Kínzóink úgy döntöttek, hogy elérték a maximális szintet minden egyes alanynál, így hát az eddigi módit felváltja egy egészen más világ. Rendes ételt kapunk, méghozzá hatszor. Napi három órán át edzünk, profi kommandós kiképzőkkel. A sebek ellátásra kerülnek, sőt még a párnahuzatomat is kicserélték, ugyanis vérben ázott. Jobb napokon olyan, mintha csak egy nyári táborban lennék.
Ők azt mondják, már nem vagyok Darlene West, csak MDM028. Ennyit jelent ezeknek a mocskoknak egy ember, egy személyiség. Volt és nincs.
Csakhogy elkövették azt a hibát, hogy feltápláltak. Sajnos újra erős vagyok, újra tudok járni… de haragom napról napra csak nő. Ez pedig csakis egyet jelenthet: kicsinálom őket! Minket nem lehet csak úgy kitörölni és átprogramozni, illetve lehet, de ennek meglesz a böjtje!

Damien felé kacsintok, aki éppen kötélmászáson ügyködik, majd másik cellaszomszédom után kutatok. Meg is találom a göndör hajú lányt, az egyik képzővel flörtöl.
Nagyjából öt hónapja vagyok itt, ennek minimum felét elég szar állapotban töltöttem, azonban most, hogy erőm teljében vagyok, elkezdtem kialakítani egy titkos csapatot, a titkos hadsereg szívében. Összegyűjtöttem a szabadulni vágyókat, kidolgoztuk a szökés minden egyes részét. A kiképzők azt hiszik, hogy irányítanak minket, hogy az agymosás és a sok kínzás meghozta az eredményét. Sajnos sokunknál így is lett, de szerencsére akad pár ember, akik immunisak voltak bármiféle agyi behatásra. Így hát mi összefogtunk, és bizony kitörünk… hál istennek nem lesz nehéz dolgunk ennyi szupi képességgel felruházva!

Damien hirtelen összecsuklik, hangos puffanással nyal padlót, eközben Rick, aki elektromos kisülést képes okozni a legmodernebb technikával felszerelt rendszerekben is, odasétál a belépőkártyás, ujjnyom leolvasós kapuhoz, mely segítségével ki és be lehet jutni az edzőterembe. Megérinti, majd mosolyt dob felém. Isten tudja mi mindenre képes még hatni ez a fiú… A rossz bőrben lévő, igen halottnak tűnő egyed felé indul az őrök többsége, én máris mögöttük termek, ránézek kis segítőmre, Alice készségesen elmondja, hogy a bal oldali fog támadni elsőnek, méghozzá fegyvert rántva. Ezt meg is akadályozom, kikapom mancsából a stukit, mellkason rúgom, majd gyomron lövöm a jobb oldalit. Közben hátulról kapok egy váratlannak nem mondható golyót, de hát kit érdekel, nem ér csontot, úgy fut át rajtam, mint máson az ebéd. Damien feltápászkodik, megrázza magát, majd nekiugrik a maradék gárdának. Rick kisüti párnak az agyát, én pedig közben nyomókötést kapok. Mákunkra az egész épületet taccsra vágjuk, sehol nem működnek a központi záras ajtók, így viszonylag szabadon járkálunk a kijárat felé. Másik szerencsénk, hogy az Őrzővédő Kft csak megcsappant számban áll ellen nekünk, hiszen úgy gondolták, hogy egy adag agymosottat nem igazán kell már csekkolni.

Kifele menet még elintézünk hat-hét őrt, majd átrohanunk az udvaron. Alice nagyjából pontosan megmondja, hogy a magaslesen éppen hova és honnan lő az őr, némi hibaponttal, ugyanis nem mindig és nem pontosan látja a jövőt, inkább csak annak egy lehetőségét. Újabb két golyót fogok fel a többiek elől, ennek hatására Damien kicsit megtámogat oldalról, hogy irányban maradjak. Elfutunk a hatástalanított áramos kerítéshez, mászni kezdünk. A feléig még gond nélkül elérek, aztán sajnos elér a szédülés a vérveszteség miatt. Damien és Rick szerencsére ismét kisegítenek, már földet is érek a túlparton. Az egyik üresen álló terepjáróba futunk, Rick kézrátétellel kinyitja és beindítja a járgányt, Damien a kormány mögé pattan, miután engem a hátsó ülésre hajítanak.

-- Nem fognak utolérni – suttogja Alice, miközben kezemet szorongatja. – Látom!

