Harmadik rész

Szél támadt, kék szárnyára kapva a hajót. Tiszta, éles levegőt hozott, száműzve a kikötő halszagú páráit; és a hajóorrban álló Ramón szélesre tárt karral feszült a mind erősödő szélnek, mely egy pillanatra megakasztotta lélegzetét, s arcába csapta vörhenyesbarna fürtjeit.

Sihederkorában hányszor fogadta így a hegyvidékről lerontó, vad förgeteget, ahol éppen érte, megesett, hogy meredély szélén, rohanó patak partján állva. Nem félt; csak hagyta, hogy megtépje, átjárja… megtisztítsa, lemosva és messzire fújva vétkeket és bűnöket.

Milyen nevetségen csekélynek tűnnek most ahhoz képest: nem figyelt eléggé imádott apjára, mikor még tehette volna. Hiszen így kellett lennie, másként megsejthetett volna valamit a Szövetségről… vagy legalább elnyerhette volna a bizalmát.

Ó, miért hogy csak mese a Léthe vize!

A szél úgy suhant vissza a felhők mélyére, ahogyan érkezett – de a felhők kapuját nyitva feledte maga mögött, s a keskeny résen nehéz kévékben tört elő a napsugár. Túl, messze a láthatáron, eggyé olvadt a tenger és az ég, s ahogy a fényt visszaverte a víztükör, aranyló híd támadt. A párálló levegő sós káprázatában úgy tetszett, mintha az aranyhíd nem is a távolba vezetne, hanem a végtelen magasságokba.

„Ha fellépdelhetnék rajta, mint Jákob lajtorjáján…? Vajon mit mondana apám? Bár… talán még nagyobb kérdés, hogy én magam mit kérdenék tőle.”

Most azonban nem engedett a keserűségnek. Úton volt, hosszú idő után ismét; és ő mindig is az utak szerelmese volt. A szelek szárnyán, röpítse bár gyorslábú ló vagy széles vitorlájú hajó, gondjai elől is messzire repült.

Legalábbis úgy remélte.

- A régi görögök szerint a nagy bűnösöket Fúriák üldözték. Azután jöttek a papok, és elnevezték lelkiismeretnek; talán nem is gondolva rá: voltaképpen sötétebbre festették a régi mesét. Hiszen, bár a Fúriák mindenüvé követték a nyomorultat, mégiscsak külön lények voltak. Akit pedig a lelkiismerete üldöz, az végtére is… önmaga elől menekül.

Nem. Most nem enged utat a tépelődésnek; hiszen akárhogy is: szép az utazás. Új vidékek, új vizek, új képekbe fordulnak éjjel a csillagok, még a nap is más színekben kel fel talán… Új kaland; és bárhogy is próbálkozik az a nyughatatlan lelke; ezt ő most akkor is élvezni fogja; döntötte el.

A sós permet nehéz cseppekben gördült végig arcán.

- Rajongok a tengerért. Az idők kezdetétől veti hullámait; vagy talán már azok előtt is, hiszen írva vagyon: mielőtt még bármi teremtetett volna, „Isten lelke lebegett a vizek felett”. Azóta mily sokakat láthatott, hány hajó suhant át felette, s ő magába fogadta, betemette nyomukat mind. Éppoly megadó bölcsességgel temette mélyére kihűlt nyomaikat, s olykor őket magukat is, mint a hatalmas Idő. Néha irigylem érte. Ha választásom lehetne a másvilágon, boldogan lennék bolygó lélekké, az örök tanulva szemlélődés gyönyöre kárpótolna az üdvösségért. Nekem pokoli kín volna a „recquisceat in pace”.

Ha anyagi formában kellene megfestenem az Időt, a tengert vetném vászonra. Örökösen változik és mégis önmaga… vajon mennyit változhat egy ember, míg önmagának nevezheti magát? Mi az a pont, ahol mássá válik, olyanná, akivé más körülmények között sosem lett volna? Vagy éppen az emberléttel jár együtt az örökös megújulás? A megismeréshez talán nekünk is változnunk kell mindig egy szemernyit? Talán létezik olyan hatalmas lélek, ki mellett csupán elfolyik az idő, s ő magába szívja a változó korok tudását, anélkül, hogy változna a lelke? Vagy akinek sikerülne, az lelketlen ember volna?

Ne haragudj, ha untatlak – fordult a mindvégig mellette álló Alindához, mintha csak akkor eszmélt volna a közelségére – Szeretek elmerengeni, utazásaim alatt különösen könnyen szárnyalnak a gondolatok; olykor fennhangon beszélek önmagamhoz, nem zavarok vele senkit. Elfeledtem, hogy most kísérőm is van.

