Hatodik rész

Ramón mély sóhajjal dőlt a falnak; kifárasztotta testvére hosszas szapulása. A lány ugyanis épp késő délutáni mulatsága közben talált rá; és mind a melléje szegődött csinos szolgáló, mind pedig a böjti nap megszegése sikeresen kihívta Alinda haragját.

Azonban ismerte már annyira testvérét, hogy a maró gúny álcája mögött megérezzen valami sokkal mélyebbet… és fájdalmasabbat.

- Alinda – susogta csitítón, kezét a lány karjára fektetve – Mi a baj… valójában?

Testvére tekintetén megcsillantak az elfojtott könnyek.

- Hiányzik Fernando…

Ramón némán átkozta magát. Hát persze… a szövetség eltűnt tagja; Alinda szerelmese. Testvére még egy korábbi gyenge pillanatában megvallotta, hogy Fernando titkon eljegyezte őt… és másnap búcsúvétlen kelt útra.

Május kalendája volt; emlékezett – és most július első napját írták.

És ha arra gondolt, mit tett Alinda az előző hónapfordulón, akkor még hálás lehetett, hogy ezúttal csak őt szidalmazza, és nem saját maga ellen fordult. Rashíd mesélte: aznap hajnalban vihar támadt. És Alinda, az ég haragjával mit sem törődve, egész nap, sőt még az éjjel jó részében is tébolyult vágtában szelte a vidéket, míg erejevesztetten le nem szédült a nyeregből. A mór – ha már visszatartani nem sikerült – legalább mindvégig követte; attól rettegve: a lány kárt tehet magában. S végül saját lován vitte haza.

„Ha akkor nincs vele, talán sosem találták volna meg… legalábbis nem időben” – borzongott meg Ramón. „És én nem gondoltam rá: milyen rossz lehet neki nézni az én kicsapongásaimat, míg ő még mindig az eltűnt kedvesét várja vissza!”

Alinda összeroskadva, magát átkarolva gubbasztott; fivére számára a mindig eleven, gunyoros lány reményvesztettsége csaknem elviselhetetlen volt.

Nem talált vigasztaló szavakat, nem is próbálkozott értelmetlen fecsegéssel elűzni testvére fájdalmát. Egyszerűen csak átölelte a vállát, s úgy tartotta gyengéden, mit sem törődve vele, hogy Alinda könnyei eláztatták új csipkegallérját.

***

A moriszkó fazekas reszketve meredt Ramónra. „Allahom, csak most segíts; hogy’ is juthatott eszembe démonokkal cimborálókhoz követségbe menni?!”

- Mit akarsz hát?

A fiatalember kérdése enyhén türelmetlennek hatott; legalább harmadjára kérdezte már, a moriszkó azonban mindeddig nem gyűjtött elég erőt a beszédhez.

- Egy üzenetet bíztak rám, senor – kezdett bele végül; s gyorsan elhadarta, amit Godofredo mondott neki.

Ramónt olyan reszketés fogta el, hogy kénytelen volt a falnak támaszkodni. Alinda kedvese! Végre igazán boldognak láthatná testvérét…

Csak ne tűnne olyan alattomosnak a követ tekintete.

- Senor…?

A fazekas sápadtan, félve meredt rá. „Egyáltalán nem tűnik démoninak. Csak olyasvalakinek, aki aggódik azért, aki fontos neki… Bár rejtjeles üzenet is lehet, hallani effélékről… Mindegy” – hallgattatta el lelkiismeretét – „Ez nem az én dolgom. Az enyém csak az volt, hogy adjam át. És megfizettek érte. Méghozzá jól.”

- Mondd meg Fernandónak, hogy megyek! Vagy… elkísérsz? – villant rá gyanakvón a tekintete.

- Ha megengedi… khm… nem. Én csak az üzenetet… nem akarok belekeveredni semmibe, én…

- Jól van, eredj!

