Negyedik rész

Hosszúra nyúltak az árnyak a teremben; lassanként szürke köpenybe vonva a kőfalakat s a tölgyből faragott nehéz ládákat, székeket. Csupán egy keskeny fényhíd szelte ketté a sötétséget, ahogy az ablak csúcsívén beszöktek a napsugarak.

A fénycsóva éppen az asztalra vetült, ahol Godofredo elmélyült figyelemmel tisztogatta fegyvereit; ezt volt az egyetlen munka, melyet sosem bízott szolgákra. A sokféle földről származó, különleges kardok, tőrök és szablyák voltak az ő legféltettebb kincsei; mindmegannyi számos történetet őrzött kalandos ifjúsága idejéből.

Elégedetten tartotta a fénybe a damaszkuszi szablyát; pengéje ismét makulátlanul ragyogott. Egypár percig még gyönyörködött benne, mielőtt visszacsúsztatta volna arannyal futtatott vörös bársonyhüvelyébe. Ma is emlékszik az ifjú mór harcosra, akitől párharcban szerezte; a hitetlen holtan maradt a küzdelem helyszínén; és ő maga is csak a legjobb felcsereknek köszönhetően élte túl sebeit. „Megérte” – gondolta elégedetten, míg helyére tette a szablyát – „Ezért a fegyverért nincs túl nagy ár.”

Elmerengve nyúlt a következőért.

A míves rapír vasán szikrát vetett az alkonyodó nap; kosaras markolata önmagában is ékszerrel felérő remek volt kacskaringózó indáival és cirádáival. S az acélpengébe égetve a jelmondat: „Omnia vincit amicitia”.

Reynaldo ismerte jól míves fegyverek iránti rajongását; s ezzel ajándékozta meg egykor, hálából, amiért hírül adta neki az inkvizíció közeledtét.

„A barátság mindent legyőz…”

Keserű dühvel hajította sarokba a rapírt.

- Te és azok az átkozott hagymázas ábrándjaid! Neked sem volt nagy vagyonod; megérthettél volna, egész Hispánia két kézzel fölözi le a pogányok és hittagadók kincseit, miért éppen te nem utánoztad őket?! Miért bűn, amit mindenki űzött?! Miért… ha előre tudom, sose figyelmeztetlek az inkvizíció érkezésére; álmomban nem hittem volna, hogy másokat igyekszel majd menekíteni… Te tébolyodott! Zuhoghatna ölünkbe az arany, de te tévedésből sem ragadnád meg, ha mégis, akkor azért, hogy másokat segíts! Miért, Reynaldo, miért?!

Mindannyiunkat romlásba taszított volna előbb-utóbb az álomvilágod… mire jó, mire vezet az elbukókat támogatni?! Már sokkal korábban meg kellett volna tennie valakinek azt a nyíllövést! De sosem fogom megbocsátani neked, amiért rákényszerültem. De te nem hagytál más választást!

És még az sem volt elég! Amikor már behódolna a szövetség… aki meg nem, az elhagyott, de a többi már engedelmes… akkor te még a másvilágról, hogy nyugalomra ne találj, akárhol is vagy; még onnan is kikacagsz! Mert átkozottul jó munkát végeztél, Reynaldo. Mintha téged látnálak a fiadban! Csak éppen te a végsőkig hinni akartál bennem, igaz, Reynaldo? Ha előtted adtam volna ki parancsot a megölésedre, te akkor is kerested volna a tévedés lehetőségét… De a fiad gyűlöl egem; és erre meg is van az oka.
    Te magad írtad alá a halálos ítéletét, amikor ilyenné nevelted…

***

A mór ötvös kedvtelve tartotta a gyertyafénybe a medált. Késő éjbe nyúlóan dolgozott rajra; de észre sem vette az idő múlását, úgy elgyönyörködtette a munka ritmusa. A mesterien csiszolt smaragd tűzben ragyogott, ezerfelé szórva szerteszét a napsugarakat; mintha belőle indulna ki a fény, ő maga izzana zöld fényében. A mívesen vésett cirádák már csupán keretbe foglalták páratlan szépségét.

Legszebb alkotása; bár a város legjobb mestereként tartják számon – ilyen remeket még nem alkotott senki megrendelőnek. Azokba csupán tehetségét adta; de ebbe az egyetlen medálba a szívét is. Fia a következő héten ünnepli esküvőjét; nászajándékul szánta.

