Első rész

- Senor!

Az ifjú nemes meg sem hallotta. „Mikor lesz már vége?!” – tekintett vádlón az acélosan borongó égre. Túl az ablak csúcsívén vihar készülődött; a felhők úgy tornyosultak, mint egy sosemvolt bazilika bolthajtásai – „Mikor engedsz végre már el, apám? Mikor nem fog így égni az emléked, mikor nem várlak többé haza mindhiába, mikor nem érzem magam idegenül saját otthonomban nélküled? Mikor nem kell többé már azon tépelődnöm, mit mondtál volna, ha megéred a viszontlátást?”

Mert mikor utoljára találkoztak, apja különösen viselkedett. Mintha mondani készülne valamit: súlyosat, fontosat; talán épp ezért nem szánta rá magát az indulás sürgető pillanatában.

Hiába várta haza. Helyette csupán egyik bajtársa érkezett a fekete hírrel: apját megölték. S azóta sem bukkantak a gyilkos nyomára. Útonállók tették, mondták…

És az enyhülés nem érkezik, nem is fog talán sosem. Csak az örökös menekvés van; jó pillanataiban fóliánsok közé, toll és tinta káprázatába, apja oltotta belé az írott szó szerelmét. Vagy éppen nyaktörő, fékeveszett vágtákba az erdő fái közt és a hegyekben, annak a lónak is tébolyultnak kell lennie, amiért még nem vetette le nyergéből egyikőjük életét se becsülő gazdáját. Rosszabb időkben pedig a hús és a vér vétkei a fülledt éjszakákban.

Ramón ujjai elfehéredtek a kupán; ha most szétroppanthatná… Hiába, persze; a fém meg sem hajlik keze nyomán, makacsul őrzi formáját.

Ahogyan az emlékei is rabságukban tartják.

- Senor – próbálkozott ismét a szolga. Bár nem volt oka félni, Felipe Ramón Roález jó ura volt népének; a fiatal nemes messze révedő tekintetétől most mégis megrettent: ura viselkedése mindinkább kezdett megszállottságra emlékeztetni.

- Mondd, García, de gyorsan – sóhajtott fel anélkül, hogy megfordult volna – Nyugalmat akarok.

- Valaki szeretne beszélni senorral. Fontos izenetet hozott, így mondta.

- Kitől? – fordult meglepetten szolgája felé – És ki ez az ember?

- Nem tudom, senor. Semmiféle nevet nem mondott; de izenet valóban van nála, azt mutatta… és mór az istenadta. Ismerősnek tűnik amúgy; talán láttam is már apjaura szolgálatában régebben… bár… olyan egyformák. Meglehet, másvalakivel tévesztem össze.

- Jól van – bólintott Ramón; amennyire bosszantotta az imént, hogy megzavarták, most legalább annyira örült váratlan látogatójának. Addig sem kell a múlton rágódnia… vagy ami még fájóbb: azon, ami lehetett volna – Jöjjön hát.

A mór már jócskán túl járhatott az emberélet útjának felén, bár az idegen vonások elbizonytalanították a lovagot – csakúgy, mint az arcán keresztbe futó, mély vágás hege. Mindenesetre ruganyos és szívós maradt, mint hazája sivatagaiban a nagyvadak; a tekintete is éppolyan elevenséggel villant a fiatalemberre. Ramón nem szabadulhatott az érzéstől, hogy a mór felméri őt… bár hogy mi végre, vagy egyáltalán miért tenné, arról elképzelése sem akadt.

- Izenetet hoztam; apádurad szolgája vagyok. A nevem Rashíd.

Tehát García mégis jól emlékezett. Érdekes, ő maga még sosem látta a mórt. Mert rá aztán bizton emlékezne. Apja szolgája… talán tudhat róla olyasmit, amit ő, Ramón nem. Fájdalmas érzés fogta el, leginkább a honvágyhoz hasonló, mégis keserűbb annál. Az ember, míg él, mindig visszatalálhat hazája földjére… de a tovatűnt boldogságba már aligha.

- És kitől hoztál levelet?

A mór tekintetében aggodalom villant; ha nem egy ismeretlen szolga volna, Ramón bízvást atyainak nevezné a felfedezett érzést.

- Senor, engedelmével… szeretném, ha elébb leülne.

A feltépett sebek keserű fájdalmával támadt a hírhozóra.

- Majd, ha nekem úgy tetszik! Miért, talán rossz hírt hoztál? Ha valóban apám szolgálatában álltál, tudnod kell, hogy nemrég meghalt… nem tudom elképzelni, miféle hírt hozhatsz, ami ezek után még fájdalmat tudna okozni!

