Ötödik rész

Manuel felettébb elégedetten igyekezett Granada útvesztőiben az orvos háza felé. Jó árat remélt Godofredótól parancsa teljesítéséért; ha az ígért summának akár csak a fele elérkezik a zsebébe, vélte, már azzal is jobban jár, mint amennyi kockázatot vállalt.

Legalábbis ezúttal; mert nagyon is jól emlékezett még arra a nyíllövésre, mellyel kioltotta Reynaldo életét. Így aztán nála jobban senki sem értette: miért akarja ura olyan elkeseredetten holtan látni az orvost. Godofredo is tudta, többen titkon őt sejtik a merénylet mögött. Egy dolog azonban a gyanú…

A bizonyosság pedig egy másik.

Márpedig az orvosnak tudnia kellett: az a nyílhegy mérgezett volt.

És ha bárkinek elmondja kasztíliai földön – akkor az fel fogja ismerni az ő családjának legendás keverékét. Testvére is ezen a módon végzett egykor magával, mikor felségárulás vádjába keveredett a boldogult Henrik király előtt… Később ugyan ártatlannak bizonyult, a megváltó hír azonban már későn érkezett. És öngyilkos testvérével vesztek mind a korábbi címek, vagyon és rang.

Reynaldo halála óta üldöztette már az orvost; s most végre rábukkant. Maneul joggal remélhette hát, buzgalma végre jutalmat nyer.

***

Rashíd kimerülten dőlt a legközelebbi házfalnak; ha nem szégyellte volna, egyenesen a földre huppant volna.

Sorban felemelt ujjain vázolta a nap főbb eseményeit.

- Először is: ahány embert kérdeztünk, annyiféle választ kaptunk az orvos szállását illetően; csak az a baj, hogy egyik sem a helyes volt. Igaz, voltak, akik valóban nem tudtak semmit. Vagy nem akartak. Harmadjára; olyanok is akadtak, akiknek emlékezetét felfrissítette ugyan a jó öreg sárga érc, mint azonban utóbb kiderült, nem eléggé, ugyanis minden megadott cím tévesnek bizonyult. Hogy a ragya cifrázná ki mindjük képét!

- Talán nem volt éppen a legjobb ötlet betegnek mondanod sem engem, sem magadat – jegyezte meg Ramón – Nem kell hozzá orvosnak lenni, hogy lássa az ember: mindketten kicsattanunk az egészségtől. Ellenben esetleg nem volna elvetendő próbálkozás, ha legközelebb hagynál engem beszélni.

- Azt te csak szeretnéd! Ha két szónál többre nyitod ki a szádat, a kiejtésedből rögvest rájönnek, hogy hispán vagy… senor!

A nemesi cím ezúttal leginkább vaskos gúnyolódásnak hatott; Ramón azonban nem törődött vele.

- Tudom – vont vállat hanyagul –; de nem érdekel. Többre is tarthatnád a saját véreidet, Rashíd: hacsak nem bolondok, észrevehetik, hogy velünk nincs minden egészen rendben. Márpedig nyilván nem azok. Ha őszintén felfedem magam, azzal talán megnyerhetem őket!

- Nem engedem! Senor Ramón, fiatalúr… A gyehennára is, Don Roález! – csak végső haragjában szólította családnevén; eddig mindösszesen csupán egyszer tette – Don Roález, hallja?!

Nem úgy tűnt. Ramón egyszerűen otthagyta, és az utca sarkán feltűnő férfi felé sietett.

- Salem aleykum – hajolt meg előtte; amaz gyanakodva viszonozta a köszöntést. A fiatalember elébe vágott kérdéseinek.

- Nem vagyok mór; amint azt magadtól is nyilván kitaláltad. Ismeretlen nekem csodálatos városotok, éppen ezért kérem a segítségedet. Egy orvost keresek… egy bizonyos orvost; Hasszán a neve.

A granadai arca megkeményedett; úgy tűnik, Rashíd meddő próbálkozásainak híre gyorsan szertefutott.

- Várj! Sejtem, mit gondolsz; de nem akarok rosszat neki! Üldözik, veszélyben van; figyelmeztetni akarom!

- Miért?

Mintha enyhült volna a gyanakvása.

- Apám emlékéért. Hasszán ápolta egykor.

Felfedte arcát. A granadai hosszan fürkészte vonásait; végül a tekintetén állapodott meg. Ramón állta a pillantását.

- Jól van.

- Elmondod, merre találom? Kérlek.

- Nem. De elvezetlek hozzá. Szeretném tudni, hogy valóban nem esik bántódása.

- Köszönöm – bólintott hálásan Ramón, és szapora léptekkel megindult a nyomában.

