Második rész

Az eső erős széllel érkezett, és hirtelen szakadt le a vidékre, mint ama negyvennapos elődje. És legalább akkora hévvel is; percek alatt patakok fakadtak a puszta földből, szélesen rohanva a füvek s tépett virágok között, magukkal sodorva a vidék apró köveit és holt szirmokat.

A felhőszakadásban egy lovas haladt, fékeveszett vágtában törve át az esőfüggönyön. Köpenyéből, bő szárú csizmájából csurgott a víz, vörhenyesbarna fürtjei is átázottan csüngtek vállára. A szél arcába csapta az esőt, de nem látszott törődni vele, sőt, mintha még élvezné is a vihart.

Mintha ő maga volna a vihar.

Az erdő peremén cseppnyi menedékház állta a fergeteg rohamát. Először úgy tűnt, hogy a lovas elvágtat mellette, semmibe véve a véletlen felkínálta menedéket – azonban egyszerre villám cikázott át a felhők között, kettéhasítva az acélkék eget, s nyomában fájdalmasan felhördült a megsebzett magasság.

A ló rémületében felágaskodott; a vándornak számtalan kedves szavába, simogatásába került, mire úgy-ahogy lenyugtatta. Végül ez térítette jobb belátásra; leugrott a nyeregből, s a még mindig reszkető mént bevezette a kunyhóhoz tákolt istállóba.

- Jól van, Nocte… el fog múlni; kiálltál te már nagyobb veszedelmeket is – paskolta meg a ló nyakát – Vagy talán elismered, hogy Fiel bátrabb nálad? Esküdni mernék rá, hogy az a kutya, rokonságával ellentétben, szereti a vihart!

Nocte nyihogott valamit válaszképpen, talán sértődöttségét kívánta hírül adni, hogy egy holmi keverék ebet többre tartanak nála, de ezt már Ramón nem hallotta. Az istálló elég huzatos volt, s ő kezdett fázni; gondolta, inkább a menedékházban várja meg, mire elcsitul az ég haragja.

Emlékezett rá: apjával hányszor húzódtak be ide, ha úton érte őket az éj vagy éppen egy felhőszakadás. Az ajtóban azonban megdermedt.

A kunyhó nem volt üres.

Az átellenes sarokban, az apró, keletre nyíló ablak alatt egy ismerős alak térdelt, pontosabban fel-le hajladozott, arabul mormolva.

Rashíd; villant bele a felismerés.

A mór is megérezhette, hogy nézik. Megmerevedett térdepeltében… jégbe dermedő pillanatok. Lassan… mintha vízben járna, fordult a belépő felé.

Értelmetlenek a szavak.

A némaság fáj.

- Miért színlelted, hogy a mi hitünkre tértél?

Hangja nem haragos, csupán megrendült; a mór kacagása mégis olyan kárhozott, mint vihar idején a mocsári lidérceké.

- Mert gyáva voltam; Allah irgalmazzon nekem. Féltettem az életemet, és kényszerítettek. Nem volt erőm hű maradni… de nem tudom feledni sem azt a hitet, amin felnőttem.

- Valóban első urad kényszerített?

- Pár nappal azután, hogy megvásárolt. Akkor még féltem a halált; mert el sem tudtam képzelni, milyen szenvedés lehet az élet. Valószínűleg ugyan az én apám sem bánt jobban a rabszolgáival; de akkor, én könnyelmű ifjonc, nem érdekelt; nem bántottam senkit, de észre sem vettem őket. Tehát meghajlottam első uram fenyegetése előtt. Az arcomon a heg; azt is ekkor kaptam. És még másokat is, sokat, végig a hátamon. Gyenge voltam, hagytam, hogy megkereszteljenek. És most, senor…?

Minthogy Ramón nem felelt, s ő nem szenvedhette tovább a némaságot; megkérdezte:

- Senor most… elmondja a többieknek? A szövetségeseknek? A… papjaiknak?

Nem is kérdés volt; inkább fásult, keserű megállapítás, a remény halovány szikrájával csupán… melytől azonban csupán még fájdalmasabbnak hatott.

Ramón úgy rezzent össze, mint aki álomból ébred.

- Dehogy! Minek képzelsz te engem…

Hitetlenkedő villanás a mór tekintetében.

- Akkor hát?

- Számolj el te magaddal és az égi hatalmakkal. És vedd úgy, hogy én nem láttam semmit; így fogok tenni magam is.

Rashíd fejet hajtott – Ramón csak akkor ébredt rá: először, mióta ő belépett a szobába. A mórt ezúttal nem bírhatta alázatra a félelem sem… úgy tűnik, a hálának nagyobb volt az ereje. Hirtelen fellobbanásában ösztönösen saját nyelvén mondott köszönetet.

