Második rész

- Apám mindig az évnek egyazon szakaszában érkezik Velencébe és én ilyenkor minden áldott nap kimegyek az öbölbe és ott várom. Ma is ott voltam… már akkor, amikor megérkeztek. Láttam, ahogy partra tette a messerét, csak akkor nem mertem odamenni… aztán, amikor tréfálkoztak a flaska felett, akkor már sejtettem, hogy a messere Silvio, apám sokat beszélt messeréről… de végül mégsem fedtem fel magam, csak, miután apám egyedül maradt a legénységével. Azután a távolból közeledő léptek… maroknyi csapat dobaja hallatszott; apám úgy hitte, a megrendelője az, némi kísérettel. Odaállt az áru mellé, engem meg visszautasított a bárkára.

De nem az volt. Egy másik nemesúr érkezett, s mire én… vagy bárki közülünk felfoghatta volna, mi történik, a signorét kísérő nyolc zsoldos lefogta az apámat. Apám akkor még azt hitte, a levantei drágaságokat akarják megszerezni tőle, de a signore kíméletlenül kinevette. „Nem a kincseidet akarom tőled, hanem a tőrödet” – vetette oda. Azt mondta, valaki nemrég megszerzett egy tisztséget, ami őszerinte neki magának járt volna.

Apám megtagadta. Gondolom, félhetett ő is, de ebből én mit sem láttam, csak a hangján hallottam olyan felháborodást, hogy talán azóta is visszhangozzák az öblöt határoló sziklák. De a signore egyre csak nevetett… és megütötte.

Flaviának magának is belerándult az arca, mintha ő is elszenvedné a megalázó csapást.

- A legénység csak akkor eszmélt fel, amikor apámat már megkötözték; akkor aztán végre fegyverre kaptak, hogy a segítségére siessenek… de ők csak négyen voltak mindössze. Kardja csak egynek, a többinek épphogy csak egy kése vagy tőre volt… A zsoldosok percek alatt végeztek velük – csuklott el a hangja – A bárkán jól elrejtettek, alig láttam valamit… meg sötét is volt odakinn, csak egyetlen fáklya, csak amit az megvilágított… de azok a hangok… és a vér szaga…

- Nyugodjanak békében – mormolta a fiatalember. A pár napos út alatt ő is megkedvelte a nyers, de mindig vidám legénységet. Vigasztalón a lány vállára tette a kezét, de ő jóformán meg sem érezte. Dermedten meredt a kandallóra, ahol a kihunyófélben levő lángok alatt még eleven-vörösen izzott a parázs.

- A vér vörössége… én még sose… ilyet még sose…

A festő kissé megszorította a vállát, hogy kiszakítsa az újraélt rémlátásaiból.

Flavia halk sikollyal fordult felé. Ahogy ránézett, szemében még ott remegett az átélt iszonyat… de azért valamelyest kitisztult a tekintete.

- Nyugodjanak békében – ismételte – De neked nem esett bajod. És itt biztonságban vagy – telitöltötte a serleget s a lány felé nyújtotta, de Flavia röpke tétovázás után tagadón megrázta a fejét – És Matteo? Vele mi történt?

- Istennek hála, nem bántották ismét. Pedig rettegtem érte, mert keserűen átkozódott, átkozta a signorét a fiúk haláláért… mindig szidta őket, de azért mégis szerette az embereit. A maga módján. És a zsoldosok magukkal hurcolták… Fel akarták gyújtani a bárkát is, de a signore megtiltotta, mondván, hogy majd’ visszatérnek átkutatni. Hátha találnak még egypár kincset. Így megvártam, míg már semmit nem hallok a lépteikből, utána elimádkoztam három Üdvözlégyet, s csak utána merészkedtem ki. Azután… a többit már tudja. Idejöttem.

- Beszélek signore Perslcivel! Egy szavára megnyílnak a börtönajtók; a Tízek Tanácsának legújabb tagja, jóformán bármit megtehet errefelé, és emberséges híre van, talán ő…

- Ne! Még ne – helyesbített Flavia, felindulásában még a fiatalember zekéjét is megragadta – Azt most… nem lehet.

