Harmadik rész

- Matteo…? Matteo, hogy vagy?

A halk kérdés tompa visszhangot vert a homályos tömlöcben, a rongycsomóként összekuporodott fogoly azonban nem felelt. A festő letérdelt mellé, mit sem törődve azzal, látja-e valaki, s megszorította a vállát.

- Matteo, én vagyok.

A csempész összerezzent és végre ránézett; hunyorogva a haloványan beszűrődő holdfényben.

- Hogy’ kerülsz ide?

- A lányod hozott. Miért… hogy’ voltál képes őt eltitkolni előlem? – érezte, ahogy a pír elönti az arcát; az indulattól éppúgy, mint a szégyenkezéstől, amiért képes most ezzel a kérdéssel törődni.

Matteo arca megrándult.

- Megtiltottam neki! A bárkán volt, amikor elhurcoltak, és én azt kiáltoztam, hogy Silvio nem tudhatja meg… hallania kellett. És értenie. Sokat meséltem neki rólad.

- Hallotta is. De sokkal jobban szeret téged annál, hogysem törődött volna vele.

A fogoly lehajtotta a fejét, barátja szavai láthatóan fájdalmat okoztak neki.

- Miképpen jutottál be?

Silvio felelet helyett széttárta a köpenyét. A csempész élesen szisszent a hírhedt X láttán.

- Perlsci segített?

- Nem, bár remélem, megteszi majd, ha kell. A zeke Flaviától van… le se tagadhatnád, hogy a te véred. Egyformán mindenhatók tudtok lenni.

Matteo mosolyogni próbált, de csak egy grimaszra futotta.

- Hát én nem pont ezzel a szóval jellemezném a mostani helyzetemet.

- A lányod azt mondta, orgyilkosságra akarnak itt kényszeríteni. Ez igaz?

A fogoly arca csaknem élettelennek tűnt a sápadt holdfényben.

- Igen – bólintott megtörten – Perlscit kellene megölnöm. Mert Trinello szerint ő kerülhet a helyére, ha meghal. Az ostoba… Megtagadtam. Silvio… köszönöm, hogy eljöttél. De most menj el. Trinello nem fogja feladni, és nem akarlak téged is bajba sodorni. Csak arra kérlek, vidd Flaviát és az anyját Perlsci palazzójába és kérd meg, hadd maradjanak, hadd kapjanak védelmet. Tudom, nagyon nagy kérés, de talán megteszi. A tehetséged festőként varázslatos, Silvio… talán megteszi a kedvedért. Amikor megtagadtam az orgyilkosságot, Trinello azt mondta: megtalálja a módját, hogy végül rávegyen. Nem akarom, hogy őket…

Mögöttük, a tömlöc bejáratánál fáklya lobbant; a festő még épp idejében szökkent talpra.

- Signore… bocsásson meg – hebegte a fiatal őrszem, látványosan megilletődve az állítólagos „tanácsúr” puszta jelenlététől – Őrségváltás volt és én vagyok soros. A többiek mondták, hogy mi történt és én annyira – ajkába harapott, nyilván ráébredt, milyen ostobán hangozhat a fecsegése – Ha bármiben a signore szolgálatára lehetek… esetleg ha magával kívánná vinni a foglyot…

***

A sikátor kövét vastagon ülte meg az elmúlt napok szennye, felette pedig a sötétség kavargott, amelyen alig hatolt át az egyik ablakba akasztott lámpás gyér fénye. A lámpás alatt egy magas, vékony alak várakozott, meglehetősen türelmetlenül: ide-oda járkált a házfalaktól szűkre szabott helyen, s hosszú köpenye minden lépésnél meglebbent mögötte.

A közeledő léptek csosszanása alig ütött neszt, ő mégis felütötte rá a fejét s kivont tőrrel fogadta az érkezőt.