A mór nem sütötte le szolgamód a pillantását. Sőt, nem csak állta tekintetét, hanem – talán valóban kezdek megháborodni?!, futott át a fején – mintha némán, vigasztalni próbálta volna.

- Fogadja részvétemet gyászában, senor. Az apja jó ember volt. És igen, tudok róla… mai napon van harmadik hónapja.

Ramón összerezzent.

Miféle szolga emlékszik ilyen pontosan efféle dátumokra?

- Senor, kérem – a mór hangja már csaknem esengett, pedig a szikár emberhez olyannyira nem illett a könyörgés – Nagyon kérem, üljön le. Az apja emlékéért.

Jól van, legyen hát; amilyen nyakas, úgysem hagyja békén addig; és elnyúlt a karszékben. Nem is vette addig észre, hogy remegnek a térdei… bizonyosan a fáradság teszi… hány napja is nem aludt? Még éjeken át tartó csatazaj vagy bármi egyéb is jobb volna, mint heverni, és éberen bámulni feje felett a bolthajtásokat.

- Mi az hát? Ki írt?

A mór sóhajtott egy kicsit, mintha fohászkodna; és feléje nyújtotta a levelet.

- Apjaura írta.

Kirántotta a kezéből; s úgy meredt rá, mint az eszelősre.

- Apám halott!

- Tudom. És sajnálom, senor… Nem tudtam kíméletesebben elmondani. Még halála előtt írta… – az asztalon álló kancsóból kéretlenül telitöltötte a kupát, s Ramón kezébe nyomta. A lovag túl összetört volt, hogy egyáltalán felfigyeljen a merészségre; csaknem magatudatlanul itta ki a nehéz bort – Bizalmas szolgája voltam apjaurának. Már nagyon régen el akart mondani senornak bizonyos dolgokat; végül mégsem sikerült. Utolsó útján azonban egyre inkább balsejtelmek gyötörték; félt, hogy már sosem lesz alkalma rá. Ezért hát megírta levélben. Levelekben. És engedelmével… hadd menjek most. A várban maradok, megtalál, ha kellek. De ezzel a levéllel minden ember egyedül kívánna maradni.

Ramón némán bólint; ajkai túl dermedtek, hogysem képesek volnának szavakat formálni. A mór szavai sokáig visszhangoztak fülében, amikor pedig a hű szolga már régen nem volt a szobában. Nem tudta, mennyi idő telhetett el, mire magához tért rezignáltságából; visszatekintve óráknak érezte, mégis úgy vélte: nem valószínű, hogy perceknél több lett volna.

Egy pillanatig még megfordult a fejében: talán egyszerűbb volna tűzbe vetni a levelet. Így is fájnak a sebei, minek még sót is szórni rájuk… Mégsem merte megtenni. Elszántan hátat fordított a kandallónak, s határozott mozdulattal feltörte a pecsétet.

„Drága fiam!

Ha te ezeket a sorokat olvasod, én már valószínűleg halott leszek. Bocsáss meg. Nem tudom, mikor veszed kézhez levelem… meglehet, jó idővel holtom után; de lehet, hogy már napokkal utána kezedbe adják embereim. Ez nem rajtam múlik, nem is igazán rajtuk; hanem a küldetésemen. Ne vádold őket. Mert van egy titkom, melyet meg kell tudnod. Sajnálom, hogy nem mondhattam el neked… amikor tehettem volna, gyenge voltam. Most azonban érzem, halálveszedelem kerülget. Nem térek én már haza hozzád, gyermekem… nézd el nekem a megszólítást, felnőtt vagy már – csak nekem örökké az én egyetlen gyermekem.

Egy titkos szövetség tagja vagyok. Most bizonyára régi regék rajzanak fel emlékezetedben, igaz? Sokat és szívesen meséltem neked, és te boldogan hallgattad. Nem. A miénk nem olyan fényes, mint azok voltak. De ki tudja: talán több örömet hozunk a világra, mint azok s régi hősök tették. Remélem. De nem az én tisztem megítélni. Egy Szövetség, mely a vérzivatarban született, hogy megmentsen embereket és a szellem kincseit, mindazt, aki és ami uralkodóink számára megfizethető áldozat csupán a reconquista, inkvizíció vagy más harcok sodrában. Én nem hiszek a szükséges áldozatban. Én gyengeségem; talán több annál: mea culpa. Nem lennék jó vezér; hisz’ annak tudnia kell efféle áldozatot hozni.

Én nem tudok. Legfeljebb önmagamat dobnám oda.

Nem lennék jó vezér… mégis hasonlóvá lettem az Úr akaratából.