- Flavia, én segítek – kapargatta össze a festő türelme romjait – Legalábbis igyekszem. De nálam sokkal többre megyünk most olyasvalakivel, akinek hatalma is van. Például Perlscivel. Matteo igaz barátom, azonkívül valószínűleg az egyetlen ember a földön, akire rábíznám az életemet. A legkevesebb, hogy viszonzom neki. De ha a baj felét elhallgatod, nem tudok segíteni! Miért nem tudhat róla Perlsci? Attól tartasz, hogy felelnie kell apádnak a csempészetért? Mert nem hinném, hogy a signore…

- Signore Perlscinek kisebb baja is nagyobb lesz az apám életénél, ha megtudja, mit forral Trinello! – fakadt ki – Mivelhogy Trinello őt kívánja megöletni.

Silvio visszarogyott a karszékbe, s csaknem esengve nézett a lányra.

- Perlscit? Az én megbízómat? Kérlek, mondd, hogy rosszul hallottam… A Tízek Tanácsának… nem. Könyörgöm, a magas Égre, ugye, ez a Trinello nem a Tízek Tanácsába akar bejutni Perlsci helyére? Ez volna az a tisztség, ami „neki járt volna”?

- Sajnos igen; kiválóan értette a messere. És én is ismerem Perlsci hírét, jó ember valóban, csak sajnos gyáva is. Ha nem volna a dózse közeli barátja, sose jutott volna erre a posztra. Egyből futna a dózséhoz vagy a szentek tudják, kihez, és a nagy felfordulásban a fél város megtudná az orgyilkosság tervét. Mire bárki odaérne, hogy felelősségre vonja Trinellót, ő az apámat már… És egyébként is, mielőbb beszélnünk kell az apámmal! Mielőtt bárkit felkeresnénk. Már így is sok idő telt el… és én úgy félek… félek, hogy ott, a sötét tömlöcben, egyedül…

Képtelen volt befejezni, de a festő így is értette. Ha a szabadságot kellene megfestenie, akkor Matteót választaná modellnek; ahogy széltől tépetten, szedett-vetett legénységével perlekedve kormányozza viharvert bárkáját a szirtfokok között. És akármilyen életet is élt csempészként, mégis… megvolt a maga becsülete, ami mellett kitartott.

És ő, Silvio, nem akarta megtudni, hogy a végsőkig is kitartana-e.

Félt, hogy a válasz… igen lenne.

Flavia már ismét belekezdett volna az esdeklésbe, de a festő Michelottóért kiáltott. A szolga bizonyára a közelben várakozhatott, mert meglehetősen gyorsan megjelent

- Parancsol, messere?

- Szükségem lenne egy álarcra. Reggelre visszatérek és hozzálátok a signore festményéhez, de ma éjjel… nos, a signorina egy régi jó barátom lánya és most mindkettejüknek szükségük van a segítségemre. És nem tenne jót, ha mások felismernének… ott, ahová megyünk. Kölcsönvehetnék a palazzóból egy álarcot? Csak reggelig.

Szentül hitte, hogy a szolga egyenesen az arcába nevet majd, rögvest átlátva meséjén… de Michelotto ehelyett könnyedén meghajolt, s rövid motozás után a nehéz asztal egyik fiókjából egy egyszerű, finoman hímzett fekete bársonyálarcot húzott elő.

- Elnézését kérem, messere; nekem kellett volna átadnom már a megérkezésekor. Ez is a, mondhatni, a berendezés része. A signore szerint az ilyesmi elkél éjjelente szeretett városunk utcáin… és sikátorain – nyújtotta át – Ó és ha megengedi, szeretnék adni egy személyes jó tanácsot. Andréa tavernáját érdemes lenne felkeresni. Ha úgy adódna. Titoktartó hely.

Flavia sértődötten felhorkant, de még idejkorán visszanyelte, s mosolyt erőltetett magára.

- Hálás köszönetem; majd odavezetem a messerét. Hálás lesz ő is, hiszen nem ismeri gyönyörű városunkat. Még.

- Azt hiszem, ez a hiányosság nem tart majd sokáig – hajtott fejet a szolga, megengedve magának egy csendes mosolyt – Akkor hát… minden jót, messere, signorina. Remélem, sikerrel jár a… segítségnyújtás.

Akkor már a lány léptei a folyosón kopogtak, a festő épphogy csak búcsút intett Michelottónak, s rohant Flavia után. A lépcső közepén érte utol.

- Mégis jön, messere? Már attól féltem, meggondolta magát – vetette oda, hátra sem nézve – Még hogy Andréa tavernája! Minek néz ez engem?