- Elég nekem a saját hitem, a másé nem tarozik rám. És erről ne szólj többet.

A mór az arab szavak hallatán elkerekedett szemmel meredt rá.

- Senor… Don Ramón; érti a nyelvemet?

- Apámtól tanultam. Mint annyi mást.

- Mint annyi mást… Például a hitről való vélekedését is, igaz? Mindig is vonzotta az ismeretlen, a messziség, lett légyen az akár időben, akár térben távol. Apád szívesen hallgatott, amikor hazámról meséltem neki. Talán ezért engedett közel magához, sokkal közelebb, mint egy szolga és úr között szokott történni; talán másért; nem hinném, hogy valaha is megtudom. De, gondolom, nem erről kívántál hallani, bocsáss meg, senor. Egyszer meglátta… amit most te is, senor. Épp így végeztem akkor is imádságomat. Nem szólt róla senkinek. És épp olyan megbecsüléssel bánt velem utána, mint annak előtte. Ritka nagyszerű ember volt.

- Tudom. Csak az fáj, hogy jóformán mindenki jobban tudta nálam, hogy mennyire az.

- Senor, ha megengeded – kezdte a mór félszegen, megfoghatatlan módon mégis elszántan; majd a jóváhagyó pillantástól felbátorodva folytatta – A végén már nem csupán egyszerű szolgája voltam, hanem majdhogynem barátja, de mindenesetre hű bajtársa. Elmondott bizonyos dolgokat… Utolsó levelét nekem diktálta. Ahogy beszélt… kérte, hogy adjam át neked, kérte, mondjam meg, milyen fontos vagy neki… Senor, az én apám rideg ember volt, legalábbis hozzám, másokhoz meg csaknem kegyetlen. Rabságomból sem váltott ki; megtehette volna pedig; de mégsem tette. Talán örült is, hogy megszabadult léhűtő fiától… voltak fivéreim, akik többet értek neki, mint én. És ezen a földön úgy láttam: nem csupán az én hazám sajátsága, hogy a nagyurak ridegek utódaikkal. De az apád, senor… más volt. És én bármikor újraélném rabszolgaságom első kegyetlen esztendeit, ha cserébe az enyém bánna… bánt volna velem olyan szeretettel.

Ha valaha is kétkednél bármiben, ami apáddal kapcsolatos… emlékezz erre, senor.

Ramón most nem akart emlékezni. Apja oly sokakat megmentett… épp csak neki, a fiának okozott akaratlanul is szenvedést. Ráadásul holta után. Talán jobb volna nem tudni.

Gyermekkorában mondta egyszer Padre Martínnak, amikor az a bűnbeesést is a kiűzetést magyarázta, szegény atyát hogy megviselhette a dolog, pedig hát kisfiú volt ő még, nem bántani akarta a padrét: a tudás és az új világok megismerése bőséges fizetség volt a paradicsom elvesztéséért cserébe. Épp csak azt nem mondta, hogy olcsó árat fizetett az első emberpár…

Apja levele olvastán érezte először, hogy a tudás átok is lehet.

Mégsem mondana le róla, akárhogy fáj is.

- Mit kerestél erre, Rashíd? Apám újabb küldetése?

Beleborzongott saját szavaiba. Milyen hatalmas ember, akinek holta után is teljesítik kívánságait! A mór éppoly tiszteletteljes szeretettel beszélt róla, és olyan hűségesen végezte, ki tudja, mikor és hogyan rábízott feladatait, mintha még élne.

- Úgy is mondhatjuk. Egyszerűbben szólva, téged, senor: itt az idő, napokon belül indulnunk kell Granadába. Csak éppen hosszú volt az út, és elfáradtam, megéheztem; gondoltam, enyhülést találok ebben a menedékházban. Meg hát… imámat is biztonságban reméltem elmondani a zárt falak rejtekében.

A sűrű esőfüggöny megszűrte a napsugarakat; az ezüst derengés furcsán valószerűtlenné varázsolta a szegényes menedéket. A tompa fényben talán a szavak élei is megenyhülnek, remélte Ramón, ahogy kulacsából friss forrásvízzel kínálta a mórt.

- Ne vedd rossz néven kérdésem… de sosem érintett meg a keresztény tanítás? Vagy lelkedben mindvégig hű maradtál Allahodhoz?

Rashíd egy pillanatra lehunyta szemét; mintha így kívánná őrizni titkait. De ugyan miféle titkot érdemes még őrizni az előtt, aki máglyára juttathatna… és mégsem teszi?

Kinyitja szemét, és állja Ramón tekintetét.