- Örömmel hallgatlak – lépett közelebb a lány – Régen apád is sokat mesélt azoknak a bajtársaknak, akik szívesen fogadták. Igaz, ő nem így… ő régiek meséjét mondta, vagy éppenhogy korunk tudósainak felfedezéseit magyarázta. Mióta nem él, megfakult a szellem fénye a szövetség felett. Jó, hogy most veled lehetek.

Valóban ott maradt mellette; és ő mesélt neki, álló napon át, míg csak tűztengerré nem lobbant napnyugaton a láthatár. A sötétség leszálltával sem volt kedve lemenni a fedélzetről; ott hevert el a hajóorrban; Alinda terítette rá köpenyét, meg ne hűtse magát.

- Nem fázom – mosolygott rá fáradtan – Áldás is ez a kis hűvös a nap forrósága után.

Azért csak beleburkolózott; meglehet, talán csak szégyellte volna elismerni vélt gyengeségét. Kezét feje alá fonta, s felrévedt a csillagokra.

- Mindmegannyi égi lámpás – mormogta – Holtak lelkei, úgy mesélik. Milyen pislákoló fénypontok, milyen kis semmik… ha egy keszeg felhő, tépett, mint egy megkínzott ember köpenye, elébük kúszik, nincs erejük átragyogni rajta. Mégis… ha valóban a lelkek másai… egykor ezek a kis semmik mégis valakinek egész világa voltak.

Mit mondtam délután? Hogy nem kell nekem a nyugalom? Most jólesne mégis. Nem kell nekem az üdvösség, örök világosság… csak a feledés. Hogy az Ég roskadna Rashídra, amiért nem volt hajlandó még egyszer ópiumot adni… pedig mióta apám elment, abban a bódulatban éreztem először valódi megkönnyebbülést.

- Ne, Feramito. Úgy van, valakinek egész világa volt – hangja csaknem elcsuklott, a fiatalember azonban túl mélyre temetkezett fájdalmába, hogysem észrevehette volna –, de egy nap majd te magad leszel… vagy talán már vagy is másvalakinek, másvalakiknek egész világa. Nem mehetsz még el.

Utoljára apja becézte így, kettős nevének összerántásával: Feramonítónak, Feritónak...

Lenn, a hajó testét sós cseppekkel vérzi be a megsebzett tenger; a fedélzetre azonban mi sem jut belőlük.

Ramón arcát mégis beharmatozza a sós pára.

- Ne küzdj ellene – susogta a mellette térdeplő Alinda, mélyebben, lágyabban, mint szokott beszédtónusa; régi emlék, ő duruzsolt egyszer hasonlóan vadászaton megsebesült kedves kutyájához, míg apja ellátta az állat sebét – Csak hagyd… Én is átéltem. Csak annál jobban fáj… nincs értelme, Feramito. Ne küzdj ellene. Ne szégyelld a könnyeket sem. Olykor érnek annyit, mint az ópium… és most úgysem látja senki.

***

Alinda mélyet lélegzett a granadai levegőből, és kitárt karral körbeperdült. Minden veszedelem ellenére is kacagni támadt kedve. A szabadság mámorítóan hatott rá; sokkal inkább, mintha bort ivott volna.

Málagában szálltak partra; a kikötővárost 1487-ben foglalták el a spanyolok. A mórok kezén mostanra már csupán Granada, és a hozzá közeli területek maradtak – Ramón és bajtársa a határ közelében öltött mór ruhát. Mór férfiruhát. Alinda pedig felszabadult örömmel fogadta, hogy az álöltözet révén megszabadulhatott mindattól, ami hispán földön béklyózta.

Gondtalan derűje mosolyt csalt Ramón arcára is.

- Lefogadom, semelyik másik szövetséges sem volna most ilyen jókedvében!

- Azért Rashídba is szorult némi humorérzék.

- Pontosan. Belészorult, és el is akadt benne félúton. És miért van az, hogy az ő humorától jó eséllyel támad kedvem a megfojtására? – fintorgott, ahogy eszébe jutott a mór tirádája, melyet a hajóra szállás előtt rázúdított – Egyébként úgyis megtalálja majd a módját, hogy a nyomunkba eredjen.

- Ahogyan én ismerem, egy percig sem vonom kétségbe! Épp ezért vessük bele mihamarabb magunkat Granada örvényeibe.

