Lassan, csak szörnyen akadozva térek magamhoz. Sokáig nem is látok semmit az erős fényeken kívül, szerintem percekig csak vakon pislogok. Egy fehér szobában találom magam, orvosi műszerekkel körülvéve. Néhány fehér köpenyes idegen vizslat hol engem, hol az engem figyelő monitorokat.

-          --  Stabilak az életjelei! – szólal meg az egyik nő. – Sikerült kihozni a kómából, uram!

-          -- Nagyszerű. Van jele bármilyen agyi károsodásnak?

A sértő feltételezés hallatán összeráncolom homlokom, ám újabb aggasztó jelbe botlok, mikor megpróbálok felülni, úgy tűnik, ki vagyok kötve az ágyhoz.

-        --  Csak lassan, kislány! – szól rám az egyik. – Semmi hirtelen mozdulat, régóta fekszel!

-         -- Hol vagyok? Kik maguk? Mi történt velem?

Válaszok helyett egy újabb idegen érkezik a szobába, ám ő a többiekkel ellentétben talpig feketében van. Keskeny arcán ráncok és hegek ülnek, ronda vonásait szürke szemei még jobban felerősítik.

-          -- Üdvözlöm a Monroe és Morrison kutatóállomáson, Darlene – szólal meg mély hangon. – Örülök, hogy végre alkalmunk nyílik beszélgetni személyesen is!

-         -- Miért vagyok itt?

-         -- Nos, ön egy kutatás alanya.

-         -- Miféle kutatás?

-         -- A részletekről majd később beszélünk. Érez bármit is?

-         -- Ki a büdös franc maga, és mit csináltak velem?

-         -- Adjunk neki nyugtatót, nem szeretném, ha a megemelkedett pulzus miatt gyorsabban bomlana le az anyag.

-         -- Ne! Nem!

A karomba szúrnak ismét, szinte azonnal elernyedek, mozgásom szörnyen nehézzé válik, még a fejemet se tudom megemelni a párnáról.

-        --  Nos Darlene, maga egy nagyon különleges nő… évek óta figyeljük, és azt hiszem, nemsoká beigazolódik, hogy kiváló alanya ennek a kutatásnak! – mondja fölém hajolva. Arcomon érzem a leheletét. – Tudom, hogy úgy gondolja, hogy egy betegség miatt nem érez fájdalmat, azonban el kell keserítenem! Nem csodaként született, egyszerűen csak az első kötelező oltásától kezdve részt vesz a programunkban. Minden évben kapta a megfelelő injekciót, hogy a képessége ne tűnjön el. Ne aggódjon, ettől azért még különleges marad! Pontosan negyven éve kezdtük el a kutatást, rájöttünk, hogy bizonyos génmanipulációval különböző képességek és érzések felerősíthetőek, vagy éppen teljesen elnyomhatóak. Így hát kiválasztunk időről időre néhány tesztalanyt, akiknek elkezdjük adagolni a hatóanyagot. Többszöri ismétlés szükséges a mutáció kialakulásához, ezért választottuk az oltásokat. Azokat úgyis megkapja minden kisgyerek, sőt még fiatal felnőttként is kapnak párat, a tetanuszról már nem is beszélve. Mindeközben végigkísértük a mindennapjait, egy lépést sem tett meg a tudtunk nélkül, Darlene. Pontosan tudom, hogy maga milyen ember… hogy mikor mit gondol, és mit akarna érezni, ha tudna.

A férfi könnyed mozdulattal felemel egy fényes szikét, majd végighasítja alkaromat vele. A vér könyököm felé kezd futni, majd lecsöpög a fehér ágyneműre.

-        --  Mióta nálunk van, mesterséges kómában tartottuk és drasztikusan emeltük a dózisát! Most pedig elérkezett a tesztelés ideje! A magához hasonló különleges emberek egy remek hadsereget fognak alkotni… bárkit és bármit leigázhatunk majd! Gondoljon csak bele, egy sereg, ami olyanokból áll, akik nem éreznek fájdalmat, se éhséget, akik átlátnak a bőrön, vagy éppen képesek megállítani a szívüket és halottnak tettetni magukat! Micsoda fegyver… micsoda hatalom!

-        --  Soha…

-         -- Sok évembe telt, mire összeszedtem a legjobb orvosokat és ápolókat, de mára sikerült! A fejlett technológiánk segítségével pedig még az agymosásra is képesek vagyunk, Darlene! Felesleges ellenállni, ez a sorsa, erre hivatott!

