Negyedik rész

Össze-, majd szertefutó vonalak, kacskaringózva fonják körbe egymást, csak, hogy azután széttérjenek ismét… ismétlődve végtelenül, mintha együtt túl fojtogató… egymás nélkül pedig túl fájdalmas volna. Silvio mozdulatlanul állt az asztalra támaszkodva és tekintetével kísérte a tenyere alól szertefutó finom erezetet. Csak nem gondolni semmire… csak hallgatni a lélegzete ritmusát. Csak felolvadni a csendben.

A tavernából jött. Matteót és Flaviát épségben hazahozta a palzzóba, és bár Perlsci még mindig nem tért haza, ő mégis elérte, hogy adjanak nekik helyet a konyhán a tűz mellett s vacsorát. Ő maga pedig ismét útra kelt, hogy – kérésüknek engedve – elhozza Oliviát is.

„Nem megyek” – mondta neki a fogadósnő a tavernában. Az üres ivóteremben az asszony könyékig feltűrt ruhaujjal, hevesen dörgölte az asztallapot, igyekezvén legalább a nap szennyének nagyját eltávolítani róla. Először fel se nézett a munkájából, úgy felelgetett a festőnek.

- Eredjen vissza, ahonnan jött. Azokhoz, akik küldték. És mondja meg Matteónak, hogy felejtsen el… hiszen megy az neki. Kiválóan ment már évekkel ezelőtt is.

- Hűtlen volt? – kockáztatta meg Silvio a kérdést, de már azelőtt megbánta, hogy egyáltalán kimondta. Úgy érezte, mintha ezzel elárulná barátját.

- Az hát! – perdült meg az asszony, hogy végre szembeforduljon Silvióval – Pedig szép voltam ám én fiatalon, ha most már nem is hinné rólam messire, észvesztően szép; még a nagyurak közül is sok térden állva kínált fel drágaságokat, hogy a szoknyám alá jusson… de én bolond, nekem Matteo kellett!

- Ki volt a másik nő?

„Bocsáss meg” – gondolta a festő – „Bocsáss meg, barátom. De nagyon szeretném tudni, hogy miképpen is történt az a „te genovai viharod”, ahogy mindig emlegeted az én tragédiám nyomán a sajátodat.”

Az asszony felkacagott, de nevetése sokkal inkább emlékeztetett a vércse vijjogására, mint őszinte derűre.

- Nem nő volt. Mondom, hogy vadítóan szép voltam, nem létezett olyan nő, akit ne tudtam volna könnyedén elfeledtetni bárkivel… de sajnos nem nő volt a vetélytársam. Matteo nagy szerelme a tenger volt mindig is, az is maradt, és ahhoz is tért vissza. A tenger meg az ő átokverte csempészélete! Engem meg itthagyott Flaviával. Hogy aztán évente egyszer visszatérjen, amikor nekem ad valami pénzt segítségkeppen ahelyett, hogy mellettem volna, Flaviát meg úgy elbűvöli, hogy az a bolond gyerek a mai napig istenként rajong érte! Mondja, messire, mi az a szikra, amitől valakit nem lehet elfeledni semmi áron? … Ne… inkább ne feleljen. Nem akarom tudni, én miért nem érdemlem meg úgy Flavia szeretetét, mint ő.

Silvio ugyan némileg viszolygott az asszonyból áradó keserűségtől, ugyanakkor megértette a fájdalmát is. Vigasztalóan a nő kezére fektette a tenyerét.

- Igen, Flavia rajong Matteóért… ezt mindketten tudjuk. De téged is nagyon szeret. Ő mindenképpen… és a maga módján Matteo is, hidd el. Ezért vagyok itt. Mindketten azt akarják, hogy velük légy. Biztonságban.

- Nem megyek – rázta meg fejét Olivia – Én már nem megyek el innen. Volt épp elég veszély, míg egyedül voltam a kislányommal… és túléltem. Ne… ne szóljon semmit, messire. Nem a dac beszél belőlem. De itt most nekem jobb lesz, higgye el. Megleszek. Jól megleszek. Jól érettem, messire és ők most egy fedél alatt vannak?