- Nehogy most túl sokat képzelj magadról – sziszegte sértetten a melléje szegődött Rashíd – Egyszerűen csak szemérmetlen szerencséd volt!

- Szerencsém is volt; elfogadom. De azt viszont neked kell elismerned, hogy ha megmaradtál volna a „betegek vagyunk” - mesénél, akkor most egy szemernyivel sem tartanánk előrébb. És ha megbocsátasz – mosolyodott el –, akkor folytassuk arabul; nem akarom, hogy az a segítőkész jóember kellemetlenül érezze magát.

Rashíd inkább elhallgatott; s némán követte. Megadóan pillantott fel az alkonyodó égre, mintha csak egy rég’ tovatűnt arcot keresett volna az aranyfátylas felhők közt.

„Reynaldo, le sem tagadhatnád, hogy a te véred! Bár azt meg kell hagyni: a fiad olykor még nálad is rosszabb.”

***

- Rögvest! – kiáltotta, feszül figyelemmel számlálva a kínos lassúsággal csepegő főzet cseppjeit.

- Hakim efendi, nagyon fontos!

Hasszán összerezzent: a kiejtés külhonira vallott. Egy ideje már a körülötte gomolygó veszély kezdett mind határozottabb alakot ölteni.

„És talán éppen most testesült meg az ajtóm előtt” – sóhajtotta – „Allah nevére… miért is nem hallgattam a testvéremre, míg élt szegény, folyton könyörgött, hogy tanuljam meg a kard használatát… miért is nem tanultam meg soha tisztességesen bánni a fegyverekkel!”

- Megyek! – kiáltott ismét, s még egy utolsót fohászkodva ajtót nyitott.

- Bemehetünk, hakim efendi? – kérdezte Ramón – Tőlünk nem kell tartanod; nem akarunk rosszat; de fontos… közlendőim vannak.

Míg Hasszán tétován méregette őket, őszinteségüket mérlegelve; feltűnően nyugtalan férfi tűnt fel az utca sarkán, és sietett végig a házak során, egyenesen Hasszán laka felé tartva. Olyasvalakinek tűnt, akinek sem ideje, sem kedve udvariaskodni… az ajtóhoz érve sem kért bebocsáttatást, egyszerűen félrelökte Rashídot.

A mór felnyögve kapott oldalához…

A felszakadt ruhaszövet alól elővillant a vastag marhabőr vért, a penge abba is jócskán belehasított. De legalább felfogta a szúrást; így Rashíd sértetlenül vészelte át a merényletet. Manuel egyetlen ugrással benn termett a szobában, s vállon ragadta Hasszánt. Arra azonban már nem maradt ideje, hogy használja is a tőrét: Ramón kivont karddal támadt rá.

Godofredo bérence megrettenve ismerte fel szövetségbeli társait az addig semmibe vett két burnuszos férfiban; s tőrét rémületében messzire hajítva futásnak eredt.

Ramón már üldözőbe vette volna, a mór azonban már utána eredt.

- Maradj! – kiáltotta még hátra futtában – És beszélj Hasszánnal! A Corral del Carbónban találkozunk!

A fiatalember ugyan legszívesebben maga torolta volna meg Manuelen minden sérelmét; de belátta: igaza van Rashídnak. Körülnézett, útikalauzát keresve, de a jóembernek már csupán köpenye szegélyét látta lobogni; a dulakodástól megriadva menekült. „Legalább nem sérült meg”, gondolta Ramón, s megadó sóhajjal fordult vissza a házba.

Hasszán egy karszékbe rogyva ült; viaszfehéren és reszketve; de különösebb sérülés nem látszott rajta. A fiatalember hozzáhajolt, s aggodalmasan kérdezte:

- Jól vagy, hakim efendi?

Fanyar mosoly az orvos ajkán.

- Ezt se igen kérdezték tőlem mostanában.

- Ellenben te másoktól annál gyakrabban, igaz? – viszonozta Ramón a mosolyt – Igazán, hakim efendi, hogyan segíthetek?

- Nem kell; nem ért semmi baj. Allahnak hála, időben siettetek a megmentésemre. Köszönöm – hajtott fejet – És inkább én kérdezem: hogyan hálálhatom meg?

Ramón az ajkába harapott; nem éppen efféle belépőt tervezett, míg oly sokszor fontolgatta: milyen szavakkal bírja majd menekvésre az orvost.

Végül mély sóhajjal belekezdett.

- Gyere velem, kérlek.

- Beteg valaki, aki kedves neked? Mi történt vele? … Tudnom kell, hogy mire számítsak, mit vigyek magammal – fűzte hozzá Ramón megütközését látva.

- Nem éppen… erre gondoltam.

- Akkor hát nem szorul senki a segítségemre…?

- Ellenkezőleg: én leszek a te segítségedre. Azaz lennék… ha elfogadod. És nagyon szeretném, ha elfogadnád.

