Ötödik rész

- Híres festő vagy – méregette Trinello összehúzott szemmel Silviót – Miért épp engem kívánsz szolgálni?

- Nem az örökkévalóságig. Csak, amíg az írnoka keze beforr.

- Puszta szívjóságból netán?

A maró gúnytól a hideg lassan, de biztosan kezdett felfelé kúszni Silvio gerincén. Vándorlásai hajnalán, amikor még nem ismerték a nevét, pár hétig egy mutatványostársulattal járta Itáliát; köztük volt egy különösen tehetséges kötéltáncos. Mintha nem is lett volna súlya, úgy lépkedett a faágak közé kifeszített kenderkötélen… és olyan bátran, mintha kövezett úton gyalogolna. Pedig egyetlen rossz lépés a halálba ránthatta volna.

- Nem éppen felebaráti szeretetből, ezt el kell ismernem, signore. Mint mondottam, csalatkoznom kellett velencei számításaimban, így szívesen hazatérnék. De mivel alighogy ideértem, kiraboltak – tárta szét megadóan a kezeit – az se megy olyan egyszerűen.

Látta Trinello pillantásán, hogy még mindig gyanakszik, bár talán kevésbé, mint amikor jó fertályórával korábban az írnok bemutatta mint leendő helyettesét.

- És volna itt még valami – fűzte hozzá kissé tétovázva – Az utolsó, csizmámba rejtett pár soldómat készültem bánatomban elinni, kész csoda, hogy azt is nem találták meg nálam a rablók, amikor összetalálkoztam az írnokával… és az se volt valami sok. És mivel nincs több pénzem, így szállásom sincs. Ezt is reméltem a signore szolgálatától.

„Hogy a ragya cifrázna ki, fogadj már fel” – átkozódott magában – „Ha ezt még sokáig kell folytatnom, elkopik a nyelvem a nagy alázatoskodásban! Őszintén remélem, legalább jó bort tartasz, hogy lemoshassam vele az ízét…”

Míg a válaszra várt, nyugtalan pillantása körbereppent a szobában. Bármire nézni inkább, csak a signoréra ne… no jó, majdnem bármire, gondolta, ahogy a falon függő tőrökre esett a tekintete. Már a puszta látványuktól is szinte a nyakán érezte a hidegségüket… Szerencséjére végül megakadt a szeme az egyik ablakot őrző korinthoszi oszlopfőn, s elszántan számolni kezdte a gondos kézzel faragott leveleket.

Mielőtt egészen kifogyott volna belőlük, Trinello is meghozta a döntését.

- Legyen. Adok egy esélyt – vetette oda a festőnek már-már kelletlenül – És nem ajánlom, hogy bárkinek is beszélj minderről.

- Miért vallanék magam ellen?

Egy pillanatra megfagyott torkában a levegő. Honnan a biztosíték, hogy – még ha szerez is bizonyítékot a signore ellen – nem nézik majd őt is valódi bűntársnak, amikor feljelenti Trinello vétkeit? Mert személyesen kell, gondolta; ahhoz túl nagy úr, hogy az oroszlán szájába dobott fecni döntse el a sorsát… Mi a biztosíték, hogy nem teljesedik be rajta önjóslata…?

- Nem tudom, mit titkolsz, de bárki is az, én rá fogok jönni!

A kötéltáncos lépte…

- Semmit, signore, semmit – hajolt meg Silvio – Semmi olyasmit, ami érdekelhetné.

A signore ütése váratlanul érte, s elharapott ajkából keskeny vércsík indult meg lefelé az állán.

- Azt majd én eldöntöm, hogy érdekel-e – sziszegte Trinello – Ki vele, és ezúttal az igazat mondd!

- Nem raboltak ki – hajtotta le a fejét a festő, immár sokadjára a kihallgatása alatt. „Lassan már fejből le tudnám rajzolni a padló mintáját”, gondolta sötét derűvel, „ha ez még sokáig tart, a végén még letörik a nyakam a helyéről.” – De az igaz, hogy valóban elveszítettem a pénzem, legalábbis majdnem mindet. Kockán. És még egy jó darab adósságot is szereztem mellé, és most sürgősen szert kell tennem pénzre is… meg szükségem van menedékre is, hogy meg ne találjanak.