- Várj! – kacagott fel Ramón – Ha túl heves vagy, még elnyelnek azok az örvények… Tessék – vont elő egy apró tarsolyt, s belemártotta ujját –, túl szép az arcod férfinak.

S vékony rétegben korommal maszatolta össze a lány arcát.

Alinda ámulva járt a város utcáin; kincset illető csodálattal tekintve a legapróbb követ is.

- Istenem, itt még a levegő is más – suttogta elragadtatva – Hónapokig boldogan ellennék itt! Egy másik világ, Feramito…

„Egy másik világ” – ismételte magában Ramón – „Egy olyan világ, amelyet Ferdinand és Isabel reconquistája menthetetlenül el fog törölni. Tudom én, hogy másképpen sosem lehet béke hispán földön: vagy ők, vagy mi, valaki úgyis újra és újra felvenné a fegyvert. De azért… mégis kár.”

Mert őt is lenyűgözte a mórok városa. Minden ellenére.

Alindát azonban nem akarta keseríteni, így inkább mesébe kezdett.

- Ismered az Alhambra regéjét? – minthogy a lány nemet intett, s várakozón nézett rá, ő folytatta – Élt egyszer egy fejedelem, aki egész életét hadakozással töltötte. Már nem merte remélni, hogy valaha is békében élhet, amikor egy öreg bölcs érkezett udvarába. Csupán egy menedéket kért, ahol élhet, s ezért cserébe megígérte a fejedelemnek: békét hoz népére. Így is lett. A bölcs találmányai közt volt egy bronzló, mely mindig arra fordult, ahonnan épp ellenség közelített – így a fejedelem idejében felkészülhetett. Egy nap azonban hiába eredtek a ló által jelzett irányba, nem találtak senkit… csupán egy gyönyörű gót hercegnőt, aki lanton játszott. A fejedelem forró szerelemre lobbant a lány iránt, és udvarába vitte. Elébe halmozott mindent, hogy boldoggá tegye, azonban mindhiába. Időközben a bölcset emésztette a gyanú: a bronzló sosem tévedt. Talán ellenségeik küldték hozzájuk a lányt, töprengett. A fejedelem azonban nem törődött intelmeivel, sőt: újabb kérdéssel fordult hozzá. Építsen egy gyönyörű palotát, de olyan szépet, kérte, hogy a csodaszép hercegnő végre elmosolyodjon a láttán. A bölcs cserébe úgy kívánta: az első igahordó, mely átlépi a kaput, terhével együtt legyen az övé. A fejedelem könnyedén ráállt. És felépült a vörös palota, a legendák szava szerint fáklyák fényeinél, ezért nevezték el vörösnek, Alhambrának. A fejedelem szerelmesével együtt érkezett megnézni új kincsüket. A hercegnő szamárháton vonult át a kapun… A bölcs azon nyomban megragadta és magával rántotta őt a föld mélyére; a fejedelem nem tehetett semmit imádott kedveséért.

Mondják, aki nyitott szívvel jár, ma is hallhatja a mélységekből a lány szomorú, csodaszép énekét.

Alinda elszoruló szívvel nézte lábai alatt a köveket. „Szegény hercegnő… vajon hű maradt emlékéhez a fejedelem? Vagy talán…” Ramón hangjára riadt.

- Nem tetszett talán? Úgy elhallgattál…

- Varázslatos volt. Csak éppen… eszembe juttatott valakit.

- Alinda, ha bármiben…

- Tudom. De nem segíthetsz. És nem szeretném elmondani. Inkább azon gondolkodj, hogyan találjuk meg az orvost.

- Esetleg kérdezősködünk utána? – mosolyodott el Ramón – De ha gondolod, nehezebb módot is találhatsz.

Nem vették észre, hogy az Albayzín negyed szűk utcáin követik nyomukat. A burnuszos alak házsarokról házsarokra osonva hallgatta ki őket, és elégedetten elmosolyodott.

Az övéből elővont tőr pengéjén megcsillant a forró napfény. Bár úgy emlékezett, reggel megfente; ellenőrzésképpen végigvonta ujját az éle felett.

Az érintés nyomán buggyanó vércsepp baljós rózsaként toccsant szét a kövezeten.

Elhagyatottabb utcákon vezetett az út, most már Ramón is elhallgatott. Némán, elandalodva gyönyörködött Granada csodáiban. A mórok jellegzetes házai, melyeket ő olyan titokzatosnak látott, bár talán csak azért, mert az utca felé nem szolgáltak ablakkal, hogy őrizzék asszonyaik erényét; a távolban sejlő csodás Alhambra és a Naszridák palotái. A levegő keserédes narancsillata.