- Igen. Perlsci kegyes úr, bizonyára ő is áldását adja rá, hogy ott maradjanak… maradjatok. Kérlek, gyere velem! Legalább Flavia kedvéért.

Az asszony arcán fájdalmas fintor rándult végig s váratlanul megszorította a festő kezét.

- Könyörgöm, messire, vigyázzon a lányomra! Féktelen, meggondolatlan, különösen, ha az apja közelében van… könyörgöm, esdeklem, ne engedje, hogy baja essék! Én tudom, hogy a magamfajta imája nem sokat ér, de minden áldott nap könyörögni fogok az Istenhez, hogy miden jóval halmozza el a messirét mind a két kezével, ha vigyáz Flaviára…

- Vigyázni fogok rá – hajtott fejet megilletődötten a festő – Már csak azért is, mert ő is olyan lélek, akit nem lehet elfeledni. És ha mindezért még meg is emlékszel rólam az imáidban, azért nagyon hálás leszek. Mert nekem egyszer régen egy bölcs ember azt tanította, hogy mindannyiunk fohásza egyenlő az Úr előtt… a magamfajtának pedig ugyancsak szüksége van rá. Olivia, igazán, miért nem jössz velem? Flavia nagyon szomorú lesz.

A nő mosolyában most először nem volt él és Silvio már látta, miért lehetett egykor olyan vonzó ez az asszony. Tébolyítóan szép lányként… és talán fiatal anyaként még inkább.

- Áldott gyerek… tudom. De ahogy ők ott vannak biztonságban, úgy én itt. Értse meg, én akkor kerülnék bajba, ha hirtelen eltűnnék innen. Nem megyek el – ismételte konokul, s vonásai ismét bezárultak, ahogy visszafordult az asztallap felé – Nem mehetek; nem tudok és nem is akarok. Nekem… nekem most itt a jó. Mondd meg Flaviának… mondd meg, hogy szeretem. Meg azt is, hogy jól vagyok. Ne aggódjon. És most menjen innen, messire; ez az én fogadóm, ez tisztes hely. Nem afféle lebuj a csatornapatkányoknak. De ha meg akarom tartani a gazdag és előkelő vendégeimet, akkor továbbra is tiszta, rendes házra van szükségem és akkor be kell fejeznem ezt itt – tért vissza az asztallap dörgöléséhez – És egész álló nap talpon voltam és szeretnék még majd aludni is valamicskét, mielőtt kezdetét venné az új nap.

Így hát a festő dolgavégezetlenül tért vissza a Perlsci-palazzóba. Nem vitte rá a lélek, hogy rögvest közölje a rossz hírt Matteóékkal, így felment a toronyszobájába – és forrón fohászkodott, hogy legyen legalább pár perc nyugovása, mielőtt a hazatérő Perlsci vagy akárki más megzavarja.

Rosszkedvűen hámozta le magáról a zekét s úgy hajította le a szék karfájára, mintha a Tanács jelvénye valamiféle métely lenne rajta…. majd ő maga is elnyúlt a karszékben. Próbált kicsit megpihenni, remélve, talán megkönyörül rajta az Ég és sikerül elaludnia. Lehunyt szemei mögött azonban egyre az elmúlt nap képei váltogatták egymást, mind őrültebb táncban… míg lassan átolvadtak egy másik, sokszázados rege képeivé.

Gondosan kisimított egy pergament s pillanatokkal később már messzi járt. Ahol nem érheti el cselszövés, fegyver… még csak a bűntudat sem. Percek… talán órák telhettek el, ő nem érzékelte az idő múlását.

Míg egyszerre hirtelen léghuzam vágott át a szobán. Silvio, álomképei közül kiszakítva, rosszat sejtve fordult az ajtó felé, kezében még mindig a rajzszenet szorongatva.

- Csakhogy téged is lehet látni végre – mordult fel a belépő Perlsci üdvözlésképpen, tollas barettjét hanyagul a festő ágyára hajítva – Elmesélnéd, mivel töltöd az idődet?