- Én elsősorban az életben hiszek. Elismerem, gyengébb vagyok, mintsem Allah elvárná tőlem; de rabszolgaságom évei megtanítottak rá, hogy ismét élvezni tudjam a napfényt, az eső hűvösét, virág nyílását, frissítő vizet, az étel zamatát és asszonyi ölelést. Apró örömöket. Nem elég erős a hitem, sosem volt az, és a rabság sem erősítette túlságosan. Bocsássa meg Allah káromló szavaimat, de ott, a mocskos szalmán, első uram korbácsa alatt, éveken át: nem tudtam elképzelni, hogy a gyehenna kínzóbb lehet, mint akkori sorsom. És miután apád lett uram, és oly hosszú idő után először ehettem jót és fürödhettem, kaptam tiszta öltözéket… nem hittem, hogy a hetedik mennyország felülmúlhatja mindezt a gyönyört.

A mór különösen szomorúnak hatott, bár talán csak az árnyak tették.

- Ilyen sorsban a legtöbben hasonlóan viselkednek. Apám ismert a ti börtöneitekből szabadultakat; ők is ilyenféléket vallottak meg bizalmas körben. De most már kezdem érteni, éppen te miképpen foghattál fegyvert első uradra. Voltaképpen… hogyan történt akkor?

- Fegyverrel állított ki maga ellen – a szavak nehezen szakadtak fel, és a fiatalember bűntudatot kezdett érezni, amiért ilyen emlékeket szabadít fel; de már nem tehetett ellene. Túl erős volt a kíváncsiság, hogy legalább valamit megértsen a mórt körbefogó rejtélyből.

„Misztériumok megismerését nem lehet erőltetni” – mondta egyszer apja – „És az ember a legnagyobb misztérium. Hagyd beszélni, bátorítsd; de sose kényszerítsd, ha igazán érdekel. Várd meg, míg magától beszél. Az erőszakkal elnyert önvallomás csak füst a szélben… Úgy omlik semmivé a kezedben, mint a rózsa, amelyet egyszer kisfiúként szirmaira bontottál, mert az illatát kerested.”

Hiába. Már nincs ereje meghátrálni; bár meglehet, nem is kell. A mór nem őt nézi, a gyertyalángba mered, de talán nem látja azt sem.

- Fegyverrel álljak ki ellene… Nem értettem, de nem is érdekelt, gondoltam: kegyetlen ember, senki életét nem becsüli, a magáét sem, és játszik a halállal. Kihívja a sorsot. Hosszú évek minden gyűlöletével rohantam rá. A szomszéd szobából betörő katonák kényszerítettek térdre. Uramnak semmi bántódása nem esett; nekem még annyi elégtételem sem maradt, hogy elcsúfíthattam volna a tökéletes vonásokat. Vártam a halált… de ő kinevetett. Álmaiban néha, ha megtelik a hold, ma is kísért gúnyos, fölényes mosolya. „Hagyjátok… akarja a halált. Ne tőlem kapja meg! Mindenesetre itt sem maradhat; nem kívánok állandó fenyegetés mellett élni. Adjátok újra el! Ennek a büszke kutyának ez a legnagyobb szenvedés.”

- És még te nevezed magad gyengének? Kevesen lennének ilyen bátrak.

Végre megtalálta az asztal alatt feledett borostömlőt; ki se tölti, kulacsa amúgy is Rashídnál van; mohón, nagy kortyokban nyelte az édes bort. Észre sem vette addig, milyen szomjas.

A mór arcán elmélyültek az árnyak.

- Nem bátorság volt; csak a lehető legközönségesebb kétségbeesés. Szenvedés volt azokban az években minden lélegzet, és elátkoztam korábbi gyengeségemet, amiért nem ragaszkodtam hitemhez, akkor már legalább vége lett volna mindennek. Utólag sokszor eszembe jut, nem büntetés volt-e minden… Nem számít már. Azonban magamra nem akartam még akkor sem fegyvert emelni. Ezért fordítottam aznap ellene; vak remény: talán megszökhetem… magam sem hittem igazán. De tudtam, ha nem járok sikerrel, bizonyosan megölnek. Mindenképpen megszabadulok. Nem így történt.

- Ne vádold magad – tette a mór kezére tenyerét. Megrezzent az érintéstől, de láthatóan jólesett neki; legalábbis kevésbé tűnt meggyötörtnek az arca.

- Nem teszem – nézett Ramónra; a fiatalember beleborzongott az átható tekintetbe – Első uramat kivéve megbocsátottam én már mindenkinek: foglyul ejtőimnek, apámnak, rabtársaimnak, sok másoknak és magamnak is. Sokan kacagják, még közületek is, keresztények, Megváltótok igéjét… Pedig nagyobb bölcsességet rejt, mint hinnétek. Azok után, amiket elszenvedtem, megbocsátás nélkül nem volnék képes többé ezen a földön járni.