- Allahra – hunyta le szemeit fáradtan a mór –, mi jöhet még… Életemre törnek, pedig nem tudom, kinek mit vétettem; azután rejtélyes ajánlatokat hallok… Akarom én egyáltalán tudni a többit, amit mondani készülsz?

- Valószínűleg nem – ismerte el Ramón – De mégis meg kell tudnod. Ez a patkány, aki rád tört… ezt én ismerem. A parancsolójával együtt. Jó okom van gyűlölni őt; és ha igaz a gyanúm, akkor neki jó oka van félni tőled. És azt akarja, hogy ne beszélhess semmiről… ami felfedné a bűneit.

- De én nem tettem semmit!

- Tudom. Viszont ápoltál valakit, akinek ő talán az életére tört.

Ennél többet nem akart mondani, egyelőre nem kívánta felfedni, hogy Reynaldo fia. Már az is csoda, hogy Rashídot nem ismerte fel az orvos; ennél jobban nem kívánja kísérteni sorsát… Nem volna ereje még jobban felidézni a múltat.

- De ez csupán gyanú – folytatta – Amit kétségtelenül nyomatékosít a téged ért támadás; azonban akad ennél bizonyosabb veszedelem is. Ha valaha is hispán földre lépnél… akár, mert más vidékre kell utaznod, akár, mert… mert az uralkodópár kezére kerülne Granada; akkor tudnod kell: az inkvizíció üldözni fog téged.

- De hát miért?! – jajdult fel a szerencsétlen – Sosem vettem fel a kereszt jelét, nem vádolhatnak, hogy megcsúfolom a hiteteket…

- Azzal vádolnak, amivel akarnak! Mór vagy, és leginkább: orvos vagy. Boncolásokat végeztél. Tudsz olyasmiket, amiket a mi orvosaink nem; jól ismered a test egészséges és beteg állapotait; ezekből bármi elég, bőségesen is, hogy kivívd az inkvizíció dühét! És az sem segít a bajon, hogy híres vagy. Ezt mindig is irigyelte mindenkitől a Hivatal, mely nem átallja magát szentnek titulálni!

Ha megbízol bennem… bennem és a mór kísérőmben, akkor biztonságba vihetünk. Tuniszba. De maradhatsz hispán földön is, ha mégis mindenáron maradni akarnál; csak egyre kérlek: Granadában ne!

Az orvos összegörnyedt a karszékében; Ramón szíve elszorult a látványtól. Hasszán nem akkor tűnt igazán szánalomra méltónak, amikor az orgyilkos tőrétől rettegett; nem, amikor a házba visszatérve a székre rogyva találta… Csak most.

A fiatalember elfordult; nem szenvedhette tovább az orvos reményvesztettségét.

- Sosem éltem Tuniszban. Ezen a földön születtem… És most vagy menjek idegenbe, vagy meneküljek Granadából máshová… városról városra… most. És azután mindig… egész életemben?

Ramón nem válaszolt; az orvos keserűen bólintott.

- Felelet a hallgatás is. De akkor máshogy kérdezem. Senor mit tenne a helyemben?

- Ezt… ezt nem lehet így nézni – motyogta zavartan. A mór azonban nem hagyott neki menekvést.

- Ezt csak így lehet nézni. Mit tenne?

- Nem tudom – vallotta be – És leginkább nem vagyok a helyedben. Elhiszem, fájdalmas lehet az örök menekülés… de ha így halnál meg, az értelmetlen vég volna. Hakim efendi, Hasszán; ha elég esélye van valakinek az életre, orvosként nem tennél meg érte mindent; ha nehéz is… ha mindkettőtöknek nehéz is?

- Nem először kell már menekülnöm. Életemre, igaz, eddig még nyíltan nem törtek; de fenyegetve már számtalanszor éreztem magam. És hogy feleljek kérdésére: csak értelmes életet érdemes élni.

- A tiéd az! Kérdezd csak meg azokat, akik neked köszönhetik az életüket! Akik hálásak neked! Kérdezd meg apámat!

Összerándult; apja emléke önkéntelenül jött ajkára – szándékkal sosem idézte volna most meg. Csak az elkeseredés… a rettegés, hogy ő sem bírhatja menekvésre Hasszánt. Hogy nem teljesítheti apja utolsó kívánságát.

Hasszán egyszerre meglepetten kezdte vallatni vonásait, mintha valaki más arcmását akarná felismerni bennük.

- Őt is… senor, ki apjaura? Olyan ismerős… valakire úgy hasonlít, akit… de az nem lehet. Senor, az apját is... meggyógyítottam?

Ha kitörölhetné az elmúlt perceket!

Ha legalább nem kellene válaszolni az orvosnak.

