Hetedik rész

A feketévé sűrűsödő viharfelhők alatt fülledt meleg ülte meg a sikátort; melyen a mind hevesebben zuhogó eső mit sem enyhített.

Fernando, sebesült vállával, már alig tarthatta kardját; s Alinda tehetetlenül reszketett fogvatartója szorításában. Éppúgy nem viselhette el a küzdelem látványát, mint ahogy képtelen volt másfelé nézni.

Az eső baljós pergéséhez egyszerre új hangok vegyültek… tétován, bizonytalanul… de egyre határozottabban.

Sár cuppanása, ahogy szétfröccsen a köveken végigrohanó csizmák előtt.

- Ramón!

A parancsnok megrettenve hátrált a váratlanul felbukkanó fiatalember előtt. Az ifjú Roález a vártnál korábban érkezett; s ő nem azért fogadott fel két bérgyilkost, hogy végül egymaga vívjon meg vele.

- Ha bármit teszel, a testvéred halott! – kiáltotta oda neki végső kétségbeesésében, miután épphogy kikerülte egy kardvágását – És ez rád is vonatkozik! – intett Fernando felé.

A két szövetséges megdermedt a mozdulat közepén; kardjuk tehetetlenül szúrt a levegőbe. Túl távol voltak… mielőtt bármit tehetnének, a lány már átvágott torokkal feküdne.

Csakhogy Ramón váratlan felbukkanása megzavarta a bravókat is.

Alinda, érezvén fogvatartója pillanatnyi megingását, kihasználta a meglazult szorítást. Felrántott térdével teljes erejéből ágyékon rúgta, s kitépte a fájdalomtól tehetetlenül összegörnyedő férfi övéből tőrét.

Az élesre fent penge émelyítő cuppanással fúródott a bérgyilkos mellkasába… maró epe tolult a lány torkába, mint egyszer rég’, mikor először érezte fegyvere nyomán a hús esendő megadását… Nem! Most nincs erő az elgyengülésre; nyelte vissza a keserű emléket, míg visszarántotta a fegyvert.

A bravó halála megtörte a pár pillanatnyi döbbent bénultságot; Ramón megkönnyebbült kiáltással rontott Godofredóra.

Fernando azonban már kifáradt, alig-alig védhette magát az életben maradt bérgyilkos csapásai elől. Ahogy védekezésében a falnak szorult, megcsúszott a vastagra dagadt sárban, s a földre zuhant.

Estében verejtéktől síkos kezéből kicsúszott a kard.

A bravo fegyvere megvillant feje felett…

És a kard pendülve, tehetetlenül hullott a földre; átütött háttal vergődő gazdája mellé.

Alinda zihálva támaszkodott a házfalnak; ujjai még mindig görcsbe merevedve őrizték a tőrvetés pillanatát.

A parancsnok arcán jeges veríték elegyedett az esővel. Valamikor remek vívó volt… de már nagyon rég’ nem próbálta ki komoly küzdelemben fegyverét. Ramón azonban, most, hogy már nem kellett aggódnia társiért, mind hevesebben küzdött.

Alinda, rémületéből felocsúdva, átfutott a sikátoron, s jegyese mellé kuporodott.

A férfi bátorítóan rámosolygott, már ahogy a vállát hasogató fájdalomtól tudott; s egy köpenyéből lehasított darabot igyekezett vállára szorítani.

- Volt már rosszabb is… miattam most ne aggódj.

Alinda bűntudatosan rezzent össze; jegyese iránti aggodalmában csaknem megfeledkezett fivéréről. Félve pillantott a vívókra…

Tekintete, mintegy véletlenül, a már kiszenvedett bérgyilkosra esett. Az eső már csaknem tisztára mosta a beszennyezett pengét.

Fernando azonban túl jól ismerte. Mielőtt még a homályos ösztön gondolattá lehetett volna, gyorsan tenyerébe zárta a lány ujjait.

- Ne tedd – figyelmeztette – Ez az ő harcuk; a fivérednek joga van egyedül megvívni. És nem kell féltened… Nézd csak – mutatott a mind rémültebben hátráló parancsnokra.

Akkorra már mindkét vívó több könnyebb sebből vérzett; komolyabb kárt azonban mindeddig nem sikerült tenniük egymásban. Alinda körmei véres nyomot vájtak jegyese tenyerébe.

- Nem veszíthetem el, Fernando! Én nem bízom abban a kígyóban! Láttad, hogy értek a tőrdobáshoz… Kérlek!