Árnyak játéka a kövezeten…

Árnyak; ébredt a veszélyre fegyverforgató ösztöne. Ő és Alinda – hármas árnyékot vetettek.

A tőr abban a pillanatban szelte ketté a levegőt, ahogy megperdült. Az orgyilkos elvétette a hátát, vállát azonban így is megsebezte az élesre fent acél.

Alinda kiáltása… messziről jutott csak el a tudatáig; most csak a penge létezik, ahogy egymásnak csapódott a két fegyver. A támadó hátraugrott, pár pillanat elveszik, míg Ramón nem férhetett hozzá. Jól begyakorlott mozdulattal dobta át baljába a tőrt, s mire a fiatalember utánaeredt, jobbjában már neki is kard csillant.

Égetőn szikráztak a napsugarak, a szemébe csorgó verítékkel elvakították Ramónt, ahogy oldalazva próbált helyet cserélni ellenfelével. Tőre a csizmaszárában, esélytelen, hogy elővonja… Az orgyilkos az oldala felé szúrt; Ramón kardja teljes erejével csapott le a rövid pengére, mely tehetetlenül hullt ki a bravó kezéből. Két ujjával együtt.

Alig érzett fájdalmat; elkeseredett dühvel markolta kardját; ahogy a fiatalemberre rohant. Az megneszelte a szándékot, utolsó pillanatban lépett oldalra, a másikat továbbvitte a lendület; s a földre zuhant.

Ramón hozzáugrott, döfésre emelve kardját…

Alinda éles sikoltása; önkéntelenül is félreugrott.

Nem sokkal mellette fúrta át a levegőt a bravó kardja, melyet az orgyilkos estében sem engedett el. Ahogy újra összecsaptak a pengét, szeme sarkából látta a fehér burnusz villanását.

- Alinda, ne!

A lány azonban mit se törődött a figyelmeztetéssel; kivont tőrrel rohant a megsegítésére.

Ramón egyre hátrálva próbálta maga után kényszeríteni ellenfelét; minél messzebb a lánytól. A bravó azonban váratlanul félreugrott; s egyazon lendülettel megragadta Alindát.

Kirántotta a lány kezéből a tőrt, és a torkának szegezte.

- Vagy meghal, vagy engedsz elmenni!

Ramón elkeseredetten szorította a kardját.

- Őt hagyd!

- Engedj futni, vagy megölöm!

A bérgyilkosból jegesen áradt a rettegés… keze alig észrevehetően megremegett, így még akkor is könnyedén megsebesítheti Alindát, ha nem akarná.

De akarja. Ramónnak efelől nem voltak kétségei, elég volt a szemébe néznie.

Tehetetlenül engedte le a fegyvert, lassan, óvatosan... Mintha bármit is jelentene az idő; de jelentenie kell, őrjítő pillanatok, hogyan menthetné meg a lányt és végezhetne a bérgyilkossal, de nincs kiút, kell és lehetetlen, lehetetlen és kell, körbe-körbe, kiúttalan, mint a farkába harapó kígyó, sötét, mint a labirintus álma…

A bravó mögött, a közeli házsaroknál egy mór tűnt fel, egy-két lépés csupán, míg a bérgyilkoshoz ért, az rettegésébe zárva nem vette észre.

A szúrás mélyen hatolt a hátába; rongycsomóként esett a földre. Alinda reszketve menekült vissza Ramónhoz, aki védelmezőn zárta karjába.

- Kinek parancsára?

Az ismeretlen támadó hangja fojtott volt, és jeges.

A bravó sápadtan, tágra meredt szemmel hallgatott.

- Felőlem hallgathatsz – Ramón még életében nem hallott ilyen szenvtelen hangot – Mindenképpen meghalsz. Ha beszélsz, megszabadítalak fájdalmadtól… ha nem, a saját véredben fogsz megfulladni.

A bérgyilkos szavai – ha nehezen is – kivehetőek voltak.

- Godofredo… és azt akarta, hogy…

A mély csöndben csak egy rosszul elfojtott szisszenés hallatszott. Ramón ugyan számított a szövetséges vezér alattomosságára, de Alinda nem; gyűlölte bár, de ezt azért nem feltételezte; és rémületében a fiatalember karjába mart.