- Nem – felelte tompán – Meghalt. De te csaknem a végsőkig mellette voltál. Nem tehettél a megmentéséért semmit; elvesztegetett idő lehetett számodra, amit egy voltaképp halott mellett töltöttél, akinek már nem élete, csak szenvedése van hátra, az sem sok; te mégis maradtál, hogy csillapítsd fájdalmát; apám bajtársa mesélte, fizetséget sem fogadtál el, hiszen nem adhattad vissza életét. Apám bajtársa: Rashíd, az én mostani mór kísérőm, ha emlékezel rá. Apám mellett voltál; pedig beteg testvéredhez igyekeztél. Akkor testvéreden kellett segítened, azért nem tartottál apám bajtársával a biztos menedékbe. És nem azért, mert feladtad. Azóta mi változott?

Hasszán Ramónt nézte, de nem őt látta.

Egy sebláztól, üszkösödéstől és a nyílról vérébe jutott méregtől meggyötört haldoklót, aki azonban a feleszmélés pillanataiban félholtan is élőbbnek tetszett, mint sok ép másik. Reynaldo élni akart – nem pusztán azért, mert félt a haláltól, hanem mert még dolga volt ezen a földön. Vállalta volna, hogy levágják lábát, ha ezzel megmentheti életét… vagy akár csak egypár héttel meghosszabbíthatja. És, Allah tudja, ő, Hasszán megtette volna neki. De nem tette, felesleges lett volna: az üszök és a méreg már szétterjedt vérében. Legjobb esetben is csak egy-két nappal élte volna túl az operatiót. Az az ember el akart jutni Sevillába, hogy beteljesítsen egy feladatot, Hasszán nem értette igazán, mit, összefüggéstelen volt lázában beszéde; s azután haza, a fiához, hogy elmondjon neki valamit, amit már évekkel korábban kellett volna.

Nem sikerült neki, de nem rajta múlt. Azrael jött el érte.

A végsőkig kitartott. Reynaldo nem adta fel idejekorán.

- Igazad van. Veled megyek, Don Ramón.

***

A porrá tört pecsét romjai közt felbontott levél hevert az asztalon, s mellette Ramón kimerülten támasztotta tenyerébe homlokát. Lassanként már szóról szóra visszamondhatná, oly sokszor olvasta el apja sorait.

Reynaldo az első merénylet: a mérgezési kísérlet után írta sorait; s bár mindig tisztelte és szerette az életet, másokét éppúgy, ahogy a magáét; még sosem sütött így egyetlen írásából vagy beszédéből sem az élnivágyás.

„Megbántam, fiam, ezerszer is megbántam, hogy nem mondtam el mindezeket, amíg még lehetett volna… Arannyal fizetnék minden napért, amit még élve tölthetnék, legfőképp, hogy viszontláthassalak téged, fiam, s Alindát; hogy még egyszer olvashassam fóliánsaimat, hogy bevégezhessem, amire vállalkoztam, s hogy még egy keveset élvezzem az életemet… Te ne kövesd el az én hibámat, Feramonito, gyermekem! Ne halogass semmit; talán késő lesz már holnap; legyél bátrabb, mint én voltam, és ne hagyd, hogy félelem vagy közönséges tétovaság valaha is megbéklyózzon. Ismerlek, és bízom benned; bizton mondhatom: hallgass a szívedre. Az nem tévedhet; a tiéd nem… Hallgass rá, és cselekedj rögtön. Ne adja az Ég, hogy valaha is megértsd, amit most én szenvedek el: hogy az elvesztegetett idő fájóbb veszteség minden elherdált vagyonnál s címeknél.”

Olyan elevenséggel támadt fel az emléke, mintha testi valójában is itt állna előtte.

- Nem halogatni… És ha én meghalok holnap?! Le kell számolnom Godofredóval, tartozom ennyivel neked, de elébb haza kell juttatnom Hasszánt… Te is így akarnád talán. Remélem. De ez az átkozott vihar késlelteti a hajók járását! S közben mind szűkebb körbe szorítanak Godofredo kémei.

„Tudom, mennyire fájhatnak az emlékek; átéltem én is, az utolsó alkalmat nem is olyan régen: megvallottam, mennyire szerettem Alinda édesanyját. Ne menekülj az emlékek elől, gyermekem. Van, hogy másunk sem marad… van, hogy az egyetlen menedék csupán az emlékezés.”

- Egyszerre emlékezni és feledni… hogy tehetném, anélkül, hogy beletébolyodnék?! – szállt keserű, meddő vitába a holttal, mint annyiszor már a halálhíre óta.

Megnyugvást keresve nyúlt volna a korsó után, ahogyan oly sokszor tette otthon is… félúton lehullt a keze. Hiszen a serbettel nem sokra menne.

