Hetedik fejezet

Matteo az ablaknál állt, elrévedve nézte a lagúnák sötét vizén remegő csillagfényt. Bűnösnek lenni abban, ami meg sem történt… soha ki nem mondott esküszót megszegni?

Azonban akármilyen mélyre is merült gondolataiba, éles ösztöneivel megérezte, hogy már nincs egyedül a szobában.

- Köszönöm, hogy nem mondtad el a lányomnak – szólalt meg csendesen s lassan ifjú barátja felé fordult – Mert jól sejtem, ugye? Olivia… Olivia ki akart engem adni Trinellónak. Perlsci szerint belekeveredhetett a signore cselszövényeibe… és másképp nemigen történhetett.

A festő egy pillanatra lehunyta a szemét. Olyan jó lenne máshol lenni. Valahol, ahol nem kell döntenie és ítélnie olyan kérdésekben, amelyekről semmit sem tud. Legalábbis a legfontosabbat bizonyosan nem tudja: azt, hogy ő maga mit tett volna bármelyikük helyében.

- Nagy… nagyon valószínű, hogy igen – ismerte be kényszeredetten – Amit hallottam, mielőtt… mielőtt meghalt volna, az erre vall. Flaviának csupán azt mondtam, ami bizonyos: hogy az anyja halott s hogy Trinello ölte meg, mert nem vallott. A lányod most összetört, és még az emlékezés is fáj neki, de ne hidd, hogy sose fog több kérdést feltenni. És amikor megteszi… akkor tudnod kell majd, hogy mit felelj.

A csempész szeme alatt fájdalmasan megrándult egy apró izom.

- Nem akarom, hogy meggyűlölje az anyját, Silvio. Az egyszer szent, hogy Oliviának meg nekem bőségesen lesz mondandónk a másvilágon, már ha lesz olyan kegyes az Ég, hogy legalább ott végre együvé kerülünk, de… de Isten tudja, melyik a nagyobb bűn: neki az én életemre törni vagy nekem megkeseríteni hosszú évekre az övét. Sosem lett volna szabad őt szeretnem. Silvio… mindig faggattál, mi az én „genovai viharom”. Hát… a mi kettőnk szerelme. Mindig a tenger volt az én birodalmam, csak ott voltam igazán boldog. És szabad. Azután… már akkor se voltam egészen fiatal, de Olivia mellett úgy lángoltam, mint sihederként az első csókom alkalmával. Csak egy könnyű mulatságnak indult: új város, friss pénz, új taverna, új nő… de Olivia más volt. Továbbra is imádtam a tengert, hiányzott a rejtekutak és az örökös veszedelem izgalma, de őt…

- Őt is szeretted.

- Szerettem – mosolyodott el fanyarul Matteo – És szeretem még most is. Ahogy soha nőt még nem. De ez is kevés volt… egy napon a tenger erősebben hívott, mint Olivia ölelése. És erősebben annál a rajongásnál is, amelyet a kislányom iránt éreztem. Semmit se bántam meg, de ez az egy mégis fáj, hogy nem láthattam felnőni a lányomat. De mit tehettem volna? Szólított a tenger és nem vihettem magammal egy másfél éves gyereket a viharvert csempészbárkámra. Bár… talán mégis úgy lett volna jobb mindannyiunknak. Miért hallgatsz? Te is megvetsz, amiért elhagytam a családomat?

- Csak egyetlen életünk van. És én igazán megértem, milyen az, ha nem hús-vér teremtés után lobban lángra az ember… nincs senki, akinek a kedvéért elfeledném a festészetet. Nem tudlak és nem is akarlak elítélni.

Matteo felsóhajtott, s egypár pillanatra fejét az ablakot szegélyező oszlopnak döntve, lehunyt szemmel megpihent. Percnyi békesség, olyan ritka madár mindkettejük életében…

És most sem tart sokáig.

Mert az ajtó ismét feltárult, és a feldúlt Flavia viharzott be rajta.

- Ismét ti ketten, együtt? És ismét csak nem mondotok el semmit, ami számít, igaz?! Megtartjátok magatoknak az emlékeket, a titkokat, a múltat… az igazságot! Mégis, miből gondolta bármelyiktek is, hogy jobb lesz nekem, ha röhögő-gúnyolódó cselédpletykából tudom meg?

