Első fejezet

- Kotródj le onnan, de rögvest! Más dolgom is akar majd a partraszállásnál, mint téged kihalászgatni a tengerből.

- Tudok magamra vigyázni – kacagott fel a kötélzetbe kapaszkodó vörhenyesszőke, karcsú fiatalember, látványosan semmibe véve a kapitány mérgelődését. Féktelen jókedve felriasztotta a sirályokat… azaz csak riasztotta volna, ugyanis vele ellentétben a madarakba legalább szorult annyi józanság, hogy fedezékbe repüljenek a készülődő vihar elől.

- Vigyázni, meglehet; de úszni, azt nem! … Teremtő Uram – harapta el a mondat végét – Bocsáss meg, Silvio! Nem akartam.

- Rég’ volt – felelte amaz színtelen hangon, de csak azért is még mélyebbre hajolt ki a széltépte hullámok fölé – Azóta már rajongok a viharért. És a tengerért. És az már eszembe se jut.

„Azért kerülsz olyan megveszekedett hangulatba, valahányszor csak valaki véletlenül emlékeztet rá, mi?” – dohogta a kapitány, magában hevesen átkozva meggondolatlanságát – Gyere már le onnan, az összes szentekre! Rossz rád nézni.

- Akkor nézz másfelé, Matteo. Amekkora égszakadás kerekedik itt rögvest, akad majd bőven látnivalód. Ki tudja, talán megfestem… kitűnő háttér volna egy tengeri csatához. Vagy valami kárhozott lélek bolyongásához.

„Ajánlanám az önarcképet” – gondolta Matteo, de még időben visszanyelte a megjegyzést – Hé, te ott! – förmedt váratlanul a kormányosára, akit a háborgó tengernél sokkal inkább foglalkoztatott a szóváltás fülelése – Te vakondok! Hová tetted a szemed? – ugrott melléje, s még épp sikerült elkormányoznia a bárkát egy alattomos szirtfok mellett – Figyelj jobban! Csak tudnám, minek vettelek fel… meg úgy egyáltalán bárkit is közületek, amikor még egymagam is jobban elboldogulnék! És az is érdekelne, hogy miért nem hajítalak mindannyiótokat a tengerbe!

„Először: mert még őistenséged sem polip, hogy nyolc karod legyen. Másodszor: mert sokkal jobb a szíved, mint amilyennek mutatni akarod” – gondolta a kormányos, de volt annyi esze, hogy megtartsa magának. Elvégre is, ahogy pár nappal korábban Silvio egypár jó kupa bor után kifejtette: mindenkinek joga van megválogatni az álarcait.

Matteo kétségkívül boszorkányos szerencsével megáldott és felettébb tehetséges hajós és csempész volt. Ha emellett még kérges szívű csavargónak is akart tűnni – hát felőle megtehette. Úgysem váltotta be soha a fenyegetéseit.

Akkor már a szél mind erősebben tépázta a tengert, és a dagadó vitorlák büszkén repítették a bárkát előre az éjszakában.

- Mi az már megint? – csattant fel Matteo a hirtelen robajra – A Szűz köpenyére, amikor két éve signore Sarrono szeretőjét fuvaroztuk, az a nő se okozott ekkora felfordulást! Pedig ritka egy kényes hárpia volt – zsémbelt, ismét a festő felé fordulva. Ugyanis a bárka tett egy váratlan fordulatot, ami ez egyszer felkészületlenül érte Silviót, aki egyensúlyát vesztve éles kiáltással a fedélzetre zuhant.

- Megérdemelted – morogta a csempész, miután meggyőződött róla, hogy a fiatalember nem sérült meg – Talán most már nyugton maradsz végre.

Silvio nyugton is maradt; alaposabban is, mint ahogy a csempész elvárta volna. Lekuporodott a tatban, s térdeit átfonva mélyen a gondolataiba merült; mit sem törődve a kikötés viszontagságaival. Pedig a Velence környéki öböl partja sziklásabb volt, mintsem Matteo gondolta volna, s ugyancsak próbára tette a kormányosa ügyességét éppúgy, mint a legénység bátorságát. A festő azonban olyan szenvtelenül üldögélt, mintha csak egy nagyterem barátságosan lobogó kandallója mellett üldögélne.

Épp csak annyi időre hagyott fel vele, hogy partra szálljon, de kinn a földön ismét összehúzta magát. Hátát egy sziklának vetette és lehunyt szemmel hagyta, hogy a megeredő eső végigmossa az arcát.

Matteo árgus szemekkel kezdte nyomon követni a kirakodást, de ahogy észrevette a magányosan kuporgó festőt, rögvest félbehagyta és melléje lépett.

- Silvio… jól vagy?

