Nem végeztünk, öcskös!” – sziszegte az egyik,

társai meg helyeseltek neki egytől egyig.

A fiú azonban már nem is figyelt rájuk,

Annához ment, de valahogy nem nyílt szóra szájuk.

Némán nézték egymást, amíg a csengetés

rá nem döbbentette őket, hogy a szünet kevés

mindazt elmondani, amit leírni nem lehet,

mert nem fogja fel úgysem a kicsinyes képzelet.

Anna boldog volt, hogy végre társat talált,

nem vágyta már a kegyetlen, rút, fekete halált.

Szabad perceit eztán a fiúval töltötte,

úgy érezte, jobbat nem is képzelhet helyette.

Bálint – merthogy így hívták a talpraesett embert –

elhatározta, megteszi, amit eddig nem mert.

Évekig csak kereste a színigaz szerelmet,

de különös kis ujjak írják ezt a történelmet,

nem talált egy igaz leányt a sok hazug között,

ezért most ez a különbség szépen kiütközött.

Ő az, ezt már látta, csupán azt kéne megtudni,

hogyan lehetne törékeny, kis szívére hatni.

Merthogy azt is látta, hogy ez ide kevés,

Anna nem olyan lány, kinek elég egy hőstevés,

mindig, minden pillanatban őszintén szeretni,

s nem lehet soha unottan a földre heveredni.