Miért kellett az anyámnak meghalnia? Pontosan miért? Odalenn a cselédek pletykáltak a haláláról, hogy aki a halált meg a gyászt könnyed beszédtémának tartja, bár annak is tekernék ki egyszer a nyakát, meg annak is, aki készakarva felemeli a hangját, amint észreveszi, hogy én is ott vagyok, hadd halljam, hadd fájjon… és én hallottam, mit beszélnek… És azt mondták, látták… többen is látták az utóbbi hetekben anyámat egy nemesúrral… akiben Trinellót ismerték fel. Silvio… könyörgöm… igaz, hogy az anyám… Trinellóval… az apám ellen szövetkezett?

Alattomos, fojtogató hideg… az imént még csak meglegyintette, de most már mind szorosabb ujjakkal fonja körbe a szívét. Mind erősebben… talán csak pár szó kell hozzá, és szétmarja egészen.

Ösztönösen Matteo tekintetét kereste; de az öreg csempész ez egyszer képtelen volt elviselni a pillantását, s olyan elszántsággal nézett ki az ablakon, mintha a sötétbe burkolózó messziségből kívánna választ kapni a saját kérdéseire.

- Mindketten… mindketten sok fájdalmat okoztak egymásnak, Flavia; a múltról én csak ennyit tudok. Kín és szenvedély, az együtt járt náluk. Talán igazuk van a pletykálkodóknak... de meglehet, csak azért hurcolták őt Trinello elé, mert rájöttek, hogy Matteo... kedvese.

Flavia szeme meggyötört és vörös volt a könnyektől, átható pillantása mégis fogva tartotta a festő tekintetét.

- Mit tett az anyám, Silvio?

„Az út, az igazság és az élet…. Miért, hogy mindig nekem kell döntenem? Nem értek a szavakhoz, festő vagyok, bármilyen szenvedélyt rá tudok varázsolni pár vonással a vászonra; de nem találom azokat a szavakat, amelyek nem ütnek sebet… Márpedig nem akarok. Szenvedtek mind a hárman épp eleget… aki halott, nyugodjék… ők ketten, Matteo és Flavia pedig találjanak végre egymásra. Hiszen annyira apja lánya… bármi is történt, azért Matteo és Olivia ugyanúgy felelős. Az nem lehet, hogy Flavia az apja ellen forduljon.

Ahhoz túl egyformák.

És túlságosan szükségük van egymásra.”

Az a valami, ami élesebb, mint a kard… az vajon képes gyógyítani is?

- Nem sokat tudok, cara. De egyvalamit igen: anyád tudta, tőlem tudta, hogy hol vagytok Matteóval… és mégsem vallotta meg Trinellónak. Inkább meghalt. Nem tudom, mi történt korábban… de az utolsó döntése ez volt.

A rájuk hulló csendben csak Flavia lassan csendesedő szipogása hallatszott. Okos lány, meglehet, sejti, érzi ő is: több történt, mint amiről neki beszéltek.

Mégis…

Akármi is volt korábban, az anyja az utolsó döntésével megmentette őket. És ő hálásan kapaszkodik ebbe az egyetlen bizonyosságba.

- Én… én úgy szerettem.

Csak akkor ébredt rá, hogy hangosan mondta, amikor megérezte a vállán a festő kezét.

- Ahogyan ő is téged. Ha sok keserűség éri az embert… akkor kell egy fénysugár, hogy ne hulljon bele egészen a sötétségbe. Neki te voltál ez a fénysugár.

Ha valaha ismét fog megtért Sault, feltámadó Lázárt festeni – Matteo vonásait fogja a szereplők arcára varázsolni, futott át a fején, ahogy végre elkapta öreg barátja pillantását.

Van olyan feloldozás, amit nem a templom falai között találnak meg.

***

Bőkezűen bántak a fáklyákkal a dózse palazzójában, de a tekervényes folyosók jópár szeglete így is homályban maradt. Perlsci ugyan hetente több ízben is bejárta ezt az utat, most azonban mégsem minden rossz érzés nélkül araszolt előre a lépcsőfokokon.

„Ki tudja” – morgott magában – „Talán mégis jobb lett volna azt a festőt ideszalajtani ezzel a levéllel. Ő már eddig is minden bajból kiügyeskedte magát… hogy’ miért is rajong Fortuna egyesekért olyan sokkal jobban, mint a magamfajta egyszerű halandókért!”