A bérgyilkos szája szélén vér buggyant. Többé már nem volt szüksége a kegyelemdöfésre.

Ahogy a megmentőjük felegyenesedett a holttest fölül, turbánjának arca elé vont vége félrecsúszott.

Ramón döbbenten kiáltott fel.

- Rashíd!

- Szolgálatodra – hajolt meg a mór – Óvatosabbak is lehetnétek, senor Ramón, senorita Alinda. Ez a patkány már legalább annyi hibát elkövetett, mint ahány csillag nyílik az égen; és ezekből egynek is elégnek kellett volna lennie, hogy észrevegyétek. Az utolsó utáni pillanatban figyeltél fel rá, senor. Látom, megsebesültél. Jól vagy?

A fiatalember félresöpörte az intelmeket; túláradó hálás örömében, ha nem szégyellte volna megtenni, megölelte volna a mórt.

- Semmi komoly bajom, téged pedig az égiek áldjanak meg! Még sosem örültem ennyire a felbukkanásodnak.

- Legalább egyszer örömet is tudtam hozni – mosolyodott el, és meghajtotta magát – Salem aleykum, senor és senorita.

- Aleykum essalem, Rashíd. Köszönöm, hogy a segítségünkre siettél.

- Én szintúgy – vágott közbe Alinda – Fogadd hálámat. De… az Istenért, hogy kerültél ide? Nem jöhettél ugyanazon a hajón, mint mi!

- Nem csupán Málagába indult hajó azokban a napokban. Az enyém Almeríában kötött ki, és utána siettem ide, Granadába. Már itt vagyok néhány napja, és azóta lesem az érkezéseteket a kapuknál.

- Baj van? – rezzent össze Ramón – Azért követtél?

A mór keserűen nevetett.

- Baj? Az van, megállás nélkül, mióta apádurad meghalt. De egyelőre semmi új, ha ez érdekel, senor. Egyszerűen csak azért jöttem, mert nem akartalak egyedül engedni titeket ide – vetett egy pillantást a holttestre – És amint látom, jól tettem. Egyébként ezt a patkányt láttam már néhányszor Godofredo közelében.

- Utánunk küldte…

Inkább állítás volt, mint kérdés; hiszen a haldokló maga is megvallotta a szövetséges vezér nevét.

„Igen, kétségtelenül küldték” – gondolta a mór – „És, Allah adja, hogy ne legyen igazam… de erősen gyanítom, hogy nem őt egyedül. Csak azt tudnám, Ramón, hogy mégis miről cseverésztetek ti ketten Godofredróval miután minket kizavart… mert hogy bármi is volt, nagyon rossz néven vette, az egyszer bizonyos!”

- Legyetek óvatosabbak. Nem lehetek mindenütt a nyomotokban – gunyoros félmosoly villant az ajkán – Bár úgy hiszem, ha megtehetném, sem örülnétek neki. Leginkább téged zavarna, senorita Alinda, hogy tönkreteszem az álruhád által nyert friss szabadságodat, igaz?

Most pedig – intett széles mozdulattal – épp ideje, hogy ellássam a sebed, senor Ramón, és azután egy kellemes vacsora mellett elfeledjük ezt a kellemetlenséget. Senor, senorita, jöjjetek velem. A Corral del Carbónon van szállásom.

***

A karavánszeráj egy eldugott szegletében Alinda magányosan gubbasztott az esteledő ablak mellett. Hányszor mesélte Reynaldo Roélez, milyen színekkel fest a mórok alkonya… olyan elevenen, hogy látta maga előtt.

Most hát valóságosan is nézhette; mégsem látta. A fejében rajzó képek kiszorítottak minden mást. Borzongatta a falak hidege. Godofredo álnoksága… Rashíd hűsége… Ramón kedvessége – és az ő súlyos titka. Amit mindenki tud a szövetségből, az egy Ramónt kivéve…

- Senorita Alinda, megengedsz egy szót?

Kedvelte ugyan a mórt, most mégis kelletlenül fogadta.

- És ha nem? Te akkor is elmondod. Rajta hát; de ha valami figyelmeztetés vagy jó tanács, hogy mit tegyek és mit ne, kérlek, szabd rövidre. Úgyis nemsokára majd vissza kell menni hispán földre, a szövetségbe… legalább addig hadd élvezzem, hogy senki nem parancsol.

- El kellene mondanod neki.

- Micsoda?