A férfi nem felelt; csak még erősebben szorította kezét. Nem látszott, hogy Ramón segítségre szorulna… és ő a helyében bizony nehezen bocsátotta volna meg Alindának, ha beleavatkozna a küzdelembe.

Ha azonban Reynaldo fia mégsem győzedelmeskedik; a lány meggyűlöli miatta. És ez a fiatalember az egyetlen remény a szövetség, Reynaldo szövetségének feltámasztására is.

Tépelődését Godofredo éles kiáltása szakította félbe. A parancsnok elejtette a kardját, s kezét oldalára szorítva rogyott a földre.

Ramón közelebb lépett…

Már alig volt köztük távolság, mikor Godofredo gyűlölettől izzó tekintettel vágott felé, csizmájából előkapott tőrével. A fiatalembert csupán az mentette meg, hogy a penge éle megcsúszott öltözéke ezüstveretein. S a parancsnok már ismét talpra ugrott, kardját felkapva; semmi baja sem volt az oldalának; döbbent rá átkozódva a fiatalember, hogy ellenfele csupán tettette sebesülését.

Alattomos csele sikertelensége azonban megzavarta Godofredót; s idegességében sorra hibázta el a legegyszerűbb vágásokat. Csakhogy már Ramón is fáradt… túl nagy lendülettel védett ki egy oldalvágást; s megcsúszott a síkos köveken.

Alinda rémülten felsikoltott… most már nem törődne Fernandóval, Ramón haragjával sem; elvégre ha él, még mindig megbocsáthat; csak éljen, nem veszítheti el őt is…

Ramón azonban az utolsó pillanatban visszanyerte egyensúlyát, s egy lépést hátrálva a házfalnak vetette hátát. Épphogy csak sikerült kivédenie a parancsnok szúrását; a két markolat veszélyesen közel került egymáshoz… Valóban veszélyesen?; villant eszébe apja egyik régi vívóleckéje. Alig észrevehető mozdulat, apró villanása a kardnak, s gyors csuklókörzéssel összeakasztotta a két kard markolatát.

Megdermedő pillanatok, míg egymásnak feszültek a fegyverek, idegtépően súrlódott acél az acélon…

A parancsnok kezéből messze repült a penge; s a fiatalember kardja átszúrta védtelenül maradt mellkasát.

Átázott köpenyén nem is érezte a nedvességet; csak a mind szélesebbre bomló bíbor rózsát látta. A fájdalom egyszerre olyan erővel nyilallt keresztül rajta, hogy megcsuklott a térde… mintha eltűnne körüle a levegő, futott át a fején, égető kín vágott mellkasába, valahányszor lélegezni próbált. Hiába; tüdeje képtelen befogadni a levegőt.

Ramón zihálva állt meg a sebesült felett; s kardját a torkának szegezte.

- Ki ölte meg apámat?

Konok hallgatás; csak a kínban vergődő hörgő zihálása töri meg a csendet.

- Ezzel a sebbel még órákig szenvedhetsz... – a penge erősebben feszül torkának – Meggyorsítom, ha felelsz.

Még most is ellenállna… legalább ennyi maradjon számára; gyötörje csak örökké a kétség Ramónt. Azonban a seb égető kínnal sajog; a fájdalomtól elfullad a lélegzete. Tehetetlen görcsbe merevedő ujjai felszántották a sikátor sarát…

A levegőért sikító mellkas szenvedése; Godofredo már alig képes formálni a szavakat. Földi megváltás a forró kínoktól. Amíg még lehet.

- Manuel – bukik elő vérhabosan a szó – Az én parancsomra.

Ramón kezében megremeg a fegyver.

Hiszen sejtette… és a granadai merényletek óta már tudni is vélte.

Mégis. Most saját vallomását hallgatni.

Az árulóvá lett barát… Mit érzett vajon apja, amikor először érintette meg a gyanú? És amikor… már hiába keresett mentséget?

Ez a haldokló itt… ez egyszer megmentette apja életét, mikor hírt adott az inkvizíció látogatásáról. Milyen út vezethetett onnan az orgyilkosságig?

Hányszor elképzelte a pillanatot… Másnak remélte. Most mit sem érzett a beteljesült bosszú elégedettségéből. A gyilkos vérével elfolyt ugyan a mindaddig tehetetlen gyűlölet, mely apja halála óta égette… de nyomán nem fakadt igazi megkönnyebbülés.

Csupán lassan szétterjedő, nehéz üresség.

Valahonnan nagyon messziről Alinda fojtott zokogása…

Az éles penge elvágta az egykori parancsnok haláltusáját.