A csizmája megcsúszott az egyik síkos fokon, kis híja, hogy nem bucskázott le visszafelé a strázsák orra elé. „Annak ugyan bizonyosan örülnének” – füstölgött – „Amikor kineveztek a Tízek Tanácsába, ízes részletességgel fejtegették egymásnak, hogy miért is rontom majd a Tanács jó hírét… mintha egyáltalán volna neki olyan. Csak arra az egyre volnék kíváncsi, hogy készakarva mondták úgy, hogy meghalljam vagy véletlen volt. Még emiatt is csak gúnyolódtak rajtam a többiek… a drága Tízek… hogy miért nem büntettettem meg őket. És mire mentem volna azzal, ugyan mondja meg valaki? Ugyanúgy semmirekellőnek tartanának… csak éppen véreskezű semmirekellőnek.”

A lépcsőfordulóban megtorpant. Képzelgés csupán, győzködte magát, nem lehet más… ugyan ki járna itt? Nem. Merő hagymázas látomás, hogy léptek surrannak a nyomában.

Mire már-már sikerült volna megnyugtatnia magát, mögötte hirtelen meglódult a sötétség, s a köpeny szakadása reccsent a csendbe, ahogy a földre rántották.

És rögtön utána az éles dobbanás, ahogy a zekéje alá vett sodronying felfogta a csapást.

Az ütés ereje így is ledöntötte a lábáról.

- Trinello! – szakadt ki belőle a kiáltás, ahogy felismerte támadóját.

Az indulatosan felhorkant.

- Akárhány bérencet fogadtam fel, mindahány elügyetlenkedte a dolgot! Hát most végre én következem, és addig éljek, sikerrel fogok járni!

Perlsci maga elé rántotta tőrét, de így is csak éppenhogy foghatta fel a csapást. Trinello erős volt, még a vállában is érezte az ütés erejét, ahogy összetalálkozott a két penge.

Azonban ő is gyakorlott volt… és számított is a támadásra; csak éppen nem itt, a dózsepalotában. Alighogy elhárította a döfést, szinte egyazon mozdulattal rántotta elő szabad kezével a csizmaszárába rejtett második fegyverét és sikerült is megsebeznie ellensége vállát,

Pontosabban megkarcolnia.

Ami egy cseppet sem csökkentette Trinello harci képességeit, ellenben a dühét, azt sikeresen feltüzelte.

És a következő pillanatban tőre mélyen belevágott Perlsci karjába.

- Megállni! – dörrent közéjük egy erős hang.

A dózse állt a lépcső tetején, testőrei körében, és olyan tekintettel méregette őket, mintha a verekedő signorék puszta látványa is sértésszámba menne.

- Mit merészeltek az én fedelem alatt?

„Az Isten áldjon meg”, sóhajtotta magában Perlsci, „Életemben másodjára hallom szívesen a hangodat.”

Mielőtt azonban egyáltalán kinyithatta volna a száját, ellensége már bele is vágott a mondókájába.

- Én éppen jó uramhoz igyekeztem, fontos hírekkel, amikor ez rám rohant a semmiből és ledöntött a lábamról és csak Isten kegyelmén múlott, hogy belém nem vágta a tőrét, de most végre eljön az igazság és…

- Eljön bizony! – vágott közbe Perlsci a régi elv alapján, miszerint a kígyót azelőtt kell eltaposni, hogy megszólalna. Nos ezzel már cseppet elkésett… de azt még megelőzheti, hogy bármi olyan rágalmat mondjon, ami felkeltheti a dózse érdeklődését.

- Eljön bizony, mert nekem nemcsak ködös hírem meg rágalmaim vannak, hanem bizonyítékom is! – kiáltotta, s előkotorta a már kissé viseltes levelet – Gyanakodtam régóta erre itt, s kémet küldtem hozzá. A kémem pedig a mai napon ezt találta az asztalán – nyújtotta át a dózsénak.

Velence urának válasza beleveszett Trinello fékeveszett átkozódásába.

***

Jócskán virradatra járt már az idő, amikor a zaklatott nap után végre megkönyörült az álom Silvión, s elaludt a karszékben. Inkább csak szendergés volt, álom és ébrenlét mezsgyéjén, de a ködös kábulatban legalább elmosódott a világ, minden gond és félelem… és nem ütötték fel fejüket az éjszaka rémképei sem.

