Nyolcadik rész

Szokatlanul tiszta éjszaka volt; a bársonyfekete égbolton világosan kirajzolódott a Via Lactea ezüstfátyla. Hányszor vizslatta gyerekkorában, apja oldalán a hegyormokon! És ott, középen, kedvence, a Sagittarius; de szerette egykor hallgatni a regéjét.

A fehéres, ragyogó köd rávetült a hullámokra, és megcsillant a habokon, ahogy szétváltak-újjáegyesültek a csendesen suhanó hajótest nyomán.

Folyékony ezüstben úszott a karavella…

Mint azon a régi úton.

Hetedik rész

A feketévé sűrűsödő viharfelhők alatt fülledt meleg ülte meg a sikátort; melyen a mind hevesebben zuhogó eső mit sem enyhített.

Fernando, sebesült vállával, már alig tarthatta kardját; s Alinda tehetetlenül reszketett fogvatartója szorításában. Éppúgy nem viselhette el a küzdelem látványát, mint ahogy képtelen volt másfelé nézni.

Az eső baljós pergéséhez egyszerre új hangok vegyültek… tétován, bizonytalanul… de egyre határozottabban.

Hatodik rész

Ramón mély sóhajjal dőlt a falnak; kifárasztotta testvére hosszas szapulása. A lány ugyanis épp késő délutáni mulatsága közben talált rá; és mind a melléje szegődött csinos szolgáló, mind pedig a böjti nap megszegése sikeresen kihívta Alinda haragját.

Azonban ismerte már annyira testvérét, hogy a maró gúny álcája mögött megérezzen valami sokkal mélyebbet… és fájdalmasabbat.

- Alinda – susogta csitítón, kezét a lány karjára fektetve – Mi a baj… valójában?

Ötödik rész

Manuel felettébb elégedetten igyekezett Granada útvesztőiben az orvos háza felé. Jó árat remélt Godofredótól parancsa teljesítéséért; ha az ígért summának akár csak a fele elérkezik a zsebébe, vélte, már azzal is jobban jár, mint amennyi kockázatot vállalt.

Legalábbis ezúttal; mert nagyon is jól emlékezett még arra a nyíllövésre, mellyel kioltotta Reynaldo életét. Így aztán nála jobban senki sem értette: miért akarja ura olyan elkeseredetten holtan látni az orvost.

Negyedik rész

Hosszúra nyúltak az árnyak a teremben; lassanként szürke köpenybe vonva a kőfalakat s a tölgyből faragott nehéz ládákat, székeket. Csupán egy keskeny fényhíd szelte ketté a sötétséget, ahogy az ablak csúcsívén beszöktek a napsugarak.

A fénycsóva éppen az asztalra vetült, ahol Godofredo elmélyült figyelemmel tisztogatta fegyvereit; ezt volt az egyetlen munka, melyet sosem bízott szolgákra. A sokféle földről származó, különleges kardok, tőrök és szablyák voltak az ő legféltettebb kincsei; mindmegannyi számos történetet őrzött kalandos ifjúsága idejéből.

Harmadik rész

Szél támadt, kék szárnyára kapva a hajót. Tiszta, éles levegőt hozott, száműzve a kikötő halszagú páráit; és a hajóorrban álló Ramón szélesre tárt karral feszült a mind erősödő szélnek, mely egy pillanatra megakasztotta lélegzetét, s arcába csapta vörhenyesbarna fürtjeit.

Sihederkorában hányszor fogadta így a hegyvidékről lerontó, vad förgeteget, ahol éppen érte, megesett, hogy meredély szélén, rohanó patak partján állva. Nem félt; csak hagyta, hogy megtépje, átjárja… megtisztítsa, lemosva és messzire fújva vétkeket és bűnöket.

Második rész

Az eső erős széllel érkezett, és hirtelen szakadt le a vidékre, mint ama negyvennapos elődje. És legalább akkora hévvel is; percek alatt patakok fakadtak a puszta földből, szélesen rohanva a füvek s tépett virágok között, magukkal sodorva a vidék apró köveit és holt szirmokat.

A felhőszakadásban egy lovas haladt, fékeveszett vágtában törve át az esőfüggönyön. Köpenyéből, bő szárú csizmájából csurgott a víz, vörhenyesbarna fürtjei is átázottan csüngtek vállára.

Első rész

- Senor!

Az ifjú nemes meg sem hallotta. „Mikor lesz már vége?!” – tekintett vádlón az acélosan borongó égre. Túl az ablak csúcsívén vihar készülődött; a felhők úgy tornyosultak, mint egy sosemvolt bazilika bolthajtásai – „Mikor engedsz végre már el, apám? Mikor nem fog így égni az emléked, mikor nem várlak többé haza mindhiába, mikor nem érzem magam idegenül saját otthonomban nélküled? Mikor nem kell többé már azon tépelődnöm, mit mondtál volna, ha megéred a viszontlátást?”

Mert mikor utoljára találkoztak, apja különösen viselkedett.