---

Azt hiszem, még életemben nem örültem ennyire főnököm látványának. A férfi fáradt mosollyal lép kórházi ágyam mellé, majd vállamra fekteti széles tenyerét. Ad egy puszit, majd sóhajt. 
Inkább nem is szólalok meg, látványom úgyis magáért beszél. Tetőtől talpig bekötve, ilyen-olyan koktélokkal bombázzák vénáimat. A férfi számára ez egy teljesen megszokott, rendszeres látvány. 
Most mégis más valami… most nem csak a testem lett meggyötörve, hanem a lelkem is. Ezért nem is gyógyulok úgy… és nem a testi sebekre gondolok elsősorban. Az a fránya büszkeség…

-- Mi az ördög történt veled?! - fakad ki. - Nem hittem, hogy még valaha élve látunk… tudod milyen régóta eltűntél? 

-- Nem önszántamból voltam ott, elhiheted. 

-- A csapat nagyon aggódik érted… alig tudtam megfékezni őket! 

-- De sikerült, úgyhogy nem tanítottam ki elég jól őket! - mondom huncut mosollyal. - Őket elengedték, ugye? 

-- Igen, csak Nathan…

-- Tudom, végignéztem. 

-- Sajnálom, Darly, tudtam, hogy megvisel majd. - sóhajt ismét. - Most pedig… Elmondanád mi történt? 

-- Nem fogsz hinni a fülednek, főnök!

Hirtelen azt se tudom, hol kezdjem el. Annyi, de annyi minden történt azon a pokoli helyen, de mégsem könnyű elkapni azt a pontot, amitől kezdve érthetővé válik. Elmesélem neki, hogy ez a bizonyos Monroe és Morrison kutatóállomás micsoda alvilági, világuralomra törő terveket dédelget, és hogy ehhez mégis milyen eszközökkel állna neki. Elmesélem neki a szuperkatonákat, a megannyi kínzást, amit mindegyikünk átélt. Elmondom, hogy mennyien meghaltak, ugyanis nagyon sokan belehaltak a kísérletekbe, volt, aki fel is adta és önként vetett véget az életének… de inkább az első verzió volt a jellemző. Nem tagadom, volt, amikor arra gondoltam, hogy ennél a halál is jobb lenne, de tudtam, éreztem a zsigereimben, hogy kijutok és bizony ki kellett hoznom a többieket, miattuk kellett erősnek lennem.

A férfi lenéz a karjaimra. Ha nem ismerném, azt mondanám, hogy rögvest elsírja magát a látványtól.

-- Ezt mind ők csinálták?

Féloldalasan pillantok felé, sajnos tudom, miért kérdi pont így, pont ezt. Az a bizonyos incidens a késsel és az ereimmel… de ez most más… ennyi idősen, túl a harmincon már nem vezérelnek ilyen ostoba dolgok… nem szeretném tesztelni magam, főleg nem ez az élmény után.

-- Szóval felerősödött a… képességed?

-- Igen, sokkal többet bírok el, mint régen. Menekülés közben három golyót kaptam, az egyik belefúródott a gerincoszlopomba, mégis tudtam járni, nem bénultam le. Valamint a regenerálódásra is kihatott, nagyon gyorsan tudok gyógyulni.

-- Mesélj a többiek képességeiről… egyáltalán milyen emberek? Mennyire ismered őket, bízhatunk bennük?

-- Tökéletesen megbízok bennük, főnök. Annyi szenvedésen mentek át ott bent, hogy én nem is értem, hogyan maradtak meg embernek!

-- Csoda, hogy nem őrültetek bele, Darly.

-- Főnök, szeretném, ha jó helyre kerülnének! Segítségre van szükségük! Nincs senkijük… nem tudják, merre induljanak el és hogyan is éljenek normális életet!

-- Segítünk nekik, de ehhez meg kell ismernem őket. Remélem megérted!

-- Megértem, de szeretném, ha mindenki tudná, hogy ők az áldozatok… akármilyenek is, akármiket is tudnak, ők csak áldozatok.

-- Rendben. Akiben te bízol, abban én is. Most pedig mesélj róluk!  

