Hatodik rész

A nyugovásra készülő várra hulló csend elviselhetetlen volt. Míg beszűrődtek hozzá a mindennapi zajok, legalább időnként kapott pár pillanatnyi feloldozást, amíg kiszabadulhatott a félelem és a bűntudat szorításából. Mostanra azonban némaság honolt a folyosókon, csak saját csizmáinak idegtépően ismétlődő dobbanását visszhangozzák szűk szállása csupasz falai.

Már felhagyott a számlálással; már nem érdekelte, hányszor kerülte körbe a szobát. Felőle éppúgy tarthat fél perce is ez a kárhozott bolyongás, mint egy örökkévalóság óta.

Trinello végre felhagyott azzal, hogy újabb próbák elé állítsa hamisítótudományát: aznap délután magához hívatta és elmondta, pontosan mit vár tőle.

Egy levelet kell hamisítania, amely a dózse elleni összeesküvés vádját vonná egy bizonyos tanácsút fejére.

Perlsciére.

Mióta visszatért a szobájába, azóta képtelen volt felhagyni a meddő kerengéssel, pedig, eszmélt rá, ahogy az alkonyodó égre esett a tekintete, már órák óta tarthat űzött útja.

Csak most érezte meg a fáradtságot, ahogy égető, zsibbasztó ujjakkal kúszott végig a lábain. Térde megcsuklott, s erejevesztetten lerogyott a szalmazsákra.

Pár percig mozdulatlanul heverve, akárcsak egy sírszobor, nézte a sarokban árválkodó fáklyaláng széltépte táncát.

„Bár legalább igazán elaléltam volna” – gondolta keserűen – „Bár a gondolataimat is ilyen könnyedén elűzhetném, mint ahogy a lábaim mondták fel a szolgálatot. Teremtő Uram, most mit tegyek? Nem cselekedhetek éppen én Perlsci ellen… de ha nem teszem meg, hogyan maradhatnék itt? Nem találtam semmit, amit a dózse előtt felhozhatnának Trinello ellen… és mea culpa, de nincs bátorságom fegyvert használni ellene.”

Összekuporodott, fohászkodva, bár mihamarabb álomba zuhanna… „nem is, most a rémlátások hiányoznak a legkevésbé, mély, álomtalan alvás, kérlek, Uram, csak erre az egyre vágyom…”

Lehunyt szeme mögött azonban tovább lobogott a fáklyafény, s a lüktető vonalak szövevénye lassanként alakot öltött. Változékony, eleven, szenvedélytől izzó női arcot.

Flaviát megfesteni.

A gondolattól felélénkült. Igen, legkésőbb virradatkor majd szembe kell néznie ezzel az útvesztővel, saját maga alkotta kálváriájával, de addig még jó pár órát lepergetnek a vár homokórái. Értékes órákat, amíg ő végre ismét belefeledkezhet a rajzszén futásába, ebbe a sajátos teremtésbe és elmenekülhet szeretett birodalmába.

Ahová egyik nagyúri viszály sem érhet el soha.

A röpke megváltás ígéretétől hálásan ugrott fel a szalmazsákról; a folyosókon uralkodó huzat ellen vállára terítve hosszú köpenyét. Pergamenje ugyan nem volt, de jóformán számolatlanul állt az írnoki szobákban, körmölt köztük maga is épp eleget. Ha szerencséje van, nyitva feledték az ajtót… de ha nem, gondolt szomorkás mosollyal öreg barátjára, hát tőle annak is megtanulta a módját, hogy miképp jusson be.

Ahogy elért az apró szobához, meglepetten torpant meg. Az ajtórés alól halovány fény szűrődött ki; nyilván Trinello valamelyik írnoka még mindig dolgozik, gondolta enyhe szánalommal. Igaz is… mintha hallotta volna délután, amint a signore utasítja egyik emberét, hogy igyekezzék, mert éktelenül fontos levélre van szüksége… de ahogy ő is belépett, másra fordította a szót.

Túl gyorsan, hogysem hihető lett volna.

Az ajtó megnyikordult, mire ő sebtében a falhoz simult – mióta ebben a palazzóban él, minden neszre ösztönösen fedezékbe húzódik, villant át a fején. Most is így tett, s rejtekéből leskelődött: vajon ki dolgozhatott ilyen késő órán.

Valóban az egyik írnok lépett ki, látta is már párszor, bár a nevére nem emlékezett. Kimerülten támaszkodott a falnak; az ajtó mellett lobogó fáklya fénye kérlelhetetlenül kirajzolta a szeme alatt sötétlő karikákat. Talán a fáradtsága tehetett róla, de nem zárta be maga mögött az ajtót; csak lendített egyet rajta. Amitől azonban, örült meg a festő, nem csukódott be egészen.

