A folyamatosan villogó vészvilágítás nem sokat dob helyzetemen, mivel így háromszor olyan lassan tudok csak haladni, mintha minden kis részletet látnék az útból. Felrohanok a második szintig, majd berontok a kezelőbe. Senki, de senki nincs még csak a közelben sem… mégis mi a bánat folyik itt?

Furcsa mód megmozdul a velem szemben ácsorgó könyves szekrény. Egy cső vége kandikál ki, de mielőtt megmozdulhatnék, már hallom is a lövés hangját. A golyó csak súrolja a felkaromat, minimális kár ér csupán, csakhogy még azelőtt, hogy agyon tudnám lőni, meglátom, hogy mit is szorongat szabad kezében az éppen előbújó igazgató.

-- Ez az önmegsemmisítő távirányítója… már beütöttem az igazgatói kódot a gépbe, senki nem tudja felülírni. Ha megmozdul, azonnal megnyomom és búcsút inthet az összes kollégájának odakint… három kilométeres körzetben minden porrá válik…

-- Mit akar?

-- Egyezzünk meg, mindketten jól járhatunk! Szépen kikísér, majd segít beszállnom a kocsimba. Megvárja, míg elmegyek, nem jön után és akkor talán maguknak is lesz idejük elég távolra érni…

-- Nem hagyom elmenni!

-- Akkor az összes emberét megölöm! Ismerem magát Darlene… ezt soha nem tudná megtenni!

Belátva a gyengeségem, leengedem combom mellé a fegyverem. Elveszi tőlem, majd felém irányítja. Saját átkozott pisztolyom csövével nézek farkasszemet… az isten verné meg! Sok évnyi szolgálat során egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy átadtam volna bárkinek is.

Igen, valóban nem tudok ennyi embert a halálba küldeni, egy ilyen barom állat miatt sem.

A férfi mögém oson, átkarol derekamnál fogva, majd megindulunk szépen együttes erővel a kijárat felé. Közben végig úgy tartja kezét, hogy még csak esélyem se legyen kicsavarni, szorosan a gombon tartja hüvelykujját. Másik kezével pedig a fegyvert fogja rám. Ha nem vagyok elég ügyes… és rosszul kapom el… ha egy kicsit is megmozdul az ujja… mindennek vége.

Ismét kiérünk a napfényre, ennyi idő elég volt a csapatnak, hogy azt a tíz suhancot elkapja és lekösse. Egészen eddig parancsomra vártak idekint, most viszont megfeszülve nézik végig, ahogy az igazgatóval romantikus táncot lejtünk feléjük.

Alice azonnal sírva fakad, de én csak Damien arcát tudom nézni… azt az arcot, ami percekkel ezelőtt még értetlenül bámult rám, amiért tudatni akartam vele, hogy szeretem.

-- Te velem jössz, aranyom – súgja a fülembe. – Úgy döntöttem te leszel a biztosítékom, együtt elhasítunk innen, aztán a felhők közé küldöm a barátaidat! Meg sem állunk Mexikóig, ott pedig mi ketten újrakezdjük a kis projektet! Te vagy a büszkeségem, az én kis mintapéldányom! Ha velem tartasz, őket életben hagyom!

Nem fáradok azzal, hogy Damien-el próbálkozzak, ezért Riley szemeit kezdem szuggerálni. A fiú hamar meg is érti, mit kérek tőle, megrázza fejét. Alig láthatóan bólintok, mire a fiú összeszorítja fogait, felém emeli fegyverét. Újra bólintok, annyira szeretném, ha megtenné, de annyira… mégsem képes rá. Persze hogy is várhatnék tőle ilyesmit, ez a dilemma még a vén rókákon is kifogna.

Az igazgató a halántékomhoz nyomja a fegyvert, ezáltal nyomatékosítva komoly szándékait. Ezzel persze drasztikusan csökkenti lehetőségeim számát.