Gúnyos mosollyal hagyja el a szobát, az egyik ápoló kötést nyom az alkaromra. Kihúzzák belőlem a nyugtatót, majd egy tolószékbe raknak. Csípőmnél és nyakamnál is leszíjaznak, hiszen képtelen vagyok megtartani magamat. Egy végtelen hosszúnak tűnő folyosón gurítnak végig, majd az egyik cellába tolnak, az ágyba fektetnek. Fejem alá párnát nyomnak, majd rám zárják a rácsokat.

Fogalmam sincs, mennyi idő telhet el, mire végre meg tudom mozdítani a fejemet és minimálisan a kezeimet. A lepedőbe kapaszkodva sikerül ülő helyzetbe tornáznom magamat, így máris alkalmam nyílik körülnézni. Nos, valóban egy cellában vagyok, pont úgy néz ki, mint bármelyik börtön. Leszámítva, hogy ez tiszta és modern, fényes berendezésekkel. Persze első pillantásra semmi olyanon nem akad meg a szemem, ami segítene kijutni innen. Bal oldalamon egy másik cella van, lakója fehér ingben, összefont hajjal, hátat fordítva ül nekem. Azt hiszem, olvas valamit. Jobb oldalamon fal húzódik, azonban a velem szembeni cella szintúgy lakott. A rácsnál álló férfi a kalitkán könyököl. Feje előre hajtva, vállig érő haja az arcába omlik. Alkatából látszik, hogy jó erőben van. Olyan hatást kelt, mint egy bezárt vadállat.

-        --  Hol vagyok? – kérdem. Senki nem óhajt válaszolni a nyitott kérdésre. – Mi ez a hely?

Sikerül oldalra vetődve a földre esnem, mozdulatlan lábaimat magam alá pakolgatom, majd az ágyba kapaszkodva lassan rájuk állok. Közben sikerül szinte az összes berendezést fellöknöm, vagy csak simán odébb tenni. A rácsokhoz vonszolom magam, majd letérdelek a zárral szembe. Ó istenem, legalább öt ponton záródó… Életembe nem láttam még ilyen szerkezetet. Nekiállok feltúrni a cellát, hátha találok valami éleset, hegyeset, vékonyat, egyenest, egy valamit, ami kicsit is közelebb visz a kijutáshoz. Persze, ha a sors kezén múlik, itt rohadok meg.

-        --  Jobban teszed, ha tartalékolod az erődet – szólal meg a férfi. Fejét még mindig nem mozdítja. – Szükséges lesz rá odakint.

-         -- Hol?

-         -- A laborban – mondja halkan. – Ott kísérleteznek velünk.

-         -- Miért és hogyan? Kik ezek? Hol vagyok?

-         -- Ez a pokol.

Dühítő csigatempóban emeli fel fejét, majd jobb kezével elsimítja arcából a haját. Sötétbarna szemei találkoznak az enyémekkel, megtört tekintete mélyen belém ivódik. Hosszasan egymás szemébe nézünk, de nem szólalunk meg. Szemeiből sok mindent kiolvasok, ha az egész történetét nem is, de a többségét már sejtem. Hosszú ideje itt lehet, hiszen látszik rajta, már belenyugodott. Látszik a szemében, hogy egyedül csak a halált várja.

-        --  Azt hittük, már halott vagy – szólal meg az eddig olvasó lány. – Sokáig elvoltál, te kaptál a legtöbbet a szerből.

-         -- Miért?

-         -- Azt nem tudom. Monroe-t nagyon érdekled.

-         -- Miért?

-         -- Mi a képességed? – kérdi a férfi.

-         -- A mim?

-         -- Itt nem emberek vagyunk, hanem kísérleti alanyok. Ha egy kihullik, jön egy másik… Mi a képességed?

Hirtelen bizalmatlanság uralkodik el rajtam, hiszen még életemben nem láttam ezt a két embert. Ráadásul eléggé zakkantnak tűnik mindkettő…
Leülök az ágyamra, hátamat a hideg falnak támasztom, átkarolom térdeimet, majd mély csöndbe temetkezem. Minden erőmmel és idegszálammal azon vagyok, hogy megpróbáljam feldolgozni ezt az egészet… a férfi szavai visszhangzanak a fejemben, amiket a nyugtató beadása után ejtett meg… Hadsereg? Miféle hadsereg? Mégis, hogy lehetséges ez az egész? Hogy a nyüves fenébe nem tudott erről eddig senki, hogy titkolták el negyven éven át? Miféle szörnyek élnek ezen a világon…

---

Elérkezett az első kísérlet ideje. Valószínűleg ezen a helyen ünnepi dolognak számít, ezt csak abból gondolom, hogy igazi királynőhöz illő módon ráncigálnak végig a folyosókon. Személyes kis sikernek könyvelem el, hogy az egyik őrnek beverem az orrát dulakodás közben. Ha nem lennék nonstop leszedálva és éheztetve, nem csak az orra kapott volna bibit.