Saját ködbe veszett ifjúsága… Két feleséget hozott házába; első asszonyát apja választotta, kötelességtudó és kedves nő volt, arról nem tehetett, hogy képtelen volt lángra lobbantani vérét. Fia születése után nem is látogatta éjjelenként többé… Második feleségét azonban égető vággyal szerette; s a forró ölelések lázai közt fájó szívvel gondolt Mohamed paradicsomára, hová imádott asszonya nem követheti. Legalább ezen a földön Aisa jelentette számára a hetedik mennyországot.

Már egyik nő sem élt; az elsőt lázkór emésztette el, a második pedig a szülésbe halt bele; s magával vitte az árnyak birodalmába a gyermeket is. Szelim sokáig nem bocsátotta meg magának, hogy az ő vágya okozta szerelmese végzetét…

De most félre a holtakkal. Örömünnepre készülünk; gyúlt szomorkás mosoly az ötvös arcán; ahogy féltő gonddal forgatta a medált, javításra váró részletek után kutatva. „Legyél te is olyan boldog asszonyoddal, mint én voltam Aisával… és tartson tovább, sokkal tovább örömed, édes gyermekem.”

Gondolataiba merülve nem hallotta az ajtó nyílását sem; csupán az árnyékra riadt fel, mely asztalára vetült.

A hívatlan vendég mór öltözéket viselt, arca azonban más égöv szülöttére vallott.

És egyáltalán nem volt benne semmi megnyerő.

Az ötvös, feléledő félelmét legyűrve, tőle telhetően barátsággal kérdezte:

- Kit üdvözölhetek házamban? És mit akarsz?

- Segíteni jöttem – vágta rá a jövevény; szenvtelen hangjának gunyoros mellékíze azonban csak még inkább növelte az ötvös balsejtelmét.

- Nyilván tudod, hogy nem lehet itt tartós béke.

- Tudhatja, akinek esze van; de Allah kegyelmével…

A másik egyetlen intéssel elhallgattatta.

- Nem hinném, hogy sokat jelentene egy mesterségedbelinek akár a győzelem, akár a vereség; hallgass – fojtotta belé a tiltakozást –, nem érdekelnek magasabb megfontolások. Azt azonban neked is látnod kell, hogy akárki is győz, ha Granadát tűzbe borítja a háború, vagyonod veszélybe kerül. És persze életed is, mint mindenkié…

Az ötvös sápadtan hallgatta. Már rég’ felismerte, hogy hívatlan vendégének csupán öltözéke mór; valódi szándékát azonban csak most kezdte gyanítani.

- Mit akarsz tőlem?

- Alkut ajánlok; uram nevében. Segítek elmenekülni, ha átadod vagyonod nagyobbik részét, egy töredékét megtarthatod, mondjuk két-három arany- vagy ezüstkupát. Ha itt maradsz, a háború úgyis elpusztítja mindenedet; s ha szent hitem győzedelmeskedik, márpedig fog, előbb-utóbb, akkor gondoskodom róla, hogy máglyát gyújtsanak alattad.

- Nem megyek sehová! Hiszem, hogy Allah megóvja híveit; s ha másképp döntene, úgy legyen meg az akarata. Ez az otthonom – ismételte nyomatékosan. Ujjaival vésője után kaparászott az asztalon, le sem véve pillantását a betolakodóról.

Az gúnyos mosollyal nyugtázta a meddő próbálkozást; s épp, mielőtt az ötvös elérte volna, ő maga kapta fel. Nyomatékosításképpen tőrét is kivonta.

- Kár, hogy asszonyaid már nem élnek; így kettővel kevesebb érvvel szolgálhatok… De talán ez is megteszi – ragadta meg vállánál fogva az ötvöst; s torkának feszítette a tőrt.

- Igaz is… nagyobbnak véltem vagyonod; túl olcsó ár ez egy hitetlen életéért. Megtoldhatnád még egy apró kis felelettel. Akad valami, ami nagyon is érdekelné az uramat… és így engem is. Ő holtan akar látni téged… az a biztos megoldás; beláthatod. De ha azzal a válasszal megkönnyíted a munkámat, felőlem futhatsz… minden vagyonod nélkül, persze; de legalább nem öllek meg.

- Mit… akarsz… tudni?