A szőke még fiatal, de ő is tudja, hogy hiába lőne rám, a mellény felfogná. Még ha át is hatolna az anyagon, a testemen már biztos nem lenne elég ereje átszakadni a golyónak. Ezt mindenki tudja.

Alice szavakat formál apró ajkaival: „nincs bomba”.

Kissé oldalra fordítom fejem, így halántékom a férfi homlokához tapad. Hirtelen elkapom az igazgató kezét, mindkét mancsommal rámarkolok az övére. Meg se kell nyomnom a ravaszt, a meglepettségtől reflexszerűen összerándul, ezzel elsütve a fegyvert. Mindez olyan gyorsan történik, hogy se ő, se én nem foghatjuk már fel.

A létező legkülönösebb dolog történik velem a következő percekben. Kívülről, egészen messziről látom, ahogy az igaztó a földre zuhan, majd mozdulatlan testére csapódik a sajátom is. Igen, az a test, amiben benne kéne lennem jelenleg is.
  
Zöld kis csapatom mindent eldobva megindul a két test felé, Damien ér oda legelőször. Átkarolja testem, hajamba temeti arcát. Amikor Riley mellé ér, Damien vérben úszva néz a fiúra. Összeszorított öklébe harap, amikor halántékomra néz. Nem hiszem, hogy valaha látott volna bármelyikük is ilyen golyó ütötte sebet…

Alice mindvégig mozdulatlanul áll, arcát tenyerébe temetve borul térdre. Zokogni kezd, szegény lány minimum kétszer végignézte az egészet… Amikor végre felsegítik a földről, zokogva kezdi a fejét ütlegelni.

David a halott igazgató testéhez guggol, apró kis verejtékcseppek jelennek meg az arcán, amikor meglátja a halott kézben rekedt indítót. Lefejti a merev ujjakat a kütyüről, majd az épület felé néz. Ahogy rámarkol a műanyagra, szét is hullik darabjaira. Kamu volt az egész. Azt azért elismerem, hogy egész jó próbálkozás volt ez, persze csak azt felejtette el, hogy kinek a fejéhez szorítja a fegyvert. Ha valóban annyira ismert volna, mint ahogy állította, tudnia kellett, hogy halványka esélye sincs innen élve távozni.

Felettébb furcsa érzés a testem felett állni. Azt már megszoktam, hogy ebben a munkában mindig kócos a hajam, koszos a ruhám, de arra nem számítottam, hogy a saját agyvelőmet kelljen látnom a placcon szétterülve. Egészen apró lyukat hagyott csak a golyó, de azért nem mondanám szép látványnak így sem. Rendkívül kellemetlen benyomást keltenek nyitott szemeim. Ujjaim megégtek, ahogy a fegyver csövét szorítottam az elsütés pillanatában, nem mintha éreztem volna ebből bármit is akkor.

Szegény, szegény főnök, ha ezt meglátja… bárcsak ne rohanna azonnal a helyszínre. Bárcsak máshogy alakult volna, csak egy kicsit. Talán, ha megkockáztatom még az épületben, hogy kitekerem a kezét, ki tudja.

Nem baj, sokkal jobban bánnám, ha másnak esett volna baja.

Érdekes, még a halált sem éreztem… annyi, de annyi éven át foglalkoztatott, hogy legalább ezt fogom-e érezni. Mindig is érdekelt, hogy az utolsó szívverésem rúg-e majd egyet mellkasomon… de nem. Kiderült, hogy pont úgy haltam meg, ahogy éltem is… érzékeléstől mentesen, de azt azért határozottan állíthatom, hogy ez nem egyenlő az érzelemmentessel… Mert megtanultam érezni a lelkemmel, a szívemmel, hiába nem ment a testemmel.
 Utolsó pillanataimban pedig csak azokra tudtam gondolni, akiket annyira megszerettem. Alkalmam nyílt mindegyikük arcát belevésni az emlékeimbe még az utolsó perceimben.

Ha magammal nem is, de másokkal legalább tettem valami jót életemben.

Ég Veletek

Darelne