Az ablakpárkányon azonban szemébe villant másvalami. Egy fuvola, egyszerűen, de gondos, hozzáértő kézzel faragva; bizonyára egy korábbi vendég feledhette itt.

Hogy’ szerette ezt a hangszert…

Ujjai ösztönösen találtak rá a régi dallamra, mely oly sokszor elkísérte. Apja kedves dala volt, de Reynaldo mit sem értett a hangszerekhez, így ő játszotta neki számtalanszor. A zene visszaidézte Ramón első fellobbanását is, ez a dallam volt közös jelük, mire Violetta kisuhant hozzá. A lány ugyan már rég’ elfeledte azóta, az emlék édes maradt mégis. És azok a homályba tűnt hetek, míg apja egy szerencsétlen vadászat után törött lábbal kényszerült feküdni, és esténként ő fuvolázott szórakoztatására… Most, míg mindent betölt a lágy, édesbús dallam, bekúszik a vérébe, meglágyítja a gyász kínját; most ez sem fáj… Ha örökké így maradhatna, nem gondolni arra, mit veszített a halálával, csak arra emlékezni, mennyire szerette…

Alinda észrevétlenül lépett mögéje, de nem volt szíve megzavarni. Csendben a falnak támaszkodott, s megbűvölten hallgatta a zenét, hagyta, hogy körülfonják a lágy dallamok.

A fiatalember végül megérezte a pillantását, s megfordult.

- Bocsáss meg – mosolyodott el zavartan –, elgondolkodtam.

- Csudaszépen játszol… nem is tudtam, hogy értesz hozzá.

- És még mennyi mindent nem tudunk egymásról…

- Lesz alkalmunk bepótolni – vágott közbe, megérezve fivére változékony hangulatát – De szinte sajnálom, hogy észrevettél, elhallgattam volna még egy darabig. A régiek úgy hitték: varázserő rejlik a zenében.

Ramón tekintete felragyogott; boldog volt, hogy olyasmiről mesélhet, amit szeret.

- Talán igazuk volt. Megnyitja a szíveket… és gyógyerővel bír. Feloldja a fájdalmat, s míg az ember hallgatja, addig sem gondol testi-lelki bajával… Szeretem a zenét. Egy darabig élt a várban egy vándorzenész, tőle tanultam játszani a fuvolán.

Azon az estén Rashídot sem kerülték el a kétségek.

- Milyen keserves lesz majd ismét rejtőzködve dicsérni Téged, Allahom – sóhajtott fel, míg imája végeztével a karavánszeráj udvarán gondosan összetekerte imaszőnyegét – Bocsáss meg érte, Fényességes… gyarló vagyok… féltem akkor a halált. De jó lenne… valóban… saját véreim földjén élni egyszer.

Szél támadt, s arrafelé sodorta a felhőket, ahol a mór Tuniszt sejtette túl a tengeren. A felhők úgy boltosultak a magasságokban, mintha egy sosemvolt palota újabb s újabb termei s grádusai volnának, s Rashíd egy pillanatra elképzelte: az igazhívő fellépdelve rajtuk, útvesztőjükön át talán a hetedik mennyországba jutna.

Miért, hogy – bárhová is ítéltetik – sosem láthatja már viszont azokat, akiket hispán földön megszeretett.

- Reynaldo, miért hagytál el? Miért, hogy meg nem védhettelek! Ha akkor jobban figyelek; ha más utat követünk… Rám bíztad, kedves jó uram, a fiadat; de félek, hogy hiába! Hogy őt sem tudom megóvni, ahogy téged sem, pedig az életemet adtam volna érted. Bajt érzek, egyre sűrűsödik a veszedelem a fejünk felett, és rettegek, mert nincs hatalmam, hogy segítsem a fiadat és a lányodat! Ha az kell, kivágom őket a kardommal a bajból, ha nem támadnak ellenünk túl sokan… és ha nem orvul teszik. De másra nem vagyok képes! Most is elszalasztottam Manuelt… Miért is rám bíztad őket halálos ágyadon?! Hát kicsoda vagyok én, Reynaldo?! Mielőtt rabszolgasorba taszítottak volna, csak egy meggondolatlan, élvhajhász ifjonc voltam, még az apámnak sem értem annyit, hogy később kiváltson rabságomból! Utána meg… amivel többé váltam rabnál, majd egyszerű szolgánál, az a te emberségedből lettem. Ramón keresi a bajt, Alinda nemkülönben; Godofredo pedig álnokabb, mint az áspis…

Te is elszántan küzdöttél azért, amiben hittél. De Ramónban olyan tűz lobog, amilyent még nem láttam. Én végignéztem, milyen keserűvé és reményvesztetté lett a lányod, miután elveszítettünk; és fájt látnom; de semmit nem tehettem. Hasztalan volt minden szavam; a fiadnak mégis sikerült elérnie, hogy Alinda annak lássa magát, ami: különleges és bátor embernek. És miután egyszer imám közben ért, mint egykor te is… sokat elűzött a kísérteteimből. Pedig évek óta már, hogy nem mertem remélni a szabadulást tőlük. Ramón képes másoknak hitet adni; ha kell, önmagukban is; azt a lelkében lobogó tűz másokban is képes fellobbantani… ha valaki, megmentheti a szövetségedet, akkor ő az.