Ismét nyersebben, mintsem akarta; de már nagyon nem volt maradása. „És lehetőleg még az előtt kellene, mielőtt Rashíd befejezi a szunyókálást vagy a báránysült élvezetét, vagy tudom is én, mit tesz most éppen a szomszéd szobában; de nem akarom, hogy bármit is megneszeljen…”

A fazekas sem mondatta magának kétszer; meglehetősen gyorsan elpárolgott. Ramón pedig sebesen kezdte összeszedni a szoba lehető legtávolabbi pontjain heverő fegyvereit. A keresgélésben meg sem hallotta a nyíló ajtó nyikorgását; csupán a jól ismert hangra neszelt fel.

- Hallgatlak, senor.

Ramón visszatette az asztalra a tőrt. Nem túl határozottan… éppen csak annyira, hogy a hegye mélyen beleállt a fába.

- Nincs mondandóm.

- Érdekes – közölte a mór Ramón hátával – Ha tőlem távozott volna egy felettébb sunyi képű követ, akkor nekem lenne mondanivalóm. Bőségesen.

- Tévedtem – fordult végre felé a fiatalember – Mégiscsak akad mondanivalóm. Azonban inkább megtartom magamnak, ugyanis nem akarlak vele megbántani.

Rashíd türelme már jóval lehetőségének határain túl járt.

- Senor Roález; az apja emlékére kérdezem: történt valami, amiről tudnom kellene?

Ramón – vereségét beismerve – lehajtotta a fejét.

- Történt.

Minthogy nem mondott többet, a mór, szemöldökét felvonva, alaposan végigmérte.

- Én tudok várni, senor.

- Járt itt valaki, aki Fernando követének vallotta magát – kezdett végre bele; látva, hogy semmiképpen sem szabadul; és elmondta a fazekas üzenetét.

A hallottak Rashíd legrosszabb várakozását is felülmúlták.

- Nem mehetsz vele, senor!

„Mi jöhet még, Fényességes?!” – fohászkodott magában; de rögvest félbe is szakította a kérdést. Az utóbbi napokban már számtalanszor fordult hasonlóképpen az éghez, és amikor már őszinte meggyőződése volt, hogy ennél jobban már nemigen teheti őt próbára az istene, a felsőbb hatalmak mindig sürgősen igyekeztek bebizonyítani, hogy: dehogynem.

„Legalább Alinda nincs itt” – vigasztalta magát – „Ezer szerencse, hogy épp ma este indult sétára! Ha ezt hallaná, akkor minden józan megfontolás ellenére is rohanna, hogy végre viszontlássa szerelmesét. Akármilyen halovány esélye is van rá, és akárki is küldte az üzenetet.”

Józanság… Éppen Ramónt sem lehetne azzal vádolni, hogy túl sokkal áldotta volna meg belőle az ég, dohogott a mór. A fiatalember ugyanis már felkötötte a fegyvereit, s minden további fontolgatás nélkül menni készült.

- Nem mondhatod, hogy hiszel neki! – kétségbeesetten próbálta visszatartani – Hát nem tűnik fel, hogy ez veszettül gyanús?! Én ismerem Fernandót, soha nem kért volna segítséget!

- Nem tudhatod, mit élt át az elmúlt hónapokban. Talán… elég sokat szenvedett ahhoz, hogy… megváltozzon.

- Akkor is gyanakszom!

- Én sem azt állítom, hogy feltétel nélkül hiszek ennek az embernek – ami azt illeti, ennél jóval több kételye volt. Azonban a legkevésbé sem szándékozott ezeket megosztani Rashíddal – Nem állítom. De emlékszel az üzenet utolsó szavaira? Ha egy halovány esély is van rá, hogy visszaadjam Fernandót Alindának, akkor meg kell próbálnom.

A mórnak egyszerre számos ötlete támadt, hogy az eltűnt szövetséges hova menjen és egészen pontosan mit is tegyen, akárhol is van valójában.

- Mindenféle üzenet nélkül hagyta ott a testvéredet – tagolta szótagonként – Egy nappal, még annyival sem, az eljegyzésük után.

- Tudom! De most nem számít, Rashíd. Ez az ő dolguk; az enyém pedig az, hogy segítsek Fernandón. Ha valóban az ő üzenete.