Godofredo barátom volt, ismered te is. Kicsiny gyermek voltál még, mikor domonkosok – emlékszel még? csuhás varjaknak hívtam őket – érkeztek a birtokunkra. Pontosabban a várat környező faluba; hála Istennek, nem feljelentésre, az akkoriban kibontakozó országjáró „tisztogatás” részeként csupán. Előtte napokkal figyelmeztetett jöttükre Godofredo; tudta jól: vannak olyan fóliánsaim, melyek nem valók a kezükbe. Megköszöntem, elrejtettem őket a közeli kolostorban. Ott becsülik a más hitűek tudását és művészetét is, nem vetik tűzre sem az írásokat, sem olvasóikat.

Mikor visszatértem, a falu papja – hozzá is elért valahogy a hír – kért: segítsek. Vannak a birtokomon élők közt, mondta, akikre veszélyt hozhat az inkvizíció, és ő nem kívánta a halálukat. Nem töprengtem sokat. Nem vakmerőségből, valahányszor visszagondoltam, utólag mindig beleborzongtam; de akkor egyszerűen nem volt idő a tépelődésre. Csak így, utólag jut eszembe gyakran egy másik emlék is; talán az is hozzásegített döntésemhez. Volt egy converso tanítóm gyermekkoromban. Egy nap zavargás tört ki… vele is végzett a felhergelt nép. Őt nem menthettem meg… másokat azonban azon a napon módomban állt. Jöjjenek mind, mondtam a padrének; legyenek a váram hátsó kapujánál éjjel, három órával completorium után. Addigra előkészítettem minden: megbízható embereim kísérték másik birtokunkra őket. Gondoltam rá, velük megyek magam is; de azt már nem mertem mégsem. Nem lehettem távol, mikor a csuhás varjak leszállnak váram udvarán.

Pár napra rá megérkeztek – és lábuk nyomán ez egyszer nem lobbantak máglyák. Legalábbis nem az én földemen; Isten segedelmével – igen, az Ő segedelmével, mert én nem hiszem, sugalmazzon bármit is Torquadema a királyi párnak, nem tudom hinni, hogy Isten vagy Krisztus szeretné a vért. Bármi hitet is valljon az, akiből kiontják.

Tehát sikerrel jártam; megmentettem embereimet. Jártam később másik birtokomon; jól voltak, jól vannak még most is talán, ha megsegítette őket az Úr. Akkor gondoltam rá: miért ne tehetném ezt meg ismét; még sokszor, ahányszor csak megkívánja tőlem… nem. Nem keverem bele az égieket; meghagyom ezt a mentséget a gyengéknek és a képmutatóknak. „Fiat voluntas tua” hányszor is vont szemérmes leplet a „fiat voluntas mea”-ra!

Tehát tettük, amit elvárt tőlünk… nem az Úr, csupán a tulajdon lelkiismeretünk. Az enyém legalábbis; máséról nem szólhatok. Godofredo és én ugyanis magunk köré gyűjtöttünk még néhányunkat; és ha a „szent” hódítás vagy akár a még inkább „Szent” Offícium árnya rávetült egy-egy falura vagy városra: tettük, amit helyesnek éreztünk. Amikor legalábbis módunkban állt… pusztító tűzeső söpört és söpör most is hispán földön, nem tartóztathattuk fel. De amit tehettünk, amire futotta erőnkből és jóformán nem létező hatalmunkból, azt megtettük. Kevesebbet, mint ahogy szerettem volna, jóval kevesebbet, mint ahogy álmaimban élt; de azért jó néhány ember köszönheti nekünk életét és szabadságát.

És az emberek mellett hamarosan másvalamit is kezdtünk menteni a pusztítástól: fóliánsokat, régi írásokat; üldözött szellemi kincseket. Végül sokszor visszajuttattuk őket jogos tulajdonosához vagy méltó örököséhez; igaz, gyakran jócskán megkésve, hiszen hű mór szolgám s én lemásoltuk őket. Igen, ne csodálkozz, fiam; éppen, mint a szerzetesek. Más iratokat és a legtöbb másolatot a közeli kolostorba vittem. Ők, tudom, hűségesen megőrzik mindazt, ami menthetetlenül az elvakult tűz martalékává lett volna. Olykor befogadtak rövid időre néhány menekvőt is, ha én vittem hozzájuk. Ha a szerencsétlen átmenetileg felöltötte csuhájukat, jobban védte minden páncélnál; nem firtatták utána, kiféle, miben hisz, honnan jött. Ha valaha bajba kerülnél… Isten ne adja. De emlékezz rájuk, fiam. Jó emberek; a legjobbak közül valók, akiket valaha ismertem.

Boldoggá tett a tudat, hogy a szövetség által értékes életet élek. Én hittem, feltétlenül hiszek az emberi szellem fenségében és a lélek szabadságában. Azt hiszem, ez volt az egyetlen fenség, amely előtt igaz szívvel fejet tudtam hajtani.

