Darlene West

-          - Hát ez zseniális… - morgom magam elé, miközben combom mellé fektetem a fegyverem. – Most meg mi bajod? Téged nem találtak el, nyugi! 

Széttárt karokkal várok valamiféle választ a fiatal kollégától, ő azonban halálsápadtan, remegő kezekkel bámul rám, arcán sebesen futnak a verejtékcseppek. Legyintek egyet felé, majd széttépem a vérrel átitatott felsőmet, nekiállok egy rögtönzött műtétnek. 
Sajnos kicsit mélyebbre ment az a fránya golyó, mint azt először hittem, a mutató és középsőujjam teljes egészében belefér a sebbe, de hála istennek a bordám megakadályozta, hogy a hátamon távozzon kis vendégem. Ujjaim mellett pirosló vér szivárog, a cseppek lefutnak csupasz hasamon. 
Pár perc matatás után sikerül elkapnom, kirántom testemből, ezzel elérve, hogy még erőteljesebbé váljék a vérzés. 

-          - Kiszedtem. – jelzem a kollégának, valamint belemorgom rádiómba is, hátha érdekel valakit. – Nincs elég eszközöm, hogy elállítsam a vérzést, attól tartok, hogy pár percen belül elájulok, ha felállok, még gyorsabban.

-          - Próbáljon meg nem mozogni! – kapom az utasítást.

-         -  Két hordágyat küldjenek, az újonc már elájult.

Eleresztek egy kissé erőtlen mosolyt, majd átadom magamnak a lassan kúszó feketeségnek. Azért van annak előnye, ha az ember születése óta nem érez fájdalmat… 

---

Kortyolok párat teámból, leginkább azért, hátha sikerül elbújnom a bögre mögött. Csakhogy főnököm ennél kicsit ravaszabb, makacsul tartja a szemkontaktust. Közben olyasmikről beszél, hogy miért kell mindig elijesztenem minden új kollégát, miért kell ilyennek lennem, miért nem tudok normális lenni, legalább miért nem próbálok meg normálisnak kinézni az első pár bevetés során. Miattam fog drasztikusan lecsökkeni a friss, újonc kollégák száma az egységnél, minden az én hibám. 

-         -  Különben is, miért kellett kiszedned a golyót ott helyben? Miért nem ültél csak és vártad a mentőt?

-         -  Nehéz megmondani. Tudod, van ez az izém…

-         -  Izé?

-          - Hát tudod, nem szeretem, ha idegen tárgyak vannak bennem sokáig. Jobb kint, mint bent!

-          - Darlene West… - sóhajtja. Utoljára apám mondta ki így a nevem, amikor kiszedte a térdembe állított szögeket. – Szegény fiú halálra rémült.

-          - Nagyon sajnálom, de a tűzharc közben nem igazán volt időm elmeséli neki, hogy ez a nyavalyás betegség miatt nem érzek semmiféle fájdalmat… ezáltal jóformán lövésem sincs, mikor lőnek meg… Ne haragudj, legközelebb ezzel kezdem. 

Megveregetem a meggyötört férfi vállát, bájos mosollyal nézek sötét szemeibe. Persze egy percig sem hibáztathatok senkit, jó magam sem értem egészen, hogy mi és ki vagyok. Az egész életem arról szólt, hogy rájöjjek, miért vagyok olyan, amilyen. Hogy milyen? Valami furcsa betegség miatt soha, de soha nem éreztem semmit, semmilyen fájdalmat, külső behatást. Ebből kifolyólag elég sokszor sérülök meg, hisz miért ne vágnám el a kezem, ha egyszer nem fáj?! 
Sajnos az eddigi éveim során szinte csak fejfájást okoztam szeretteimnek, finoman szólva se voltam jó gyerek, de még csak kezelhető sem. A probléma mindig azzal kezdődött, hogy tesztelni próbáltam magam, az érdekelt, hogy vajon mi az a pont, amikor már érzek valamit… de eddig sajnos nem találtam meg ezt. Sokan mondják, hogy ó, bárcsak ők is ilyenek lennének… a valóság azonban nem ad okot irigységre, ők nem tudják elképzelni milyen nem érezni semmit… nem érzem, ha a hideg megcsapja az arcom, nem érzem, ha a tenyeremet a forró serpenyőbe dugom, nem érzem, ha megütnek… Mintha nem is élnék, mintha nem lennék igazából benne a saját testemben. Ha megvágom magam, én csak azt látom, hogy szétnyílik a bőröm egy csíkban és vér tör fel. 

-          - Tényleg sajnálom, főnök.