A határozott léptekkel bevonuló Perlsci azonban minden, a békés nyugovásra vonatkozó reményét szertefoszlatta. A prémes, nehéz bársonyköpeny a signore alakjának nagy részét eltakarta, de felkötött karját… s magát az átvérzett kötést így sem rejthette el.

- Jól van, signore? – sietett elébe a festő, szorgosan igyekezvén leplezni a korai ébresztő miatti bosszúságát, mire Perlsci gunyorosan elhúzta a száját.

- Mintha olyannyira fájna neked, ha nem volnék jól, igaz-e… Nem mintha hibáztatnálak, nem mondhatnám, hogy túl kíméletes lettem volna veled. De élni akartam és nem láttam más utat. Egyébként örülhetsz, a mecénásod megmarad: semmi komoly bajom. Akárhogy is igyekezett az a szukafattya több ízben is, még kicsit odébb lesz az, hogy megszemléljem a másvilágot. Reményeim szerint addigra Trinello alaposan elunja odaát a várakozást.

- Meghalt?

- Még talán nem, de nem tart már sokáig. Amikor eljöttem, a tanácsurak közt nagyban folyt a vita, hogy nyilvános kivégzése legyen, vagy kíméljék meg ettől a szégyentől… de maga az ítélet nem volt kérdéses. A vita végét nem vártam meg, nem vagyok én keselyű, hogy mulattasson az ilyesmi… mondjuk, azért a jutalmamat majd a dózse emlékezetébe idézem. Annyira azért nem érzem szentnek magam, hogy ezt hajlandó legyek könnyedén elfeledni. Hiszen jó urunk sűrűn emlegetett mindenféle tárgyi megtestesülést, amelyben a hálája földi valót ölt majd… Mi az, még erre se mondasz semmit? – vetett a festőre egy oldalpillantást, amitől Silviót egyszerre elfogta a gyanú, hogy a signore csupán ingerkedik vele.

- Mit mondhatnék? Signorénél olyan fontos bizonyíték volt, amelyek megmentik a várost. Ez hűség és a hűség jutalmat érdemel.

Perlsci szemében csúfondáros szikrák villantak, de arca többi része változatlanul mozdulatlan maradt. A festőnek önkéntelenül is az jutott eszébe: ha ilyen mesterien keveri a kártyát és leplezi valódi gondolatait a tanácsüléseken is, akkor sokkal tehetségesebb lehet, mint amilyennek Flavia mondta egykor.

Egykor?

Pár napja csak…

Mégis mintha egy örökkévalóság óta élne a lagúnák közt.

- Te is jól szolgáltad városunkat, festő.

- Meglehet, signore. De mint tudja, én egészen mást kívántam szolgálni.

Perlsci ajka keskeny mosolyra húzódott.

- Őket még jobban szolgáltad. De Velence akkor is tartozik neked. Meg ez a sokak által… méltatlannak tartott tanácsúr is itt előtted.

Silvio összerezzent az utolsó szavakra. Meglehet, talán ez is csak a szokott nyers tréfák egyike volt… de a tanácsúr tekintetében megrebbent valami, amitől a festőnek nem volt szíve folytatni az ingerkedást.

- Pontosan: Velence hálás lehet, amiért elkápráztatom a festményeimmel. Ami a singorét illeti… már előre rendezte az adósságát. Többszörösen is. És remélem, tudja, hogy méltóbb, mint a többi kilenc tanácsúr együttvéve. Dózséstül.

A signore arcáról most már végleg lefoszlott a fölényes máz, eltűnt a büszke tanácsúr maszkja… még a kegyes mecénásé is. Csak egy végtelenül fáradt és – minden sikere ellenére is – kissé csalódott és öregedő férfi maradt.

Aki tagadhatatlanul magányos volt.

- Sosem hittem volna, hogy valaha az életben egy csempészt fogok irigyelni... de mégis boldog lennék, ha egyszer még ebben az életben olyan barátom lehetne, mint te vagy Matteónak.

- Matteo már úgy húsz éve dolgozik a kérdésen – mosolyodott el a festő, hiába, csak nem állhatta meg – Így hát… rajta, signore, ha utol kívánja érni.