Egyszer csak megérkezünk abba a szobába, ahol magamhoz tértem nemrég. Szinte már hiányzott is. Két húsos ápoló és egy kis vézna doktor vár rám. Felcsapnak egy asztalra, alaposan kikötnek. Eddig úgy érzem magam, mint Lexy, a beagle, akit gazdija kikötött a bolt elé. Egyszer csak megmozdul alattam az ágy. Függőleges testhelyzetbe kerülök, szemem egy vonalba ér a dokiéval. Bozontos szemöldökeit összehúzza, ritmusosan hümmögni kezd.

-        --  Előfordult már, hogy valami sérülés fájdalmat váltott ki? – kérdi. Olyan, mint egy kis szemcsis molylepke. – Esetleg meleg, hideg, szúrás? Nos? Nézze, sokkal nehezebb lesz, ha nem válaszol… Hát jó, ahogy gondolja. Akkor kezdjünk neki! Először is nézzük meg, hogy a hő képes-e ingert kiváltani a fájdalomérzékelő receptorokból!

Elégedett, fölényes ábrázattal combomhoz nyom valami csúnya botot. Először az jut eszembe, hogy a bikákat is ilyesmivel jelölik meg, aztán az, hogy milyen undorító szaga lehet az égett húsnak. Hallok némi sistergést, így jobbnak látom, ha nem nézek a kezelt felületre. Tartok tőle, hogy szabad szemmel is látnám azokat a bizonyos receptorokat…
Miután a doki kipipálja a hő általi tesztet, előkap egy lapos kis fekete táskát. Igazán szépen, lassan hajtogatja szét. Az utolsó mozdulatnál szikék és tűk népes családja tárul elém. Mindenféle hosszúságú és vastagságú, megannyi formájú játékszer közül válogathat új, egyben kedvenc magánorvosom.

A buli nem ér véget!

---

Ki gondolta volna, hogy egy sötét, zárt cellában sokkal intenzívebb minden érzelem, mint kint a fényben… a fényben, ahol minden irányból ingerek érnek. Ehhez képest itt minden mélyebbre hatol és megmarad elmémben. Ezek a kínzó kérdések csak úgy háborognak agyamban.
Valamikor még azt hittem, hogy jól ismerem magamat. Azt hittem, tudom mik a határaim és sose hittem volna, hogy gondot okozna ezek átlépése. Ezen a helyen azonban rá kell jönni, mennyire nehéz alkalmazkodni és bábként tengődni. Mások a szabályok, mint otthon. Idebent egy fáradt mosoly felér olykor egy élettel, egy simogatás pedig egy lélegzetvétellel.

Sajnos, rengeteg időm van olyan dolgokon agyalni, amiken normál helyzetben nem tenném. Most, hogy megtudtam, nem is vagyok beteg, eszembe jut, hogy mennyivel más lehetne az életem, ha nem én kaptam volna ezeket az injekciókat anno. Normális kisgyerek lehetettem volna, hagyhattak volna játszani a társaimmal. Akár még barátaim is lehetnének! Ki tudja, talán családom is volna már.
Persze, hogy mindig nehezemre esett beilleszkedni, főleg amikor még kisebb voltam. Hogy is érthetné meg egy ovis gyerek, hogy ami neki nem fáj, az a másiknak igenis rossz? Ha engem megkarmoltak, nem éreztem semmit belőle, ezáltal azt se tudtam, hogy milyen erővel szabad visszavágnom. Sokszor indult egy ártatlan gyermeki csínnyel a probléma, majd végződött a csúfos kirúgásommal.

Nem azt mondom, hogy jobb volt az élet egy betegség terhe alatt, de még mindig jobban tudtam, hogy ki vagyok. Most mégis mit tudok önmagamról? Egy sima, hétköznapi ember vagyok, egy mezei zsaru. Igen, vágytam erre a normális állapotra, de valahogy túl későn szakadt a nyakamba. Hogyan válik valaki különlegessé? Képesség nélkül felfigyelne rám bárki is? Sose kellett azon töprengenem, hogyan legyek egyedi.

Ezer évig tudnék ilyen gondolatokon piszmogni, de már megsajdul tőle a fejem. Inkább egy kellemesebb emlék után kutakodok. Azonnal mosolyra húzódik szám, mikor eszembe jutnak azok a „régi” szép idők, amikor még a fiúkat edzettem odakint. Egek, az a sok izzadás és kiabálás… addig loholtunk a pusztán reggelente, míg szét nem szakította tüdőnket a hideg levegő. Mentünk és ütöttünk, míg volt bennünk egy csöppnyi erő. Csodálatos volt látni, hogy pár hét eltelte után mennyire átalakultak ők, s én is. Szomjaztak a tudás után, mindent akartak, méghozzá azonnal. Leutánozták a legkisebb mozdulataimat is, minden kis szösszenetre odafigyeltek. Egyre jobbak és jobbak lettek, bennem pedig megmozdult valami.