A rózsa és az illata.

Ramón ajkán megkeseredett az édes bor. „És én vajon mikor leszek képes a bűnbocsánatra? Bocsánatot adni és kapni; végtére is egyazon dolog két arca… Bűnbocsánat… az Úr kegyelme. Én miért nem érdemlem?!”

- Akkor még erősebb vagy, mint hittem – hajtott fejet a mór előtt, és ráköszöntette a bort.

***

- Nem hiszem el! – Godofredo az asztalra csapta Dél-Hispánia térképét; a felszálló porfelleg fojtó köhögésre ingerelte emberét – Úgy reméltem, Reynaldo halála majd mindent megold! A fia semmiről sem tudott; az a pár híve meg vagy behódolt volna, vagy visszahúzódtak volna a vackaikra! De nem; az a kettő mindent keresztülhúzott! Már rég’ végezni kellett volna velük… amíg még lehetett volna!

- Ki tudja, miket mesélhettek Felipe Ramónnnak – sietett készségesen ura segítségére; de a térképre mért újabb csapás nyomán kerekedő köhögőroham ismételten beléfojtotta a szót.

- Te csak ne károgj! A hagymázas locsogásod nélkül is van elég bajom.

Godofredo embere erre nem felelt; nyilván egyetértett, s talán még hozzágondolta: az „elég bajt” ura alaposan meg is érdemli. Ha másért nem is, az elmaradozó – és egyébként ritka kevés – fizetség miatt mindenképpen.

Egyetlen kérdést azért megkockáztatott.

- És ővele mi legyen, senor? Megöljem?

- Reynaldo fiát?! Nem! Még szükségem van rá. Semmi kedvem Granadában kockáztatni az irhámat, megteszem inkább az övével. Aztán meg… meglátjuk. Hátha nem hasonlít az apjához; az a holdkóros barátom bizonyára nem véletlenül titkolózott előtte oly sokáig.

- És a másik kettő?

- Majd. Ami bajt okozhattak, azt már úgyse hozod helyre; korábban kellett volna okosnak lenned! Egy darabig meg talán hasznunkra is lehetnek… ha másért nem is, de a fiatal Roález miatt. Talán ragaszkodni fog hozzájuk… de miután ezt a mostanit elvégeztük, öld meg őket, mielőtt még több bajt kevernek. És ha már a végzetnél járunk… ha a kelleténél jobban találna hasonlítani apjához, akkor ő sem élheti sokkal túl az utolsó küldetést.

- Akkor mit parancsolsz, senor?

- Kerítsd elő Alindát, és zavard el a fiatal Roálezhez. Egyszer már állítólag úgyis járt nála saját jószántából, mert én ugyan bizonyosan nem küldtem oda, hacsak az a nyomorult mór nem tette, hogy az is miért nem tudott kapni egy nyílvesszőt a szívébe…

A szolga elfojtott egy káromkodást. „Mégis hogyan vegyem rá? Az a nő megfojtana szinte mindannyiunkat, téged, kedves senor, a leginkább! Legutóbb is csaknem kardot rántott rám; de hát mindig is tudtam, hogy nem jó keresztényi ötlet fegyvert adni női kézbe…”

***

Nem messze az ösvénytől egy törékeny alak próbált íjjal célba találni. Mintegy gyakorlásképp, mivel nem vadra célzott – egy fa törzsén koppantak a vesszők. Azaz koppantak volna, mivel legtöbbjük sorra csúfondáros dobbanással fúródott a földbe, több-kevesebb távolságra a fasudártól. Az ügyetlen lövész élénken és változatos szókinccsel szitkozódott – Ramón a hangjából jött rá, hogy nő. És már azt is látta, hogy az, amit először furcsa köpenynek vélt, voltaképp női ruha; bár meg kell hagyni: meglehetősen egyéni felfogásban készült darab.

Csupán egyvalakiről volt tudomása, akire mindez rávallott. A szövetségbeli hírhozó lány.

Lehet, hogy az íjhoz nem ért, gondolta, a kitartása és az akaratereje azonban figyelemreméltó. Leugrott a nyeregből, Noctét kikötötte egy fához, ő maga pedig nesztelen léptekkel indult a lány felé.

- Ne úgy tartsd – lépett mögéje.

A nő ujjai gyakorlott fegyveres módjára kulcsolódtak az övébe rejtett tőr markolatára; kivonni azonban már nem volt ideje. Ramón gyorsabb volt, és erősen megszorította a csuklóját.

- Nem bántlak! Én vagyok, Felipe Ramón. Nem ismersz meg?