- Akkor mondom bővebben – sóhajtott a mór – Felipe Ramón, az apja és te túlságosan is hasonlítotok egymásra. Régóta ismerlek téged és még régebb idők óta ismerem Reynaldót. Ebből könnyen kitalálhatom, hogyan viselné Ramón. Nagyon kérlek, Alinda. Meg kell tudnia, és meg is fogja tudni, csak idő kérdése. De ha nem tőled hallja először… abból tragédia lehet.

- Nincs erőm, Rashíd! Nem akarom elveszíteni… Félek, hogy meggyűlölne!

- Nem fog – csitította – De tőled kell megtudnia; és ne feledd: meg kell tudnia. Mihamarabb.

- Miről kellene tudnom?

Ramón észrevétlenül lépett mögéjük. Derűsen mosolygott, szeme smaragdzölden csillogott, s kezében tartotta serbettel teli kupáját. Nem sokkal korábban ugyan még meglehetős ellenérzést mutatott az ital ellen, de végtére is hamar belátta: ha már borhoz nem jut, talán érdemes ezt kipróbálnia. Ha már oly sokan finomnak vallják. És – legalábbis az elfogyasztott mennyiség alapján – ő maga is ugyancsak megkedvelte.

- Rajta, senorita Alinda – mormogta Rashíd – Bátorság!

A lány holtsápadtan fordult Ramón felé.

- Feramito… nem tudtam, hogy mondjam el, és nem így akartam, de… A vesztésbe is! – szisszent fel – Miért ilyen veszett nehéz ez?! Feramtio… a húgod vagyok.

Ramón ujjai közül kicsusszant a kupa.

- Vagyis hát féltestvéred; apád törvénytelen lánya – fűzte hozzá még gyorsan, mielőtt még végleg cserbenhagynák a szavak.

A fiatalember elfordult; s az ablakhoz lépett. Olyan erővel markolta az ablakpárkányt, hogy belefehéredtek az ujjai – azonban még így sem fékezhette meg teljesen remegésüket.

Rashíd csendes, bölcs hangja… valahonnan nagyon messziről.

- Emlékezz rá, senor Ramón: Alinda az a másik, akire apád utalt első levelében. Ezt ne feledd… bármit is gondolj most. És senorita Alinda… bocsáss meg. Én sem így akartam.

Egyik testvérnek sem tűnt fel, ahogy csendben kihátrált a szobából.

- Feramito, én – kezdte volna Alinda; azonban nem fejezhette be.

- Most menj el.

Ramón hangja csendes volt, szinte suttogás csupán – de a benne komorló fájdalom még inkább megérintette Alindát, mintha hangosan átkozódott volna. Ez a néma, fojtott kín, érezte meg a lány, sötétebb volt, mint újhold idején az éj.

- El fogok. De elébb még te meghallgatsz. Ha most nehéz is; tudnod kell.

- Minek? Eddig se volt senkinek se fontos, hogy tudjam! Apám soha nem beszélt rólad!

- Akart! Rólam is, meg a szövetségről is, ahogy azt már talán olvashattad valamelyik leveléből, de féltett. És így rólam sem beszélhetett, mert túlságosan is összefonódtam a szövetség dolgaival. Elmondta volna… de egyre csak halogatta… míg egyszer késő volt már. Ne vádold őt. Talán hibázott, de nagyon szeretett téged. És én is el akartam mondani, de…

- Miért nem… és egyáltalán, miért nem együtt nőttünk fel?! Apám nem afféle ember volt, aki mást hagyna szenvedni az ő vétkéért!

- Ha a „vétek” alatt anyámat érted, jó, ha tudod: ők ketten őszintén szerették egymást! És még ha vétek volt is, amit tettek, boldoggá tette apánkat!

- Ezt feltétlen részletezned kell?! – fakadt ki Ramón, még mindig az ablak felé fordulva.

- Bocsáss meg… – hajtott fejet megadóan – Akkor hát csak annyit: magához akart venni engem. De édesanyám nem hagyta; ő akart felnevelni. Nem volt férje, más vidékre kellett költöznie, mesélte, az emberek megvetése elől. Apám… apánk azonban így is gyakorta meglátogatott minket. Nagyon jó ember volt… jobban szeretett, mint sok más apa a törvényes utódait. Akkoriban boldog voltam. De ezelőtt három évvel édesanyám megbetegedett, és meghalt.

- Sajnálom.

Ramón végre megfordult, így még éppen láthatta, amint a lány könnyed bólintással fogadja részvétnyilvánítását.