Hívjuk szeretetnek.

---

Mérhetetlen fáradtság kerít hatalmába, mikor végre leszíjaznak a vizsgálóasztalról. Eloldoznak, majd derekamat átkarolva talpra állítanak. Eltámogatnak az ajtóig, majd karban visznek ki az udvarra. A sokkterápia után, szabadidős program következik a közös udvaron. Lábaim a sok vágástól, égetéstől, töréstől szinte használhatatlanok. Erőtlen minden végtagom és szörnyen deformáltak is, hiszen nem sok időt hagynak a gyógyulásra. Persze azóta se érzek semmit, így hát nem maga a fájdalom merít ki, hanem… nem is tudom mi… Igazából nem tudom megmondani, hogy mióta lehetek itt, körülbelül két hónapja. Kívülről ismerem már a járást, a személyzetet. Minden kis neszről tudom, hogy mit jelent és mit okoz. Leginkább a laborról tudnék nyilatkozni, hiszen naponta több órát töltök valamelyik játékszerükkel.
Kiérünk a tökéletesen zárt és titkosított udvarra, állítólag nyári hőség tombol idekint. Meglátom cellaszomszédomat, amint a fűben ücsörög. Hátát egy pad lábának támasztja, valami újságot lapozgat. Jöttemre felkapja fejét, magához inti hordozómat. Az ápoló leültet mellé.
Néhány pillanatnyi pihenés után felé fordulok, belenézek sötét szemeibe, megcsóválom a fejem. Nem tehetek róla, de mindig vigyorognom kell, ahogy meglátom az arcába lógó tincseket, egyszerűen mindig kócos ez a pasas.

-        --  Mi volt ma? – kérdi, mintha csak egy dolgos nap után hazaértem volna.

-         -- Ma áramot vezettek belém. Azt tesztelték, hogy csak azt nem érzem, ha a bőröm felső rétegét érinti, vagy azt se, ha nagyon-nagyon mélyre vezetik le.

-         -- És?

-         -- Egyiket se éreztem, bár a combcsontom mintha bizsergett volna… pontosan nem tudom meghatározni az érzést.

A férfi végigsimít alkaromon, majd kézfejemen megpihenteti kezét.

-        --  Damien… - súgom. – Én ezt már nem bírom…

-         -- Ki kell bírnunk mindent.

-         -- Nem! Meg kell szöknünk!

Összeszorítom szemeimet, nagy levegőt veszek. Nem szeretném megengedni magamnak, hogy pityeregni kezdjek, nem akarom, hogy bárki is így lásson. Azonban nehéz nem kimutatni a gyengeséget… így hogy teljesen tönkrevágtak. Amúgy se voltam egy kövér alkat, de mióta itt vagyok, bármelyik anorexiás megirigyelné alakomat. Egyszerűen hallom, ahogy rezegnek a csontjaim, érzem, hogy eltűnik minden izmom. Szinte látom, ahogy a vér folyik az ereimben.
A férfi vállára teszem fejemet. Egyedül az ő közelében tudok megnyugodni… biztos vagyok benne, hogy csakis az ő létezése ad erőt ahhoz, hogy még lélegezzek. Nos, senki másra nem számíthatunk, csakis egymásra.

Volt már rá példa évekkel ezelőtt, hogy amolyan öngyilkosságot követtem el. Na, nem ez volt igazából a célom, szimplán csak azt akartam tudni gyermeki fejjel, hogy az élet utolsó pillanatit érzem-e vajon. Legalább az kivált-e valami hatást, ha haldokolom? Nos, ültem a szobámban, megfogtam apám kését és elvágtam a csuklóm. Függőleges metszést ejtettem, így extra gyorsan távozott testemből az éltető vér. Szegény szüleim szívroham közeli állapotban rohangáltak körülöttem. Sose felejtem el anyám arcát, mikor megkérdeztem nevetve, hogy most meg mi baj van? Már nem emlékszem hány éves lehettem, de azt hiszem anyám itt adta fel. Szerencsémre ápolónő volt, viszont a sok stresszel nem tudott mit kezdeni a szíve, korán meghalt. Járkáltak még velem orvoshoz egy ideig, mindenféle elmeturkász megvizsgált a maga módszerével. Nem jutottak semmire.
Most azonban más indokból fordult meg a fejemből ugyanez a tett. Nem, idáig nem juthatok el!

-        --  Megszökünk. – jelentem ki. – Ha addig élek is.