Ajkamat harapdálva, lelkemmel küszködve, amolyan büszke, meghatott anyaként állok a pódiumon. Tökéletesre vasalt egyenruhában, a mellemre tűzött kitüntetésekkel nézem végig a ceremóniát, mely során nyomozókká ütik „fiaimat”. Egyesével sétálnak a kapitány elé, fehér kesztyűs kis kezeiket remegve nyújtják a nagy ember felé, aki szeretetteljes mosollyal néz le rájuk. Az ideges szülők és egyéb rokonok könnyezve, sőt némelyik hangosan sírva lövi a képeket.

-          - Először is szeretném megköszönni West nyomozónak! – mondja az egyik zöld, felém biccentve. – Köszönöm, hogy szigorral fogtál bennünket és mégis emberséggel neveltél minket az életre!

A kapitány szürke szemeibe nézek, megesküdnék, hogy még ő is elérzékenyül. Arcán az idő nyoma meglátszik, mély barázdái szélesebbnek tűnnek mosolya mellett. „Én megmondtam” arckifejezése van az öreg rókának.

Mikor vége az átadásnak és mindenki megkapja az oklevelét, lerohannak az ifjak a bömbölő családtagok közé. Azonban én sem úszom meg, sorjában odatévednek hozzám egy-egy kapkodó ölelésre. Bevallom, ez a fél év, amit együtt töltöttünk, néha nagyon lassan, de legtöbbször olyan gyorsan elrepült és annyi mindent tanultam ezektől a fiataloktól… ők még annyira máshogy látják az életet, hogy néha muszáj ebbe a nézőpontba is belekóstolnunk újra, nekünk, akik már kiégtünk valamennyire az évek során. Az ő szemük még csillog, az agyuk minden tudás után szomjazik… és bizony a tehetségeseknek hamar rááll az ujja a ravaszra. Kapok néhány virágcsokrot is, sőt még egy macit is, de csak plüss formában.

Persze nem válnak el az útjaink a fiúkkal, ugyanis attól még, hogy papírjuk van, koránt sem állnak készen az önálló munkára. A kapitány úgy döntött, hogy együtt marad a csapat még egy ideig, továbbra is az én kezem alatt, azonban most már jöhetnek velem az egyszerűbb ügyekhez helyszínelni, hiszen terepgyakorlatot is kell szerezniük és majd abból is kell külön vizsgát tenni, ha lejön az ideje. Még annyi mindnet kell tanulniuk.

-         -  Na, túlélted? – kérdi a kapitány.

-          - Túl… ha hiszed, ha nem… egészen megkedveltem őket!

-         -  Ők pedig odáig vannak érted! – mondja nevetve. – Nem tudom, hogy mi a titkod… de valahogy sejtettem, hogy ez lesz!

-          - Tudod, jól bánok az emberekkel - kacsintok felé. – Persze párszor majdnem lelőttem őket.

-          - Azért örülök, hogy nem tetted meg.

-         - Most már én is!

-          - És mi a véleményed, megállják majd a helyüket?

-         -  Szerintem igen… persze vannak köztük jobbak és kicsit kevésbé jók, de mindegyikük ügyes lesz egy nap.

-          - Van kiemelkedő?

-          - Igen, azt hiszem megtaláltam már.

-         - Csak nem az a szőke? – mutat egyenest a fiúra.

-          - Hm… honnan tudtad?

-          - Tudod jól bánok az emberekkel…

Vállon bokszolom főnököm, majd mosolyogva az autóm felé indulok. Egyszer még visszanézek, kicsit megállok, csak hogy még egy percig érezzem ezt a hangulatot. A megannyi embert, ahogy egyként örül, ez a sok család… sok boldog ember.
Bárcsak így maradna mindig, bárcsak ne romolna el ezeknek a fiúknak az élete, bárcsak ne látnának olyan dolgokat, amik megmérgezik majd a lelküket.
Szívből szeretném, ha egyikük se halna meg…

Hirtelen jött, nyomasztó érzéssel hajtok el. Apró esőcseppek futkároznak a szélvédőn. Hirtelen végigfut rajtam a hideg, gyorsan megdörzsölöm libabőrös karomat. Nem tudom miért, de mostanában nagyon sokszor elkap ez a sötét, rossz előérzet… ami a semmiből tör rám, de mélyen bennem marad.

---

Gyönyörű, napsütéses reggel köszöntött a városra, az ébredezés pillanataiban még elhittem, hogy ez egy szép nap lesz. Azonban még a reggeli kávém közben jött a hívás… gyilkosság történt. Morogva és még igen bágyadtan hívtam össze hét fős kis zöldség csapatom, hiszen ezzel az üggyel megindul a terepgyakorlatuk. Ezek a kis naivak lelkesen ugrottak ki az ágyikóból, remegő térdekkel követnek a helyszínre.