- Ha! Egy halovány lehetőség kedvéért nem vagyok hajlandó kockáztatni az életedet!

- Én pedig Alinda boldogságát nem. Megyek. És nem tudsz visszatartani.

- Az biztos; még egy forgószelet is könnyebb volna feltartóztatni! Puszta kézzel!

Azonban már csak a becsapott ajtónak lamentálhatott.

***

Alinda rosszkedvűen rótta a kikötőt. Fojtogatta Málaga; a sós párák rátelepedtek, s megmérgezték a levegőt. Máskor mindig felderítette a tarka forgatag, most azonban észre sem vette a számtalan portéka, hordárok, kihívó nők, rejtélyes utazók elegyét; sem a hatalmas hajótestek méltóságteljes vonulását. Hallatlanul engedte el füle mellett a tengerészek és kalandorok színes, hihetetlen meséit, melyek pedig most még tarkábbá lettek a dologtalan hajósok ajkán.

Nyugtalanság űzte, úgy érezte, mind szűkebb körben jár; és nincs kiút. A tehetetlenség haragos könnyeket csalt a szemébe. Most egyszerre elviselhetetlennek találta a kikötő nyüzsgését; s gyorsabbra fogta lépteit… menekülni az emberek elől. Menekülni a tenger végtelen magánya elől.

Már csaknem rohant; a feltámadó szél úgy vágott az arcába, hogy könnybe lábadt a szeme.

Észre sem vette a szembejövőt; egyenesen nekiszaladt.

- Faragatlan fráter! – csattant fel, rá sem pillantva – Hát csak ennyibe vesz egy nőt?!

Csak a feldúltsága vihette rá, hogy éppen ezt emlegette fel – sosem tartotta túl sokra nőiségét; Fernando rejtélyes távoztával pedig végképp semmibe vette.

A férfi azonban nem kérte bocsánatát, és nem is taszította el szitkozódva.

Ellenkezőleg; úgy szorította meg a karját, mintha soha többé nem akarná elengedni.

- Alinda!

Gyermek üdvözli ilyen tiszta örömmel rég’ elveszítettnek hitt kincsét. A változás… mint egy anya arcán: szülése után, gyermeke némán, mozdulatlanul fekszik, óráknak tetszenek a másodpercek… míg végre a kicsi kivörösödő képpel felsír; jól van, él…

A férfi arca is ezzel a fénnyel ragyogott fel.

Alinda viaszfehérre sápadva kapott levegő után. Áldott szerencse, hogy a férfi erősen tartotta, mert olyan reszketés fogta el, hogy aligha állhatott volna meg a lábán.

A következő pillanatban azonban a lány tenyere fájdalmasan csattant az arcán.

- Csak azt tudnám, miért jegyeztél el, miért volt az a sok ígéret, amikor másnap köddé váltál! Miért nem voltál képes hátrahagyni valamit, egypár sort, vagy legalább szóbeli üzenetet?!

- Hagytam!

Alinda megdermedő ajkai alig akartak engedelmeskedni.

- Én nem… én nem kaptam semmit.

- Az lehetetlen! – sápadt el a férfi – Írni valóban nem engedtek, mihelyst parancsba kaptam, rögvest indulnom kellett; Manuel kísért a hajóig; de kértem, hogy adja át neked…

- Manuel?!

Alinda szédülő fejében végre kezdtek összeállni az addig értelmetlenül kavargó emlékmozaikok. Lassanként már érteni kezdte a férfi is.

- Nem mondott neked semmit, igaz? – sóhajtott fel.

- Nem – harapott az ajkába.

Ez volt tehát Manuel első árulása… legalábbis az első, amiről ő tudott. És most el kellene mondania Fernandónak a többit.

Miért, hogy mindez most mégsem számít?

- Mit… mit kellett volna átadnia?

A férfi két tenyere közé fogta Alinda kezét; ajkához emelte, majd szívére szorította.