-          - Meg kell értened, hogy külső szemlélőként ijesztő dolgokat művelsz…

-          - Szerinted nem tudom? Szerinted nem látom, hogy félnek? Tőlem csak félni tudnak az emberek!

-          - De ha megismernek…

-          - Akkor mi van? Sose fognak megérteni, ezért hát rémisztő maradok örökre. Az emberek így reagálnak arra, amit nem értenek. Tudod mit? Néha én is félek magamtól, tettem már olyan dolgokat, amik… félelmetesek.

-          - Én ismerlek Darly és tudom, hogy jó ember vagy! Azonban komolyabb témáról kell most beszélnünk!

-          - Ah…

-          - Szükségem van egy olyan emberre, aki képes kiképezni az újakat megfelelően. Az utóbbi két évben felére csökkent az ügynökeink száma, nagyon sok embert vesztettünk. Alig van már olyan, aki elegendő tapasztalattal bír… Szeretném, ha elvállalnád a kezdő csoportot és mindenben segítenéd őket! Nagy feladat, nagy felelősség, de tudom, hogy te képes vagy erre!

-          - Nem hiszem, hogy én vagyok a legjobb példa számukra!

-         - Kiváló nyomozó vagy! 

Aggódva ráncolom homlokom, pedig már így is eléggé ráncos vagyok ettől a munkától! Igazán nem hiányzott még egy stresszfaktor az életembe. Még hogy én vezessem őket az útjukon? Hiszen saját magamról is alig-alig tudok gondoskodni, csoda, hogy nem vágtam még le egyik karomat se.

Még mielőtt észbe kapnék, megkapom a kezdő csapat teljes névsorát, illetve minden tagról külön aktát, fotót, háttérelemzést. 

---

A törött bordáimat tartó fűzővel matatva lépek be a mi kis edzőtermünkbe. Még csak pár hónap telt el azóta, hogy végre kaptunk némi állami pénzt a felújításra, ennek hála pedig már nem egy koszos, penészes kis alagsorban kell kiképeznünk a jövő nyomozóit, hanem egy ultramodern, penészes alagsorban. Mindenesetre bizalomgerjesztőbb kinézettel szolgál a hozzá nem értő szemeknek.

Hatalmas sóhajjal nézek végig leendő csapatom tagjain. Sokféle színű, némely esetben egészen tarka és furcsa mintákat alkotó melegítőkben ugrálnak egymás körül, mindegyik szájában fogvédő virít. Az átlag életkor nagyjából 18 lehet, ez talán magyarázatot ad arra, hogy miért ugrabugrálnak egyhelyben, miközben fejük fölött kötelet lendítenek át… 

-        -  Sorakozó! – kiáltom el magam, azonban kicsit szakaszosan jön ki a hangom, így két törött bordával. Még szerencse, hogy legalább ettől észreveszem, hogy bajom van. – Maguk meg mit csinálnak?

-         - Edzünk. – hebegik. – Ahogy a parancsnok mondta!

-        -  A parancsnok utasította magukat az ugrálókötélezésre?

-         - Nem, asszonyom. A sarokban találtuk. 

Ismét végignézek a bandán. Komolyan mondom, szemet gyönyörködtetőek. Minimum a 70%-nak zselézett haja és éjszakai fogszabályzó által kordában tartott fogsora van, izomzatuk nem hogy nem elegendő, még csak ki sem fejlődött. Tartásuk nagyjából pocsék, azt se tudják mi az a vállszélesség. 

-        -  Miért van a szájukban fogvédő, ha nem harcolnak?

-       -   A sérülések elkerülése végett! – mondja az egyik szőke. – Asszonyom!

-        -  Aha… nagyot lehet esni, ha beakad a lábuk a kötélbe!   - - Megtörtént már a bemelegítés?

-       -   Igen!

-        -  Nem. 

