Öregek

Redők az arcodon,

cinteremvirág a fejeden,

lám, sorsunkon átoson

az idő, könyörtelen.

Odalett egymás után

a tegnap, a holnap,

és már kurtán-furcsán

minden nap szökőnap.

Azt mondják: nézz előre,

legyen akármily’ ócska lőre,

kortyold azt, ne nézz hátra,

így lesz majd jobb, bizonyára.

Ha már túl szűk a távlat

megoldás egy pohár párlat,

s’az Isten is megkönyörül

ha a lelked megkönnyebbül.

Szeretlek vagy haragszomrád

Istenhozott, Istenhozzád

egyszer úgyis elnémul,

ha az ember felfordul.

   Körülöleli langy-puha éj az elhalkult napvilágot,

   s te, meggörnyedt,

   kis sikolyokkal tapogatózol közelébb.

   Hajlítanám eszterlánc-vékony ujjaidat.

   -Még véded az embert, aki fél is?

   Ragyogni kezdenek a veríték-verte isteni vágycsápok.

   fölcsap szigorú örömünk.

   S hogy kicsapódnak a részecskék törékeny öblöcskéi,

   a megbékült ösztön néz arcodról ametiszt-tisztán.

„Mindent tudok hát, drága herceg,
Tudom, mi sápadt s mi ragyog,
Tudom, hogy a férgek megesznek,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.”

(Francois Villon)

Odakinn puha pelyhekben hullott a hó.

Az öregember fejét óvatosan elfordítva gyönyörködött a hóesésben. A szíve belesajdult a vágyba, annyira szeretett volna sétálni a friss levegőn.

1914. december. Még csak húsz éves, de már a fronton harcol. Reszket a hidegben, szakad a hó.

           Megrándultak körben a rögök,

           fölborított a föld engem is.

           Nevettem: - Te is?

           Leporoltuk egymás ruháját,

           és nem történt semmi.

           Csak a rés, amit ütöttünk,

           megmaradt.

A délelőtti nap sugarai vígan táncoltak az aszfalton. Friss illatú márciusi szellő simogatta a NŐ arcát. Piros ballonkabátban és elegáns kalapban igyekezett az állásinterjúra.

Jó hangulatban ébredt aznap reggel; tudta, hogy valószínűleg ez lesz az Ő nagy lehetősége, végre megmutathatja, mire képes. Csak a cipő. Az ne nyomta volna úgy a lábát! Minden lépésnél szitkozódott magában, persze, új munka, új cipő, rettenetes fájdalmak az első tíz perc után.

                            Apró jézuska-pöttyök

                            tarkítják testünk,

                            lelkünknek is kész a kereszt.

                            Két baromállat közt

                            naponta

                            egy igaz emberfia.

                            Talpig verítékben

                            itt áll Veronika,

                            de kendőt nem hozott.

                              Isten orcáján kis

                              pörsenés vagyunk csak

                              apró szépséghiba,

                              nem nagy a baj.

                              Mi koszlott hitünkből

                              épp kivakaróznánk,

                              ő vállat von lomhán,

                    .         és elkapar.

Nicrophorus Ede a temetőbogár jó kedvvel ébredt. Úgy érezte, hogy ez lesz az ő szerencsenapja, és így is lett. Ahogy beleszimatolt a levegőbe, finom szaglásának köszönhetően megérezte a jellegzetes illatot. Azonnal cselekedett, mert ha elvesztegeti az időt, bizony megelőzhetik. Szerencséjére elsőként érkezett, izgatottan körbeszaladgálta új otthonát. Közben betolakodók érkeztek, akiket az elsőként érkezett jogán kitessékelt, morcosan ugyan, de visszavonultak, tiszteletbe tartva a bogártörvényeket.

                              Rossz, sovány kutyák

                              vonítnak át

                              vonuló éjszakákat.

                              Vékony kísértet-néppel

                              vitáznak,

                              s a lobbanó fény mögött,

                              fejük fölött

                              átbucskáznak

                              az árnyak.

           Az ünnep

           kerek volt, elgurult,

           olajozott havon vitte magával

           a tömött kályhát csövestől.

           A macska

           legalább három kölykével

           rühes hasában

           oldalgott utána.

            Betört egy ablak még.

            Én

            vérző öklömet nyalogattam,

            s a szoba lassan

            hűlni kezdett.