A szavait kísérő meghajlásban azonban már nyoma sem volt évődésnek; mélyen, csaknem a földig hajolva, őszinte tisztelettel hajtott fejet a tanácsúr előtt.

- Ha továbbra is egyetért a tengerjáró görög király legendájával, boldogan megajándékoznám a festménnyel. Amint elkészülök vele.

Három héttel később

Ködpárák fátyolozták a virradatot a lagúnák felett, méghozzá meglehetősen kitartóan, mert a mind erősödő szél sem űzhette el őket. Így a korai fuvallat jobb híján a vizet borzolta fel, könnyű permettel szórva be a kifutáshoz készülődő bárka népét.

Matteo időközben, az Ég tudja csak, hogy Velence melyik sikátoraiból és egyéb bugyraiból, de friss legénységet toborzott. S most a bárka orrában állva parancsolgatott embereinek.

- Óvatosan… mondom óóóvatosssssan, hogy a szentek akárhová tegyenek! Gyorsan kell járnunk, eszemben sincs csak azért kockáztatni ismeretlen kikötőkben az irhámat, hogy ellátmányt vegyünk fel! Ha a vízbe ejted, majd koplalni fogtok az úton. Nagyon üdvösséges lesz, és nekem is jó lesz, mert teher híján gyorsabban haladunk… magas egek, hát mire használtad te eddig azt a tehetetlen két kezedet? Te ott, Tomaso, hogy a mennyei seregek fogadjanak kegyeikbe, vedd már át tőle, vagy mindannyian levegőt ehetünk-ihatunk az út során! És ajánlom, hogy figyelj oda a barátodra az úton, mert még egy ilyen, és az első alkalommal visszahozlak benneteket… hát úgy legyél a segítségére!

Elég messze volt a parton álldogáló pártól, de amilyen hangerővel beszélt, a feltámadó szél jópár foszlányt elsodort hozzájuk a tirádájából. Silvio önkéntelenül is elmosolyodott.

- Panta rhei, mondták egykor a görögök. Minden folyik, minden változik… jó tudni, hogy ezek szerint van, ami mégsem.

A lány viszonozta a mosolyát.

- Amióta az eszemet tudom, ilyen. Válogatott fordulatokkal hordja le a legénységét a legkisebb ügyetlenségért, de sose láttam volna, hogy bármelyik fenyegetését is beváltotta volna… vagy akár csak egyszer is kezet emelt volna bármelyikükre is. Pedig egyszer az egyik ládát itt a kikötőben borította be két szerencsétlen a lagúnába… teli drágaságokkal. Akkor mondjuk komolyan mérges volt. De még akkor se büntette meg őket. Szegények – komorodott el – most ők is halottak a többiekkel, mindegyiküket legyilkolták Trinello pribékjei. Tudom, persze, kész csoda, hogy én élek és örüljek neki… Örülök is. És megteszem, amire azon az éjjelen készültem. Akkor el akartam szökni apámmal.

Most már nem kell szöknünk; bármikor, ha Velencébe visz az utunk, egy tanácsúr védelme kísér majd. Damaszkuszi pengék és keleti ékkövek, ezeket kívánja Perlsci, hogy kerítsen neki az apám. Messzi földek kincsei… és én kíváncsian várom, vajon más-e az ég a sívó homok földje felett? Igen… most végre én is elmegyek apámmal, Silvio. Nem csak erre az egyetlen megbízatásra… bárhová is sodorják majd új megbízói, újabb signorék és signorák kívánságai, én vele tartok.

A festő lehajtotta a fejét. Számított rá, mélyen, legbelül… de valahol még mélyebben mégis remélte, hogy a lány végül mégis itt marad. Velencében. És hogy talán… őérte is tenné.

- Meglehet, sokkal korábban meg kellett volna tennem és akkor minden másképp… Sors útjai, és „legyen meg a te akaratod”, nemdebár? De most már szabadon dönthetek és én így akarom. Volt idő, amikor szégyelltem, hogy nekem nincs úgy apám, mint más gyerekeknek. És volt olyan is, amikor haragudtam rá, lázadozva, szenvedélyesen, amiért alig látom. Volt olyan év, amikor úgy hittem, szinte már gyűlölöm. Azért mégis kimentem elé. És nem jött el… sokáig nem jött el. Irgalmatlan viharok tépázták azokban a napokban a tengert, és én két héten át minden átokverte éjjelen ott az öbölben vártam rá. Akkor ébredtem rá, hogy mennyire szeretem. Végül befutott a bárkája, és akkor már nem érdekelt, hogy mit kellene mondanom vagy tennem. Hogy mit akarna anyám vagy akár a szomszédok, „jó ismerősök”. Egyszerűen csak örültem, hogy jól van és velem van.

