Kicsit még darabos mozgással, de leginkább szörnyen furcsa érzéssel lépek be munkahelyemre. Pár pillanatig olyan, mintha elfelejteném mi, merre van, de rá kell jönnöm, hogy azt a sok évet nem lehet csak úgy elfeledni. Távollétem során az én kis zöld csapatom mindegyik tagja levizsgázott már, mint nyomozó – igazi nyomozó – ezért mindegyikük saját asztalt kapott az össziroda helyiségben. A kezdő nyomozók ugyanis ebben a nagy, világos irodában kuporognak, míg ki nem érdemelnek egy saját névtáblás irodát is. A zöldségek sok karátos mosollyal ugranak fel látványomra, nyakamba vetik magukat. Persze egyszerre, így nagyjából az összes vért kiszorítják belőlem. Mégsem bánom.

Mindegyikük, kivéve Nathan… igen… nos, az a pillanat, ahogy a földre zuhan, azóta is kísért álmaimban. Ahogy lehunyom a szemem, azonnal őt látom.

Riley, az én szőke hercegem marad legtovább ölelésemben.

-- Úgy örülök nektek, srácok!

Bevallom, mindvégig azt mondogattam magamnak, hogy kijutok onnan, hogy újra itt leszek, megint kollégáim közt járkálok majd, újra a „fiaimmal” lehetek és fenyíthetem őket, de egy titkos kis részem igazából soha nem hitte el, hogy még valaha láthatom őket.

-- Beszélt már veletek a kapitány? – kérdem mikor szép egyenes sorba állnak előttem, pont, ahogy az órákon tanultuk.

-- Nem, csak annyit mondott, hogy ma jössz hozzánk és fontos híred van!

-- Igen… nos, akkor bele is kezdek… A főnök és az egyéb fejesek úgy ítélték meg a helyzetet, hogy a Monroe és Morrison kutatóbázis illegális tevékenységei miatt veszélyes a társadalomra nézve, ezért mielőbbi felszámolásra szorul. Mivel én erősen érintett voltam, én kaptam az ügyet. Gondolhatnátok, hogy ez szabálytalan, de jobb, ha nem töritek ilyenen a fejeteket. Pontosan ismerem az alaprajzot, az őrök helyzetét. Ti, mint nyomozók már nem vagytok igazából az én csapatom részei, sőt már csapat sincs… azonban szükségem lenne egy adag életerős és professzionális férfire, fegyverrel a kezében… így arra gondoltam, hogy csatlakozhatnátok hozzám, illetve a másik három megmenekült társamhoz, akik tanácsadóként fognak működni az akcióban.

-- Naná, hogy megyünk!

-- Nem kérdés, benne vagyok!

-- Ebben az esetben ideje megismerkednetek a többiekkel, hiszen egy csapatként kell majd léteznünk mind! Viselkedjetek szépen, és induljatok az edzőterembe!

Mintha nem is változott volna semmi, ezek ugyanolyan rendetlenül, kajlán, komolytalanul haladnak a szűk folyosón. Közben egymás tarkóját csapkodva, számomra értelmetlen szavakat üvöltöznek egymásnak. Jézusom… hát ezek sose érik el még az ovis szintet se… Kívánom nekik, hogy soha ne történjen olyan, ami miatt elvesztik ezt az életkedvet.

Szépen beengedem őket a terembe, ahol a három másik jómadár már várakozik. Szándékosan nem szólalok meg, had fedezzék fel egymást. Rick könnyedén beolvad a fiatalságba, nagyjából ő is ilyesmi korú lehet. Alice persze szégyenlős, csöndesen nézi a tömeget, hiszen neki ez már hatalmas létszám. Vészesen hosszan összenéznek a szőkével. Riley persze beveti minden férfias báját.
Damien eközben a hátát vakargatja az egyik bokszkesztyűvel, nemesebbik felét fordítja felénk, jelezvén, hogy pont leszarja ezt az egészet.