- Mégis, milyen fogadtatásra számítottál?! – csattant fel, az imént átélt rémület indulatával – Ha nem tisztességes ember módjára, szemtől szembe köszöntesz, ne várj békés fogadjistent!

- Rossz tréfa volt, bocsáss meg. És ha már a megkövetésnél tartunk, akkor a múltkori udvariatlanságomért is bocsánatodat kérem. Beteg voltam.

- Ugyan, nagy dolog! – kacagott csúfondárosan a lány – Nekem minden hónapban vannak fájdalmaim, mégse szedem le miatta senkiről a keresztvizet.

- Én ezt máshogy tapasztaltam – morogta Ramón, mire a lány még hangosabban nevetett.

- Így sose lesz vége, kedves senor! Úgy tűnik, mi ketten nem tudunk békében megférni egymás mellett… Pedig ajánlatos lenne – komolyodott el – Az a Godofredo nevű kígyó látni akar téged; ő küldött ide engem. Mindenképpen vidd magaddal Rashídot! – villant aggodalom a szemében – Nem bízom a kígyóban. És éppen ezért megyek én is veletek; bár ezt fogalmam sincs, hogyan fogom lenyomni Rashíd torkán, de valahogy megoldom, nem lesz neki más választása. Godofredo mint parancsnok, piha – fintorgott – Saját választásából, legfeljebb, bár mindig fennen hangoztatja, hogy mi választottuk; hát nem voltam ott, nem tudhatom; de abban a „mi”-ben én bizonyosan nem voltam benne!

„Ő az új parancsnok?” – hökkent meg Ramón; de meglepetését megkönnyebbülés is kísérte: legalább a lány sem látja jó szívvel apja csalfa barátját.

- Felőlem gyere – egyezett bele – Korán érkeztél, ráérek még az indulással törődni. Addig is segíthetnék neked helyes utat találni az íjászat útvesztőjében, már ha megengeded.

A lány tágra nyílt szemekkel meredt rá; ezúttal őszinte volt a meglepetése.

- Te nem rosszallod, hogy nő létemre fegyvert fogok?

- Ha már egyszer a szövetségbe tartozol – vont vállat –, kénytelen vagy megvédeni magad, ahogy a többiek is.

- Sok más fegyverhez értek! Kardhoz, tőrhöz… ha nem vagy olyan gyors, most nemigen állna módodban velem társalogni. Ha komoly az ajánlatod, akkor hálás köszönettel elfogadom; már ha nem átallsz szembehelyezkedni a szövetség jó részével, akik eleinte irgalmatlanul ostoroztak, amiért nő létemre istentelen módon fegyvert fogok; bár utána idővel rájöttek, hogy így az övék helyett az én bőrömet küldhetik olykor vásárra, ez persze már tetszett nekik. De legjobb esetben sem tisztelnek érte, csak kihasználnak, mint az Orléánsi Szüzet az a francia király, hogyishívják…

- VII. Károly – segítette ki növekvő tisztelettel Ramón – Fogadd elismerésem; magam is szeretem a históriát. Furcsa fintora ugyan a sorsnak, hogy ilyen akaraterővel nem férfinak teremtett téged; de a legjobb bosszú a részedről, ha figyelmen kívül hagyod az elvárásait, és azt teszed, ami jólesik.

- Olykor készakarva botránkoztatnám meg a szövetségeseket, akármivel, csak hogy megmutassam, milyen nevetséges is a látszatot imádni! Mondjuk férfiruhát öltenék, s úgy indulnék harcba; aztán majd meglátnánk, ki a bátrabb; vagy felemelném, akit mások lenézőn a porba tiportak, és szembeköpném, ha érdemtelen előtt hajbókolnak… Igazán, Ramón – kérdte hirtelen ébredt bizalommal – te még sosem érezted úgy, hogy felforgatnád a világot?

- De igen – fordult el a fiatalember – De az más volt.

„Persze” – gúnyolódott vele egy néma kis hang – „Az én dolgom mindig más. Miért is nem tudok beszélni vele arról, hogy szenvedtem apád halála után? Vagy miután megkaptam a levelét, és rájöttem, hogy nem hagyott nekem igazi választást?”

- Már rég’ akartam kérdezni: miért álltál közénk?

- Ha férfi volnék, akkor is megkérdenéd?

- Valószínűleg igen; de így még inkább érdekel. Mi visz erre egy nőt?

- Ugyanaz, ami egy férfit! Kalandvágy, szép eszmék szolgálata, hírnév szomja… széles a paletta, lehet válogatni!

- Őszintén érdekel.