Heves szívdobogása csaknem elfojtotta a hangját. Tisztában volt vele, hogy ez már az utolsó próbálkozás, még egyszer nem másíthatja meg a történetét. Meglehet, alkalma se lesz rá, ha Trinello továbbra is kételkedik.

Csak a signore dörgő hahotájára mert felnézni. Akkor is csak óvatosan.

- Kiváló! Méltó utódja leszel Giovanninak igazán… De nagyon ajánlom, hogy az írások hamisításához jobban érts, mint a szerencsejátékhoz, különben felkutatom az üldözőidet és magam foglak a kezükre adni!

A festő kezében gyűrögetett baretten meglebbent a toll a megkönnyebbült sóhajától. „Akkor hát jól mértem fel Trinellót. Az effajtáknál gyakran a kiszolgáltatottság a legjobb ajánlólevél.” Csak egy pillanatnyi elgyengülés… a következő szemvillanásban már ismét vad kétségbeesés tükröződött az arcáról.

- Könyörgöm, signore… ezek… el sem tudja képzelni, ezek mit tennének velem!

- Képzeld csak el te a sokszorosát, és én pontosan azt fogom tenni veled, ha csalódnom kell benned. Kezdetnek rögvest le is másolhatsz egy régi iratot, amellyel nemrég foglalkozott az elődöd… vedd afféle… próbatételnek. Ha jól elvégzed, maradhatsz.

Ha csalódnom kell benned… rögvest… a festőnek már egyáltalán nem kellett tettetnie a rémületet; sőt átfutott a fején, hogy képes lesz-e egyáltalán valaha lemosni az arcára fagyott rettegést. Már csak arra vágyott, hogy legalább pár percre egymaga maradhasson… vagy legalább a signore közeléből kerüljön ki; csak hogy végre könnyebb legyen a lélegzet.

Már csaknem kívül volt az ajtón, amikor Trinello visszatartotta.

- Ugye tudod, hogy ha itt maradsz, akkor az életedet köszönheted nekem?

A festő csak most vette észre a barettet díszítő tollra hullt vércseppeket és egyszerre émelygés fogta el a látványtól. Összeszorított foggal hajtott ismét fejet.

- Természetesen, signore.

- Akkor hát remélem, nem jut eszedbe más fizetséget várni a munkádért?

Csaknem rávágta: dehogyis… de még időben észrevette a baljós villanást a signore szemében. Őszintén remélte, hogy helyesen értelmezte, és magában forrón fohászkodva megkockáztatta a kérdést:

- Bocsásson meg, signore, de… én igazán hálával tartozom, tudom jól, de… hogyan jutok haza, ha nem lesz semmi pénzem?

A bosszúság és az elégedettség olyan keveréke öntötte el Trinello arcát, hogy a festő minden félelme ellenére is azon kezdett merengeni: a história és a régi regék ugyan melyik alakját idézhetné meg ezekkel a vonásokkal?

A signore asztalnak csapódó ökle zavarta vissza a valóságba.

- Sokat merészelsz! – vakkantotta – Ha nem tévedek, akkor is nehéz lenne hazajutnod, ha az életedet veszíted el. Tőlem ugyan ne várj menedéknél többet!

„Úgy hát ezt a csapdát legalább sikeresen kikerültem” – lélegzett fel kissé a festő.

- Ahogy parancsolja, signore… bocsásson meg, signore – hajlongott még egy sort, mire végre kijuthatott a folyosóra.

***

Ismét alkonyba hajlottak az árnyak a Trinello-palazzo folyosóin; sötét, nyúlánk alakjuk úgy lebegett a falakon, mint valami fekete lidércfény. „Mint a rossz lelkek tánca”, futott át a festő fején, s bár máskor mindig élvezettel fürkészte a kusza árnyékok titkait, most eltökélten a csizmája orrára szegezte a tekintetét.

Igyekezetének meglett a jutalma, mert hosszas kémlelődés után sikerült egy lyukat felfedeznie rajta, bár arra sehogy sem emlékezett, hogy a nemrég vásárolt, kordovánbőr csizma ugyan hol sérülhetett meg. Legalább ez a töprengés lefoglalta egy darabig; de még ez a könnyebbség is kurta életűnek bizonyult. Egy kósza szél meglebbentette a kezében szorongatott pergament, s a hamisított irat rögvest ismét magához rántotta a gondolatait.