Kérdőn nézek mindkét válaszolóra, de mivel alapvetően jóhiszemű ember vagyok, ezért elhiszem, hogy nem melegítettek be. 
Egészen sokat, nagyjából tíz percet gondolkodtam azon, hogy vajon milyen edzést kéne tartanom ezeknek a zöldségeknek, de mivel nem vagyok képzett személyi edző, kicsit bele is fáradtam a nagy tervezésbe. Arra gondoltam, hogy azzal a technikával képzem őket, amivel anno engem igazán meg lehetett fegyelmezni. Libasorba parancsolom őket, majd engedelmesen követni is kezdenek a lőtér felé. Nálunk a lőtér egy fedett kis rész, egyszerre 15 embert képes befogadni, álló és mozgó célpontra is ideális itt vadászni, az összes rendőrség által használt fegyvertípussal szabad gyakorlatozni. 
Magamhoz veszem a leginkább használt típust, hiszen úgyis ez fog a derekukon lógni egy nap. Érdemes, ha jól megbarátkoznak vele. Szétszedem, majd összerakom előttük a fegyvert, miközben elmagyarázom a működést nagyvonalakban. Bemutatóként lövök egyet a fegyverrel, sajnos a törések miatti rossz légzéstechnikám miatt nem sikerül a kör közepébe találom, enyhén jobbra fúródott a golyóm. Halk, de jól kivehető rötyögés üti fel fejét köztük, minek hatására felhúzom pólómat, szétkapcsolom a fűzőt, s eléjük tárom törött testem látványát. Hatalmas, döbbent szemekkel nézik a színes bevérzéseket és a kicsit sem vonzó duzzanatot, nagyokat nyelnek. 

-         - Mivel én sérült vagyok, jogom van rosszul célozni… maguk viszont egészségesnek tűnnek, így hát nem nézem el a hibákat! – mondom szigorúan. – Örüljenek, legalább láttak női testet az újságpapíron túl is! 

Édes kis diákjaim ezek után angyali engedelmességgel követnek minden egyes szót, pont úgy állnak be és akkor, amikor azt én akarom. Egyszerre két embert hagyok az állványra lépni, elég egyszerre ennyi újoncra figyelni. Mindkettőt beállítom a helyes tartás szerint, majd megmutatom a légzést is. Mikor kifúják a maradék kis levegőjük, meghúzzák a ravaszt, az egyik srác eltalálja a fehér papír sarkát, a másik azonban nem talál célba. 

-       -   Az élet bizonyos területein jó, ha nem találunk célba… - szónokolok. – Azonban ha lőni kell, minden egyes kis részlet számít a pontos célzásban. Ahogy láttátok is, nem mindegy, hogy hogyan állnak a lábak, a medence, hogy hogyan oszlik el a súlypont, az sem mindegy, hogy a karokat milyen magasan és milyen szögben tartjuk. Kiegyensúlyozott, lassú légzés kell, belégzésnél ráállunk a célpontra, majd lassú kilégzéssel kifújjuk, és amikor már úgy érezzük, hogy semmi levegő nincs a tüdőnkben, akkor húzzuk meg a ravaszt! Önök úgy döntöttek, hogy rendőrök, nyomozók lesznek… számtalanszor fognak olyan esettel találkozni, amikor vagy a saját, vagy a társuk védelmében lőniük kell! Minden a gyorsaságon múlik és ha az a lövés nem talál célba, akkor bizony könnyen tragédia lesz a vége! 

Mind az összes zöldséget szépen meglövetem, aztán elrakom a fegyvereket biztonságos helyre. Elküldöm őket némi futásra, majd nyújtásra. 

Közben azon gondolkozom, hogy mégis miért én vagyok itt, miért én csinálom ezt. Persze valószínűleg ez is a betegségem miatt van, évről évre azon van a testület, hogy a háttérbe rakjanak, ahol annyira nem vagyok feltűnő, talán így kevésbé ütközik ki a problémám. Csakhogy mindig rá kell jönniük, hogy nem rejthetnek el, én és a baj megkeressük egymást, ezenkívül pedig pokoli jó vagyok a munkámban, nem tudnak hanyagolni ilyen satnya felhozatal mellett. 

Ez a pár srác is… szívem szerint talán nem is lennék velük kemény, de tudom, hogy itt mindenki szekálni fogja őket, mindenki semmibe fogja őket nézni, míg nem bizonyítanak. Egy kedves szót nem fognak kapni hosszú éveken át, néhány szerencsésnek talán hamar megadatik egy olyan ügy, amiben bizonyíthat, ezáltal talán kiérdemel némi tiszteletet, de lássuk be, ez nem sokszor fordul elő. 
Hosszú éveket kellett küzdenem, míg emberszámba vettek egyáltalán, hiszen egy nő nem lehet olyan jó zsaru, mint egy férfi, akármennyire is bánik jól a fegyverével és az is lényegtelen, ha még bátor is. Mint tudjuk én nem csak nő vagyok, hanem UFÓ is, dupla hátrány… 

-        -   Irány a zuhanyzó! – kiáltok fel. – Holnap reggel ugyanitt találkozunk és nem szeretnék több hajzselét látni!

Minden küzdelmem ellenére nem bírom megállni a vigyorgást miközben ezt a sok izzadt, bánatos, lihegő, kutyaképű fiút nézem elvonulni, pont olyan libasorban, ahogy két órája parancsoltam nekik. 

---