De ezt Godofredo is tudja, és épp ezért mindenáron meg akarja akadályozni. És a fiadnak az a legkisebb gondja, hogy vigyázzon magára. Adj erőt! Ha bármi ereje lehet a másvilágon a lelkeknek, ha bármit tehetnek; akárhol is vagy, uram… barátom, úgy tedd meg, és segíts nekünk!

***

Godofredo meg sem törülte a tőrt, azon véresen dugta vissza övébe. A megeredő eső sárrá dagasztotta a sikátor vastag szennyét, ragacsosan tapadva a kasztíliai úr csizmájára.

A lejtős sikátor kövei között csordogáló keskeny patakokat vörösre festette Manuel vére.

Rashíd ugyanis elvesztette az áruló szövetséges nyomát a granadai utcák labirintusában; Manuelnek pedig, aki a nyúlnál is jobban értett a rejtőzéshez, sikerült titkon követnie a kis csapatot, egészen Málagáig.

„Ez a bolond többet ártott nekem az ügyetlenségével, mint amennyit az összes többi együttvéve” – morogta a szövetségesek parancsnoka, mélyebbre vonva szemére a nehéz csuklyát – „Éppen ideje volt idejönnöm.”

Az eső házaikba kergette a város népét, zavartalanul kóborolhatott a néma utakon. „Legalább annyit megtudtam tőle, hogy Ramónék még itt vannak. Viharok késleltetik a hajók járását; s, ha van egy kis eszük, Tuniszba akarják menekíteni az orvost. Oda pedig én már nem követhetem… Nem szabad átkelniük! Igen, eddig segítettek a viharok… de csendesednek már a szelek, s nemsokára új útra kelnek a karavellák. Nem maradt sok időm.”

Tehetetlen dühében akkorát ütött az egyik ház kőfalára, hogy véresre horzsolódtak az ujjai. Torkig volt tehetségtelen és gyáva bérenceivel, azonban ő maga sem tehetett sokat.

Annyira még nem vakította el gyűlölete, hogy szállásán, barátai körében merjen Ramónra rontani.

Egyelőre.

Azonban nem sok esélye maradt; borzongott meg, ahogy áthaladt a kihalt vásártéren.

Az egyik asztalnál elkésett, mór képű kézműves pakolta össze portékája maradékát, cifra szitkokkal jellemezve az időjárást.

- … hogy a Gyehenna tüze emésztené mindörökre, hogy veszne örökre hatalmuk az átkozott démonjainak!

Godofredo megdermedt, s úgy meredt a mind mosdatlanabb szitkokat szóró fazekasra, mint aki előtt megnyilvánult a menny.

- Átkozott egy esős nap, nemde? – lépett melléje – És már mióta tart! Hajókra várok… az uram hajóira – fűzte gyorsan hozzá. Öltözéke ezúttal egyszerű volt, hihetővé téve szavait, melyekkel – remélte – nagyobb bizalmat kelt majd a moriszkóban.

- Márpedig, ha nem teljesítem a megbízását, nagy bajba kerülök – sóhajtotta, s gondterheltséget színlelve megdörgölte a homlokát – Hogy milyen vészt nem hoznak még ránk a rossz lelkek!

- Ne is emlegessük őket! – sziszegte a fazekas. Rémülete őszintének tűnt, azonban Godofredo éles tekintetét nem kerülhette el, hogy nem vetett keresztet – Bár valaki elpusztítaná őket; de a magamfajtának már csak jobb nem kihívni a sötétséget, egy egész ládányi edényemet tette tönkre az ítéletidő. Bosszantó veszteség; ha azokat is eladhattam volna ma, már egész szép summa gyűlt volna össze. De hiába, összeesküdtek ellenem a démonok! – elsápadt, gyors köhögésbe fojtotta nyelvbotlását – A boszorkányok – javította ki magát sebesen, riadtan pislogva Godofredóra.

A kasztíliai elfojtott egy gunyoros mosolyt. "Megvagy" - gondolta - "Jól jn nekem a te babonás hiszékenységed."

- És ha… a segítségedet kérném? Ezek a… boszorkányok nekem is rengeteget ártanak; az egyik csaknem rontást küldött rám… Ketten megszabadíthatnánk tőlük a vidéket… És megfizetném a fáradságodat.