- Él itt egy Hasszán nevű híres orvos. Pontosabban mindenki tudja, hogy itt él, vagy legalábbis tudni véli; de senki nem tudja, merre van szállása. Érdekes egy furcsaság, ugye? Vagy talán csak bennem nem bíznak, felismerve, hogy nem közületek való vagyok?!

- Jól teszik…

- Hallgass, kutya! – hördült fel Manuel, Godofredo megbízottja – Csak azt ne hidd, hogy halálodat dzsihádnak számítaná a te hamis istened! Még csak nem is hősiesség volna, egyszerű bolondság csupán! És milyen kár volna gyásszal felhőzni fiad menyegzőjét, nemde?

Tőre nyomán keskeny vérpatak buggyant.

- Nem tudom… nem jártam még soha nála – reszketett az ötvös – Albayzínt emlegetik, a város szívét is… még Boabdil urunk palotáját is… talán ott kap mindig szállást, ahol szükség van rá… én nem…

Egy erősebb rántás a pengével, s bővebb patakban folyt nyaka oldalán a vér.

- Hol, Szelim?

***

Rózsásszürke ködpárák gomolyogtak messze a láthatáron, lágyan egybeolvasztva az eget és a messzi láthatárt. Mirtusz és narancs illata incselkedett a levegőben, elkeveredve a harmatos szellővel, mely játszi kedvvel borzolta a növendék fák leveleit.

Ramón nyújtózkodva lépett ki a karavánszeráj udvarára, s jólesőt lélegzett a balzsamos levegőből. Álmaitól még enyhén kótyagosan hunyorgott a derengő hajnali fényben; amikor észrevette testvérét. Alinda a kút káváján ült, s éppen vizet merített a tenyerébe.

- Szép jó reggelt! – köszöntötte derűsen a lány; mire fivére önkéntelenül is felnyögött.

- Reggelt? Inkább hajnalt! Mondd, Alinda, te mindig a nappal kelsz?

- Te mindig és mindenütt utolsónak ébredsz, vagy csak engem tisztelsz meg vele? – riposztozott a lány.

- Ébrednék én még később is, ha hagynának! De kénytelen vagyok magamtól és idejében felkelni, merő önvédelemből.

Első málagai reggelükre célzott. Előző éjjel ugyanis egy cseppet mélyre talált merülni a város különféle gyönyöreiben; aminek eredményeképp másnap Alinda sehogy sem tudott lelket verni belé. A találékony lányt azonban a testvéri szeretet sem tette különösebben könyörületessé fivére iránt, és – miután szelídebb módszerei kudarcot vallottak – nemes egyszerűséggel nyakon öntötte a fürdődézsából merített vízzel a békésen szendergő Ramónt.

- Megismétlem én, ahányszor csak kell; a fiatalúr szolgálatára – hajolt meg ültében gunyorosan eltúlzott alázattal Alinda – Például… szegény fivérem, úgy látom, keveset aludtál az éjjelt, igaz…? – somolygott – Úgy sajnálom, hogy így kell látnom téged… no de segítek én a bajon!

- Ne! – tiltakozott nevetve a fiatalember; jó érzékkel megneszelve a szándékot; s kezeit védekezőn maga elé kapva félreugrott. Azonban Alinda fürgébbnek bizonyult, s a tenyerébe mert vízzel végiglocsolta fivérét.

- Ha majd a déli nap perzsel, még megköszönnéd! – kacagta ki, ismét megmerítve kezeit a hűvös hullámokban.

- Legalább ezért a gúnyáért nemigen kár; a saját otthoni öltözékemet azért sajnáltam volna! De ettől eltekintve már kezdtem bánni, hogy ebbe a maskarába bújtam – igyekezett legalább a nagyja vizet kifacsarni köpenyéből. Mindenesetre jóval kevésbé bánta a lány tréfáit, mint azt mutatta – voltaképpen megkönnyebbült, hogy a szövetségtől messze kerülve Alinda úgy vetkezte le kesernyés, örökké támadó modorát, ahogy hispán öltözékét. „Talán mégsem tett benne jóvátehetetlen kárt a szövetségesek gőgje…”

Rashíd akkor lépett ki a karavánszerájból; s épp hallotta az utolsó szavakat.

- Tán csak nem senor is éppolyan hiú bolond, mint a többi hispán úr? – ingatta rosszalló mosollyal a fejét – A granadai nap alatt perceken belül fulladozna a hőségtől azokban a vastag bársonyokban és selymekben!