Csakhogy egykori barátomat egyre inkább megrészegítette a könnyű vagyonszerzés lehetősége. Kihasználva a bajba jutottakat, aranyra, ezüstre vadászott… akadt ott közönséges lopás, hullarablás, vagy még rosszabb: pénzért adta volna a menekvést. Nem hagytam. Csak akkor már… mindent bemocskolt a haszonlesése. Cseppnyi táborunkat is sikerült kettészakítania. Mondám, fiam: nem termettem én vezérségre. Nem tehettem semmit. Űztem volna el? Elárulhatott volna minket. Adtam volna halálra? Valaha barátom volt. És amúgy sem volt hozzá törvényes jogom. És minden csak egyre rosszabb lett. Baljós sejtések… érzem, ahogy erősödik a gyűlölete; bár bizonyítékom nem sok van. Nem több a korábbiaknál.

Most ismét útra keltem; Sevilllába. Él ott egy nagyhírű morisco orvos; és gyorsnak kell lennem, gyorsabbnak Torquademánál, hogy még idejében érkezhessem, és ügyesnek. Bármennyire szeretném, nem tudathatom minden lélekkel, hogy mi készül… Így is veszélyes küzdelem ez; és néha elbizonytalanodom. Saját népemből ama első éjjelen mindenkit megmentettem, kivétel nélkül, de most már sokszor választanom kell... és én nem szeretek Istent játszani. És olykor elgondolkodom azon is, fiam: kihajthat-e valami is a sárba tiport mór s más kultúrák nyomain. Oly erősen akarunk mások lenni, mint a föld, melyből vétettünk; de félek, így talán így éppúgy elveszítjük önmagunkat, mint ha teljesen hasonlóvá válnánk hozzájuk.

Nem az én tisztem eldönteni. Nekem most csupán annyi a dolgom, hogy kihozzam onnan az orvost. Segítséget fogok kérni tőle, hogy jöjjön beteg hitvesemhez… ez talán jó lesz.

És még valamit. A városka urának ragyogó fóliánsa van; egyik bajtársam, felszabadított rabszolgám, Rashíd mesélte. Ő látta, mikor házában szállt meg. Abu Nuvász versei; meséltem már róla neked; legkedvesebb arab költőm. Ha nem ragaszkodik hozzá, megvásárlom tőle; ha ez nem megy, fizetek pusztán azért is, hogy elvihessem lemásoltatni a szerzetesekhez. Ha nekem már nem állana módomban. Az bizonyos, ha az inkvizíció kezére jutna, porrá tennék.

Szeretem a Szövetségemet. De már nincs meg a régi kedvem. Meglehet, csak a baljós jelek miatt; talán csak a legközönségesebb félelem. Mert félek, hogy ellenemre törnek… talán az életemre is. Visszájára fordult az elvetett mag: akaratomon kívül szelet vetettem a béke helyett, és most arathatom a vihart. Szerencsésnek mondhatom magam, ha csupán engem sodor el. Talán rémképek csupán. Adja az Isten.

De ha mégsem… akkor tudnod kell mindezt, drága fiam. Gyenge voltam; bocsáss meg, amiért nem szemtől szembe mondom el neked mindezeket… de nem volt erőm hozzá. Most már lenne; de félek: esélyem nem lesz többé. Így hát megírok mindent, annyi levélben, amennyit csak a sors enged számomra. Bocsáss meg, amiért nem ismerhettél úgy, ahogy jogod lett volna hozzá, és ahogy titkon magam is szerettem volna. Féltettelek. De elismerem, felnőttél. Jogod van meghozni a saját választásaidat.

Kérlek, segíts nekem ebben az utolsó küldetésemben. Ezért indultam útnak… de ha levelem olvasod, nem vihettem végbe. Hogy akkor hol lesz az orvos és hol a fóliáns, azt nem tudom; de hű embereim a szövetségből segítségedre lesznek. Ha van még rá mód… ha máris nincs túl késő: végezd be helyettem. Talán könnyebb lesz úgy nekem a föld.

De ez kérés csupán. Nem parancs.

És ha úgy érzed: megmenthető még, megtisztítható ez a korcsosuló szövetség, apád romba dőlő álma… akkor állj be közénk, és tedd meg, amihez én magam gyenge voltam.

De ez is csak kérés. Én tudom, milyen teher volt… pedig én magam vállaltam. Nem fogom a te válladra áttolni. Akármit is választasz, az a te döntésed legyen.

Ha igent mondasz, akár erre a küldetésre, akár a szövetségre magára; tudd, kikre számíthatsz. Legtöbbünk felől nem vagyok bizonyos… de két bajtársban feltétel nélkül megbízhatsz. Ne aggódj… azért többen is vannak igazak köztünk, de ráébredsz majd magadtól is, kik. És ők ketten is segítenek majd: Rashíd és… és még valaki, de róla majd később szólok. Ahhoz, hogy beszéljek róla, sok más egyébről is kellene… és ehhez most nincs erőm, bocsáss meg érte.