Megvárta, míg az írnok léptei elhalnak a köveken, s óvatosan kinyitotta az ajtót. Elégedetten vette észre az asztalra halmozott pergameneket; gondosan kikészített lapok, a legjobb fajtából…

Már-már felragadott volna egyet, hogy ugyanazzal a lendülettel siessen is vissza szobája rejtekébe és végre belefeledkezhessen Flavia arcának megörökítésébe, azonban tekintete megakadt egy ott heverő levélen. Frissen írhatták tele… s ahogy átfutotta a sorokat, a pergamen csaknem kihullt fagyossá dermedő ujjai közül.

Mert a levél semmi kétséget nem hagyott: maga volt a megtestesült árulás.

Trinello egyértelműen felajánlotta szolgálatait a spanyoloknak, ígérvén, hogy bizonyos rang és ellenérték fejében eléri Velence átállását az Itáliát dúló háborúban.

Hogy a minden hivatalos rangot nélkülöző signore ezt pontosan hogyan kívánta elérni, az nem derült ki a levélből… de a hangvétel arra utalt, borzongott bele a felismerésbe a festő, hogy ezek ketten már nem először váltanak üzenetet.

A signore kézjegye világosan felismerhető volt a pergamenen. Már csak a pecsét hiányzott, nyilván azért is indulhatott az írnok, villant a festő eszébe, mert pecsétviaszt sehol sem látott az asztalon.

Egy pillanatra megtorpant.

Egy dolog, hogy a kezében tartja Trinello végzetét, az átkozott százszorosan is megérdemli, még ennél rosszabb véget is megérdemelne… de bizonyára mások is elvesznek majd vele együtt. Azonban Matteo és Flavia élhet. Meg persze maga Perlsci is.

Életek felett dönteni…

De ha egyszer túl súlyos teher igazságot tenni?

Persze, ez a levél nyilvánvaló árulás. És az áruló halált érdemel. Mindenki mással együtt, aki segédkezett neki.

Mégis: ha azok a mások is éppúgy tehetetlenül sodródtak, mint ő maga?

„Hogy miért is nem volt bátorságom még idejében egy tőrt vágnom Trinello hátába… Flavia megtette volna. Talán még maga Matteo is, bár, hiába tagadja, az utóbbi időkben egyre inkább foglalkoztatja a lelkiismeret kérdése.”

Ennél jobb alkalma nem lesz, hogy segítsen barátján. És közben lehetőleg a saját feje is a nyakán maradjon.

Trinello szolgái… az nem az ő gondja.

Mégis. Egyvalamit megtehet.

Kisimított egy darab pergament és sebtében róni kezdte a sorokat. Pár szó csak, azt is alig lehetett elolvasni, úgy remegett a keze, de a lényeget azért meg lehetett érteni.

„Menekülj, Giovanni! Megtudtam valamit és te is veszélyben lehetsz. Halálos veszélyben. Nem adtam rá különösebb okot, mégis kérlek: bízz bennem. Menekülj!”

Egyetlen ember élete; meglehet, akadna más is, aki talán jobban megérdemelni a Trinello-szolgák közül a menekvést. Igaz, hogy a sebesült kezű hamisító emberséges volt hozzá, de hát bizonyára követett el már elég más bűnt és mit számít egyetlen élet…

Az a festő, akinél egykor tanult, rendszeresen dobott némi pénzt az egyik koldus fövegébe. Pedig az öreg olyan iszákos volt, hogy jóformán lehetetlen volt józanon látni… ő gyerekfővel nem értette, miért teszi a mestere. Ő is sajnálta a szerencsétlent, de úgy vélte: neki már úgysincs reménye.

„Éppen azért” – hangzott a felelet – „Én ismertem régen. Jobb életet érdemelt volna. És van az a sötétség, ahonnan nincs többé kiút. Amit már nem lehet megváltoztatni… van, hogy úgy hullsz a mélybe, hogy nincs, ami megtartson.”

„Akkor mi marad?” – kérdezte akkor ő; máig emlékszik, ahogy beleborzongott mestere szavaiba – „Ha semmi segítség nem ér semmit… akkor mi marad?”

Valószínűleg senki a világon nem talált volna hasonlóságot a szelíd festő és a kalandor csempész Matteo között, de ő mégsem látott senki más arcán olyan mély, őszinte szeretetet, mint ami ebből a két emberből sugárzott.

„Az irgalom, fiam. Lehet ez egy újabb kupányi feledés… pár kedves szó… vagy egyszerűen csak annyi, hogy nem ítélkezel.”

