A folyamatosan villogó vészvilágítás nem sokat dob helyzetemen, mivel így háromszor olyan lassan tudok csak haladni, mintha minden kis részletet látnék az útból. Felrohanok a második szintig, majd berontok a kezelőbe. Senki, de senki nincs még csak a közelben sem… mégis mi a bánat folyik itt?

Furcsa mód megmozdul a velem szemben ácsorgó könyves szekrény. Egy cső vége kandikál ki, de mielőtt megmozdulhatnék, már hallom is a lövés hangját. A golyó csak súrolja a felkaromat, minimális kár ér csupán, csakhogy még azelőtt, hogy agyon tudnám lőni, meglátom, hogy mit is szorongat szabad kezében az éppen előbújó igazgató.

-- Ez az önmegsemmisítő távirányítója… már beütöttem az igazgatói kódot a gépbe, senki nem tudja felülírni.

Kicsit még darabos mozgással, de leginkább szörnyen furcsa érzéssel lépek be munkahelyemre. Pár pillanatig olyan, mintha elfelejteném mi, merre van, de rá kell jönnöm, hogy azt a sok évet nem lehet csak úgy elfeledni. Távollétem során az én kis zöld csapatom mindegyik tagja levizsgázott már, mint nyomozó – igazi nyomozó – ezért mindegyikük saját asztalt kapott az össziroda helyiségben. A kezdő nyomozók ugyanis ebben a nagy, világos irodában kuporognak, míg ki nem érdemelnek egy saját névtáblás irodát is.

Kínzóink úgy döntöttek, hogy elérték a maximális szintet minden egyes alanynál, így hát az eddigi módit felváltja egy egészen más világ. Rendes ételt kapunk, méghozzá hatszor. Napi három órán át edzünk, profi kommandós kiképzőkkel. A sebek ellátásra kerülnek, sőt még a párnahuzatomat is kicserélték, ugyanis vérben ázott. Jobb napokon olyan, mintha csak egy nyári táborban lennék.
Ők azt mondják, már nem vagyok Darlene West, csak MDM028. Ennyit jelent ezeknek a mocskoknak egy ember, egy személyiség.

Lassan, csak szörnyen akadozva térek magamhoz. Sokáig nem is látok semmit az erős fényeken kívül, szerintem percekig csak vakon pislogok. Egy fehér szobában találom magam, orvosi műszerekkel körülvéve. Néhány fehér köpenyes idegen vizslat hol engem, hol az engem figyelő monitorokat.

-          --  Stabilak az életjelei! – szólal meg az egyik nő. – Sikerült kihozni a kómából, uram!

-          -- Nagyszerű. Van jele bármilyen agyi károsodásnak?

Eljött az ideje, hogy meglátogassuk őzikémet. Kivételesen csak két fiam, Riley és Nathan tart velem, úgy gondoltam kissé sok lenne egy kis garzonlakásba az összes zöldség. Legjobb formánkat elővéve kopogtatok a megviselt ajtón, néhány perc múlva a láncok csörgését hallom. Elkiáltom magam, hogy rendőrség, mire kitárul az ajtó. Egy visszafogott, zavart tekintetű, barna hajú lány áll előttem. Bizonytalan mozdulattal beinvitál minket. Teával kínálna, de visszautasítjuk udvariasan. Szorongva, remegő kezekkel ül le velem szembe.

Ajkamat harapdálva, lelkemmel küszködve, amolyan büszke, meghatott anyaként állok a pódiumon. Tökéletesre vasalt egyenruhában, a mellemre tűzött kitüntetésekkel nézem végig a ceremóniát, mely során nyomozókká ütik „fiaimat”. Egyesével sétálnak a kapitány elé, fehér kesztyűs kis kezeiket remegve nyújtják a nagy ember felé, aki szeretetteljes mosollyal néz le rájuk. Az ideges szülők és egyéb rokonok könnyezve, sőt némelyik hangosan sírva lövi a képeket.

Darlene West

-          - Hát ez zseniális… - morgom magam elé, miközben combom mellé fektetem a fegyverem. – Most meg mi bajod? Téged nem találtak el, nyugi! 

Széttárt karokkal várok valamiféle választ a fiatal kollégától, ő azonban halálsápadtan, remegő kezekkel bámul rám, arcán sebesen futnak a verejtékcseppek. Legyintek egyet felé, majd széttépem a vérrel átitatott felsőmet, nekiállok egy rögtönzött műtétnek. 
Sajnos kicsit mélyebbre ment az a fránya golyó, mint azt először hittem, a mutató és középsőujjam teljes egészében belefér a sebbe, de hála istennek a bordám megakadályozta, hogy a hátamon távozzon kis vendégem.