Dönts hát, fiam; s ha bevégzed küldetésemet, köszönöm neked. És bárhogy döntesz is: Isten áldása kísérjen minden utadon. Emlékezz rá, hogy én nagyon szeretlek téged. Vale, fiam.

Édesapád,

Reynaldo Roález”

A levél zizzenve hullt a padlóra; Ramón észre sem vette.

Utoljára a halálhír napján átkozta ilyen keserű szívvel apját.

„Miért, apám?! Miért így… miért most támadsz fel, egypár sor erejéig, mint éjfélkor vagy boszorkányos éjeken a bolygó lélek, hazajáró kísértet, hogy azután még fájdalmasabb legyen visszatérted sírodba?! Miért így kell megtudnom? Miért nem méltattál rá, míg velem voltál?! Féltél… mitől, ugyan mitől, apám?! Te neveltél, tudhattad volna, hogy örömmel üdvözöltem volna nemességedet és bátorságodat! A Szövetségedet! Ki az az átkozott… miért nem beszéltél velem, jó apám?! Akkor talán most az a nyomorult feküdne holtan, ahogy megérdemelné, akárki is tette veled! Miért nem bíztál bennem? Tudnod kellett volna, hogy hálásan álltam volna melléd és álmod mellé!

És milyen keserű igazság, hogy a te bűnödet is nekem kell megszenvednem?! Talán megmenthettelek volna! És ha eddig hallgattál, tetted volna örökké! Miért akartad, hogy felszakadjon a gyász… hányszor sirassalak el még, apám?! Mindig bátor voltál, akármit is gondolsz most; miért most, miért éppen velem voltál életedben először és utoljára gyáva? Mert gyávaság elmenekülni, és úgy papírra vetni nehéz szavakat; hiszen mondhatok bármit, úgyse hallod már! Kikiabálhatom a lelkemet is, ahol most vagy, oda már nem jut fel halandó szidalma!”

A szél megzizzentette a száraz, öreg pergament, s a kandallóba sodorta. A lángok meg is kapták a csücskét… Ramón a nehéz szagra tért magához. Rémülten kapta ki a tűzből, kezében nyomva el az izzó sarkot, alig érezve a fájdalmat, pedig felhólyagosodott tenyere a forróság nyomán. Mit sem számított most; csakhogy apja végső szavai megmenekültek.

Mert akárhogy is átkozta különös feltámadását: legalább így még egy keveset is maga mellett tudhatja. Akármeddig is tart ez az átkozott kegyelme az égnek. Vagy a pokolnak, olyan mindegy már; szorította magához a meggyötört lapot; mintha apját ölelné még egyszer, utoljára az életben. És végre feltört belőle a zokogás, ahogy térdre rogyott a kandalló előtt. Már szertefoszlott a harag, a gyűlölet nem is volt soha, és csak a szeretet maradt. És az ifjú lovag éppúgy sírta álomba magát, mint bármelyik elárvult gyerek – és olyan fájdalmasan jólesett végre őszinte utat engedni gyászának.

***

Puhaság… párnák, takarók lágysága; tért magához.

Apja levele… hasogató kínnal élednek az emlékek, homályosan kavargó szavak, titkok, szövetség, cselszövés; értelem nélkül mind, csupán a magány és a bűntudat bizonyos.

Bár ösztöne szerint összekuporodott volna, mégis kinyújtózott, amennyire csak tehette; nyitott tenyerén érezte a lepedő puha szövetét, a lágyságot, ahogy feje a párnába süppedt. A takaróképpen ráterített köntös melegét. A sötétséget, mely szelíden fogja be szemét minden szörnyűségek elől. A csend, mely egy kis szerencsével ismét álomba ringatja. A fekhely éji puhasága... Igyekezett minden érzékét lefoglalni, minden porcikájával érzékelni a jelent: még véletlenül se jusson eszébe tudatának a múltba vagy jövőbe kalandozni. A jelenben létezni; ez volt most az egyetlen orvosság, hogy elviselhető legyen a feltépett seb kínja.

Sötétség… nem tudta, mennyi idő után, végre kinyitotta a szemét.

Kékesszürke köd gomolygott a szobában, a padló kövén messzire nyúltak az árnyékok… imbolygó körvonalaik mindinkább lágyultak, míg végül beleolvadtak a sötétségbe.

Túl az ablak ívén apró szikrák remegtek a sötétkék mélységből kiemelkedve. Mélység? De hiszen az ablakon túl magasságnak kellene lennie. Akkor hát csillagok.