- Voltam már jobban is, de nem lesz semmi bajom. Ne aggódj – mosolyodott el. Halványan, szomorkásan ugyan, de őszintén.

- Nemsokára a signore palazzójában leszek. Alaposan kialszom magam, talán előtte még azt is kipróbálom, ha hagyják, hogy valóban olyan remek konyhát visz-e a signore, miként mesélik róla. Holnap pedig végre festhetek. Minden jó lesz, hidd el.

- Úgy legyen – sóhajtott fel kételkedve a csempész – Majd igyál egyet az egészségemre, Silvio.

- Iszom majd akkor is, de most is megteszem én örömmel, ha megkínálsz abból a hírhedt grappádból.

Most már szélesen mosolygott, mintha csak a tengeri szél fútta volna el a borús kedvét. Legalábbis mindenáron ezt a látszatot kívánta kelteni, s Matteo úgy döntött, hogy hisz neki. „Talán egy kis pihenés valóban helyrehozza” – reménykedett – „De én is hogy’ lehettem olyan kapitális ökör, hogy épp az évfordulón emlékeztetem!”

- Tessék – nyújtotta neki a kulacsát – Igyál.

- Egészségedre! – emelte a magasba Silvio az edényt, majd jót húzott belőle – Egyébként fogadd elismerésem. Mindig is csodáltalak, de ez a mostani utunk minden korábbit felülmúl! Az idők során megtanultalak mindenhatónak elismerni, de hogy a Serenissimába is tudsz csempészni…

- Az azért még odébb lesz – méregette a mind hevesebben szakadó esőt – Igaz, nem figyeltek fel ránk a kikötő őrei, de ez még mindig megeshet. Még ebben a védett, rejtett öbölben is.

- Mi a baj? – komorodott el a festő – Még sosem láttalak aggodalmaskodni.

- Ostobaság – legyintett, de kerülte a barátja tekintetét – Igazad van, nem lesz semmi baj. Vén csont vagyok és rémeket látok, ennyi az egész. Na most már legyen elég a vedelésből – kapta ki minden különösebb figyelmeztetés nélkül a kulacsot Silvio kezéből, s maga is kiadósat ivott belőle – Más se hiányzik, mint hogy részegen összerogyj valahol útközben.

A fiatalember sértődötten fintorgott; az erős italtól ugyancsak kipirult, de azért részegnek egyelőre nem lehetett nevezni. Ráadásul az aggodalmai sem múltak el.

- Matteo; akármit is tervezel, óvatosan tedd.

- Már miért is ne lennék óvatos? Pontosabban miért is kellene annak lennem? Hiszen én csak egy szerény hajós vagyok, aki szerény ezt meg azt szállít hasonlóképpen szerény signoréknak.

- Legalább küldenek valakit azok az uraságok azért az ez meg azért? Neked nem jó ötlet Velencében kóborolni.

- Talán félsz, hogy elnyelnek a csatornák? Sajnálom, de már réges-régen elkéstél vele. Olykor ugyan eszembe jut, úgy öt esztendeje már minden évben, hogy egyszer majd’ csak letelepszem és nyitok egy fogadót… de amikor végre összejön valamicske, hát végül mégiscsak egy újabb út lesz belőle. Hiába, jobban kedvelem én ezt a sós permetet a konyhai füstszagnál.

- Próbáltad valaha is? – csipkelődött Silvio, de ahogy észrevette barátja komorságát, rögvest elhallgatott.

Az öreg csempész rengeteget mesélt már neki mindenféléről, egyvalamit kivéve. Sose hallotta tőle, hogy családja lenne… vagy lett volna valaha is.

Matteo sokáig hallgatott az esőverte partot kémlelve. Csapzott, deresedő üstökével és szélcserzette arcával maga is csaknem úgy festett, mint a parti sziklák – éppolyan örökkévalónak és éppolyan sokat látottnak. És éppolyan titoktartónak.

Amikor végül mégis megszólalt, az eső csapkodása csaknem túlharsogta a halk vallomást.

- Egyszer. De több fájdalom fakadt belőle, mint öröm. És nem mondok többet, bárhogy is faggatsz; mert ez az én „genovai viharom”. Most pedig eredj, a Serenissima arrafelé van – taszította gyengéden a helyes irányba a festőt – Örömmel elhoztalak, de most már a saját dolgommal törődnék.