Giovanni összetört arca, ahogy az olcsó lőrébe menekült Olivia fogadója előtt. És közben keserűen szidalmazta gazdáját.

Saját elhatározása, hogy akármilyen főbenjáró bűnt kész elkövetni, csak Matteót megmentse.

Igazság… olyan sokféle arcot lehet festeni neki.

De az irgalomnak csak egyet.

Mielőtt még meggondolhatta volna, zekéjébe rejtette az árulást igazoló levelet, a frissen megírt pergament pedig összetekerte, és gyors léptekkel megindult Giovanni szobája felé. A figyelmeztető üzenetet becsúsztatta a hamisító ajtaja alatt, őszintén reménykedve, hogy az elébb találja meg, mint Trinello, majd valósággal végigrohant a folyosókon. Csak közvetlenül a várkapuhoz vezető lépcső tetején lassította le lépteit; más se hiányzik, gondolta, hogy észrevegyék, mennyire ki akarok jutni innen.

- Szép jó estét, Bastian, Léon – köszöntötte tőle telhető derűvel a kaput strázsáló őrszemeket, közben elmorzsolva egy gyors fohászt, amiért emlékezett a nevükre.

- Hát, remélem, a tiéd jobb, mint a miénk. Már a csontjaimból is csepeg a víz ebben az átokverte időben. És te miért nem élvezed a szobád barátságos melegét, messire? Tán csak nem mulatni indulsz?

- Szavamra, jólesne már az is – sóhajtott fel bánatosan a festő – Még a felhőszakadás sem érdekelne. Éktelenül hiányzik a jó társaság, azt el kell ismernem. De amíg nem tudom visszafizetni az adósságaimat – tárta szét a kezét –, nem merek tavernákba járni. Egészen más terveim vannak ma estére.

- Csak nem valami nő? – kacsintott az ifjabbik őrszem. Silvio már kapott volna a lehetőségen, de még idejében meggondolta magát. „Hiszen Trinello is tudja, méghozzá tőlem, hogy most először járok Velencében. Márpedig nekem idő kell… Legalább virradatig… ha van egy kis szerencsém, az írnok aludni tért és másnapra hagyja a pecsét kérdését. Talán…”

- Nem. Ez… más. Egyfajta fogadalom. Évekkel korábban nagy veszedelemből menekültem meg ezen a napon és azóta mindig a templomban virrasztok ezen az éjjelen. Igaz, félek elhagyni a palazzót… de még inkább félek az Ég haragjától, ha megszegem a fogadalmamat.

- Egy ájtatos hamisító – fintorodott el a másik strázsa, de azért keresztet vetett. Túl sok szó esett hirtelen körülötte veszedelmekről meg égi büntetésről, nehogy véletlenül rá találjon hullani valamennyi belőle – No, eredj. De virradat után nem sokkal aztán legyél ismét itt, hallod! A signore napok óta olyan, mint a kifeszített húr… elébb-utóbb elpattan, és amikor megtörténik, nem szeretném, ha bármiért is engem okolhatna.

Soha életében nem volt szüksége még ekkora önfegyelemre; hogy amikor minden porcikája menekvésért sivít, ő változatlanul nyugodt léptekkel bandukoljon tovább; lassan, gondolataiba merülve, ahogyan az egy fogadalmi virrasztásra készülőhöz illik.

Csak, amikor a palazzo sarka eltakarta az őrszemek szeme elől, húzta fejére köpenyének csuklyáját s iramodott meg, azért fohászkodva, hogy mihamarabb találjon egy gondolást, aki elviszi a dózsepalotába. Hogy azután onnan hogyan tovább, abba egyelőre inkább nem mert belegondolni.

Véletlenül sem akart elmerengeni azon, hogy mennyire adnak hitelt egy festő szavának.

Azokat a történeteket pedig a legkevésbé sem akarta felidézni, amelyek az ólomkamrák foglyainak szenvedéseiről mesélnek.

Pár óra és vége lesz, vigasztalta magát. A legnehezebb éjjelre is eljön a virradat.

Így vagy úgy.

Tépelődésébe merülten észre sem vette a házfalakhoz lapulva közeledő, szintén bő köpeny mögé rejtőző alakot; kis híja, hogy fel nem lökte. Amaz rögvest pergő szitkozódásban tört ki, igyekezvén helyreigazítani meglazult álarcát… de a csomó minden ügyeskedése ellenére is kibomlott, felfedve arcát a festő előtt.

- Flavia! – szisszent fel a fiatalember – Te itt? És… az én maszkomban?