- Nem a ti öltözéketek hasznosságát vontam kétségbe; csupán a szépségét. De ha már az ékességeknél tartunk, van olyan köztük, amiben felülmúlhatatlanok vagytok – fűzte hozzá őszinte csodálattal –; messze földön dicsérik ötvöseitek keze munkáját!

Mielőtt még Rashíd bármit felelhetett volna, Alinda lelkes szóáradatban tört ki.

- Ó, de szívesen látnék egy ötvösműhelyt! Olyan szépeket mesélt apánk róla, a mélységes szakértelemről, évszázadok tudásáról, ahogy ezek a mesterek dolgoznak; és amiket mutatott! Felőlem akár rézből is lehetnének, az a tehetség, amellyel díszítve vannak, ezerszer többet ér, mint a drága anyaguk! Kérlek, Feramito – intézte testvéréhez a kérést, nem minden előrelátás nélkül, esélyt sem hagyva a mórnak, hogy megtagadja.

- És szerinted én honnét ismerek – kezdte a fiatalember; azonban rögvest el is harapta a mondat végét. Hiszen Godofredo beszélt egyről… és valóban; talán nem is ártana óvatosságra inteni a mestert. Miért ne örülhetne egyúttal Alinda is?

- Bár, ha jól meggondolom – folytatta, egyszerűen levegőnek nézve Rashídot a tiltakozó pillantásával együtt –, valóban hallottam egy igen tehetséges ötvösről; Szelim a neve. És ha már jóval előttünk érkeztél – fordult mégis a mórhoz –, tudod talán, hogy merre lakik?

- Tudom – ismerte be kelletlenül amaz, mit sem tudván Godofredo a mester ellen szőtt ármányáról –, de senor Ramón, feltétlenül szükséges ez? Inkább az orvost kellene…

- Kérlek, Rashíd.

A mór pár pillanatig némán fürkészte a makacsul kérlelő vonásokat.

- Jól van – sóhajtott fel megadóan – Gyertek velem, senor és senorita.

Alig jártak az utcákon a hajnali órán; „legalább nem keltünk nagy feltűnést”, nyugtázta morgolódva a mór, míg az ötvös műhelye felé vezette kicsiny csapatukat. Amilyen kelletlen volt ő, Alinda legalább olyan izgatott; örökké megújulóm múlhatatlan lelkesedéssel gyönyörködött az utolsó mór városban.

- Nem bánod, hogy téged választottalak kísérőmül? – kérdte Ramón mosolyogva.

- Dehogy bánom! Granada elbűvölő, de ha nem is volna az, csakhogy elszakadtam egy időre a szövetségtől, hát nem mondtam elégszer, hogy…

- Dehogynem – ismerte el a fiatalember. Majd röpke tépelődés után hozzáfűzte – Nem akartam ennyire egyértelműen; de… legyen. Néhány elejtett szavadból úgy éreztem, hogy… már régóta akartam kérdeni, nem akarlak megbántani, de féltelek, és…

Alinda szemöldöke magasra szaladt meglepetésében.

- Mindig is remekül bánsz a szavakkal; most hát mi ért, hogy így messze szálltak tőled? Engem nem kell félteni.

- Ahogy bánnak veled, megértem: örülsz, hogy megszabadultál tőlük, ha csak rövid időre is – talált végre hangjára fivére – De vajon nincs egyvalaki, akit szívesen magaddal hoztál volna?

Furcsa kis hang szakadt fel Alinda ajkairól; egyszerre volt nyüszítés és gúnykacaj.

- Nézz már meg egyszer az életben jól! A férfiak csendes, rendes asszonyt akarnak a tűzhely mellé s gyermekeik anyjának, esetleg mellé még egy gyönyörű, buja nőt szeretőnek, és kész. A magamfajtának nincs hely az életükben. Még a világon se nagyon.

- Te viszont igenis szeretsz valakit – nyert bizonyságot Ramón régi gyanúja. Bár el sem tudta képzelni, melyik szövetséges érdemelte ki testvére kegyét. Hacsak… „Benne megbízhatsz”; volt a legbővebb jellemzés, amivel Alinda hajlandó volt szolgálni a távollevőről. És a szófukarság volt az a vád, amellyel a legnagyobb rosszindulattal sem lehetett illetni a lányt.

- Hagyjuk ezt most. Olyan szépnek indult ez a nap; ne rontsd el, kérlek. A múlt pedig az árnyak birodalmába való.