-- Mi lenne, ha edzenénk egy jót, ha már így összejöttünk? – kérdem lelkesen. – Damien, mutathatnál pár fogást a fiúknak!

-- Kihagynám.

-- Majd én mutatok neki pár fogást… - dörmögi Riley. – Előnyként nála maradhat a kesztyű! Nehogy megsérüljön a kis keze…

A két tigris egymásnak feszül, hosszas szempárbaj indul. Alice a sarokban ülve nevetgélni kezd. Gondolom, látja előre a dolog végét… Hát kíváncsian várom!

Eleinte próbálom magam a háttérben meghúzni, csöndesen figyelni az eseményeket. Csakhogy miután negyven percig püföli egymást a két fickó, elérkezik a beavatkozás ideje. Mindketten másik párt kapnak, talán így mindenki túléli a gyakorlatot.

Mióta megismertem Damient, nem került szóba, hogy ő mivel foglalkozott a kísérlet előtt. Valahogy nem volt alkalmas időpont erre a témára. Azt határozottan érzem, hogy olyan múlt áll mögötte, amiről nem szívesen beszélne. Ha nem csal rendőr szimaton, a férfitől nem állt sosem távol a harc. Fejlettek az izmai, nagyszerű mozdulatokat ismer. Hatásos és veszélyes, amint megmoccan.

A megérzésem azt súgja, nem lesz itt semmi gond! Ugye?!

---

Végignézek az ovisokon. Ellenőrzöm, hogy mindegyiknek sikerült-e maradéktalanul felvennie a harci öltözetet. Itt-ott találok némi igazítani valót, de legalább mindegyik a helyes részére húzta a golyófogó mellényét. Én sem úszom meg a dolgot, magamra rántom védelmem, majd jó szorosra behúzom. Bizony muszáj divatosnak lenni és kiemelni a homokóra alakot. Lecsekkolom a tartalék tárakat is.

-- Mindenki tudja a dolgát? – kérdem még egyszer, vagy ezredszerre. – Mindenki mögöttem van, mindenki azt csinálja, amit én mondok! Ha valakit stukival láttok, lelövitek kérdés nélkül! Alice végig beszél a rádióban, elmondja, hogy mi fog történik, Rick pedig minden rendszert kisüt, ahogy beérünk. Én vagyok a golyófogó, a mellények anyja! Mindenki mögém bújik, ahogy eldurvul a helyzet, ha el is ájulok, magatok elé húztok, világos? Damien, te sem mész a fejed után, mindenki a terv szerint halad! Mindenki engem figyel, mindenki az én jelzésemre lép, lélegzik és szarik!

--Ja, igenis. – mondja Riley. Furcsa grimaszt vág, majd nagyjából három méternyire köpi rágóját. – Friss lehelet, fehér fogak!

-- Ez hogy jön ide?! – kérdi Dylan. – Megint szívtál?

Karon fogom a sötét bozontosat, odébb cibálom, míg ezek egymást cincálják. A férfi szemébe nézek, eltűröm tincseit az útból. Mellkasommal az övéhez simulok, szuggerálva nézek rá.

-- Mi az?

-- El kell valamit mondanom, amit még soha nem mondtam egy férfinak se… - mondom halkan. – Muszáj kimondanom most!

-- Mit?

-- Szeretlek.

-- Miért kell pont most ilyesmiről beszélnünk?

-- Kérlek, csak mondd vissza, hogy te is…Szeretném, ha ezt megtennénk, mielőtt bemegyünk oda.

-- Mi okból? Eddig is kibírtuk nélküle!  

-- Ahj… Alice látott valamit… ezért szeretném ezt, Damien!

-- Mit látott?

-- Téged, amit az egész testedet vér borítja.

-- Ez nálam nem jelent semmit…

-- De engem azért aggaszt! Ijedtnek tűntél a látomásban.

-- Nem vagyok ijedős. Semmi bajom nem lesz.

-- Damien… kérlek, csak ne halj meg!