- Tudom – harapott ajkába a lány – És éppen ezért nem fogok felelni; mert én is őszintén akarok válaszolni; de… még nem tehetem meg. Meg fogod tudni, és talán hamarabb is, mint akarnád… De az még nem most lesz.

Ramón meglátta szemében a fájdalmat.

- Rendben, nem faggatlak tovább. De remélem, tudod, hogy nagyon bátor vagy, amiért közénk álltál. Akármiért is tetted.

- Nem vagyok bátor! Én menekültem! A véletlen sodort apád szövetségébe… Amíg anyám élt, addig jó volt; addig otthonom volt bárhol, ahol ő velem volt. De miután meghalt, egyszerűen csak messzire futottam a faluból; akárhová, csak onnan el. El a kicsinyes képmutatók közül, akik misén áhítatosan bólogatva hallgatták Magdolna történetét, de, ha tehették volna, megkövezték volna anyámat, amiért férj nélkül hozott a világra!

Jöhetne bármi… igazán bármi, minden jobb lenne, úgy éreztem akkor, mind elviselni megvetésüket; vagy akár a tetszésükért küzdeni, mint egy vásári komédián mutogatott állat!

Amikor apád szövetségébe keveredtem, hittem a fényes legendákban; eleinte komolyan elhittem, hogy makulátlan emberek vagytok mindahányan, és a szövetségetek célja messze a ti érdekeitek felett áll. Nos hát, tévedtem – rándult keserű mosolyra az ajka – Apád hitt bennem; de a legtöbbetek nem volt sokkal jobb a falumbelieknél, sőt néhányatok talán még rosszabb is. Olykor nem tudom, kire haragszom jobban. Azok a falusiak csak korlátoltak voltak, elveszve mindennapi gondjaik között. Emezek urak, tanult emberek, vitéz katonák; mégis ugyanolyan kicsinyesen viselkedtek, mint ők.

- Aki méltatlannak tart, sárba tiporna, vagy talán meg is tette: a legnagyobb fájdalmat nem tőrrel, nem méreggel tudod okozni nekik. Nem is jól összeválogatott gyilkos szavakkal, igaz vagy akár hamis vádakkal sem. Egyszerűen csak legyél több náluk. Hidd el, saját gyűlöletük sokkal hatásosabban megmérgezi őket, mint a legdrágább arzénpor. De ládd, milyen feledékeny vagyok – szakította félbe önmagát – Hiszen még azt sem tudom, miképpen szólítsalak.

- Alinda a nevem.

A fiatalember meglepetten vonta fel szemöldökét.

- Nomen est omen, hiába… Tudod, mit jelent a neved? Harcos királynő.

- Hát, legalább a „harcos” való igaz belőle.

- Az én szememben királynő az, aki ki tudja érdemelni, hogy fejet hajtsanak előtte.

Öröm fellobbanása; csak pillanatnyi derű a felhős arcon. Talán sosem is volt; hiszen már ismét keserű árnyak borulnak a lány tekintetére.

- Fejet hajtani, mi? Hiszen gyűlölnek! Forr az epéjük, ha csak rám néznek!

- Pontosan! A tyúk is héja karmai közé kívánná a gyors röptű fecskét, a földön kúszó féreg is gyűlölné a csillagokat… már ha emberi gyarlósággal volnának megverve; mert a gyarló mindig is gyűlöli azt, akivel nincs módjában felérni.

„Méltó fia az apjának, igazán… Istenem, ha őszinte lennék hozzá! Valakitől úgyis meg fogja tudni… és én nem akarom elveszíteni. De nem merem elmondani.”

- Felérni hozzájuk, vagy túlszárnyalni őket, vagy bosszút állni… Azt se tudom, hogy kezdjek hozzá – jegyezte meg inkább, csak, hogy ne hallgasson tovább olyan szerencsétlenül; Ramón azonban nem sértődött meg.

Ellenkezőleg: szélesen elmosolyodott; és helyesebb tartásba csúsztatta a lány ujjait az íjon.

- Kezdetnek mondjuk megtanulhatnád tisztességesen használni ezt; mert most, ha látna a feltalálója, csak azért nem forogna sírjában, mert menten sóbálvánnyá meredne szörnyülködésében.

***

- Tehát ismered a feladatod – állt fel karszékéből Godofredo. A lendületesen hátratolt szék lábai élesen csikordultak a kőpadlón; Ramónt a kard szisszenésére emlékeztetve. „Vajon a többiek is erre gondolnak? Vagy ők nem érzik ebben az emberben a veszedelmet? Vagy maguk is olyanok, mint ez?”

A szövetség tizenkét főt számlált vele együtt, de egyvalaki hiányzott. És mikor titkon próbálta faggatni róla Alindát, a lány mereven elzárkózott, a legbővebb bemutatás, amit a messze járóról hajlandó volt adni, mindössze két szó volt: „Megbízhatsz benne.”