- Van úgy, hogy az ember ráébred; bármilyen nehéznek is tűnt egykor, könnyebb lett volna mégis küzdeni, mintsem utólag egy életen át viselni a meghátrálás fájdalmát – jegyezte meg csendesen a fiatalember – Csakhogy ez a felismerés későn szokott érkezni.

Alinda szerencséjére nem kellett választ adnia; Rashíd vezetésével végre befordultak egy elhagyott mellékutcába, hol az ötvös lakott.

Ha a város csaknem néptelennek tűnt a korai órán, úgy ez az utca egyenesen elhagyottnak. S a némaságban annál dermesztőbbnek tűnt a halk nyikordulás, mellyel egy nyitva feledett ajtó remegett meg a szélben.

- Allah irgalmazz – suttogta a mór; önkéntelenül is összeborzadva, s meggyorsított léptekkel igyekezett a ház felé.

A küszöbön megtorpant mégis; félt attól, ami odabent várhatja. Ramón azonban kíméletlenül félrelökte, s belépett…

Azonban nyomban hátra is hőkölt.

Az ötvös vérbe fagyva feküdt a földön; élettelen szemébe fagyott a rettegés.

S a szoba kifosztva, a ládák felborogatva…

Ramónnak nem volt kétsége, hogy Godofredo egyik embere tette. "Értékes fóliáns… no, persze. Akad, ami nála is sokkal értékesebb!", hallotta ismét az új parancsnok szavait. Apja álmának ilyen megcsúfolására végképp elhagyta az erő; és lerogyott a holttest mellé.

- Jöjjön, senor! Itt nem maradhatunk.

A mór hangja egyszerre volt megrendült s haragos; őt is felháborította a gyilkosság. Ramón azonban túlságosan is elmerült önmagában, hogy más keserűségével törődjön.

- Át kell kutatnom a házat – jegyezte meg színtelen hangon; melyben annál is kevesebb meggyőződés rejlett, mint amennyit valóságosan érzett – Talán hagytak valami… nyomot. Bizonyára Godofredo megbízásából tették, és talán…

- Szerinted mégis mire vezetne mindez, senor?! – a sötét szempár haragosan villant rá; indulata ezúttal egyértelműen a fiatalember ellen irányult – Így is forr a város, érzi minden lélek, hogy közel a háború! Ha a halott mellett érnek téged, felismerve benned a hispánt; ízekre szaggatnak, mielőtt akár egyetlen szóval is védekezhetnél!

- Védekezni? De bűnös vagyok! Megmenthettem volna! Apám bizonyosan megtette volna… Még nem hallottam róla, hogy valaha is kudarcot vallott volna! Eszembe juthatott volna, hogy az ötvöst is figyelmeztetnem kellene Godofredo kapzsiságára…

- Ó, hogyne! – fakadt ki türelmét veszítve Rashíd – És ha valaki látta volna sok évekkel ezelőtt a jövendőt, s a bölcsőjében megfojtotta volna Torquemadát, most nem öltene ilyen borzalmas köntöst az inkvizíció, mi?! Az effajta tépelődés meddő önkínzás, senor Ramón! És merőben felesleges volna áttúrni mindent; akárki tette, bizonyára értette a dolgát; ha viszont itt érnek minket, azzal csak Godofredónak szerzünk örömet! …Allah nevére, legalább Alindára legyél tekintettel, senor!

A lány sápadtan állt mellettük; némán átkozva magát, amiért korábban egyáltalán megemlítette a mór ötvösművészetet, s idehozta bajtársait. Testvéréhez lépett, s gyengéden megszorította a vállát.

- Nagyon kérlek, gyere.

Legszívesebben könyörgött volna neki, hogy az Ég nevére, igyekezzen már; az nem lehet, hogy csak azért találtak egymásra, hogy most a népharag áldozatául essenek olyan bűnért, ami nem is az övék… Hirtelen ötlettől vezérelve azonban mégis másképpen folytatta.

- Ha valóban Godofredo embere tette…

- Biztosan!

- Akkor hát az az orvos is egyre nagyobb veszélyben van. Minden elvesztegetett perccel az ő életét kockáztatod!

A mór minden keserűsége ellenére is elismerőn vonta fel szemöldökét; Alinda azonban nem adta jelét, hogy észrevette volna az apró rezdülést. Egyre csak testvérét nézte, kezet nyújtva neki, hogy felsegítse.

- Ne tépelődj tovább, Feramito. Csak gyere.