-- Darlene, én nem tudom csak így kimondani… ilyen helyzetben… - mondja zavart hangon. – De azt biztos, hogy a közeledben sosem állna meg a szívem… akárhogy is akarnám! Szóval…

--Én is szeretlek.

Elrikkantom magam, majd kúszva, lopakodva megindulunk a förtelmes létesítmény felé. Eddig szépen a terv szerint haladva, mindenki mögém rendeződve mozog. Alice közben a fülünkbe mondja, merre mehetünk a legjobb esélyek reményében. A bejárathoz érve mellém lép Riley, feltapasztja az ajtóra a modern kis kütyünket, ami kirobbantja a zárat, ezáltal kinyitva az ajtót előttünk. Fegyvert fogunk magunk elé, majd az első villanykapcsolónál Rick is akcióba lendül, jól megsüti az egészet. Egyszerre mozogva nyomulunk be az épületbe, az első tizenöt-húsz méteren nem is jön velünk szembe senki, azonban ekkor elérjük a labort. A parancsokat elmutogatva törünk át az üvegajtón, a hangtompított fegyverek gyorsan munkához látnak, kiiktatják a négy fős személyzetet. Két hozzánk hasonló nyomorult lóg éppen a vizsgáló asztalon, mindketten függőleges helyzetbe vannak állítva, mindenféle csövekkel teletömve persze.

-- Most itt hagyjuk őket - suttogom. – Megyünk tovább!

Sorban elérjük az összes irodát, szépen türelmesen haladva iktatunk ki egyre több embert. Hatalmas szerencse, hogy az egész épületen sötétség ül Rick-nek hála, ráadásul nem is igazán számítottak ránk. Így elég nagy eséllyel eltudjuk kapni mindet.

Persze azért van némi fennakadás, mikor megszólal valahonnan egy vészcsengő éles hangja. Rick-re nézek, megvonja a vállát, ezek szerint nem minden elektronikus ebben a világban sem? Nyilván felkészítették az épületet egy hasonló szituáció esetére, ravasz kis mocskok. Titkon azért reméltem, hogy a tartalék generátort is taccsra tudjuk vágni. Komoly a probléma, ugyanis ezzel mindenki tudtára adja valami idióta, hogy menekülni kell… nekünk pedig csak egy emberünk maradt kint őrszemnek: David.

Berúgom az igazgató ajtaját, olyan lendülettel lépek be, hogy még egy polc is leesik a falról. Üres… üres a rohadt iroda!

Hol van?!

A vészcsengő után újabb öröm érkezik, vészfényre kapcsol a bunker, így máris ugrik a másik előnyünk is, a sötétség.

Tovább haladunk, de valahogy az istenért se akad senki az utunkba. Ezek valahogy kijutottak idő előtt?!

-- Kifele jönnek! Jelentem, kifele jönnek! Nagyjából tíz ember, gyorsan mozognak! Mit csináljak?

-- Megyünk ki, David!

Futva, kapkodva indulunk visszafele, Alice aggódva ismételgeti, hogy ez nem vezet jóra!

Amint kiérünk a napfényre, némi pislogás után meglátom a menekülő bandát, sajnos ők is meglátnak minket, néhányuk tüzelni kezd felénk. Persze a fiúk azonnal elfelejtik, hogy mögém kéne bújniuk, inkább egy sorban állva, választüzet nyitnak.

-- Náluk van minden kutatási eredmény… máshol akarják folytatni… - dadogja a lány.

-- Az istenit… melyik kocsival mennek el?

-- Nagy fekete.

-- Mindegyik fekete, Alice!

A lány arca hirtelen eltorzul, bamba tekintettel mered rám.

-- Az igazgató… második szint, kezelőiroda.

Ahogy meghallom, legördül előttem az a bizonyos függöny. Rohanni kezdek vissza az épület felé. Mindenki mást maradásra intek, majd eltűnök szemük elől.
Ideje pontot tenni a mi kis kapcsolatunk végére.