- Az Istenért, Silvio! – csattant fel a lány – Tudom, hogy a magadfajta örökké a felhőkben kódorog, de a változatosság kedvéért az orrod elé is kémlelhetnél olykor! Azt hittem, tolvaj vagy tán orgyilkos vagy! Csaknem beléd vágtam a tőrömet!

- Tudod egyáltalán használni?

- Nem lehet olyan nehéz! Van a tompább vége, azt jól meg kell markolni, a másikkal meg szúrni, és kész!

- Szépen kérlek, ezt a nézetedet majd olyankor add elő az apádnak, amikor én is ott leszek – vágott vissza a festő – Régen nevettem már és nagyon jólesne ismét.

- Egyáltalán, hogy’ kerülsz ide? – engedte el a füle mellett Flavia a kritikát – Nem a Trinello-palazzóban kellene lenned?

- Ha már itt tartunk, te mit keresel itt? Ugye Perlsci nem dobott ki titeket?

- Még mindig a pártfogódnál vagyunk, igen. Jobb ember, mint amilyennek elsőre hittem, elismerem.

Egyszerre égető balsejtelem fogta el a festőt. Flavia ugyan az apjáért rajong legjobban a világon… de nyilván őszintén szereti az anyját is. És a lány ugyan kétségtelenül indulatos volt és talán félt is… de gyász, az nem látszott rajta.

„Irgalmas Isten, Perlscinek tudnia kell! Az nem létezik, hogy ne hallott volna róla. Ha Trinello bérencei valóban a tavernában tették ki a szerencsétlen holttestét… Ha volt szíve elhallgatni előlük… magas Ég, most mit mondjak neki? Én… nem … nem tőlem kellene megtudnia.”

- És… Matteo… jól van? – próbált ügyetlenül puhatolózni.

Hiába; az indulat olyan hévvel tört ki ismét a lányból, hogy Silvio önkéntelenül is hátrahőkölt tőle.

- Nincs! Majd’ belepusztul az aggodalomba utánad, de te éled világodat, eszedbe sem jutott hírt küldeni magadról! Kénytelen voltam elszökni, hogy magam keresselek meg.

Ez a határtalan meggondolatlanság egy pillanatra magához térítette a festőt.

- Hogy… hogy mit tettél?

Flavia gunyorosan méregette a fiatalember meghökkent arcát, majd dacosan vállat rántott.

- Végre a kezembe veszem a dolgot.

A félrecsúszott csuklya alól kicsüngő ázott fürtjeivel egyre inkább hasonlított egy dühösen fújtató macskára.

- Az apám úgy aggódik érted, hogy fáj nézni! Ezért jöttem el, hátha tudok valami hírt szerezni rólad.

Silvio szemei előtt kezdett enyhe vörösbe fordulni a világ.

- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy beszöksz a Trinello-palotába? Mindkettőnket megölhettek volna, ha leleplezel!

- Nem mindegy? – seperte hátra a lány az arcába hulló tincseket – Megtaláltalak. Úgyhogy nem derül ki, megtettem volna-e.

- Ugye nem lepődsz meg, hogy örülök, amiért ez a kérdés homályban maradt? És őszintén remélem, ott is marad mindörökre!

- Attól függ – fonta karba a kezét Flavia – Ha úgy hagysz itt, hogy nem kapok választ, akkor ismét a nyomodba eredek. Csak idő kérdése. Nos?

A festő olyan hévvel fújta ki a levegőt, hogy a barettjét díszítő toll beleremegett.

- No jó. Ha elmondom, amit tudnotok kell, azzal megelégszel és hazamégy végre Matteóhoz?

- Az a flancos palazzo nekem ugyan nem otthonom. És majd azzal elégszem meg, ha azt is elmeséled, amit szerinted tilos tudnom.

- Hidd el, jobb, ha nem tudod.

Egyszerre tovaszállt a festő harcias kedve. Hiszen más is van, amiről jobb, ha a lány nem tud… de meg fogja tudni.

„És gyűlölni fog, amiért most nem mondtam el neki” – gondolta keserűen, bár azt nem tudta, ez miért is fáj neki. Nem akarta tudni – „De képtelen vagyok rá.”

- Silvio – enyhült meg a lány is – Silvio, mi a baj?

- Gondolj rám – szorította meg a kezét a festő –, gondolj rám, hogy sikerüljön. Ha úgy lesz… akkor soha többé senkinek sem fog már Trinello ártani.