A „fizetség” szóra felvillant a fazekas szeme.

- Mit kellene tennem?

- Idehívnod hozzám a boszorkány segítőjét. Elébb ő… majd úrnője következik. Engem ismernek, én nem mehetek halálos veszedelem nélkül szállásukra… De ahová rendelem, ott már nem lesznek azok. Értek a mágiához.

A főtéri fogadóban van, és az emberek előtt a Ramón nevet viseli, akit neked kell idecsalnod a következő üzenettel: „Egy szövetséges vagyok, Fernando. És nagy szükségem van a segítségére Godofredo ellen. Egyedül jöjjön, másképpen feltűnést keltene, és úgy érzem, figyelnek; ha rájönnek, mit tervezünk, az a halálomat jelentené.”

Egypár pillanatig elgondolkodva meredt maga elé, mint a művész, aki készülő alkotását bírálgatja… s még hozzáfűzte:

S mondd még ezt is: „Szeretem Alindát, és ha beválik a terv, hamarosan ismét együtt lehetünk.” Ennél jobban nem tudnánk megtéveszteni őket… Nesze, foglalónak – nyomott két aranyat a kezébe Godofredo – De aztán szó szerint adj át mindent, megértetted?

A fazekas sápadtan, de hevesen bólogatott.

- Ne félj; az Ég segedelmével győzünk a rossz lelkeken. És ennél sokkal jobban megfizetem, ha sikerül térdre kényszeríteni a boszorkányokat… vagy inkább démonokat?

Megjegyzésével tudtára adta a fazekasnak: látja, hogy nem tiszta a hite. Megfélemlítés és megvesztegetés, a leghatékonyabb párosítás, gondolta elégedetten; s ahogy élesen felkacagva elnyelték alakját a sikátorok, a moriszkó nem szabadulhatott a feltámadó érzéstől: ő is egy az emlegetett rossz lelkek közül.

***

Gyertyák és fáklyák fényében izzottak a málagai villa ablakai; karbunkulusként világítva az éjszakában. Az andalúz nemesúr első gyermeke születését ünnepelte a ragyogó mulatsággal; s nagy örömében Ramónt s testvérét is meghívta. A Roález név jól ismerten csengett – és bár máskor Ramón mindig fennen hangoztatta, most bölcsen elhallgatta, hogy a neves családnak csupán egy mellékágából származik.

Hálásan fogadta a mulatságot, addig sem kellett gondjain tépelődnie, és az egymást érő táncok amúgy sem engedtek sok időt a merengésre. Már órák óta tartott a bál; ki nem hagyott volna egy táncot sem, mégis úgy érezte: kielégítetlen maradt, a percek kifolynak ujjai közül, s anélkül vágtat majd tova reggel, hogy megkapta volna, amit várt.

Hirtelen ötlettel intett a zenészek felé:

- Sarabande-ot!

A muzsikusok döbbenten néztek össze, legszívesebben elpárologtak volna – a kért tánc ugyanis a legenyhébb ítélet szerint is legalábbis … féktelen. Semmiképpen sem egy tiszteletreméltó nemes villájába való; ha Ramón nem akart volna annyira menekülni félelmei elől, s valamivel kevesebbet ivott volna, bizonyára nem próbálkozik meg vele.

A villa ura azonban jókedvében volt, elnézően vállat vont, s mosolyogva intett a zenészeknek: Rajta! Ramón körbepillantott a vendégeken; a legtöbb arcon őszinte megrökönyödést vélt felfedezni, néhányon pedig kifejezett megbotránkozást. Nem törődött vele, akkori veszett kedvében eltáncolta volna egymaga is – de végül nem kényszerült rá.

A sok ellenséges pillantás közt ráakadt egy dacos-kíváncsira is.

Nem kellett csalódnia: Dona Teresa örömmel fogadta el felkérését. A sarabande vérpezsdítő dallama mintha a vérükben lüktetett volna, mintha ők maguk lettek volna a testet öltött muzsika, ahogy táncba kezdtek a vendégek koszorújában.

S a megbotránkozást egyre több arcon váltotta fel az elismerő csodálkozás.

… Az éjszakai levegő jólesően hűsítette felhevült arcát; a fáklyák káprázata után megnyugtató volt az erkélyen a csillagok tiszta fénye. A mulatság hangjai andalító zsongássá olvadtak, alig hangosabbá, mint a tücsökciripelés. A szorgos kis éji muzsikusok ugyancsak lelkiismeretesen húzták; Ramón elmosolyodott igyekezetükön.

Ruhája hasítékából elővonta fuvoláját – magával hozta emlékül a Coral del Carbónból –, s ajkához illesztetve próbálgatta rajta a madrigált, melyet pár napja hallott az egyik fogadó szolgájától.