„Kiváló. Ez aztán igazán kiváló” – szitkozódott magában Silvio – „Nyilván máris mindent tud. Épp így kell bemutatkoznom egy mecénásnak, de nem is én lennék…”

Mindenesetre amíg nem volt feltétlenül muszáj, nem volt hajlandó beismerni a történteket. „Csak még egy kis nyugalmat… holnap megvallok mindent. Holnap beszélek vele. Csak ma még ne!”

- Vázlatokat készítek – felelte tőle telhetően ártatlan arckifejezéssel és a signore felé fordította a megkezdett rajzot – Hamarosan hozzálátok magához a festményhez is. Odüsszeusz bolyongásaiból gondoltam egy részletre, talán a szirénekre. Hiszen volt olyan kegyes, hogy szabad kezet adott a témát illetően… akkor hát ez megfelelne a signorénak?

- Kitűnő ötlet, mindig is rajongtam Homéroszért. Egyébként ha már a bolyongásoknál tartunk – lépett közelebb –, megmagyaráznád, hogy miért nem a festményemmel törődtél eddig is? – kezdett ingerülten dobolni ujjaival az asztallapon – Miért kószálsz istentudjahol a városban, rögtön az érkezésed után? És főleg: mi a vesztésért hozol a nyakamra két csavargót?

Silvio egy darabig reménykedve vizsgálgatta a földet, hátha kegyeskedik megnyílni alatta, de végül mégis válaszolnia kellett. Akármennyire is ingerültnek tűnt újdonsült pártfogója… amiért mellesleg még csak nem is tudta kárhoztatni.

- Bocsásson meg, signore. Én csak – fohászkodott neki a vallomásnak. Sajnos a kelleténél nagyobb lendülettel, aminek köszönhetően lesodorta a szék karfájára hajított zekét… és az a nyomorult anyag pont úgy terült szét a földön, hogy világosan kivehető volt rajta az X jelkép.

Perlsci úgy meredt rá, mintha a hét főbűn egyikének megtestesülését látná.

- Ez. Itt. Micsoda?

„Uram, fenn az egekben, miért érzed úgy, hogy meg kell cáfolnod, valahányszor úgy vélem: ennél rosszabb már nem lehet?” – nyögött fel magában a festő, s megadóan fejet hajtott Perlsci előtt.

- Meg tudom… magyarázni.

- Azt egy pillanatig sem vonom kétségbe, de csak egyetlen okot mondj, hogy nekem miért kellene meghallhatnom!

- Mert nemcsak a barátaim vannak veszélyben, hanem a signore is.

- Fenyegetsz? – szűkült össze Perlsci szeme.

- Nem – sóhajtott fel nyomorúságosan a festő – Én nem. De Trinello igen.

Megvárta, míg a korábbi századokból örökölt boltívek alatt elhalt Perlsci átkozódása; azután töredelmesen megvallotta mindazt, amit az elmúlt órákban megélt és megtudott.

A signore arca, becsületére legyen mondva, nem mutatott különösebb rémületet. Csupán a keze enyhe remegése árulta el, ahogy telitöltötte az asztalon álló kupát.

Egy hajtásra kiitta, s a kupa pereme mögül fürkészte Silvio vonásait.

- Miért nem rögvest nekem mondtad el?

Még a hangja is hűvös, csaknem szenvtelen volt. Ami igazán nem könnyítette meg a festő dolgát, de most már hiába: az őszinteségen kívül nem sok egyéb választása maradt.

- Mert féltettem a barátomat. Könyörgöm… segítsen rajta. Rajtuk. Hadd maradjanak itt, kérem, ne üldözze el őket! Ígérem, nem fognak gondot okozni és…

- Ha mindenképp az én védelmemre van szükségetek, miért nem hozzám fordultál? - ismételte ridegen.

- Mielőbb ki kellett juttatnom a fogságból Matteót. Rettegtem, hogy mire bárki bármit is tehetne, már…

Nem volt ereje befejezni a mondatot, de a signore így is értette. Talán többet is, mint amennyit a puszta szavak jelentettek.

A kettejük közé hulló csendben fülsértően hatott Perlsci csizmájának tompa dobbanása, ahogy tehetetlen indulatában újra meg újra átszelte a szűk szobát. A festő számára idegtépő volt nézni, de nem merte megszólítani.