Az felsikoltott s hátraugrott, igyekezve minél távolabb kerülni a köpenyes férfitől… a hirtelen mozdulattól félrecsúszott a kendő, amellyel beburkolta fejét. Középkorú nő volt, valamikor bizonyára nagyon szép, de mára megviseltté kopott arccal, amelyre túl korán szántott barázdákat a mindennapi gond… és egy régi fájdalom, amelyet képtelen volt elfeledni.

- Na végre! – mordult fel Trinello, ahogy felismerte – Nem szoktam hozzá, hogy a magadfajták megváratnak, Olivia.

- Bocsásson meg, signore – hajolt meg az asszony – Sokan voltak a fogadóban, nem jöhettem el. Feltűnt volna és az ugyebár…

- Elég; nem érdekelnek a gondjaid. Jó munkát végeztél; a csempész pontosan abban az öbölben volt, ahol mondtad. Nem volt nehéz elfogni.

- Signore, könyörgöm, hallgasson meg!

Trinello meghökkenten vonta fel a szemöldökét. A félbeszakításhoz sem volt szokva.

- Ha a járandóságod kellene, hát azt most felejtsd el. Még messze nem végeztünk. Ne hidd, hogy két-három mondatért cserébe foglak arannyal elhalmozni. Megegyeztünk: eléred, hogy elvégezze, amit várok tőle. Azután pedig végzek vele.

- Úgy lesz, állom a szavam. De most a lányomról van szó, signore… nem tudtam vele beszélni. Nem tudtam, hogyan figyelmeztessen, hogy ezúttal ne menjen az apja elé… a bolond gyerek rajong érte. Még mindig, mit se számít neki, hogy évente egyszer látja… úgy várja mindig ezt a pár napot, mint a Messiást. Mi lakhat abban az emberben, amit így lehet szeretni? Féltem, megneszelné valahogy, mire készülünk, s rohanna figyelmeztetni Matteót… de azóta… sehol sem találom. Jártam az öbölben… ott nincs senki, csak a… csak Matteo embereinek a holtteste. Flavia sehol, könyörgöm, signore…

- Mégis mit vársz? Hogy a lányod miatt felforgatom a várost? Tán én kerítsem elő, csak, mert te nem tudtál rá vigyázni? Érdekel is engem.

Az asszony a kezét tördelte.

- Nem, csak… én… ugye, őt nem akarja belekeverni? Kérem, mondja, hogy ő nem fogoly, hogy neki semmi baja! Ez Matteo meg az én játszmám, nem akarom, hogy őt…

A signore ökle tompán csattant Olivia arcán.

- Ez az én játszmám! Hogy egyúttal te is bosszút állhatsz az egykori szeretődön, amiért nem vett el vagy amiért nem volt hajlandó a szoknyád mellett megrothadni, tudom is én, melyik fáj neked jobban, azzal nekem semmi dolgom nincs. És ami a lányodat illeti… mit tudom én. Amikor a csempészt elfogtuk, nem volt ott. Tán később jött, meglátta a hullákat, és bánatában vízbe vetette magát. Mit érdekel engem. Én biztos nem emeletem rá kezet.

Az asszony felzokogott, de a szájára tapasztott kesztyűs kéz beléfojtotta a fájdalmat.

- Csend legyen! Más se kell még, mint hogy fellármázd a környéket.

„Milyen környéket?” – futott át a fején – „Errefelé akkor se nyitják ki éjjel az ablaktáblákat, ha közvetlenül az ablak alatt nyúznának meg valakit. Nem véletlen, hogy pont itt akart velem találkozni.”

- Irgalmat, signore – nyöszörögte, ahogy ismét szabaddá vált a szája – Én képtelen vagyok. Valamikor szerettem Matteót, de hiába vártam… olyan régen hiába vártam, hogy velem maradjon az átkozott tengere helyett… hogy egyszer végre ne keljen többé ismét útra… azt hittem, képes vagyok… de nem megy. Már ez is sok volt… megbántam, ezt se bírom el, a bosszú az Istené... és rajtam úgysem segít már. A lányomat százszor jobban szeretem, mint ahogy őt gyűlölöm. Keressen valaki mást, signore, keressen mást, aki gyilkosságra kényszeríti Matteót… és adjon az Úr irgalmat végre mindkettőnk szívének.