Édeskevés; mégis: több, mint amit a legtöbb szövetségesről elmondhat. Most inkább Alindáért aggódott, aki olyan izzó gyűlölettel mered Godofredóra, hogy Ramón beleremegett a gondolatba: mivé lesznek mindannyian, ha a lány nem képes fékezni indulatát?

Még ha teljesen igaza van is.

Nem maradt ideje a töprengésre; Godofredo hangja kíméletlenül visszarántotta a jelenbe.

- Indul hajó arrafelé, holnap hajnalban fut ki; mehetsz vele, ha úgy kívánod; ezt rád bízom. A hajóssal azonban mindenképpen beszélj a visszaútról, vannak megbízható ismerősei, segíteni fog, hogy kiket keress majd. Azt az utat már mindenképpen tengeren tedd meg! Gyorsabb is, meg aztán, ha szerencsével jársz, az orvoson kívül mást is hozol majd; túl értékes holmit, és nem kívánok holmi rablók támadása miatt is aggódni. Éppen elég, ha az időjárás veszélyezteti a csomag épségét, nem szükséges még az emberek miatt is aggódnom.

- Veszedelmek mindenütt támadhatnak, senor – vont vállat; azonban nem bánta a döntést. Mindig is szerette a tengert; és, bár korai a holnapi indulás, szüksége volna még egy-két napra, hogy elrendezzen mindent… de nem számít. Odafelé is hajón megyek; döntötte el.

Tervezgetéséből újabb parancs riasztotta fel.

- Szolgát vihetsz, ha úgy kívánod; a megbízhatóságáért azonban te felelsz. Közülünk viszont válassz egy útitársat. Ha bármi érné valamelyőtöket az úton, még mindig továbbmehet a másik. Ugyan véleményem szerint, bár hiába választottatok magatok fölé, úgysem érdekel senkit…

- Eltaláltad. De azért csak mondjad. Annál hamarabb elfeledhetem.

- Véleményem szerint nem lehetett apád ép eszénél, amikor számunkra hátrahagyott levelében, rád bízta a társválasztást; hisz’ mi ismerjük egymást, mi tudjuk, ki lenne alkalmas, és…

Ramón mosolya szívélyességében egy áldozatára leső kobrát megszégyenített volna.

- Azt talán mégis belátod magad is: nincs sok értelme olyasvalakivel útra kelnem, akivel már az első napokban kardot rántanánk egymásra. A szövetségnek is több hasznára lehetünk, ha egymást is jó szívvel segítjük.

- Makacs vagy és szemtelen, mint az apád!

- Sose bántál jól a szavakkal, említette egyik levelében apám… Igaza volt. De segítek. Mondj inkább öntörvényűnek, és készséggel megköszönöm az elismerést!

- Kit választasz hát? – hördült fel Godofredo, nem tudván mit felelni.

Ramón tekintete körbereppent a bajtársakon. Jó volna maga mellett tudni Rashídot, az olykor pokolba kívánt gondoskodásával meg bölcs tanácsaival együtt… azonban a mór tud magára vigyázni. Alindát viszont épp eleget bánthatták már; itt az ideje, hogy valaki végre megbecsülje. És végtére is… apja bizonyára tudta, miért hitt benne.

- Alinda – fordult hozzá – Megtisztelnél azzal, hogy velem tartasz?

Magasra csapott a felháborodás. Még Rashíd is felkiáltott, bár egyáltalán nem úgy látszott, mintha lebecsülné a lányt; egész egyszerűen csak haragudott Ramónra. De éktelenül. „Te sem könnyíted meg, hogy betartsam apádnak tett ígéretem…” – füstölgött magában – „Most mégis hogy menjek utánatok? Kérjem talán kölcsön a Prófétától Burákot?! Esküszöm, ha egyszer majd megjelenik nekem a végső órán Azáel, a miattad átéltek után már megkönnyebbüléssel fogom majd fogadni, édes egy gyermekem!”

Maga a kiválasztott is hitetlenkedve meredt Ramónra.

- Én csak nő vagyok!

- Meglehet. De Alinda vagy.

„Harcos királynő”; jutott a lány eszébe. Hiszen egyszer már megtett valami hasonlót, amikor elindult felkeresni apját. Akkor az sem tűnt kisebb merészségnek, sem kevésbé lehetetlennek. És ezen az úton legalább nem egyedül lenne.

Merészen felvetett fejjel viszonozta a fiatalember pillantását.

- Nem fogsz bennem csalódni.