- Legyen – torpant meg hirtelen a signore, s összefont karral megállt a festő előtt – Maradhatnak és amíg az én fedelem alatt vannak, nem érheti őket baj. De ára lesz!

Silvio alig pár pillanattal korábban még úgy hitte, ennél hevesebben már nem verhet a szíve. Most azonban már a lélegzet is fájt, mintha minden dobbanással összébb szorulna a mellkasa, minden korty levegő egy újabb küzdelem…

- Elmégy Trinellóhoz. Ott is maradsz és bebizonyítod, akárhogy, engem nem érdekel, miképpen, hogy valóban a megölésemet tervezgeti.

A széndarab, amelyet egészen addig öntudatlanul nyomorgatott, kicsúszott jéggé dermedő ujjai közül s szétroppant a kőpadlón.

- Signore, könyörgöm, én… én nem.

Perlsci eltúlzott meghökkenéssel mérte végig.

- Ugyan miért nem?

„Mert félek!” – üvöltötte volna legszívesebben a signore arcába – „Mert világéletemben gondosan távol tartottam magam minden cselszövéstől, és most is csak azért nem fordítottam hátat a bajnak, mert Matteót ki kellett szabadítanom! De a ti viszályotokhoz nekem semmi közöm!”

Feldúlt vonásai azonban helyette is épp elégé élénken beszéltek… és Perlsci hűvös tekintetébe ha nem is lágyság, de legalább némi megértés költözött.

- Én is, messire Silvio. És pont ezért nem szabadítom rá a Tízek Tanácsa hatalmát. Még nem.

Silvio minden ízében megfeszült.

- Ugyan miért nem? A Tanács tagjaként mindenható!

Keserű mosoly kúszott a signore ajkára.

- Elméletben talán. A gyakorlatban azonban a dózse mintha kezdené megbánni, hogy ehhez a tisztséghez hozzásegített. Meglehet, talán nekem is késő lenne, mire ítélet születik Trinello ügyében. Szerezz nekem olyasmit, ami megkérdőjelezhetetlen… aminek láttán nyomban foglyul ejtik! Vagy felőlem oldd meg akár azt, hogy az a kurafi többé ne árthasson senkinek; rajtad áll.

Silvio most már képtelen volt úrrá lenni a remegésén.

- Én nem vagyok se kém, se bérgyilkos, csak egy festő! Soha még csak közöm sem volt effélékhez!

- Érdekes módon mégis ki tudtad menekíteni azt a csempész barátodat.

- Mert az Ég kegyelméből egy olyan őr keveredett az utamba, aki párját ritkítja gyávaságban és talpnyalásban!

- Akkor imádkozz, hogy az Ég ezúttal is kegyes legyen. És én a becsületemre fogadom – tette hozzá enyhültebb hangon –, hogy cserébe megvédem a barátaidat. Amíg engem nem fenyeget veszély, őket sem.

***

Silvio még a virradatot sem várhatta meg a palazzóban, azonban semmi kedvet nem érzett az éjszaka közepén bezörgetni Trinellóhoz. Főleg terv nélkül nem, márpedig abból egyelőre nem sok jutott eszébe; azonkívül most már kegyetlenül fáradt is volt. „Nem is kellene ágy, még karszék sem, ha békében hagynának egy házfal mellett, valószínűleg állva is menne” – füstölgött magában, míg Olivia fogadója felé tartott.

A tavernánál azonban újabb csalódás érte: az asszony minden bizonnyal komolyan gondolta az alvásra vonatkozó terveit, mert ajtót-ablakot zárva talált. Szitkozódva kezdte fürkészni a gyér csillagfénynél a földet valami kósza kavicsért, amellyel megtisztelheti az ablaktáblákat – bár erősen kétellette, hogy a tompa neszt egyáltalán meghallja-e Olivia.

- Te is innál egy búfelejtőt odabenn, igaz-e?

A váratlan hangra összerezzent; nem számított rá, hogy bárki is van a közelében. Aztán észrevette a falnak támasztott padon elnyúló férfit.