Az utolsó szavak elhaltak ajkán, ahogy a signore keze a torkára vándorolt.

- Figyelmeztetlek – susogta a signore hűvösen –, hogy az imént azt mondtam: semmi kedvem megtalálni a lányodat. De azt nem, hogy nem tudnám megtenni. És jó tudni, hogy ő ennyire fontos a számodra.

***

Könnyű árny vált el a palazzo falától és Silvio elébe futott.

- Csakhogy végre! Mi történt? Hogy van az apám?

- Kérdezd meg tőle – mosolyodott el a festő, s ahogy félreállt, Flavia alig elfojtott sikoltással vette észre az apját. Matteo képtelen volt megszólalni, csupán állt kitárt karral és szélcserzette arca redőiben patakzottak bőségesen a könnyek.

A festő torka elszorult, ahogy nézte összeölelkezésüket. Apa és lánya… nyilván nem szokványos kapcsolat volt az övék, és bizonyosan nem túl gyakran találkoztak.

De akárhogy is: legalább őszintén szerették egymást.

Amit ő nem mondhat el a saját apjáról és anyjáról. Azóta az elátkozott vihar után többé már nem. „És még csak kárhoztatni sem tudom érte. Én sem vagyok képes megbocsátani magamnak… akkor ők hogyan tehetnék?”

Azonkívül most már szerette volna siettetni Flaviáékat. Csodával határos módon – és leginkább a fiatal őrszem zavarának és kóros mértékű talpnyalásának hála – sikerült baj nélkül kijutniuk, de fogalma sem volt, hogy Trinello mikor tér vissza. És amikor megtörténik, akkorra már szerette volna pártfogója otthonában tudni barátját és a lányt. Végül a hazaút egyszerűbben megoldódott, mint várta. Szerencsésen észrevett egy arra haladó gondolát s magához intette. A szállására készülődő gondolás ugyan nem szívesen vette fel őket, azonban ahogy Silvio megvillantott előtte egy ezüstöt, rögvest jobb belátásra tért.

- Elég lett volna csak kinyitnod a köpenyedet – súgta oda neki csak félig tréfaként Flavia, mire a festő felhorkant.

- Van is eszemben! Örülök, ha azelőtt levethetem ezt a rongyot, hogy Nessus ingévé válna rajtam.

- Micsodává?

- Egy régi rege; igazán érdekes fajta egyébként; majd egyszer elmesélem. Igazán jó ötlet volt, hogy elhoztad, és köszönöm neked, de most már mielőbb szeretnék megszabadulni tőle, mielőtt még bajt hoz rám. Semmi kedvem ennél is jobban kihívni a sorsot magam ellen – morogta a fiatalember, míg bemászott a felzébe, s még szorosabban csavarta maga köré a bő köpenyt.

Miután a felze függönye a helyére hullt, biztonságos rejtekbe zárva hármójukat, a lány – mintegy hálaképpen – kissé félszegen arcon csókolta a festőt. A fiatalember önkéntelenül is megrezzent a váratlan érintéstől. Flavia ajka épphogy csak súrolta az arcát, mégis égető hiányt… és vágyakozást hagyott maga után.

- Ezt sose fogom elfeledni neked, Silvio – vallotta meg a lány, aztán, ráébredve, hogy mit is mondott, tétován helyesbített – úgy értem, messerének.

- Ugyan, nem számít. Legyek csak nyugodtan egyszerűen Silvio, ha szeretnéd. Amit volt, az pedig a legkevesebb, amit az apádért tehettem. Azok után, amit ő tett értem. Sose fizethetem vissza neki ezt az adósságot.

Flaviában minden hálája ellenére is újjáéledt a kíváncsiság.

- Ez összefügg azzal a valamivel, aminek a sebét máig hordozod?