- Nagyon remélem! – horkant fel Godofredo –, bár erősen kétellem. És most mindenki kifelé, Alinda, te is! Veled – intett Ramón felé –, veled még van elszámolnivalóm.

- Az nekem is akad veled – morogta, miután egyedül maradtak – Azonban elébb biztonságba kell menekítenünk Alindával az orvost. Meg, ha sikerül, akkor az Abu Nuvász-fóliánst? Mert, gondolom, erre célozhattál az imént… bár nem tudom, honnan kerülhetett elő.

- Értékes fóliáns… no, persze. Akad, ami nála is sokkal értékesebb! Gazdag az a város, és egyik ötvös művészetéről legendákat hallottam. Bizonyára könnyű szívvel ajánlaná fel munkáit, ezüst- és aranytartalékait, élete váltságául. Jön a háború… azután az inkvizíció, mert elébb-utóbb, de el fog esni a város… nem sok esélye van az életre.

- Elég volt! Csak azt tudnám, hogyan tekinthetett apám téged valaha is barátjának!

- Apád hóbortos volt! Hóbortos gyerek, de én felnőttem! Új történelmet írnak hispán földön, új históiát új lehetőségekkel, melyekből én sem akarok kimaradni. Meghalt a király, éljen a király; ahogy a szél elhordja conversók és moriszkók nyomait, úgy virrad fel a mi napunk!

Még átkozódva szakította volna félbe az első szavakat… nem tette mégsem. Az indulat füstté vált, nem maradt más, csak a gyász keserű íze. Nem elég, hogy valaki ezek közül a képmutatók közül megölte apját, mert, egyre erősebben érezte, csak ők lehettek; nem elég, hogy talán sosem találja meg gyilkosát, ezek még azt is megcsúfolják, amiben apja hitt? Álmait, eszméit, hogy nyoma se maradjon; csupán pernye a szélben, mint az inkvizíció nyomán?

- Feledd el végre apád meséit, ahogyan én is kinőttem őket!

„Milyen magányos lehettél, apám, mellette – de nélküle!”

- Kár volt, Godofredo – közölte csendesen, s már menni készült volna, hiszen mire is valók volnának itt a szavak; amikor a parancsnok durván vállon ragadta.

- Kedveled Alindát, igaz? – lobbant fekete láng a tekintetében – Csak vigyázz… meg ne bánd!

- Ő bizonyosan hű embere apámnak.

- Az! – kacagott Godofredo – Persze, hogy az; én egészen másról beszélek. Csoda, hogy még nem tudod róla… Csak nehogy késő legyen!

- Nem érdekel a károgásod – tépte ki magát a szorításból – A rágalmaid még kevésbé.

- Te dolgod. Ami viszont az enyém, az az, hogy kell nekem az ötvös kincse. És megvannak az eszközeim.

- Nincs okom félni tőled.

- Ki beszél itt rólad? Te nem érdekelsz… a kis boszorkány azonban ugyancsak érdekelhetné a Szent Hivatalt!

- Ne merészeld Alindát fenyegetni!

Gyorsabb Godofredónál, aki nem is számít támadására; ezüst villanás csupán, s az eddig övébe rejtett tőr a parancsnok nyakának szegeződik.

Az sápadtan néz rá; saját fegyverei messze; és hiába erősebb a fiatalembernél – nem meri megkockáztatni a legapróbb mozdulatot sem. Az a tőr előbb vágná át a torkát, minthogy egyetlen moccanást is tehetne; vagy akár egy fél kiáltás elhagyná az ajkát.

Azonban Ramón is feleszmél: nem végezhet vele. Nem itt és nem most.

- Vedd figyelmeztetésnek – sziszegte – Ha Alindának bármi baja esik, akármi „véletlenből”, akkor használni is fogom a tőrömet, és nem érdekel, hogy utána mi lesz velem. Annyi időm lesz, hogy magam elé küldjelek.

Godofredo arcán patakokban csorgott a veríték, égette a halovány karcolást, melyet a penge a nyakán ejtett; de már ismét magára talált, s az asztalon heverő fegyveréhez ugrott.

Akkorra már Ramón kezében is ott villant a kard.

- Bármelyikőnk is maradna életben, bizonyára nehéz volna neki elszámolni a másik holttestével a többiek előtt. És leginkább azzal a bizonyos miérttel – közölte halkan és jegesen, mint az acél szisszenése – Nem igaz, senor?

Godofredo ajkába harapott tehetetlen indulatában. Még mindig elegen álltak Reynaldo pártján, és olyan – bár egyelőre még halk – neszek is voltak, melyek őt vádolták a gyilkossággal. Nem engedheti meg magának, hogy megerősíti gyanújukat.

- Nem itt és nem most – bólintott kényszeredetten – De ne hidd, hogy vége!