- Megkerestem apát. Érkezésem a León környéki várába egy kissé… sajátosra sikeredett. A várnagyával ugyanis volt egy apró véleménykülönbségünk. Én nem akartam közölni vele, hogy pontosan ki is vagyok; ő meg beengedni nem akart. Kénytelen voltam hát beszökni. És ahogy a folyosókon óvakodtam, az egyik szobából beszélgetést hallottam. Nem akartam kihallgatni őket; azonban se továbbmenni, se bemenni nem mertem, így ott maradtam a falhoz simulva.

- Gondolom, a szövetség dolgairól folyt a szó – jegyezte meg Ramón kelletlenül.

- Igen. Amikor felfedeztek… nos, inkább nem részletezném; jóapánk mondott egypár cifrát, de végül csak rájött, hogy jó helyen vannak nálam a titkai. Mindenesetre akadt megbeszélnivalónk bőséggel. Akkor ismét azt akarta, hogy itt éljek, vele és veled, mintha én is törvényes gyermeke lennék. De én nem akartam. Nagyon féltem tőled… Többet tapasztaltam, mint te valaha is megéltél vagy megélni fogsz! – tört ki váratlan indulattal – És én már nem bízom senkiben, csak abban, akiről tudom, hogy szeret, és nem ismerek én már törvényt sem, csak azt, ami azokhoz fűz, akiket szeretek… Nincsenek túl sokan. Akkor féltem… Most már tudom, hogy nagyot tévedtem.

Elfordította fejét; most nem tudta volna elviselni testvére tekintetét.

- A szövetség tagjai… apám kedvéért jól bántak velem, de azért… Legtöbbjük sosem fogadott egyenrangú társukká; de erről már beszéltem. Rashíd volt még a legkedvesebb; de hát ő sem tartozott igazán közéjük; apánkért rajongott, az iránta való hűségből szeretett hát engem is. A többiek meg… idővel… idővel jobb lett, de mégis te voltál az egyetlen, aki közülük fenntartás nélkül, rögtön befogadott.

„És még valaki; de róla sosem fogsz tudni, drága fivérem” – gondolta – „Azt se tudom, jutok-e még eszébe… vagy egyáltalán dobog-e még benne a lélek valahol ezen a földön.”

- Nem bíztál bennem; megértem. Én se tettem volna a helyedben. És aztán mi történt?

- Túl sok volt akkor egyszerre apánknak. Láttam rajta, mennyire összetörte anyám halála… akkor tudta meg, tőlem. Nyomasztották a szövetség gondjai is. Én pedig nagyon meggyőzően tudok beszélni, ha akarok; és kihasználtam gyengeségét. Aznap este rám hagyta… Mint később kiderült, másnap keresett, mindenütt a várban és a környékén; gondolom, azért, hogy megmásítsa, amibe este könnyelműen beleegyezett; de akkor én már messze jártam a csapattal. Amikor visszatértünk, már túlságosan is összefonódtam a szövetséggel. Akkor már attól is tarthatott talán, hogy valahogy elszólnám magam előtted… Bár nagyon szíve ellenére, de végleges beleegyezését adta, hogy én is belépjek a szövetségbe. Eleinte futárkodtam, kísérgettem az éppen úton járó szövetségi tagokat, könnyebb sérüléseket is elláttam, ha kellett, anyám öröksége, hogy értek egy s máshoz... semmi komoly feladat. Azért mégiscsak féltett. Amikor meghalt... először ki akartak dobni a csapatból. Mégis; akadtak, akik mellém álltak. Maradtam, és gyorsan megtanultam bánni a fegyverekkel is. Most már egészen férfiszámba vesznek, ha le is néznek, de azért már bármit rám mernek bízni. És örülök, hogy itt lehetek. Olyan, amilyen, de most már ez az otthonom.

Hát ez a teljes, őszinte történetem. Az, amit akkor, az erdőben nem voltam képes elmondani. És most… elmegyek. Ha akarod.

És hogy Ramón nem válaszolt, megkérdezte:

- Haragszol rám?

- Nem. Csak féltékeny vagyok! – keserű indulat lobbant végig arcán – Olyan féltékeny, hogy majd’ megfojt! Amiért te mellette voltál, amiért benned megbízott úgy, hogy társává tett abban az átkozott szövetségében; amiért olyan részét ismerhetted, amit nekem sohasem tárt fel! A Szövetség tagja voltál, jóval énelőttem; téged, hiába nem akarta, de mégis felkészített! Engem nem! Engem, a törvényes fiát nem!