- Vége már, Ramón…

Nem tudta, mennyi idő telhetett el, míg felolvadt a végtelenbe dermedt pillanat. Ahogy megfordult, testvérével találta szembe magát. A lány szeme könnyes, de – ha haloványan is – már mosolygott.

- Vége már – ismételte. Melléje lépett Fernando is, üdvözlésképpen fejet hajtva a fiatalember előtt.

- Köszönöm, hogy segítségünkre siettél. Jókor érkeztél… kicsivel is később már legfeljebb szellemeink kérhettek volna segítséget a méltó bosszúhoz. A nevem Fernando Blas, szintén szövetséges. És Alinda jegyese.

Régi jó egyszerű katonabeszéd; könnyebb tőle a lélegzet. Ez hát Fernando… azt azért megkérdené, hogy’ hagyhatta el akkor Alindát. De mindegy már: a lány úgy simul hozzá, mint repkény a fára; nyilvánvalóan ő már választott. Kegyetlenség lenne most hánytorgatni a múltat.

És a szövetséges mellettük harcolt. S ő megbecsüli apja hű embereit.

Ismét léptek zaja verte fel a sikátor csöndjét; a zuhogó esőn át is jól kivehető a nehéz csizmák cuppogása… Kimerültek mind, mégsem tehetnek mást: fegyverükhöz kapnak ismét.

Fellélegezve engedték le a pengéket, meglátván a sarkon beforduló férfit.

- Rashíd!

A mór tekintete befogta hármójukat s a holtakat. Fernando láttán magasba szökött szemöldöke; a levél hamisságáról meg volt győződve – akkor mégis hogyan? … „Hatalmas Allah, és az Ő útjai”, hajtott fejet a magasságok előtt. Csak most merte – legalább önmagának – megvallani: mióta Ramón nyomát vesztette, attól rettegett: csak a holttestét találja. Ha egyáltalán bármit is az utcák labirintusában.

- Te mégis hogy’ kerültél ide, bajtárs? – „üdvözölte” Fernando; nem gondolva rá: a mórnak éppannyi joga lenne ezt kérdezni.

Rashíd nem is neki, hanem Ramónnak adta meg a feleletet.

- Na mégis hogy’? – a félelem múltán sokszoros erővel tört ki belőle szokott gunyoros természete – Követtelek, drágalátos jó uram, rögvest, miután elviharzottál; ha már önként hajtod bárd alá a fejed, legalább ne egyedül tedd. Csak éppen ezekben a labirintusokban – mutatott körbe teátrálisan – nyomodat veszítettem.

Ez egyszer Ramón nem dobta vissza a csúfolódást. A mór az alkonyi homályban különösen megviseltnek tűnt. Arcán elmélyültek az árnyak, és a fiatalember akaratlanul is elgondolkodott a korán. Így, kimerülten, jóval idősebbnek tűnt, mint egyébként… és megfáradtnak.

„Ma én is rettegtem, hogy elveszíthetem Alindát. Ha ő csak a töredékét érezte ennek…” – gondolta a fiatalember; s egyszerre bűntudat fogta el azért, ahogy korábban a mórral bánt.

Míg Rashíd felnézett az acélszürkén gomolygó magasságokba, arcán sós patakba olvadtak az esőcseppek. Hányszor faggatta, vádolta, kérlelte az árnyakat; hosszas beszédekben, élénkebben vitázva és hálát adva, mint valaha az eltávozott hispán úr életében.

Ezúttal mégis csupán pár egyszerű szó, ahogy rálelt a méltó búcsúra.

- Most már nyugodj békében, Reynaldo...

***

Friss hajnali szél dagasztotta a hajó vitorláját; a sokáig vesztegelésre kényszerített karavella büszkén feszült a mind erősödő fuvallatnak. Ramón, szemét kezével ernyőzve, nyugtalanul fürkészte a sűrűn örvénylő kikötői népet.

Az utasok kavargásából egyszerre vékony kis alak válik ki; és sebes léptekkel igyekezett feléje.

- Don Ramón!

- Salem aleykum, Hasszán – mosolyodott el a fiatalember megkönnyebbülten. Godofredo halála után elmondta neki: egyik üldözőjétől biztosan megszabadult, ha kíván, maradhat hispán földön. Bár az inkvizíció továbbra is fenyegetni fogja… Az orvos akkor úgy döntött: Tuniszba megy, ahogy eredetileg is tervezték.

Ramón azonban mindeddig nem merte igazán elhinni.