-- Alice tizenhét éves, de sokkal érettebb a koránál – kezdek neki a mesének. A férfi előveszi kis jegyzetfüzetét. – Az ő képessége az, hogy lát néhány képet, villanást a jövőből, nem túl hosszútávon és nem is mindig egyértelmű, de általában azért egész jól eltalálja. Tudta előre, hogy aznap ki lesz az őr, merre fog menni, tudta, ha valaki meghal. Tudta, hogy sikerül megszöknünk, tudta, hogy honnan fognak lőni, így én célirányosan felfoghattam a golyókat. Akkor ott van még Rick, ő az elektromossággal tud trükközni, kisüti az egész rendszer egy érintéssel, elnyeli a teste a feszültséget és képes másba átvezetni, ezáltal megölni, de ahhoz közel kell lennie és nagynak kell lennie a töltetnek.

-- És az a sötét, borzas hajú? – kérdi gyanakodva.

-- Ő Damien – mondom lesütött szemmel. – Bármilyen helyzetben képes megállítani a szívét, pár percig simán halottnak tudja tettetni magát, utána gond nélkül éldegél tovább.

-- Hányan voltatok?

-- Nem tudom pontosan, sajnos az utóbbi időben nagyon sokan odavesztek a laborban. A szökés tervezésekor még dupla ennyi emberrel kezdtem… aztán…

-- Kint vagytok, ez a lényeg.

-- Főnök… vissza kell mennünk a többiekért is! Nem maradhatnak ott, a földdel egyenlővé akarom tenni azt az egész helyet!

-- Nem szeretném, ha…

-- Ők nem létezhetnek! Mi négyen visszamegyünk, már megbeszéltük. Rendesen felfegyverkezve, de ha kell, én egymagam kinyírom egytől egyig az összest!

-- A csapatod és te visszamehettek, ha engedélyt kapunk hivatalosan is. A három új barátod nem rendőr, hivatalosan nem vehetnek részt akciókban.

-- Kár lenne kihagyni őket ilyen képességekkel…

-- Ez nem rajtam múlik, Darlene! Vannak szabályok…

-- És ezek a szabályok szemet hunynak egy ilyen létesítmény felett? Várjak parancsra, míg ők halálra kínoznak óránként egy szerencsétlent? Nem tudsz megállítani, te is tudod! Vagy veled, a segítségeddel vagy pedig abszolút nélküled, de visszamegyek oda és porig rombolom! Ha nem akarsz benne lenni, elfogadom, akkor soha többé nem látjuk egymást. Kifele menet elveheted a jelvényem, ott van a széken!

-- Nyugodj le!

-- Te ezt nem érted… nem voltál ott, nem mentél keresztül ezeken!

-- Pontosan látom, hogy miket tettek veled, tudom!

-- Nem, fogalmad sincs róla! Elképzelni se tudod mi lett a lelkemmel, és tudod mit… jobb, ha nem tudod meg soha!

A férfi hátam alá nyúl mindkét kezével, majd mellkasához emel. Magához szorít, én pedig belenyomom nyakába könnyes arcomat. Azt ismételgeti, hogy minden rendben lesz.

---

Mikor végre sikerül bebizonyítanom az orvosnak, hogy csodával határos módon és sebességgel felgyógyultam, végre elhagyhatom a ronda kórházat.

Az illetékes személyek úgy ítéltek, hogy három menekült társam számára az lenne a legideálisabb, ha átmenetileg beköltözhetnének a rendőrség „védelmi vonalán” elhelyezkedő egyik lakásba. Ráadásul, különleges VIP kártyámnak köszönhetően, én is velük maradhatok, ha úgy tartja kedvem.
Jól őrzött, szép és modern lakás, teljesen ideális néhány kóborló léleknek.

Az ajtó felé nyújtom kezem, de még mielőtt kopognék, kinyílik. Alice átölel, nagyot sóhajtva bújik hozzám. Nyomok egy puszit homlokára, majd megvárom, míg visszamegy szobájába.
Damien egy egész csinos kis kandalló előtt ácsorog, szokás szerint talpig feketében. Egy pohár vörösbort tartogat.

Először csókját, aztán borát kóstolom meg.

-- Hogy tetszik itt? –kérdem.

-- Egy újabb börtön. – mondja, majd ujját végigfuttatja arcélemen, később lelöki vállamról a ruhám pántját.

-- Ideiglenes.

-- Addig pont megfelel, míg itt vagy.

-- Együtt kell működnötök a főnökeimmel, csak amíg nem egyeznek bele a dologba… ha letudjuk, mindenki oda megy, ahova akar.

-- Képes lennél kiszállni a rendőrségből?

-- Hm… erre most még nem tudok válaszolni.

-- Akkor ne beszélgessünk most…

-- Nem is azért jöttem, Damien! – kacsintok felé.