Körbeálljuk az áldozat merev testét, minden szögből megvizsgáljuk. A mentősök már kiemelték a medencéből, mert, hogy az egyik kertész jelentette be a „balestet”, a lelkes életmentők pedig még megpróbálták visszahozni a pasast. Arra persze nem gondoltak, hogy egy merev, többnapos hullát jobb ötlet lenne az eredeti helyzetben hagyni a nyomozás érdekében, sebaj.

Közelebb hajolok a testhez, szemet szúr, hogy több színes folt is borítja a nyakát, egészen ujjformájúak. Intek a halottkémnek, hogy adjon egy kesztyűt, majd ujjaimmal széthúzom a férfi szemhéjait, hümmögve tanulmányozom a bevérzett szemeit. Összenézünk a hullaszakértővel, majd kicsinyeim felé veszem az irányt.

Természetesen mind a heten előálltak már megannyi teóriával, levezették az esetet az összes elképzelhető módon. Két perc után megállapították, hogy ki a gyilkos… csak az a gond, hogy mindegyikük szerint más.

-          - Dylan! – intem magamhoz az egyiket. – Mit tudunk megállapítani az esetről első látásra?

-          - Hát… valószínűleg belefulladt a medencébe, lehetséges, hogy belelökték, de az is lehet, hogy csak beleesett.

-         - Ki ért egyet azzal, hogy baleset történt? – kérdem, majd számlálást tartok. Kettő bizonytalanul jelentkezik. – Samuel, mit látunk?

-         - Középkorú férfi, erős testalkat, drága ruhák – mondja az állán lévő pelyheket simogatva. – Ez egy nagyon gazdag környék, biztos a pénz az indíték!

-          - David, mi egyéb van még?

-          - Valószínűleg férfi a tettes, hiszen egy ilyen jó erőben lévő embert, nehéz belökni a vízbe!

-          - Nathan?

-          - A bevérzett szemén látszik, hogy fulladás végzett vele, lehetséges, hogy valaki lenyomta a víz alá és lent tartotta míg, már nem mozdult!

-          - Riley? – kérdem a szőkét, aki már háromszor végigsétálta a hullát.

-          - Szerintem megfojtották és aztán lökték a vízbe! – mondja. Mellé állok, majd felnézek szemeibe, hiszen majdnem egy fejjel magasabb, mint én. Huncut vigyorral néz rám. – A nyaka eléggé foltos és a szemei… nyuszipirosak.

Összevigyorgok a halottkémmel, majd a fiúk elé állok.

-          - Ilyen bevérzés akkor lesz az áldozatok szemében, ha megfojtják őket, vagy kézzel, vagy bármilyen dróttal, kötéllel… a jelek pedig erősen arra következtetnek, hogy itt kézzel történt a dolog. A gyilkos feltételezhetően az áldozat előtt állt, a foltból kivehető, hogy az ujjai a tarkó felé néztek. A nyakának bal részén sötétebbek a nyomok, ebből arra következtetünk, hogy a gyilkos jobb kezes, így az erősebb kezével jobban eltudta kapni! – mondom, miközben mutatom is. – Mivel a helyszínen már átgázolt egy teljes mentőcsapat, illetve a kertész is, nehéz lesz megmondani, hogy itt történt-e maga a fojtogatás is, vagy pedig csak idevonszolták. Azonban ahhoz, hogy idecipeljenek egy ekkora testet, jó erő kell, ahogy mondtátok is. Azonban ahhoz is jó erő kell, hogy végezzenek puszta kézzel, egy ekkora emberrel! A nyakáról levesszük az ujjnyomokat, hátha van egyezés. A körme alól pedig szintén mintát veszünk, hátha védekezni próbált és megsértette közben a támadóját! Sok remény nincs a mintavételre, hiszen legalább három napja a klóros vízben fekszik. Ki az első gyanúsított mindig?

-          - A házastárs, élettárs – hangzik egybehangzóan.

-          - Akkor beszéljünk a feleséggel!

-         -  Egy nő, hogy tudta volna megölni? – kérdi Riley.

Belépdelünk a hatalmas villába, lélegzetelállító berendezés tárul elénk. Arany és fehér színben pompázik minden, hatalmas antik csillárok lógnak a magasban. A fa lépcső aljában meg is pillantom a roskadozó özvegyet, háromrétegű zsepivel itatja könnyeit. Elé lépve rájövök, hogy ő is magasabb nálam pár centivel, illetve széltében is erőteljesebb. Izmos karján kissé elhűlök, de amikor meglátom a falon lógó testépítő érméket és képeket, mindent megértek.