Olyan gyanakvó tekintettel kezdte vizsgálgatni saját keze munkáját, mintha bármikor lángra kaphatna az ujjai közt. Pedig ezzel voltaképpen még semmit se követett el… Csak egy régi váltó volt, a signore fel se akarta használni – egyszerűen csak látni akarta, új szolgája mennyire tehetséges a hamisításban.

Giovanni írnok szerint mindenesetre felettébb az, „jobban hasonlít az eredetihez, mint az én korábbi hamisítványom” – ismerte el kelletlenül, bár a kétes értékű dicséret fényét valamelyest tompította a hozzáfűzött jó tanács – „de ha el mered mondani Trinellónak, hogy ezt mondtam, le fogom tagadni. És melléje még megtalálom annak is a módját, hogy kifordítsalak az irhádból.”

Nem mintha Giovanni különösebben komolyan gondolta volna; messze nem szorult belé annyi kegyetlenség, mint a gazdájába. Ettől függetlenül a festőt ismét elfogta az émelygés a gondolatra, hogy elég egyetlen apró hiba, egy rosszul elejtett fél szó, és nem is lesz szükség itt az írnokra – beváltja a fenyegetést Trinello maga.

„Vajon miféle hamisítás lesz az igazi feladatom?” – tépelődött, ahogy Trinello fogadóterme felé igyekezett – „Könyörületes Uram, én nem akarom senkit bajba sodorni… de Matteo élete most nekem a legfontosabb. Kérlek, könyörgöm, segíts… add, hogy Trinellón kívül senkinek ne kelljen szenvednie. És tudom, hogy ha ezt megteszed, az már önmagában is felér a bibliai csodákkal együttvéve, de ha volnál olyan kegyes… akkor kérlek, azt is add meg, hogy mire túljutok ezen a kalandon, a fejem még akkor is a nyakamon legyen.”

Úgy elmerült gondolataiban, hogy csaknem elment a terem mellett – pedig méretes, faragott bükkajtót nehéz volt nem észrevenni. „Azért hálás lettem volna, ha Giovanni elkísér” – morogta magában – „Még ha ellenségem ő is, mint mindenki itt a várban… akkor is. Egyelőre nem akar nekem ártani és ő legalább ismeri Trinellót. És a keze miatt neki is érdeke, hogy maradjak egy darabig.”

Már készült volna bezörgetni, de a szobából kiszűrődő beszédfoszlányoktól megdermedt. Ezt a hangot… ezt ő már hallotta. Igaz, csak egyszer, de nem lehetett elfeledni a belőle áradó keserűséget… ahogyan az egykori törhetetlen akarat romjait sem.

- Már a katonáinak is megmondtam, signore Trinello, hogy nem tudom! Hiába küldte értem őket a fogadóba. Azóta, hogy abban a sikátorban utoljára beszéltünk, nem láttam Matteót!

Silvio a szájára szorította a kezét, hogy fel ne kiáltson.

Érezte, hogy valamiféle sötétség veszi körbe az asszonyt, de azt hitte, talán csak a csalódottság, a sok hiábavaló remény árnyékolta be. Hogy elárulná Matteót… azt sosem gondolta volna róla.

Bár…

„Mondja, messire, mi az a szikra, amitől valakit nem lehet elfeledni semmi áron?” Semmi áron… milyen lehet így szeretni, olyan erősen, hogy az már gyűlöletbe olvad… és hogy lehet képes valaki az ellen fordulni, akit valaha szeretett? „Vigyázzon a lányomra, messire…” Mintha búcsúzott volna. Ha őt valaha, még egyszer az életben úgy szeretné az apja vagy az anyja, mint Olivia Flaviát.

Ha minden alakoskodás volt is… amikor a lányáról beszélt, akkor bizonyosan őszinte volt.

És rettegett érte.

Mégis, ahogy tovább beszélt… valami megváltozott a hangjában. Persze, félt is, nyilván… de hát ott, a fogadóban is félt. Azonban akkor éjjel csüggedt volt, belefásulva a sorsába, egyedül csak a lánya iránti aggodalom… és a Matteo iránti szenvedély keltette életre.

