Hetedik fejezet

Matteo az ablaknál állt, elrévedve nézte a lagúnák sötét vizén remegő csillagfényt. Bűnösnek lenni abban, ami meg sem történt… soha ki nem mondott esküszót megszegni?

Azonban akármilyen mélyre is merült gondolataiba, éles ösztöneivel megérezte, hogy már nincs egyedül a szobában.

- Köszönöm, hogy nem mondtad el a lányomnak – szólalt meg csendesen s lassan ifjú barátja felé fordult – Mert jól sejtem, ugye? Olivia… Olivia ki akart engem adni Trinellónak.

Hatodik rész

A nyugovásra készülő várra hulló csend elviselhetetlen volt. Míg beszűrődtek hozzá a mindennapi zajok, legalább időnként kapott pár pillanatnyi feloldozást, amíg kiszabadulhatott a félelem és a bűntudat szorításából. Mostanra azonban némaság honolt a folyosókon, csak saját csizmáinak idegtépően ismétlődő dobbanását visszhangozzák szűk szállása csupasz falai.

Már felhagyott a számlálással; már nem érdekelte, hányszor kerülte körbe a szobát.

Ötödik rész

- Híres festő vagy – méregette Trinello összehúzott szemmel Silviót – Miért épp engem kívánsz szolgálni?

- Nem az örökkévalóságig. Csak, amíg az írnoka keze beforr.

- Puszta szívjóságból netán?

A maró gúnytól a hideg lassan, de biztosan kezdett felfelé kúszni Silvio gerincén. Vándorlásai hajnalán, amikor még nem ismerték a nevét, pár hétig egy mutatványostársulattal járta Itáliát; köztük volt egy különösen tehetséges kötéltáncos.

Negyedik rész

Össze-, majd szertefutó vonalak, kacskaringózva fonják körbe egymást, csak, hogy azután széttérjenek ismét… ismétlődve végtelenül, mintha együtt túl fojtogató… egymás nélkül pedig túl fájdalmas volna. Silvio mozdulatlanul állt az asztalra támaszkodva és tekintetével kísérte a tenyere alól szertefutó finom erezetet. Csak nem gondolni semmire… csak hallgatni a lélegzete ritmusát. Csak felolvadni a csendben.

A tavernából jött. Matteót és Flaviát épségben hazahozta a palzzóba, és bár Perlsci még mindig nem tért haza, ő mégis elérte, hogy adjanak nekik helyet a konyhán a tűz mellett s vacsorát.

Harmadik rész

- Matteo…? Matteo, hogy vagy?

A halk kérdés tompa visszhangot vert a homályos tömlöcben, a rongycsomóként összekuporodott fogoly azonban nem felelt. A festő letérdelt mellé, mit sem törődve azzal, látja-e valaki, s megszorította a vállát.

- Matteo, én vagyok.

A csempész összerezzent és végre ránézett; hunyorogva a haloványan beszűrődő holdfényben.

- Hogy’ kerülsz ide?

- A lányod hozott. Miért… hogy’ voltál képes őt eltitkolni előlem?

Második rész

- Apám mindig az évnek egyazon szakaszában érkezik Velencébe és én ilyenkor minden áldott nap kimegyek az öbölbe és ott várom. Ma is ott voltam… már akkor, amikor megérkeztek. Láttam, ahogy partra tette a messerét, csak akkor nem mertem odamenni… aztán, amikor tréfálkoztak a flaska felett, akkor már sejtettem, hogy a messere Silvio, apám sokat beszélt messeréről… de végül mégsem fedtem fel magam, csak, miután apám egyedül maradt a legénységével.

Első fejezet

- Kotródj le onnan, de rögvest! Más dolgom is akar majd a partraszállásnál, mint téged kihalászgatni a tengerből.

- Tudok magamra vigyázni – kacagott fel a kötélzetbe kapaszkodó vörhenyesszőke, karcsú fiatalember, látványosan semmibe véve a kapitány mérgelődését. Féktelen jókedve felriasztotta a sirályokat… azaz csak riasztotta volna, ugyanis vele ellentétben a madarakba legalább szorult annyi józanság, hogy fedezékbe repüljenek a készülődő vihar elől.