- Flavia, ne – szólt közbe élesen a csempész – Arról ne faggasd. Főleg most ne.

- Hagyd – intette le öreg barátját – Köszönöm, igazán; de… talán nem olyan nagy baj, ha ő is megtudja. És ez az átokverte éjszaka éppolyan jó alkalom rá, mint bármelyik másik.

- Erre semmi szükség, Silvio.

A festő ajka keserű mosolyra rándult.

- Még távolról sincs vége a veszedelmeknek. Ki tudja, talán többé nem lesz alkalmam elmondani.

- Bocsáss meg – susogta Flavia szégyenkezve – és felejtsd el, amit mondtam. Nem faggatlak többé.

Silvio azonban már elhatározta magát. Matteo volt az egyetlen, aki ismerte a múltját… és bár csaknem rettegett a lány véleményétől, most mégis jólesett előtte is feltárni a titkát.

- Gyermekkoromban Genovában éltünk. Én már akkor is a festőműhelyek körül kódorogtam, amikor csak tehettem… Gulia pedig a kikötőben. Folyton a halászokat nyaggatta, vigyék el… Persze egyikőnknek sem lett volna szabad. Egy jó kalmárcsalád sarjai nem így viselkednek, de minket nem érdekelt. Egy nap aztán az egyik halász magával vitte, egész napra, míg a tengeren járt.

- Kicsoda Gulia?

- A húgom. És én megöltem.

- Micsoda? – suttogta Flavia dermedt ajkakkal, de a festő meg se hallotta.

- Másnap nem hagyott békén; egyre esdekelt, hogy vigyem el én is. Nem akartam, nem is értettem a hajózáshoz… de végül, késő este… feladtam. Hideg volt, feltámadt a szél… és azt gondoltam, gyorsabban és főleg békésebben hazajutunk, ha ráhagyom. Nyolcéves ha voltam… vakmerő és meggondolatlan. Gulia másnap töltötte volna be a hatot. Állt a parton egy apró halászcsónak; azt reméltem, nem lehet olyan nehéz elkormányozni. Gulia kacagott, amikor beugrott mellém… kacagott… a szél széjjelfútta a haját, úgy festett, mint egy kis kobold, ahogy széttárt karral birkózott a széllel. Én is nevettem, nem tehettem mást, ha ránéztem; pedig féltem. És egyre jobban, ahogy erősödött a szél. A hullámok becsaptak a csónakba, befolytak a csizmámba… emlékszem a hidegségére. Néha még ma is arra a hidegre riadok fel éjjel… Gulia ruhája szegélyét is átáztatta és akkor már nem nevetett ő sem. De én nem tudtam visszakormányozni a partra... nem tudtam azt sem, merre van. Csak a viharos ég és a sötét tenger volt mindenütt.

Egy hullám felborította a csónakot… Gulia sikoltása… a hullámok a csónak oldalához vágtak, de meg tudtam kapaszkodni és őt is elkaptam. Úgy szorított… a távolban hajólámpás villant és közeledett. Én ujjongtam, biztattam: nézd, Gulia, nézd, rögvest megmentenek… tarts ki… kérlek… csak még… egy kicsit… De egy éktelen hullám kitépte őt a szorításomból, engem pedig el a csónaktól. Kétségbeestem… nem tudtam úszni… a csónak után kaptam előbb. Csak pár pillanat… de akkorra már elsodorták a hullámok.

Csak a sötétség… nem emlékszem… nem emlékszem semmi többre. A következő emlékképem az, hogy egy bárka fedélzetén fekszem és Matteo hajol fölém aggódva. Akkor találkoztunk először. És mellettem… mellettem feküdt Gulia. És egy pillanatig… egy tébolyító pillanatig még reméltem, hogy majd’ csak kinyitja a szemét és rám nevet, hogy „milyen gyáva vagy, Silvio, belekékült a szád is, pedig milyen remek móka volt!” De nem nyitotta ki a szemét. Csak a hideg, merev arca beszélt… és vádolt. Gyávasággal. Amiért nem őt tartottam meg.