Csillagok… mikor esteledett be? Vagy hányadik este ez már a levél óta? A gondolatok éppolyan ködösen kavarogtak, mint a mélykék ég gyémántjai közt suhanó, tépett felhők.

Barna, élesen metszett arc hajol fölébe; fekete, csupán halántékánál acélszürkébe hajló sima fürtökkel.

- Rashíd…? – kérdte tétován.

- Én vagyok – bólintott a mór – Ne aggódjon, senor; az Ég nem sújtotta sem betegséggel, sem tébollyal. Én adtam egy főzetet; szülőföldemről származik: ópium a neve. Nélküle, úgy hiszem, még most is révülten virrasztaná a kandalló lángjait vagy a csillagokat.

- Mennyi… meddig aludtam?

- Egy napig. Jobban örültem volna, ha csak reggelre ébred meg… sajnálom, senor. Nem tudom pontosan kiszámítani a kellő adagot. De ez a napnyi alvás is jót tett. Higgye meg, ébren csupán önmagát kínozta volna.

- Az legalább üdvösséges – morogta Ramón. Maga sem értette, miért visszhangozza most rideg anyja gyűlölt szavait.

- Apjaura az életben hitt. A megváltást nemes tettek hozzák el, és nem fakadhat értelmetlen szenvedésből, így mondta.

- Tudom! – kiáltott fel, de nyomban vissza is hanyatlott párnáira; erőtlenebb volt, mint hitte – Nekem ne citáld apám szavait, jobban ismerem őket, mint bárki ezen a földön! Minden nap, minden átokverte nap hallom őket, és mire végre csitultak volna, jössz te meg a leveled… Mindegy. Nem úgy értettem – morogta enyhültebben. Nincs értelme vádaskodni. Rashíd semmiről sem tehet.

- Bocsáss meg… És köszönöm a gondoskodásodat.

A mór könnyedén bólintott; ösztönös nemességgel tudott fogadni szidást és elismerést egyaránt. Arcán meghatározhatatlan kifejezés, sebhelye az árnyak közt még mélyebbnek hat.

- Hol szerezted, Rashíd? – mutatott a hosszú hegre; szinte nyomban átkozva is meggondolatlanságát: hiszen a mór rabszolga volt. S ha még azokból az időkből ered a seb, bizonyára nem szívesen emlékszik rá.

- Nem apádat szolgáltam először, senor. Az első ellen fegyverrel harcoltam; tőle kaptam emlékül.

Ramón nem egészen hitte; nem a történet miatt, ha írásban olvasná, fenntartás nélkül fogadná el igaznak – a mór hangjában azonban volt valami, ami elbizonytalanította. Vagy talán csak hiányzott a történet egy része, azért tűnt olyan különösnek. Mégis ráhagyta.

Végtére is minden embernek joga van megírni saját legendáját. És ahol tehetség és szerencse találkozik, azoknak még el is hiszik.

- Magadra hagyhatlak most, senor? Apád sosem bocsátaná meg, ha valami kárt tennél magadban. És sosem tudnék elszámolni vele a másvilágon.

- A mi hitünkön vagy? – nem értette, miért kérdte; bár jó kereszténynek vallotta magát, de eleget tanult apjától, hogy becsülni tudja mások meggyőződését is. Talán a másvilági találkozás említése tette. – Nincs jelentősége, ne felelj, ha nem akarsz – fűzte gyorsan hozzá, a mór azonban mintha meg sem hallotta volna.

- Megkereszteltek, senor – mondta végül nagy sokára, de kerülte a pillantását – Első uram idején. Mikor a szövetségbe léptem, is az volt a többiek első kérdése: milyen hiten vagyok.

Ramón megszégyenülten harapott ajkába; szerette volna a mór bocsánatát kérni; de nem találta a szavakat. Rashíd azonban nem törődött többet a kérdéssel.

- Tehát, senor? Magadra hagyhatlak? – ismételte – Ha akarja, maradok; de hamarost mennem kellene; más megbízásaim is vannak még. És – halványan elmosolyodott – engedelmeddel, magam is pihennék egy keveset. Mindeddig a te álmodat őriztem.

- Menj csak; bár itt a várban is kaphatsz szállást, ha akarod.

- Mondtam: más feladataim is vannak még – intett tagadólag amaz – De azért köszönöm.

- Várj! Hogyan talállak meg majd, Rashíd?! Mert a válaszom a levélre: igen.

A mór elmosolyodott.

- Apja most boldog, senor. És büszke. Ami engem illet: megtalálom majd én senort, amikor szükség lesz rá. Hamarost. De most még pihenjen egy keveset. Nincs még késő a küldetéshez, hiába tartott ettől apjaura, ne aggódjon.

