Nyolcadik rész

Szokatlanul tiszta éjszaka volt; a bársonyfekete égbolton világosan kirajzolódott a Via Lactea ezüstfátyla. Hányszor vizslatta gyerekkorában, apja oldalán a hegyormokon! És ott, középen, kedvence, a Sagittarius; de szerette egykor hallgatni a regéjét.

A fehéres, ragyogó köd rávetült a hullámokra, és megcsillant a habokon, ahogy szétváltak-újjáegyesültek a csendesen suhanó hajótest nyomán.

Folyékony ezüstben úszott a karavella…

Mint azon a régi úton.

Régen? Pár hete csupán. Mégis… oly sok megváltozott azóta. Ami azelőtt volt… egy másik élet csupán. Egy régi-régi álom.

A betűk már jóval azelőtt összefolytak szemei előtt, hogy kihunytak volna a nappali fények; Ramón azonban még mindig kezében szorongatta a megviselt pergament. A mór adta búcsúzóul, mielőtt szárnyára kapta volna hajóját a tuniszi szél.

„Drága fiam!

Ez utolsó levelem. Talán fáj neked, talán úgy érzed: még egyszer elveszítesz… De nem élhetsz örökké újabb levelekre várva. Erre a küldetésre el kellett kísérnem téged; ezt még velem kellett volna tenned… A Sors másképp akarta; és én így segíthettelek. Ha ezt a levelet olvasod, sikerrel jártál; büszke vagyok rád; és köszönöm neked..

Azonban nem követelhetem tőled, hogy az én utamat járd… ez egész embert, talán az életedet is követeli, és én ezt nem kívánhatom. Most, először és utoljára elvégezted az én feladatomat; de többször már ne parancsoljon neked senki. Saját utadat kell járnod, és tőlem ugyan ne várd, hogy megmondjam: mit tegyél. És ne próbáld kitalálni, én mit akarnék. Akarom, kövess utamon, szerezz dicsőséget, élj és halj azért, amiben én mindenekfelett hiszek; és akarom: házasodj meg, tartsd távol magad az én veszedelmemtől, legyél olyan tébolyultan szerelmes, mint én voltam egykor, és legyél százszor boldogabb, mint én lehettem, és élj, gyermekem, élj helyettem is…

Magadnak kell rátalálnod az utadra, és ne engedd, hogy bárki is megtegye helyetted! Csak arra kérlek, bármi is lesz, a te döntésed legyen. Arra nem kérlek, hogy tisztességgel járd utad – tudom úgyis, hogy így lesz.

Ne sirass el még egyszer. Ahogy leveleim elkísértek, ugye, érezted: melletted állok. Nincs több levelem; de az emlékeid, mind, amit te éltél meg velem, amit én mondtam neked, s amit mások meséltek rólam: a tiéid. Hacsak ostoba dacból nem űzöd el őket; általuk mindig melletted leszek. És emlékezzetek rá, te és Alinda, hogy én titeket nagyon szeretlek.

És most vale, gyermekeim. Isten veletek.

Reynaldo Roález.”

Észre sem vette Alinda jöttét; csak arra neszelt fel, mikor megérezte vállán a könnyű kéz érintését. Egyáltalán, miért nem Fernandóval van a kabinjukban… talán megérezte, hogy most szüksége van rá? Hogy ezen az éjjelen nehéz… fájó volna a magány?

Vagy talán… őt is nyomasztja valami?

- Gondoltál már rá, hogy mi lesz… otthon?

Ramón most is éppúgy révedt a csillagszőttes messziségbe, mint utazásuk első éjjelén.

Ezúttal azonban nem kellett töprengenie testvére kérdésén. A felelet ugyan hetek során, lassan érett meg; de mostanra bizonyossággá formálódott.

És a békesség, mely döntése nyomán támadt, mindennél jobban igazolta: jól választott.

- Átveszem apánk örökét: újjáformálom a szövetséget. Rashíd szerint az otthon maradott három társunk velünk tart, itt vagy te, Fernandód és én. Kezdetnek elég is… végtére – mosolyodott el – amikor apánk megalapította, csak ketten voltak: ő meg Godofredo. És győzedelmesek voltak, akkor hát háromszor annyian mi a világot is megválthatjuk!

Alinda megkönnyebbülten viszonozta mosolyát.

- Úgy féltem, Feramito, hogy végül mégis elhagysz minket…

Milyen könnyű volna most hazudni. Még annyit sem… csak elhallgatni.

Mégsem viszi rá a lélek.

- Eleinte csak egy ideig akartam a szövetséggel lenni – ismerte be – Addig is… míg apánk nyomdokain jártam…

Elhallgatott; akármennyire is közel kerültek egymáshoz testvérével, olykor még mindig nehezére esett effélékről beszélni.

Alinda azonban túl jól ismerte.

- Úgy érezted, addig is melletted áll… mintha még mindig élne, igaz?