-         -  Fogadja őszinte részvétem! – mondom. – West nyomozó vagyok, én kaptam meg a férje ügyét. Feltennék pár kérdést, ha nem bánja!

-          - Tessék csak…

-          - Mikor találkozott utoljára a férjével?

-         - Egy hete, ugyanis elutaztam egy verseny miatt. Ma érkeztem haza.

-         - Ha jól tudom, a kertész találta meg.

-          - Igen, én nem mentem le a medencéhez, csak a kertészt küldtem le, hogy tegye rendbe a szokásos napi edzésem idejére.

-        -  Telefonon beszéltek egymással?

-         - Igen, kétszer.

-         - Csak kétszer?

-         - Igen, nagyon sok dolgom volt a fellépés kapcsán… nem vittem magammal mindenhova a mobilom.

-         - Voltak a férjének ellenségei?

-         - Mire gondol? Hisz belefulladt a vízbe!

-         - Miből gondolja?

-         - Teljesen egyértelmű! Mostanában elég sokat ivott… én mindig mondtam, hogy ittasan ne menjen a vízbe!

-         - Miért úszott volna ruhában a férje?

-         - Amikor elitta az agyát, nem érdekelte mi van rajta!

-         - Értem – sóhajtom. – Szeretném megkérni, hogy egy ideig ne hagyja el a várost, felmerülhetnek még kérdéseink!

-         - Rendben.

Füttyentve hívom össze a csapatot, mindegyik más irányba széledt szét, természetesen összefogdosták az egész házat, mint a gyerekek. A kocsik felé menet nyáladzó képpel vitatták meg egymás közt a nőről készült bikinis képeket… Ha szuperhős lennék, olyan képességet szeretnék, amivel egyszerre hét pofont tudok kiosztani.

-         - Tuti a bige volt! Láttad a bicóját?

-         - Még hogy öltönybe ment úszni a részeg férj… kicsit drága ahhoz az a cucc!

-         - Szerintem inkább a hölgyemény szeret a pohár fenekére nézni… ah, apám, én meg az ő fenekére néznék rá…

A kocsi felé menet még elkapom az éppen kihallgatás alatt lévő kertészt is, kihallgatom a beszélgetését a rendőrökkel. Kiderül többek közt, hogy az áldozat és felesége nem igazán voltak jóban, elég sokat veszekedtek a vagyonon, na meg a férj szeretőin… ugyanis a férfi nem vetette meg a fiatal lányokat, előszeretettel hozta őket a villába, még akkor is, amikor a felesége is otthon volt. Azt is megtudom, hogy a drogokat se vetették meg, és mivel a családnak sok barátja, sok tehetős barátja volt, a gyanúsítottak száma igencsak többjegyű. A kedves párnak nem volt soha ideje gyereket vállalni, illetve sajnos nem is fért bele az életvitelükbe.

Hirtelen egy fiatal, barna hajú lányt pillantok meg a bokrok mögött állni, amikor észreveszi, hogy nézem, ijedten elfut, akárcsak egy űzött vad.

-        -  Jól van fiúk, mindenki menjen a kapitányságra!

---

Hajamat tekergetve olvasom a jelentéseket a vallomásokról. Annyi embert kérdeztünk ki, hogy már szinte nem is tudom ki, kihez tartozik. Ennyi pénzes emberrel talán még soha nem beszéltem életem során, persze egyikük sem tudja elképzelni, ki ölhette meg a szerencsétlen barátjukat, de ha tippelni kéne, akkor a feleség. Bizony, az egy fura nő mindenki szerint. A családi üzlet szárnyalt, nem hinném, hogy a pénz lenne az indíték, hiszen a férj halálával a feleség sok pénzt veszít, egyedül nem tudja irányítani a céget. Megérzésem alapján, más vonalon kell szaglászni, és nem is hiszem biztosan, hogy a testépítő hölgy lenne a sáros… vagy a legsárosabb…

Miközben a férfi laptopját böngészem, feltűnik egy ismerős arc az email fiókban. Egy apró kis kép a levelezésükben, egy barna hajú, őzike szemű lány, aki szeret bokrok között bujkálni. Felsikkantva hadonászok az informatikusunk felé, nyomatékosítom benne, hogy azonnal kell a leányzó neve, címe, IP címe, akármi, amit megtudunk róla ebből a levélből!
Igazán pikáns dolgokról beszélgettek… sőt, ennél még tovább is mentek.

---