- Apám két valakit említett, akire mindenképpen számíthatok. Ki a másik?

- Nemsokára, senor – hajtott fejet a mór – És jól tenné, ha most megfogadná a tanácsomat. Pihenjen, amíg teheti. Nemsokára cifrán fogja átkozni magát, amiért holmi tépelődésre pazarolta ezt az istenáldotta éjszakát.

És ezzel árnyszerű alakja beleolvadt a folyosó egyéb árnyaiba.

Rashídnak, úgy tűnik, megvolt a képessége, hogy csak azt hallja meg, amit akart. És, bármilyen sajátos fogalmai is lehettek a helyes szolgai viselkedésről, Ramón mégis kezdte érteni: miért bízott meg benne apja.

***

Kopp-kopp-kopp-kopkoppkopp…

Újra s újra, tántoríthatatlanul. Ramón mélyen a párnába fúrta a fejét, beburkolózva a dunyhába; mindhiába. Hívatlan vendége egy harkály kitartásával verte az ajtót. Odakint a dörömböléshez egyszerre rohanó léptek dobaja vegyült, s hamarosan felcsendült García esengése.

- Kérem, nagyon kérem, hagyja békében! Volt elég baja mostanában; ráadásul nincs is túl jól, hadd aludjon! És nem érdekel, miféle szövetségtől vagy mitől jött, felőlem küldhette a magas Ég is, az sem hat meg, és akármit is kíván mondani neki, ráér bizonyosan! Jöjjön vissza később, vagy felőlem maradjon, de várja meg, míg felébred. Úgy értem, magától; és nem erre az istentelen égzengésre!

A vendég csak azért is hangosabban verte az ajtót. Ramón megadóan felsóhajtott; s azonmód be is csukta tévedésből kinyitott szemét. Jó szorosan; őszintén remélve, hogy a hirtelen támadt szédülés úgy foszlik majd semmivé, ahogyan támadt.

- García, hagyd, úgyse hallgat rád! – kiáltott ki az ajtón – Te pedig, akárki is vagy, hagyj békén! Álmos vagyok, a fejem úgy hasogat, mintha hüvelykszorítóba fogták volna; de mit is magyarázgatok neked, a szövetségetek ismeretlenül is hozott már éppen elég bajt a fejemre!

- Nem hat meg a sirámod – érkezett kívülről a nyegle felelet –; de felőlem ugyan mondhatod, legalább nem unatkozom annyira. Mindenesetre a helyedben inkább elvenném a levelet, annál hamarább lesz nyugtod, mert én innen el nem mozdulok, amíg át nem adom.

A szívélyességében párját ritkító beköszöntő után meglepően gyorsan nyílt az ajtó; és a megviselt Ramón meglepetten mérte végig látogatóját.

- Hiszen te… nő vagy!

García kihasználta az alkalmat az elpárolgásra; így a fiatalember teljes figyelmét hívatlan vendégének szentelhette. A lány szorosan fövege alá csavart hollófekete hajfonataiból zilált fürtök szabadultak ki, melyek súlyosan csüngtek a vállára. Nehéz lovaglócsizmája – legalábbis Ramón a könnyű anyag derengéséből úgy sejtette – térdig érhetett a zöld szoknya alatt. A női ruha felett férfizubbonyt viselt, cseppet bő volt ugyan rá, de nem látszott törődni vele, derekán egyszerűen átszorította egy kendővel, melybe kicsiny tőrt dugott. Keskeny, barna arcára pedig széles karimájú föveg vetett árnyékot.

Csúfondáros fintorral viszonozta a fiatalember döbbent pillantását.

- Elismerésem a felettébb éles elméjű megállapításhoz! És, ahogy most elnézlek, legalább értem, miért fáj mindened. Bizonyára hosszasan ismerkedtél a boroskanta fenekével, igaz?

- Feltétlenül szükséges gúnyolódni? – csattant fel Ramón sebzetten; időnként ugyan valóban többet ivott a kelleténél, ezúttal azonban egyszerűen csak beteg volt; meghűtötte magát.

- Még hogy én szapullak? – támadt rá látogatója részvétlenül – Hiszen te kezdted!

- Én? – nyögött fel Ramón, fájdalmas grimaszba ránduló arca híven bizonyította, hogy fejfájásnak nem tett jót a szócsata – Mit ártottam én neked?

- Kigúnyoltál, amiért nő vagyok!

Ramón olyan tekintettel nézett az égre, mintha csak arra várna, hogy megkönyörüljön rajta, megnyíljon, és magához emelje.

- Én egyszerűen csak megállapítottam! Egyébként fogadd őszinte elismerésem, amiért nő létedre közéjük tartozol.