- Igen. És még… hittem, hogy tartozom neki ezzel. Igen; ezzel az egyetlen úttal valóban tartozom neki. De csak ezzel az eggyel; nem az egész életemmel. Azonban mire ezt felismertem, már azt is tudtam: maradok mégis, mert ezt az utat akarom járni én is.

- És te? – fordította meg a kérdést – Most, hogy hozzámégy Fernandóhoz, gondolom, otthagyod a szövetséget.

Alinda olyan hevesen rázta meg a fejét, hogy kibomlott a hajfonata; fivére már rég’ látta ilyen indulatosnak.

- Fernando a szövetség tagja, márpedig én többé nem engedem el egyedül hosszú utakra. De én magam sem hagynám el a szövetséget.

A fiatalember döbbenten nézte. Alinda, harcos királynő, de hát…

- S ha majd gyermeketek lesz?

Ahogy az óvatlan kérdés elröppent, már rögvest bánta; mert testvére arca régi sebtől rándult meg. A lány tekintete messze révedt; s karjaival úgy fonta át magát, mintha a lelkét akarná felmelegíteni.

- Az nekem sosem is lesz. Még növendék lányka voltam… afféle női bajok miatt anyám nézett meg, mintha én is csak segítségre szoruló falubéli volnék… Tőle tudtam meg: meddő vagyok.

Ramón olyan erővel harapott ajkába, hogy érezte a kiserkenő vér ízét.

- Bocsáss meg… Alinda, úgy sajnálom!

- Nem tudhattad – intett a lány – Én rettegtem: törvénytelen születésem okán vert meg ezzel az Úr. Anyám oszlatta el félelmemet, meglehetősen keresetlen szavakkal, soha előtte, soha utána nem hallottam még úgy beszélni; de hittem neki. Miért is büntetné az Úr az ártatlant… Akkor hát: vakvéletlen, sors? Oly sokfélének nevezik az emberek azt, amit nem ismernek. Miféle nő, aki nem teljesítheti be, amire az Úr teremtette? Jobb volt nekem szelek vándoraként, ahová új meg új küldetések szeszélye vetett.

Azután… Fernandót nem érdekelte szedett-vetett gúnyám, mely, láthattad te is, épp csak annyira volt nőies, hogy az egyház követ ne vethessen rám miatta; nem érdekelte kalandorvérem, vagyis hát éppen hogy kedvére való volt; és mellette….

Hiába kereste a szavakat. Fivére gyengéden két tenyere közé fogta kezét, hogy megállítsa remegését.

- És az ő szemében végre gyűlölet, önvád és rettegés nélkül láttad magad, igaz?

Alinda szipogva bólintott.

- A legtöbb ember várt valamit tőlem. Menjek messzire tőlük, hiszen nő vagyok; aztán maradjak, legyek hű bajtárs, de persze csak csínján, fegyvert ne fogjak; azután eredjek, veszedelembe, halálba, értem úgyse kár, apám halott, ki siratna… Ő csak azt akarta, hogy maradjak az, aki vagyok. Az, akit megszeretett.

Amikor eljegyzett… azon az éjjelen vallottam meg neki meddőségemet. Rettegtem, hogy eltaszít…

Ramón olyan erősen szorította össze ujjait, hogy elfehéredtek. Mit állhatott ki két hónapig Alinda, hírt sem hallva jegyeséről…

- Rettegtem; de nem tette. Azon az éjjelen sem… és most sem. Gyermekkel vagy anélkül, de elsősorban engem akar! Sose mertem volna hinni… de most már minden jól van. És úgy van jól, ahogy van.

- Örülök nektek, Alinda – szorította magához testvérét – Megérdemled a boldogságot… Megérdemlitek mind a ketten. És meglásd: ti lesztek a legjobb páros a szövetségben!

A lány arcán is átfutott egy halovány, de nagyon őszinte mosoly… Összeborzongott mégis, hűvös az este; ahogy az égre nézett.

- Köszönöm az áldásodat, Feramito… de apánk? Szerinted ő vajon mit szólna… ehhez az egészhez?

Ramón torkát is kaparták a könnyek, ahogy felnézett a csillagokra. Hányszor feltette magának ugyanezt a kérdést, hány éjjelen át tartó meddő vita volt, mert hát csak saját bizonytalanságával disputált, és a semmiből csak semmi lesz, tehetünk vele bármiféle algebrai bravúrt.

De már nem faggatja az egeket.

- Ha embernek joga lenne előre elrendelni egy másik ember életét, gondolatait, lelkét; akkor meglehet, szokványos életet rendelt volna neked. Talán ellenkezőleg: amilyen lázasan gyűlölte az értelmetlen szabályokat: épp effélét eszelt volna ki, mint amire most készülsz… Nincs értelme ezen tépelődni, Alinda. Egyvalamit azonban bizonyosan tudok. Ő a legszabadabb ember, akit – rajtad kívül – valaha is ismertem. Gyűlölte a béklyókat, ő maga megfulladt volna akármi rabságban. És éppen ezért sosem kárhoztatná minket olyan életre, ami bármiféle bilincsbe verne.

Vége