A festőnek lett volna ugyan erre számos ötlete, de mivel Flaviának már amúgy is volt elég baja, inkább nem kezdte el részletezni. A kérdéses taverna azonban minden aggodalma ellenére is felkeltette az érdeklődését.

- Miért, miféle hely az?

- Csak a neve taverna – füstölgött a lány – Valójában egy közönséges bordély. Csak hogy tudja, ha az a szolga később esetleg érdeklődne az… élményei felől. Igaz is, messere Silvio, mi a titka? Nem hinném, hogy régóta ismerik egymást, de ez a Michelotto máris lesi minden kívánságát. És nem úgy láttam, hogy puszta szolgai alázat lenne a részéről. Máskor is ilyen gyorsan meg szokták kedvelni?

Silvio hanyagul elmosolyodott, de a tettetett derű mázán átütött a fájdalom. És a magány.

- Általában. De ez nem nagy művészet. A legtöbben nem akarnak túl sokat: csak annyit, hogy ismerjék el az érdemeiket és oldozzák fel őket a hibáik alól. Ha ezt a kettőt megadják nekik, a legtöbben… meglepően… kezelhetőkké válnak.

A lány úgy meglepődött, hogy megtorpant; a mögötte igyekvő festő kis híján nekiütközött.

- És a szeretet?! Az hol marad?

- Az kegyelem – vegyült vágyakozás Silvio kesernyés hangjába – Amire méltónak kell lenni. Akár kapod… akár adod.

Flavia nem hitte volna, hogy aznap még történhet olyasmi, ami megérinti – de a festőre rátörő fájdalmat még ő is megérezte. És önkéntelenül is szánta miatta.

- Mi történt a messerével? Mi sebezte meg ennyire?

Bár takarta az álarc meg a jótékony sötétség, de – a lány esküdni mert volna rá – Silvio arca még a maszk alatt is megmerevedett.

- Azt mondtad, sürgősen Matteónál kellene lennünk; és attól tartok, igazad van. Így talán ne pazaroljuk éppen most ősrégi mesékre az időt.

- Pontosan mit tervez?

- Még nem tudom, de valamiképpen kimentem onnan az apádat. Valahogy, valamikor. Esküszöm. De mára az is boldoggá tenne, ha sikeresen bejutnék hozzá. És lehetőleg úgy, hogy utána ne maradjak ott mellette végleg magam is.

- Úgy értettem, hogy akar bejutni most?

- Azon gondolkodom. Vezess a palazzóhoz; ha addig nem jut jobb az eszembe, akkor a Tízek Tanácsára fogok hivatkozni. Végtére is, signore Perlsci valóban közéjük tartozik… és neki is érdeke, hogy ne mártsanak belé egy tőrt. Talán elnézi, hogy visszaélek a rangjával, de jobb szeretném, ha sose jutna a fülébe. Mellesleg hogy szokás ez pontosan? Mármint azt mindenki tudja Itáliában, hogy az a bizonyos iksz minden aranynál és tolvajkulcsnál hatékonyabb, de… pontosan hogyan teszik a Tanács tagjai?

- Honnan tudnám? – horkant fel Flavia – Ha egyszer az életben láttam volna, kiváló eséllyel nem beszélgetnék most itt a messerével! De egyébként – enyhült meg – egyáltalán nem rossz ötlet. Olyannyira nem, hogy magam is gondoltam rá.

És azzal köpenye rejtekéből elővarázsolt egy apróra összegyűrt csomagot. Ahogy pár gyors mozdulattal kirázta, az apró gombócformából egy enyhén viseltes zeke bomlott ki… a mellén jól kivehetően hímzett, hangsúlyos X-szel.

- Azt meg honnan szerezted?!

A festő maga sem tudta, hogy csodálatot, megdöbbenést vagy rémületet érez inkább; csak abban az egyben volt bizonyos, hogy egyre erősebben remeg. Áldotta a néhai építészt, aki korláttal látta el a lépcsőt; az erős tölgygerendák közreműködése nélkül nemigen tartotta volna meg a lába.

Flavia arcán most először villant némi derű. Igaz ugyan, hogy kegyetlenül halvány, de legalább megcsillantott valamit a lány humorából… amellyel egyébként bőségesen meg volt áldva.