- Igazán? – pislogott döbbenten – Elismerésed? De… várj csak egy cseppet! Közéjük?

- Apám szövetségéhez – intett türelmetlenül – Legalábbis García, miközben távozásra akart bírni téged, valamiféle szövetséget emlegetett; márpedig másikról nem tudok.

- Te is közénk tartozol! – csattant fel a lány – Legalábbis Rashíd úgy mondta, teljesíted apád kívánságát. Akkor hát miért róluk beszélsz és nem rólunk?

Ramón már nem csak a főfájástól látott csillagokat.

- Ezt nem fogom most megvitatni. És végképpen nem veled!

- Már megint mi a bajod velem?!

- Kedves senorita akárkicsoda – erőltetett nyugalmat magára–, jelenleg én most gyónás formájában sem szándékozom feltárni lelkemet. Egy másik embernek pedig végképp nem fogom! Add azt a levelet – nyújtotta kezét – és… köszönöm, hogy elhoztad – fűzte hozzá rövid tétovázás után.

„Ezt kaptam parancsba”, készült vállat vonni; azonban végül mégis meggondolta magát.

- Szívesen. És jobbulást – mosolyodott el búcsúzóul, míg maga mögött betette az ajtót.

Ramón feltörte az egyszerű, rajzolat nélküli viaszpecsétet, és ingerülten készült átfutni a sorokat; kedélyének a pergamen alján díszelgő aláírás sem kifejezetten használt. „Hogy Rashíd is miért nem tud élőszóban társalkodni…” Ahogy azonban mind előrébb haladt a sorokon, mindinkább megfeledkezett saját bajáról, s már nem azért kívánta volna maga mellé a mórt, hogy lehordja – hanem hogy magán érezhesse atyaian aggódó tekintetét.

„Senor, bocsássa meg, amiért így, levélben adok hírt magamról; gondolom, mostanság nem fűződhetnek kellemetes emlékei a híradás eme módjához. Azonban egyrészt ideje készülnie az útra, engem meg más parancsaim elszólítottak, most nem mehetek.

És tartozom még egy vallomással. Ottjártamkor akartam elmondani, de nagyon megviselte már apja levele is; nem akartam tovább kínozni. Hát megteszem most. Apjaura nem ért el Sevillába. Több alkalommal is merényletet követtek el ellene. Először mérget kevertek italába. Észrevette; felismerte a bor illata mögött a méreg marását. Bárki is tette… kontármunka volt, az égiek kegyelméből. Másodjára sajnos… javultak a módszereik. Sűrűség mellett lovagoltunk, mikor a fák közül valaki rálőtt. Én csak a nyíl suhanását hallottam, mire feleszméltem; apádat már a nyereghez szegezte a vessző.

A lábán esett seb súlyos volt, azonban nem halálos. Próbáltam segíteni rajta, mihelyst a legközelebbi faluba értünk, hívattam a felcsert… elég volt ránéznem szerszámaira, hogy egyazon lendülettel kizavarjam. Rozsdafoltos, mocskos volt mindegyik. Az én tudásom azonban kevés volt. Csak lassíthattam az elkerülhetetlent. A seb üszkösödésnek indult.

Akkor érkezett a faluba egy moriszkó orvos… igen, őt kereste apád, senor. De ott, akkor, nem gondolt rá egyikőnk sem, hogy ő lehet; csupán a segítségét vártuk, bárki is legyen. Becsületes volt, megmondta: itt többé nincs remény. Csupán fájdalmát enyhíthette; és azt meg is tette hűséggel, ott virrasztott az ágya mellett. Csaknem a végsőkig.

Az utolsó napokban villant eszembe: hátha ő az. Reméltem, hogy igen, és hogy ezzel megkönnyíthetem apád utolsó napjait. Beszéltem vele; elmondtam, miféle veszély fenyegeti; és kértem, tartson velünk… velem, a kolostorba, melyről apád is írt. Átmeneti menedéknek. Ő nem fogadta el. Mondta: testvére súlyos beteg, hozzá igyekszik. Hagyott annyi mákonyt, hogy csökkentse a fájdalmat, elmagyarázta a használatát… és elment. Apádnak sosem mondtam; magát vádolta volna. Vagy talán engem; de én megértettem az orvost is. Bocsáss meg, ha rosszul tettem… de nem tehettem másként.

Nemrég kaptam új híreket; az orvos Granadában bukkant fel ismét. Az ostrom előtt oda kell érnünk; háborúban nem bíznának meg benne sem a keresztények, sem a mórok. Oda indulunk. Napokon belül útra kell kelnünk, teljesíteni apja végső kívánságát. Kérem, senor: készüljön. Várában leszek, mihelyst tudok. Vigyázzon magára addig is, és kísérje az Ég áldása. Rashíd"