- Már féltem: nem jön el búcsúzni – jegyezte meg a mór – Pedig szeretnék átadni valamit.

S mielőtt még a fiatalember tiltakozhatott volna, köpenye alól elővont egy nagy alakú, vászonba burkolt szegletes csomagot. Úgy nyújtotta át, mint valami ereklyét.

- Fogadja el tőlem, Don Ramón.

Ahogy a csomagolás kibomlott, a vásznak védelmező szárnyai egy fóliánst öleltek körbe. És a míves bőrkötésen gyönyörű arab kalligráfiával…

„Abu Nuvász munkái”

Ramónt elhagyták a szavak.

- Sevillában egy elöljárót gyógyítottam ki bajából. Adósságai voltak, nem tudott… vagy nem akart fizetni; nem számít már; és pénz helyett ezzel a könyvvel jutalmazott. Abu Nuvász… szépek a versei; nem tagadom. De tőlem messze áll érzelmes gázelek és szellemes gúnyversek világa. Mióta együtt utazunk… megismertem egy kevéssé, senor. Tudom, senor nálam jobban szeretné őket.

„Ez túl nagy ajándék, hakim efendi;” próbálta volna mondani, de ajkai nem engedelmeskedtek. Abu Nuvász. Azok a perzselő, mégis könnyed szavak, azok a sziporkázó sorok… Teljes mértékben osztozott apja rajongásában.

Az orvos mosolyogva nézte.

- Nyitott könyv az arca, senor. Fogadja el; tudom, érdemük szerint fogja majd becsülni őket. És én boldog vagyok, hogy népem nagy költőjének versei örömére szolgálnak.

Már rég’ eltűnt a fedélzetre kígyózó utasok, tengerészek sokaságában, de Ramón mégis maradt; úgy döntött: megvárja, míg felszedik a horgonyt. Az elmúlt űzött hetek után jólesett most a cseppnyi békesség – ez egyszer ő volt tétlen egyedül a dolga után siető sokaságban.

Hiszen ez sem tart sokáig. Másnap vitorlát bont az ő hajója is.

Haza…

Most először tudott jó szívvel gondolni otthonára, mióta apja nélkül kénytelen élni benne.

Akkor ébredt rá: nincs egyedül. Rashíd szintén eljött a kikötőbe, bár ezúttal valószínűleg nem őt követte. Mert a mór mozdulatlanságba dermedve állt a part egy nyugodtabb szakaszán, és a messziségbe révedt.

Amerre Tunisz partjait sejtette.

- Min merengtél úgy el? – lépett hozzá; bár nem szabadulhatott az érzéstől: olyasmit zavar meg, ami nem tartozik rá. Azonban… „Ideje van a születésnek, és ideje a meghalásnak.... ideje az aratásnak, és ideje a vetésnek”; az első textusok közt volt, melyeket a káplán egykor megtanított neki.

És úgy érezte: ha most nem mondja el a mórnak, amire már rég’ készült, akkor talán már nem lesz rá többé ilyen jó alkalma. Talán nem is lesz egyáltalán.

- A szülőföldedre gondoltál?

- Arra is – felelte Rashíd, anélkül, hogy ránézett volna – És még arra, hogy az ibériai vidéken egyedül Granada őrzi még a mór emlékeket. És ki tudja, meddig még…

„Nem élhet egymás mellett a két nép, sokáig nem; örökös tűzfészek volna, amilyen fanatizmus izzik mindkét oldalon” – emlékeztette magát Ramón – „Ha mi, hispánok élni akarunk, ők nem maradhatnak Granada urai. De azért… mégis kár.”

Rashídot viszont nem kényszerítheti választásra. És ha egyszer lerohanják Granadát a spanyol hadak, nem lehet megjósolni, kiket sodor majd magával a hadak járása.

- Akarsz-e hazamenni?

A mór összerezzent, szeme villanásában egyszerre vihar támadt, olyan idegen a mindig nyugodt, bölcs arcon. „Ilyen lehetett fiatalon”, gondolta Ramón, „amikor féktelen cimborákkal járta a tuniszi utcákat.”

A vonások megmerevednek ismét, csupán a fekete szempár mélyén örvénylik a szenvedély.

És a természetellenesen higgadtra fegyelmezett hang mögött, ahogy megjegyzi:

- Ez mégis kegyetlen, senor.

- Válaszolj.

A mór úgy nézte a távolban sejtett partokat, mint a szárnyatört madár.

- Hogyne akarnék…

Meglehet; senki nem várja szülőföldjén.