- Anyámtól, de ő nem tudja, hogy nemrég jártam otthon. Legalábbis remélem; igyekeztem észrevétlen lenni. Tudja, hová indultam este, gondolom, úgy véli, apámmal maradtam a bárkán éjszakára… majd… majd reggel… amikor hazamegyek, elmondom neki. Mielőtt mástól tudja meg. De most… most nem volt erőm hozzá. Miután apámat… elfogták, titkon hazarohantam ezért a zekéért. Reméltem, hogy messere majd nem tagadja meg a kérésemet… Ne nézzen már így, az Isten nevére; higgyen nekem, semmi baj sincs ezzel a ronggyal; nem hívjuk ki vele a törvény haragját. Egyszerűen csak évekkel ezelőtt egy tanácsúr, vagy legalábbis valaki a legszűkebb kíséretéből, ugyancsak kivetkőzött a gátlásaiból, utána meg a ruháiból is a tavernánkban. Másnap mindent visszaszolgáltattunk neki, ezt kivéve. Azt mondtuk, belehullt a kandallóba és használhatatlanul összeégett; ő meg elhitte. Visszaadni… még mit nem. Az ilyesmi nagyobb érték, mint a pénz. No, próbálja fel, de könyörgöm, siessen!

***

A tovasuhanó gondola kettéhasította a lagúna vizét; a sötét hullámok hosszan őrizték a karcsú hajótest vágta sebet. A parton két árny suhant tova, alig ütve nagyobb zajt, mint a köveknek csapódó hullámok.

Legalábbis az egyikük.

- Vigyázzon! Ezek a kövek…

A figyelmeztetés elkésett, s Silvio térdig belecsúszott a csatornába.

- … csúsznak. Jól van ? – fordult vissza a lány, s nyújtotta a kezét, hogy kisegítse a festőt.

- Kedves tőled, de más se hiányzik, mint hogy te is beléess – hárította el – Megy ez egyedül is.

Abban a pillanatban ismét megcsúszott s csaknem elvágódott a lagúnában. Flavia enyhe gúnnyal figyelte.

- Azt látom… No, jöjjön – nyújtotta ismét a kezét s ezúttal nem utasították el – Ez itt signore Trinello palazzója. Ott, a sarkon ha befordul, már látja a strázsákat. Mindig ketten őrzik azt a kaput.

A félelem ismét visszatért az arcára.

- Komolyan gondolta, hogy itt várjak? Tétlenül?

- Igen. Tudom, hogy ijesztő lehet itt maradni egyedül, de…

- Nem! – csattant fel a lány – Sokszor jártam már késő este az utcákon, mindig, valahányszor apámat vártam az öbölben. De az igenis ijesztő, hogy én itt leszek, a messere odabenn, és én nem tudom majd, hogy mi történik! És én is látni akarom apámat.

- Flavia, minden szent nevére… nem vihetlek be oda. Matteo se akarná, hogy bajba kerülj… nem segítenél rajta semmit, ha téged meg engem is melléje zárnának! Elmondok utána mindent részletesen, de most engedj, hadd menjek. Egyedül.

Már indult volna, de mégis visszafordult.

- Minden rendben lesz, Flavia. Megígérem.

Mielőtt a lány felelhetett volna, a festőt elnyelte az éjszaka.

- Hol van signore Trinello új foglya? – szegezte a strázsának minden különösebb bevezető nélkül a kérdést. Őszintén remélte, hogy útban idefelé jól látták Flaviával s a signore valóban útra kelt… remélhetőleg a város valamelyik távoli szegletébe.

Az őrszem durván felnevetett.

- Majd pont egy éji csavargónak mondom meg! Meg is nyúzatna az uram érte!

- Éji csavargó…? – susogta Silvio – Meglehet. Hiszen végtére is mind csavargunk, míg a végére nem érünk e földi létnek, nemdebár? És az éjszakának megvannak a maga szolgái… de az urai is – vonta félre a köpenyét, felfedve a zekén díszelgő jelet. A fáklyafény szerencsére ahhoz már nem volt elég éles, hogy a molyrágta lyukakat is megmutassa.

Mindkét strázsa gyolcsfehérre sápadt, s mélyen meghajoltak a festő előtt…

Azaz csak hajoltak volna, mert Silvio megneszelte a szándékot, s gyorsan egyikük vállára tette a kezét.

- Megtébolyodtál? Ha ki akarnám hirdettetni, hogy ki vagyok, akkor harsonaszóval és díszkísérettel érkeztem volna. Vezess be a fogolyhoz. Te pedig – intett a másik strázsának –, vigyázz, hogy senki ne kövessen minket. Ha mégis hazatérne az urad, akkor is értesíts.