Flavia halkan szipogott s vigasztalásképpen a festő kezére fektette ujjait. Hogy érzett-e egyáltalán bármit is belőle Silvio, azt azonban már erősen kétellte.

- A hazatérés iszonyatos volt, és ami utána következett, még inkább. Képtelen voltam megmaradni apám és anyám előtt. És igazuk is volt, minden vádban és minden szóban. A rideg hallgatásban is. Csak mégis… fájt. Nekik a lányuk volt… nekem meg a húgom. És olyan nagyon szerettem. Neki volt a legnagyobb szíve mindünk között. Ha koldust látott a kikötőben, mindig adott neki valamit… pénze nyilván sose volt, de az ebédjéről félretett sütemény-vagy kenyérdarabkát, gyümölcsöt… Persze nem hinném, hogy azok a szerencsétlenek sokra mentek volna vele, de Guliának ez volt a legtöbb, amit adhatott. De senki a házban nem gondolt arra, hogy nekem is fáj, ami történt. Hogy nem akartam… Hogy nekem is hiányzik Gulia.

Elszöktem hazulról és beálltam az egyik festőműhelybe. Egy napig se tartott, míg rám találtak… életemben nem kaptam olyan kegyetlen verést, de majdhogynem még örültem is neki. Valamiféle megváltás volt… Gulia halála után nem nyúltak hozzám egy ujjal sem. Hát most végre azért is vezekeltem. Reméltem, talán jobb lesz eztán... tudod, mint amikor felfakad egy régi, elhanyagolt seb. Éget, lüktet… de könnyebb utána.

Nem így történt. Két hétig bírtam otthon… Aztán megszöktem. Végleg. Pár sort hagytam búcsúzóul a szalmazsákom alá rejtve, csak annyit, hogy élek, nem bántott senki és nem lesz semmi bajom. Máig nem tudom, hogy egyáltalán érdekelte-e őket igazán. A kikötőbe mentem, ahol megtaláltam Matteo bárkáját. Elrejtőztem rajta és elég jól méghozzá, mert már csak a nyílt vízen fedeztek fel. Töredelmesen bevallottam mindent Matteónak; akkorra már sejtettem, hogy nemcsak egyszerű hajós, hanem csempész, de nem bántam. Még tetszett is a dolog. Felajánlottam, hogy szolgálok neki, csak ne vigyen vissza Genovába. Nem fogadta el. Azt mondta: nem vagy te való hajósinasnak, fiam. Azonban mégsem vitt vissza, hanem beajánlott Firenzébe. Egy festőműhelybe. Neki mindenütt voltak lekötelezettjei… ott tanultam meg a művészet alapjait. Utána már saját erőmből keltem útra, hogy más mesterektől is tanulhassak. És végül – tárta szét a karját –, úgy tűnik, magam is egy lettem közülük.

- Sose jártál azóta… a szüleidnél?

Silvio arca eltorzult a bűntudat, a harag és a félelem elegyétől. Képtelen volt a lányra nézni, csak a gondola mellett elsuhanó hullámoknak vallotta meg:

- Genovában jártam. Egyszer. Egy megrendelőmnek adtam át egy festményt. Akkor érdeklődtem felőlük másoktól, jól vannak-e. Azt mondták, igen… és még rangosabbak lettek, mint voltak; a város legjobb családjai közé emelkedtek. És azt is mesélték, hogy az eltelt évek alatt született két fiuk meg egy lányuk. Akkorra már sokfelé ismertek engem Itáliában… Apámék is tudhatták tehát, hogy nekem is jól megy sorom. De képtelen voltam hazatérni és elébük állni. Boldognak hitték őket… remélem, tiszta szívből remélem, hogy valóban azok. De ugyan mit mondattunk volna mi hárman egymásnak? Vagy én a sose látott új testvéreimnek?