- Matteo, ha bármiben is…

- Te se örülnél, ha belekontárkodnék a festményeidbe, nemdebár? – vágott közbe az öreg – No, hát én se. Óvatosabban azzal a ládával! – reccsent az egyik matrózára – Képzeld azt, hogy a legénység grappáját rakodod fel a hajóra! Nna… mondom, óvatosan! Kényes holmi van benne és még kényesebb vevőnek lesz! Te meg hová sietsz? – tartotta vissza Silviót átázott zekéje ujjánál fogva – Az aggályaid úgy felingereltek, hogy majd’ elfeledtem ezt – nyomott a kezébe egy faggyúzott vászonba tekert, kemény kis csomagot – Ki ne nyisd! Ez az átokverte felhőszakadás csak tönkretenné. És ne feledd: igyál majd az egészségemre! – kacsintott búcsúzóul.

És azzal visszasietett a kirakodáson szitkozódni, mit se törődve a zavartan köszönetet mondó festő búcsúzkodásával.

***

Silvio jóleső sóhajjal hevert el a karszékben, kezét a fűszeres borral telt serlegen melengetve, és elégedetten nézett körbe a teremben. Signor Perlsci palazzójában szívélyesen fogadták, s rögvest egy tágas és meglehetősen kényelmesen berendezett toronyszobába vezették. Új szállásához egy kandalló is tartozott, s a benne hívogatóan pattogó tűz ez egyszer jobban felderítette az átfagyott festőt, mint az ugyancsak rá váró gazdagon terített asztal.

Alighogy átmelegedett kevéssé, rögvest hozzá is látott a berendezkedéshez. Ahogy féltő gonddal szedte elő a festőszereit, rátalált Matteo ajándékára is. Izgatottan kezdte bontogatni a kis csomagot; s önkéntelen kiáltás szakadt fel belőle, amint a faggyús vászon lehullott a tégelyről. A meghatottságtól megdermedve, hosszú percekig gyönyörködött a tartalmában.

Lazurit volt benne; a legkáprázatosabb kék szín a világon. És a legdrágább is.

„És még csak azt sem hagyta, hogy tisztességesen megköszönjem” – emlékezett vissza kurta búcsújukra – „Remélem, nem lesz semmi baja… olyan furcsa volt ma egész nap. És egyre inkább, ahogy közeledtünk a part felé.”

Még a másnapi festés előkészítése közben is egyre csak ezen töprengett. Csak akkor szálltak másfelé a gondolatai, amikor már a vászon kifeszítve, készen várta az első ecsetvonást. Akkor elhátrált tőle, s visszaülve a karszékbe, félig lehunyt szemmel kezdte méregetni; aprólékosan maga elé idézve, hogyan is mutat majd a kész festmény hetekkel később, teljes pompájában. Halkan felnevetett, ahogy eszébe jutott egy réges-régi szeretője évődése. „Úgy méregeted a csupasz vásznat, mintha valami nő lenne. Szűzlány, akit egyszerre akarsz birtokba venni és szentként tisztelni” – csipkelődött a lány, s ő kénytelen volt igazat adni neki.

Tapintatos, de azért elég határozott kopogás verte fel merengéséből.

- Zavarhatom, messere? – lépett be a ház egyik szolgája, aki érkezésekor fogadta.

- Gyere csak; már úgyis végeztem a kicsomagolással. Mi történt? A signore máris hívat?

- Khm… nem… ő még nem, messere. De nem tévedett nagyot, mert valaki valóban a messerét keresi.

- Kicsoda? – ütötte fel a fejét meglepetten Silvio – Nem hinném, hogy bárkit is ismernék errefelé.

- Egy … khm, egy nő – jelentette kelletlenül a szolga – Legalábbis a hangja erre vall, de a ruhája alapján bármi lehet.

A festő önkéntelenül is elnevette magát.

- Ugyan már, Michelotto. Biztos nem akar semmi rosszat… nem tudok róla, hogy bárki is ártani kívánna nekem. Legalábbis az élők közül senki – komorodott el.

Csak egy apró szemrebbenés árulta el Michelotto meglepetését az utolsó szavak hallatán, de egyébként sikerült megőriznie hűvös udvariasságát.

- Beengedjem?

- Tedd. Most már felettébb kíváncsi vagyok rá.

- Arra semmi szükség – harsant egy kissé rekedtes, de fiatal és összetéveszthetetlenül női hang – Megbocsásson, messere, de nem voltam benne biztos, hogy ez a Signor-karót-nyeltem – lépett be a szobába a hang gazdája, megvetően intve a sóbálvánnyá dermedt szolga felé –, szóval ez itt valóban kegyeskedik beereszteni. Remélem, csak szolga, és nem testőr, mert utóbbinak nem sokat érne. Észrevétlenül sikerült ugyanis a nyomába szegődnöm.

- Semmi baj – vágott jó érzékkel közbe a felocsúdott festő, mielőtt még Michelotto tette volna meg –, maradj, ha már itt vagy… signorina. Az észrevétlenséged pedig sokkal inkább a te érdemed, mint az ő hibája.