- Tévedsz, Feramito. Engem nem készített fel… valamennyire igen, de épp csak annyira, amennyi feltétlenül szükséges volt a magam és társaim biztonsága érdekében. De téged igenis felkészített! Gondolj mindarra, amiket tanított! A régiek bölcsességére, a nyelvekre, a mórok tudására, számtalan elolvasott fóliánsra, a művészetekre… Nem volt rá ideje, hogy elmondja: mire készített fel valójában. De felkészített.

Fivére mintha meg sem hallotta volna.

- Mégis… hogy’ voltál képes ezt eltitkolni? Amikor ráadásul mindenki más tudta, és bizony-ára rajtam nevettek, amiért csak előttem titok?!

- Mert rettegtem! – most már Alinda is kiabált, meg sem próbálva elfojtani könnyeit – És most már sajnálom, hogy nem mondtam el, és igenis, el akartam mondani; valahogy, valamikor, de ahogy telt az idő, egyre nehezebb lett; mert egyre jobban megismertelek, és…

- Talán úgy ismertél meg, mint akitől félni kell?

- Nem! Megkedveltelek; és úgy éreztem, talán te is engem, hogy számíthatunk egymásra, hogy, akárkik és akármik is vagyunk, de bajtársak lehetünk! És én nem akartalak elveszíteni olyasvalamiért, amiről egyikőnk sem tehet.

- Testvérem van – mormogta maga elé Ramón, még mindig hitetlenkedve, kezébe temetve a homlokát – Egyáltalán… elmondtad volna magadtól valaha is?

- Nem tudom. El akartam, erre megesküszöm Isten előtt, mindenre, ami fontos és szent. De féltem, ahogyan apánk is félt… Ha más módon is, de végső soron mindketten attól rettegtünk, ő és én, hogy elveszíthetünk téged. El akartam mondani. Mint apánk is. De neki sem maradt rá ideje. Meglehet, én is csak hallgattam volna.

Ramón ismét elfordult… azaz csak fordult volna, mivel Alinda gyorsan hozzálépett, s két kezébe fogta az arcát.

- Csak a véletlenen múlt, Feramito! Ha az a vaskalapos várnagy nem kötekedett volna, és beenged, szépen, szabályszerűen, a nagyterembe vagy akárhová; és nem kell egyedül kószálnom a folyosóitokon; akkor talán sosem szerzek tudomást a szövetségről. Nem azért történt mindez, mert egyikőnk fontosabb lett volna neki, mint a másik. És ne feledd: amikor már tudta, hogy számára valószínűleg nincsen tovább, elkezdte írni a leveleit. Jól tudom, hogy ha ezernyi fóliánst írt volna teli, akkor is maradt volna százezernyi megválaszolatlan kérdés és milliom kimondatlan szó… de amit mindenképpen el kellett mondania, azt megírta neked.

Lehajolt útimálhájához, s rövid kotorászás után előkotort egy lepecsételt pergament.

- Tessék – nyújtotta át – Ebben rólam ír. Meg… az édesanyámról. Nagyjából csak azt, amit már tudsz tőlem… de talán… jót fog tenni, ha az ő szavaival is olvasod. Jó ideje hordom már magammal. Látod… végül mégiscsak megvallotta.

- Hány levél van még…? És hány dolog, amit még nem tudok? Mi fog még kiderülni? Nem az vagyok, akinek hiszem magam, a fekete fehér, az éjszaka meg fényes nappal?!

- Sok levél van. A többi Rashídnál. És, mielőtt még megkérdeznéd: nem. Nem adjuk oda őket egyszerre. Ha apánk így akarta volna, akkor nem leveleket írt volna, hanem egy fóliánst, és azt küldte volna el neked. És nincs több efféle titok. Vannak még, amiket nem tudsz, de… apróságok. Csak arra szolgálnak, hogy jobban megismerd… Nem kell félned tőlük.

Magatudatlanul vette át a pergament, ujjai inkább engedelmeskedtek a megszokásnak, mintsem akaratának. Még mindig nehezére esett elfogadni.

Azonban valóban… már amikor azon a fejfájós reggelen berontott szobája csendes magányába, ösztönösen magához hasonlónak érezte a lányt; minden különbözőségük, minden vitájuk ellenére is. És, ha nagyon őszinte akar lenni, soha, egyetlen cimborájával sem tudott úgy beszélni, mint vele.

Sokáig megtagadta tőle az Ég a barátságot.

Alindában azonban mégis barátra talált.

És ezen mit sem változtat a tény, hogy féltestvéreknek születtek.