- Felesleges próbálkozás – folytatta amaz, enyhén kásás hangon, s Silvio ráébredt, hogy részeg – Akárhogy dörömböltem, nem hallotta meg. Biztos alszik már… jó neki! Nekem meg ez az egy estém volt, hogy elszabadulhattam abból a tébolydából… és ez is balul sült el. Beérhettem a saját lőrémmel – intett hanyagul a föld felé, ahol valóban ott hevert egy elhajított kulacs –, pedig egész álló nap csak az tartotta bennem a lelket, hogy majd Olivia bora megvigasztal, de hát még ez se jut nekem…

Silvio igazán nem volt olyan hangulatban, hogy sajnálkozni tudjon, de – jobb híján – azért csak leült a pad szabadon maradt szélére.

- Hát ez bizony kellemetlen hír; bementem volna én is szívesen. Már csak azért is, mert nincs szállásom éjjelre. És azt se igen tudom, hogy holnap mihez kezdjek.

- Csak ez a gond? – nevetett fel a másik – Signore Trinello szolgálatában senki se tudja, mit hoz neki a holnap!

A festőnek minden önuralmára szüksége volt, hogy fel ne kiáltson a név hallatán. Igaz, a férfi kétségkívül részeg volt, de nem akarta megkockáztatni, hogy gyanút fogjon.

- Miért, mit vétett neked az urad? – kérdezte tőle telhetően szenvtelenül.

- Csak annyit, hogy a jóisten elfeledett belé szívet teremteni… nem mindegy?

- Csak gondoltam, elüthetnénk az időt, ha már nem ihatunk – vont vállat Silvio – Én is elmondom a magam történetét. Egy távoli nénikémhez jöttem, úgy ígérte, vendégül lát, meg szerez megbízatásokat is… erre megérkezem, és ő sehol. Azt is a harmadik szomszédtól tudtam meg, hogy időközben férjhez ment és el is hagyta a várost… már vagy fél esztendeje. Vagy ritka sokáig tartott, amíg megtalált a levele, vagy valaki a bolondját járatta velem. Pedig oly sokat vártam Velencétől… gondoltam, a signorék örömmel fogadnak egy magamfajta festőt.

- Festő? – ismételte Trinello embere, s erőtlenül megdörgölte a szemét, abban reménykedve, hogy magához tér tőle egy kevéssé – Akkor hát ügyes a kezed?

- Annak mondják. És téged mi bánt?

- Ha tudnál nekem segíteni, akkor semmi – élénkült meg valamelyest a hangja, de felülni már nem volt ereje – Arra az ügyes kezedre volna szükségem.

- Miért? – érdeklődött Silvio rosszat sejtve. „Bár akármit is ajánl, én elfogadom. Bármit, csak odajussak Trinello emberei közé… aztán… majd’ csak lesz valahogyan.”

- Én vagyok Trinello egyik írnoka. Bővebben és pontosabban: a hamisítója. Ebben a minőségben tudtommal az egyetlen, bár ezt cseppet nehéz elhinnem.

A festő legszívesebben meg sem szólalt volna többet, nehogy megriassza. Azért egy tapintatos kis kérdést csak megengedett magának.

- És… ez volna a baj?

- Ez még nem. Hanem ez már igen – morgott az írnok, s felmutatta a jobbját. A tenyerét széles vágás szelte át… nem olyan nagyon mély, de ahhoz elég, hogy jó pár napig ne tudjon vele írni. És még újabb darab időbe beletelik, mire ismét olyan aprólékos munkát tud vele végezni, mint az aláírások kacskaringóinak pontos lemásolása – Mert nekem is pont mostanság kellett egy verekedésbe cseppenni! Trinello kidob, ha megtudja. Hogy minek is kellett kcokáznom, istenem, miért!

Silvióban élesen feljajdult a józanság utolsó keszeg kis maradványa, de még idejében agyonütötte. Mielőtt még meggondolná magát.

- És az vajon segítene a bajodon, ha beállnék a helyedre? Csak, amíg fel nem épülsz; nem venném el a munkád, ne aggódj. Nem szándékozom végleg letenni az ecsetet, de most jól jönne egy kis pénz. Ugyan még sosem próbáltam, de bizonyosan menne.