- Meg akarod ölni? Hogyan? Nyilván nem nyílt párbajban – mérte végig enyhe lekicsinyléssel a fiatalember vékony és nem is túl magas termetét –, de… orgyilokkal? Tőrrel? Megérdemli, amilyen egy…

- Valamivel, ami a kardnál is élesebb. Egyelőre nem sejt semmit, én is egy darabban vagyok még… elégedj meg most ennyivel, Flavia. És kérlek, ne próbálj ismét megkeresni. Csak bajt hoznál vele mindannyiunk fejére. Eredj Matteóhoz, könyörgöm.

- Még nem.

A lány válasza tompán, de acélkemény elszántsággal kongott.

- Még van egy utam. Én tudom, apám és anyám hogy vannak egymással… de nem érdekel. Megértem azt is, hogy nem hoztad el a tavernából akkor éjjel… emlékszem, hogy akkor miket vágtam a fejedhez és sajnálom. Én aztán igazán ismerem anyámat, tudom jól, milyen az, ha valamit a fejébe vesz… de ha én állok elé, arra hallgatni fog. Már csak azért is, mert közlöm vele, hogy vagy vele maradok, ott, a tavernájában, vagy eljön velem. Egyszerűen nem hagyok neki más választást. És már úgyse tart soká, te magad mondtad, hogy nemsokára vége lesz, hogy segítesz, hogy… Silvio, minden szentekre, mi történt?!

Mert a festő arcából minden szín kifutott, s az ezüstös holdfényben már-már élettelenül fehérnek tűnt.

- Silvio… hol van az anyám?

- Bocsáss meg. Bocsáss meg, de én semmit sem tehettem.

A lány pár pillanatig dermedten állt… majd, ahogy felfogta a festő megtört szavainak jelentését, felsikoltott, s összegörnyedt a hirtelen rászakadt gyásztól. Ha Silvio nem kapja el, végigesett volna az esőverte köveken.

***

- Hogy mertél idejönni? – csattant fel a signore, azt is alig várva meg, hogy a festőt bejelentő szolga kilépjen a teremből – Eszedbe jutott, hogy ha bárki is követ Trinello emberei közül, akkor rövid úton véget ér a küldetésed? Az életeddel együtt, mellesleg. És az az én vesztemet is jelentené! Mégis, miért jöttél?

A keserűség, amely már Flavia összeomlása óta fojtogatta, most egyszerre kirobbant a fiatalemberből, és lendületesen Perlsci elé vágta a gondosan őrizgetett áruló levelet.

- Ezért! Véletlenül találtam meg és egyenesen a dózséhoz akartam vinni, csakhogy útközben találkoztam Flaviával. Akinek tőlem kellett megtudnia, hogy az anyja halott! – valahol mélyen érezte, hogy amit most tesz, az veszélyesebb, mint a Trinello-palazzóban járt örökös kötéltánca, de már képtelen volt fékezni magát. Mintha az elmúlt napok minden rettegése és fájdalma egyszerre szakadt volna rá… és ő épp most roppanna össze a súly alatt.

- Kénytelen voltam hazahozni, mert attól rettegtem, hogy kárt tesz magában, és ha rajtam múlna, most sem hagynám magára! De persze ez a signorét a legkevésbé sem érdekli! Nem hiszem, hogy nem hallott semmit a tavernában talált holttestről, de nem vette a fáradságot, hogy legalább elmondja Matteóéknak!

Perlsci látszólag úgy belemerült az olvasásba, hogy meg sem hallotta a fejére záporozó vádakat. Amint végzett, gondosan visszatekerte a pergament, és kurtán a festő felé biccentett.

- Ragyogó munka. Ez már elegendő ok, hogy annak a féregnek az otthonát felfordítsák… őt pedig az irhájából ki, ha csak egy kis igazság is van a földön. Maradjatok itt mindhárman, pár órán belül visszatérek. Bár ha a terveim szerint halad minden… nem is lesz szükség az én híradásomra, mert Velence zengeni fog a letartóztatás hírétől.

Silvio torkában már elhalt a vádaskodás.

Ha egy ilyen keserű tirádára csak ennyi a felelet, hogy „ragyogó munka volt”… akkor itt már valóban minden más szó felesleges.

Némán nézte, ahogy Perlsci sebtében vállára keríti prémes köpenyét, barettet csap a fejére… bár a signore sem szólt többet, minden mozdulatában a várakozás izgalma lüktetett. És a reményei szerint szerencsés beteljesedésé.

Már a szarvasbőr kesztyűket igazgatta el az ujjain, amikor mégis visszafordult a festő felé.

- Egyébként tévedsz, messire. Amint megtudtam, mi történt, az első utam Matteóhoz vezetett. És sajnálom azt a szerencsétlen asszonyt. Az, hogy a kedves barátod ezek szerint el akarta titkolni a halálhírt a lánya elől – az már igazán nem az én vétkem.