- Ezt: „Mennem kell, így rendelték; de sietek vissza hozzád, egyetlenem. Máris hiányzol… mi lesz még hosszú hetek, hónapok múltán? Soha nem múló szenvedéllyel várom, hogy hazatérhessek, és végre ismét veled lehessek. Mert nélküled fénytelen a nap, illattalan Damaszkusz legszebb rózsája, és fájdalmasan hideg, magányos az éjszaka.”

Alinda tágra nyílt szemmel nézte… a régóta készülődő könnycsepp végigperdült az arcán. Fernando ajkával követte a nyomát, míg végül gyöngéd szeretettel csókolta le.

- Bocsáss meg, amiért csalódnod kellett bennem. De ígérem neked, többé nem kell így szenvedned miattam; és nem fogom hagyni, hogy más bántson. Alinda… mielőtt indultam, azon az éjjelen kérdeztem tőled…

Két hónapja még – bármennyire is szerette – csaknem mulattatta a férfi zavara.

Most úgy érezte: egy pillanatig sem tudná elviselni a másik fájdalmának látványát.

Ujjaival gyengéden lezárta Fernando ajkát.

- Emlékszem. És akkor megadtam a feleletet. És az igaz esküt nem szokás megismételni.

A megeredő esőben jégnél sikamlósabbá vált az utcakő… annál természetesebb volt, hogy Fernando, a kikötő népével mit sem törődve, karjába zárja megtalált jegyesét. Ahogy a kora esti fény átragyogott az esőcseppeken, rejtelmes fénnyel ajándékozta meg őket: mintha önmaguk világítanának. Ezüst eső… És mind sűrűbben esett, mintha apró, éles tűk hullanának alá az égből; szúrásuk szinte égette Alinda bőrét. De ez a cseppnyi kis fájdalom jólesett… olyan jól, mint Granada egyetlen csodája sem; és hálásan tartotta arcát a jeges cseppekbe. Az eső észrevétlenül sűrűsödött tovább, csaknem anyagszerű függönnyé; és az áthatolhatatlan fátyol egy külön világot alkotva elzárja őket a múlttól, a jövendőtől... és nincs semmi más, csak a jelen; a most örök pillanata.

Ajkaik úgy harapnak egymásba, mint ahogy a fuldokló vesz levegőt; és Ramón úgy érezte: talán valóban most lélegeztek fel mindketten először hosszú hónapok után. Alindát olyan szorosan öleli a fiatal férfi, hogy a lány egészen eltűnik a köpeny takarásában, mit sem törődnek Ramónnal, sem másokkal; csak ők léteznek a teremtésben. Mint ama hatodik napon.

Sötét szikrákra és fényes ködökre bomlik a világ.

- Milyen ragyogó szerencse! – csattant mellettük egy kárörvendő hang – Nem gondoltam volna, hogy valóban a városban vagy, Fernando!

Megrettenve ugrottak szét.

A sikátor homályából Godofredo lépett elő, nyomában két – nyilván felbérelt – fegyveressel.

- Fogjátok el a lányt – vetette oda bérenceinek.

Alinda a csizmájához kapott… és rémülten döbbent rá: nincs nála a tőre.

Míg Ramón mellette volt, enyhült a keserűség – azonban nem sokáig; és amikor ismét magukkal rántották az árnyak, a fegyvereivel törődött a legkevésbé. Csak el a fogadóból, minél messzebb… csak ez számított.

Vadul küzdött, puszta öklével vágott támadója felé – az izmos férfi meg sem érezte. És Fernando sem siethetett segítségére: a másik fegyveres egyre jobban szorongatta, s minden erejét lefoglalta a védekezés.

Egy perc sem telt belé, s Alinda már tehetetlenül vergődött a bérenc szorításában.

Godofredo elégedetten nézte őt, s jegyese mind reménytelenebbnek tetsző küzdelmét.

„Nem erre számítottam… de így még jobb!” – gondolta – „Alinda, talán Fernando is; nemsokára megérkezik Ramón… most már csak azzal a mór kutyával kell valamikor végeznem. Az otthon maradt három szövetséges ugyan sosem kedvelt, de a kellő fenyegetés meg fogja tenni a maga hatását; s akkor végre majd elfeledik imádott Reynaldójukat!”