- Milyen meglepő! – csattant fel Trinello hangja – A fél háznépem őt keresi, de mindhiába! Márpedig a föld alá nem bújhatott! Azt nem csodálom, hogy jószántából nem ment a közeledbe, a helyében én már sokkal korábban végleg elhagytalak volna. Azt viszont nem értem, hogy mitől csappant meg ilyen hirtelen a lelkesedésed! Nem is olyan régen még forrongva kívántál halált a fejére!

- Már megmondtam… nem megy.

- Én pedig arra figyelmeztettelek, hogy ha olyan nagyon véded, akkor a lányodat is elveszíted! – sziszegte Trinello. Tompa zokogás tört fel az asszonyból, de gyorsan abbamaradt; talán hozzá hasonlóan ő is betapasztotta a száját, futott át a festő fején.

- Esküszöm, signore, nem tudom! – fakadt ki kisvártatva feldúltan – Nem tudom, hol van Matteo és nem tudom azt sem, hol a lányom! Könyörgöm… könyörgöm, engedjen elmenni! Rettegek Flaviáért, nekem már csak ez a félelem maradt, nem tudok a bosszúra gondolni, nem merek, csak könyörgöm az Isten irgalmáért… kérem, signore – csuklott el a hangja – Kérem. Olyan sok gonosztevő van jó városunkban… némelyik sikátorba fényes nappal sem merek bemenni. Könnyedén találhat bárki mást, aki orgyilkos lesz helyette. Könyörgöm… felejtsen el minket.

- Az meglesz.

Silvio szinte látta maga előtt az asszony arcát elöntő megkönnyebbülést… és még erősebben szorította a kezét a szájára. Mert ő azt is érezte, amit Olivia felindulásában nem vehetett észre: a signore hangjának hidegségét.

Mint az őszi estéken a szél surrogása.

- Igazán… nincs rá mód, hogy segíts nekem?

- Nem tudok. Megtenném, igazán megtenném, de nem tudom. Kérem… hadd menjek.

- Jó.

Az utolsó szó csaknem suttogás volt; a festő abban sem volt bizonyos, hogy valóban hallotta.

Olivia sikoltása azonban még sokáig visszhangzott a folyosó kövei között.

Silvio körül meglódultak a falak; alig maradt annyi ereje, hogy meghúzódjon az egyik falfülkében. Még épp időben; a kivágódó ajtó mögül kiáramló fény pont oda esett, ahol az imént álldogált.

- Pietro! – kiáltott Trinello az egyik szolgája vagy talán katonája után – Vidd magaddal Jorgét és takarítsátok el ezt itt. Vagy még inkább… vigyétek vissza a tavernájába.

***

A vázlat még csak pár odavetett vonalból állt, úgy, ahogy akkor este félbehagyta Silvio. Mégis, még ebben a korai formájában is megkapó volt. A néhány vonással felvázolt arc megejtően élethűnek tetszett s kiválóan visszaadta a mondabeli hajós elszántságát… s ahogy Perlsci egyre tovább nézte, új árnyalatokat fedezett fel. Nem, nemcsak elszánt... kalandvágyó és szellemes is... és ... talán az ajkak vonala vagy a ráncok súgták meg, de a rajzon az ithakai király bizony magányos is volt.

Úgy elmerült a kép szemlélésében, hogy észre sem vette az ajtó nyílását, csak a léptek dobbanására nézett fel.

Hát persze. A csempész… a tengerjáró hajós. Innen hát Silvio témaválasztása. Matteo festhetett úgy tizenöt-húsz évvel korábban, mint az a pergamenre vázolt arc.

Hiszen most, az öregség küszöbén sem változott olyan nagyon sokat.

A tartása bizonyosan nem; üdvözlésében minden volt, csak alázat nem, ahogy kurtán fejet hajtott Perlsci előtt.

- Signore, parancsol valamit?

Perlsci, ha nem lett volna olyan keserű kedvében, elnevette volna magát. Mintha bizony nem könyörületből fogadták volna be ebbe a szobába, úgy jön-megy, mintha mindig is az övé lett volna… az már a csempész személyes varázásnak tudható be, hogy sokkal inkább méltóság érződött a kérdésen, mint szemtelenség.

- Sajnálom, de rossz hírt hozok. Nem akartam, hogy pletykákból tudd meg… főképpen azért nem, mert nem engedhetem, hogy elkeseredésedben esetleg elmenj innen.