Mégis: az otthona, ahová hazavágyott minden egyes napon, mióta elhurcolták Tunisz partjairól a vakmerő kalózok. Azonban sokáig rabszolga volt, s utána sem volt soha annyija, hogy útra kelhetett volna belőle. És vérei a granadaiak is, hiába nem élt köztük soha; nem szívesen vonna fegyvert ellenük... persze, Ramón sem, nyilván; de mindig kiszámíthatatlan a hadak járása. Reynaldo mellett enyhült a honvágy, a kasztíliai nemes nem pusztán ura volt: tanító, barát… testvér; százszor inkább, mint vér szerinti fivérei.

El kell ismernie: Ramón varázsos egyéniség, sokkal kivételesebb, mint apja volt. Őt mégis Reynaldóval köti össze emlékek hosszú sora, melyek kárpótolták valamelyest elveszett otthonáért. Reynaldo már halott – az emlékek azonban bármi földön elkísérik.

Nem harcolna Granada ellen, de Ramón ellen sem. Márpedig megeshet, hogy az ibériai ég egyszer még választásra kényszeríti.

- Kísérd el Hasszánt Tuniszba, vigyázz rá a hajóúton… Ez bőven elég lesz kettőtök utazására – nyom a kezébe egy megtömött tarsolyt.

Rashíd hitetlenkedő reménnyel nézte; a zöld szempár még sosem emlékeztette őt ennyire a tengerre. Nem a verőfényes, nyugodt déli víztükörre, hanem a szél korbácsolta, viharzó hullámokra… vagy a hajnali tengerre, mely még őrzi az éjjel lidérceit és káprázatait.

- És ha úgy kívánod – lobbant fel Ramón sajátos félmosolya –, maradj végleg Tuniszban.

Elviselhetetlenül szikrázó a málagai nap fénye.

- Ezt… ezt még apád sem ajánlotta volna fel soha.

- Nem tudhatjuk.

A mór végre viszonozta a mosolyát; és Ramón már sokadjára állapította meg: ritka bölcsesség sugárzik belőle. „Vagy ez a keletiek sajátsága? A forró homok és a szél, a pusztító Széth földje, hiszen az egyiptomiak örökéről származhatnak, olt a vérükbe ösztönt és tudást, melyet a mi égtájunk nem ismer… vagy valaha ismert, csak mára elfeledett rég’?’

- Ezek szerint már nem kutatod örökké: ő mit tenne ilyen vagy olyan esetben.

Könnyebben Ramón lélegzete; mintha tehertől szabadulna. „Vagy talán szabad voltam én már rég’? Csak éppen eddig nem ébredtem rá?”

- Valóban, már nem teszem. Ami igazán fontos… ami nekem fontos, abban elébb-utóbb úgyis meglelem a döntést, amelyet meg kell hoznom. Ha jól figyelek: megérzem. Nem állítom – bár szeretném hinni és hiszem is –, hogy ez mindig a helyes döntés… Annyi azonban bizonyos, hogy az egyetlen, amit ekkor vagy akkor meghozhatok.

Rashíd komoly mosolya.

- Akkor az a helyes döntés, senor Ramón. Mert hű maradsz vele magadhoz; és aki így tesz, az ugyan lehet szerencsétlen, meg is tiporhatják, gyűlölheti akár a világot… de saját magának nem tehet szemrehányást.

- Attól még tévedhet, nem?

- Hibát elkövethet, hogyne – vont vállat amaz –, de bűnt, azt nem.

Ramón olyasféle hangot hallatott, mintha egyszerre kacagna és sírna. Fáradt volt most a mór filozófiájához… ugyanakkor ráébredt, milyen sokat jelent neki ez az ember.

- Istenemre, Rashíd; hiányozni fogsz! Ha nem jó apám lett volna az apám, téged kívánnálak a helyébe.

- Kissé elferdítve Alexandrosz Magnus szavait, igaz? – nevetett fel a mór, rosszul leplezve megindultságát.

A fiatalember is hasonlóképpen elfogódottan nézte. Valóban, már rég’ kellett volna… már az apjának kellett volna megtennie. „De nélküle nem jártam volna sikerrel”, gondolta hálásan. És most? Búcsúzni, úti áldást mondani… de mi módon, hogy az ne sértse a muszlimot?

- Oltalmazzanak az égiek – talált végül szavára – Most és mindenkor,

- Téged is, Ramón – bólintott Rashíd.

Most először szólította egyszerűen csak a nevén; ébredt rá a fiatalember.