Váratlanul átkarolta a festőt és addig tartotta, míg Silvio nem viszonozta az ölelést.

- Rajta, csókolj már meg – súgta a fiatalembernek – Tudom, hogy erre vágysz. Sőt mi több: érzem.

- De te el fogsz menni.

Panaszosabban hangzott, mint amennyire akarta… de mit számít, futott át a fején. Flavia előtt úgyis meddő próbálkozás volna minden színlelés.

- El – bólintott – Igen. Na és? A következő pillanatban lehet, hogy az Úr úgy dönt, új Sodomát csinál a városból. Felesleges a „holnapon” filozofálni.

-De én…

A lány gyengéden a festő ajkára tette a kezét.

- Tudom, tudom. Te egy végtelenül művelt és tehetséges férfi vagy, aki folyton álmodik, alkot és gondolkodik. Olykor mindegyiket egyszerre. De néha nem kell, Silvio. Vannak olyan hatalmas dolgok a világon, amelyeket csak megsértenénk a fürkészéssel. Fertályóra múlva apámmal kifutunk a tengerre, te pedig majd befejezed azt a már most, félkészen is varázslatos festményed és elhagyod a várost. Most azonban még itt vagyunk. És akad valami, amit mindketten szeretnénk.

Silvióról a maradék józan megfontolás is lefoszlott, s olyan szenvedéllyel csókolta meg a lányt, hogy Flaviát elöntötte a forróság.

Valami mély, ősi forróság kezdett ébredezni a festő mellkasában, elfojtva a lélegzetét. Fájt a várakozás, a végtelenné táguló percek úgy perzselték, mint ahogy a keleti egek napja égethet, ahová úgy készült Flavia; ugyanakkor gyönyörűség is volt, áldás és részegség és áhítat.

Egyetlen esély, egyetlen csók… egyetlen pillanatba belesűríteni a szerelmi esdeklést, az udvarlás gyöngédségét, a vad, emésztő szenvedélyt, beteljesülést, gyengédséget, vádat, hálát, megbékélést, ígéretet, esküvést…

Ezeregy éjszakán át mesélt egy keleti asszony a kedvesének, mondják.

Neki kétszer annyi is kevés lenne.

És még egyetlen közös éjszakát sem ad nekik a sors.

- Ne – kérte a lány, amint észrevette, hogy a festő nagyon nekikészülődik a mondandójának – Nem kell semmiféle nagy esküvés. Apám és anyám közt volt, még ha nem is pap szentesítette, és látod, mi lett belőle: őt felemésztette, nyugodjék békességben, s vele majdnem mindannyiunkat is.

A te szerelmed a festészet, az enyém a tenger. Te itt maradsz, befejezed végre Perlsci festményét, azután majd új álmokat álmodsz a vászonra… itt vagy máshol, voltaképpen egyremegy. Én pedig a tengeren leszek. Mindig is az volt az én nagy szenvedélyem, már kicsi gyermekként is, ahogy kiálltam a partra, élveztem, hogy beletép a hajamba-ruhámba a szél s úgy vártam apám bárkáját évről évre… Én nem fogom elkövetni anyám tévedését. Ne nézz így, Silvio, hiszen nincs semmi baj. Elég híres vagy hozzá, hogy bármikor megtaláljak, ha akarlak. Te pedig bármikor megtalálod Matteót, ahogy eddig is tetted. És én vele leszek.

- Hiányozni fogsz, Flavia.

- Te is nekem. De ettől még mindketten boldogok leszünk a saját nagy szerelmünkkel. És ha kell… akkor úgyis találkozunk még.

Silvio még akkor is mozdulatlanul, megbűvölve állt a parton, amikor az új erőre kapó szél már jócskán szárnyára kapta a bárkát, fedélzetén Flaviával. Túl messze... talán csak a képzelete játszik vele, vagy valóban lehetséges, hogy a tengeri szél idáig sodorja a lány búcsúzó kiáltását...?

- Köszönök mindent, Silvio! És én is szeretlek!