Alig pár órája hallotta a hírt, amikor a városban járt. És bár talán egy egyszerű fogadósnő halála nem kavart volna fel túl sok lelket Velencében – a mellette hagyott jel már annál inkább. Ezért döntött úgy, hogy felkeresi Matteót – a festő távollétében az ő szobáját adta neki meg a lányának szállásul.

- Silvio…?! – sápadt el a csempész – Ugye, nem vele történt… miattam?

- Nem – vágta el kurtán a kérdést – Bár egyébként fogalmam sincs, hogy mi van vele, de ha lelepleződött volna, arról tudnék. Trinello gondoskodna róla, hogy megtudjam.

Matteo mellkasából megkönnyebbült sóhaj szakadt fel… de félbemaradtan el is halt, ahogy megszületett benne a felismerés. Flavia nem lehet, Istennek hála, ő biztonságban van itt a palazzóban. De ha egyik fiatal sem, akkor…

- Akkor hát Olivia?

Perlsci türelmetlenül rántotta feljebb a kesztyűje szárát; már kezdte bánni, hogy magára vállalta ezt a beszélgetést. Hiába nem jelentett neki semmit Matteo, azért nem esett jól látni a fájdalmát.

- Ha így hívják a fogadósnőt a város szélén, akkor igen. Olivia… meghalt. Meggyilkolták.

Miért festik a poklot tüzesnek, futott át a csempész fején. Hiszen ott bűnhődnek a lelkek… és tudja, hogy ő is hibás az asszony halálában; de amit most ő érez, az hideg. Jeges és üres… hogy’ is mondta egyszer Silvio, amikor ismét rátört a bűntudat, amiért nem tudta megmenteni a húgát? Az ember nemcsak azért lehet bűnös, amit tett… van, hogy nagyobb bűn nem megtenni valamit. Olivia igazán nem akart sokat… de mégis azt az egyetlent kívánta, amit ő nem volt képes megadni neki.

És már esélye sem lesz, hogy megpróbálja újra.

- Ő volt a hitvesed?

Nehezen nyílik az ajka, mintha az is megfagyott volna, akárcsak a gondolatai, ahogy igyekszik megfogalmazni a signorénak: pontosan kik is voltak ők ketten egymásnak… de nem találta a szavakat. És most egyszerre értelmetlennek is tűnt keresgélni őket.

- Igen, signore – bólintott – Olivia… a hitvesem.

- Tenni akartam még egy szívességet Silviónak, ha már egyszer elküldtem kémkedni. A tavernába parancsoltam az embereimet, hogy ha kell, akár erőszakkal is hozzák ide a fogadósnőt. De elkéstek. Az asszonyt egyedül, holtan találták a szobájában, mellette egy címeres tőrrel. Trinello címerével.

- Ezért mondta el, signore? – nézett egyenesen a szemébe Matteo – Nehogy talán… ki akarjam deríteni, miért tették vele?

- Bármi miatt is volt, nyilván hozzám van köze. A Trinello és köztem fortyogó viszályhoz. És ha így van, akkor Silvio érte is bosszút fog állni, ha sikerül vérpadra juttatnunk Trinellót. De ha kutakodni kezdesz… azzal az ő dolgát is megnehezíted. Talán veszélybe is sodornád és azt, gondolom, nem akarod.

A csempész akkor már nem nézett rá; talán úgy vélte, ezt a választ felesleges tiszteletre méltatni. Visszafordult az asztalhoz, s most ő merült el a vázlat szemlélésében. Egy másik kalandor… akit úgy tudtak szeretni, hogy húsz évig vártak rá. Mégis… egyszerre eszébe jut, hogy akadt egypár nő, aki a néhai király bolyongását szegélyezte. Legalábbis így mesélte egyszer rég’ Silvio. Egy férfi, akire húsz évig vártak… most először gondolkodik el rajta, hogy vajon… megérdemelte-e.

Perlsci várt egy darabig, de minthogy továbbra sem kapott feleletet, lassan az ajtó felé indult. Mieőtt azonban kilépett volna rajta, még visszafordult egy szóra.

- Őszintén sajnálom, hogy akkor az embereim nem érkeztek időben… Matteo. Ha nem hiszed, akkor is.