S már csak a muzsika létezett; békességet hozva a mostani féktelen mulatság után éppúgy, mint nem oly rég’ az önvád s a gyász elől menekülve is.

- Szeretem ezt a dalt – csendült fel mögötte egy női hang, s hátulról lágy, finom ujjak fogták be a szemét – Felismer, senor Ramón?

- Táncoltunk ma este.

- Persze – kacagott fel –, ahogy csaknem minden nővel tette!

Végigsimogatta a fiatalember arcát, s Ramón megkönnyebbülten érezte bőrén a nő tenyerét felszántó sebhelyet, ahol beléhasított az íj húrja; legalábbis így suttogták róla a mulatságon a többiek. Felismerte.

- Valóban. És mindenkire emlékszem.

- Mindenkire? – incselkedett a nő – Ó, pedig kivételesnek reméltem magam!

Igen. Kétszeresen is igen: pro primo; hálátlanság volna elfelednem bárkit is, aki megajándékozott, márpedig ezen az estén ezt tették velem a nők; pro secundo; igenis kivételes, Dona Teresea.

- Valóban? – lehelte Teresa, mire Ramón végre feléje fordult.

- Mesébe illően ritka kincs a kék gyémánt; a szeme mégis azt idézi. Kívül hűvös… de belül saját tüzétől lobog.

A smaragddal sincs semmi baj – felelte a nő, mélyen a zöld szempárba nézve. Tekintete mégis, minden szava ellenére is félszeg-bizonytalanul remegett… Ramón erre gálánsan felemelte Teresa kezét, s a tenyerébe csókolt. Szándékosan a heget érintette ajkával, mire a nő összerándult; egyszerre kitűnt: irtózik a sebtől… és a gondolattól is, hogy bárki is megérintse azt.

Ramón azonban változatlanul mosolygott… és még őszintébben, mint addig tette.

- És kivételes az a nő, aki szembe mer szállni az elvárásokkal. És ha éppen sarabande-ot akar táncolni, vagy célba lőni kerekedik kedve, vagy akár egy vadászaton valóban vadászni, ahelyett, hogy az elvárt élő díszlet legyen – akkor megteszi, amit akar. Számomra ezt jelenti a sebhelye, és csak ezt. Igen… kivételes, Dona Teresa. És gyönyörű.

Hűvös éjjel után saját szépségére ébredő virág nyílik úgy ismét, ahogy Dona Teresa arcán is kibomlott a mosoly. Ezúttal nemcsak ajkán – hanem kék szempárjában is, melyben most valóban felizzott a karbunkulus fénye.

… Narancsvirágtól illatozott a fülledt éjjel. A még fiatal özvegyasszony szélesre tárt ablakain beáramlott a holdsugár, ezüstfátolyba burkolva az ágyon heverő nő testét. Ramón egy párduc hajlákonyságával térdelt melléje, s a kezében tartott narancsvirággal álmodozó mosollyal cirógatta végig. A lágy szirmok incselkedőn csiklandozták Dona Teresát, mire az asszony mélyen, rekedtesen felkacagott, s kecses, illatos ujjait Ramón hosszú, vörösesbarna fürtjeibe fúrta. Ahogy arcát két tenyerébe fogva közelebb vonta magához a fiatalember fejét, Ramón önkéntelenül felsóhajtott – és sóhajának ezúttal kevés köze volt a vágyhoz.

„Ha tudnád, Alinda, milyen szerencsés vagy, mert akárhol is van a kedvesed, legalább ő is a szövetség tagja. Ha valaha is előkerül, vele nyíltan beszélhetsz; és a szó feloldozás… az egyetlen valódi feloldozás. És én? Ez az éjszaka is csak díszleteiben más, mint korábban annyi más készséges nő ölelése.”

Teresa mit sem sejtett alkalmi szeretője gondolataiból; egyszerűen csak hálás volt, amiért boldoggá tette, ha csak erre az egy éjjelre is. Sebhelyének bélyegétől szabadulva egyszerre már nem tűnt hihetetlennek egy-egy hasonló kaland… netán végül házasság is, végre olyasvalakivel, aki az ő választása. Hogy’ is mondta Ramón? „És kivételes az a nő, aki szembe mer szállni az elvárásokkal…”Most azonban csak a jelen van. „Carpe diem”, szavalta az erkélyen a fiatalember, és ő most boldogan simult hozzá.

„Ha nem is valódi… mindenestre egészen kellemes feloldozás” – suhant át Ramón fején, s magához ölelte. Csókjai és hosszú ujjai művészi hozzáértéssel járták be és ajándékozták meg gyönyörrel az asszony testét.

Narancsillatú éjszaka.