- Köszönöm, messere – hajtott fejet őszinte hálával a szolga, de Silvio leintette.

- Nincsen mit. De most hagyj minket kettesben, kérlek.

Michelotto úgy festett, mint akinek bőséges ellenvetnivalója lenne… de végül inkább hallgatott és kiment. A jövevény is feszes némaságba burkolózva várt, megadóan hagyva, hogy a festő végigmérje. Keskeny, hegyes kis arcát kurtára vágott fekete fürtök keretezték és nagy, kék szempár tette elevenné. Vékony termetét férfiruha fedte, ráadásul meglehetősen tépett fajta; nyilván főleg ez válthatta ki Michelotto ellenszenvét.

Silvio mostanra már ugyancsak érezte a nap fáradságát, no meg a sebtében benyakalt bor hatását, de azért tőle telhetően bátorítóan hívatlan vendégére mosolygott.

- Mit tehetek érted? Ha már ilyen váratlanul idesodort téged a szél.

A lány vonásairól lerítt, hogy minden szóért meg kell küzdenie. Egyelőre nem is futotta többre egyetlennél.

- Ihatnék?

Silvio szemöldöke magasra szalad meglepetésében, de tiltakozás nélkül újratöltötte a serlegét és a lány felé nyújtotta.

- Miért ne? De ugye nem csak azért kerestél fel, hogy megtudd: milyen borral itat engem signore Perlsci?

A jövevény egy hajtásra kiitta s elfehéredő ujjakkal szorította az üres edényt. A festő melléje lépett és gyengéden átfogta a serleget tartó kezét.

- Láthatod, hogy tőlem nem kell tartanod. Hogy hívnak?

- Flavia vagyok.

- Jól van, Flavia – csitította Silvio – Miért kerestél meg?

- Segítségért!

A szó szinte kiszakadt a lányból, s ahogy a festő felé fordult, a férfit megrázta a kitágult szempárból feléje áradó rettegés. Olyan rettegés, amelyet csak egyszer látott… és amely azóta is kísértette.

- Bajban vagy?

- Nem én – rázta meg hevesen a fejét – Nem én! Hanem az… - most már vadul küzdött a feltörni készülő könnyek ellen – az… apám.

- Én… sajnálom – igyekezett a festő megérteni a helyzetet – Sajnálom. De hogyan segíthetek? És miért pont én?

Flavia olyan szorosan fonta maga köré szabad karját, mintha fázna.

- Mert messere az egyetlen, aki talán segíthet. És apám barátja.

Most már Silviót is elfogta a borzongás.

- Kicsoda az apád?

A lány nyakán csapdába esett madárként verdesett az ér.

- Matteo. Csempész Matteo.

A festő valósággal visszahőkölt öreg barátja neve hallatán.

- Nincs is lánya!

- Csak mert nem tudott rólam, messere? – fakadt ki keserűen – Az apám titokzatos ember, aki bárkinek bármikor meglepetést tud szerezni! Ennyit már tudnia kellene róla, ennyi év után! És ő most bajban van, és csak messere segíthet rajta, de az én holdkóros apám megtiltotta, hogy idejöjjek!

Silvio fájdalmas kiáltással rogyott le a karszékbe. Bár a lány kilétét továbbra sem volt képes maradéktalanul elhinni, ez a makacs önfeláldozás túlságosan is jellemző volt Matteóra.

- Mi történt vele?

- Fogoly – zokogott fel a lány – Az egyik velencei signore foglya.

- Az nem lehet! Matteo okos és tehetséges, kiválóan tudja, hogy kit kell lefizetnie és kit kell messziről elkerülnie! Az nem lehet, hogy rajtaveszítsen… bárkivel megeshet, de vele nem!

A festő gondolatai megveszekedetten száguldoztak, de ahelyett, hogy kitisztultak volna, csak még inkább összekuszálódtak. Nem szabadulhatott Matteo borús tekintetének emlékétől; az öreg csempészből búcsúzásukkor áradt a balsejtelem… „És én nem tettem semmit, hogy segítsek rajta. Egyszerűen csak hagytam, hogy elzavarjon… de miért, Istenem? Ő maga is tudta, hogy valami fenyegeti… és bármit is terjeszt magáról, évek óta nem vállal értelmetlen kockázatot. Most miért?”

- Nem is csempészet miatt került bajba – törülgette Flavia indulatosan a könnyeit – Hanem mert megtagadta a bizonyos signore parancsát.

A férfi érezte, ahogy jeges hullám kúszik felfelé a testén.

- Miféle parancsot?

Flavia iszonyodástól kitáguló szemei csaknem elnyelték az íriszt.

- Egy orgyilkosságot.