Hetedik fejezet

- Yvetta olyan különleges… talán csak Violetta érne valamelyest nyomába, ő és én, művészek mindketten, ha másképpen is, de ez mégis összekötne minket… de Yvetta nála is csodálatosabb. Bátor, varázslatos… megértő. Más időben, más helyen… – kúszik keserű árny álmodó mosolyába – Meddő ábránd. Sosem tudnék fájdalmat okozni Christiannak. Nem is tettem.

Sose mutattam, mit érzek… vagy inkább, hogy miféle érzelmek kezdenek fellobbanni bennem.

Hatodik fejezet

Későn ébredt; s a résnyire nyitva feledett ablaktáblákon beszökő fény incselkedve cirógatta lehunyt szemét s arcát. Elandalodott a játszi sugarak melengetésében; és nem is akaródzott neki felhagyni a kényelmes heverészéssel… azonban a szendergésen kérlelhetetlenül törtek át az elmúlt napok emlékei.

Henrique! És a városőrség; ha a méregkeverő a vallatáskor esetleg őt is meg találta említeni… Hiába voltak tegnap emberségesek vele, változhatnak még az idők; és hiába nemes Florangue, úgyse hiszi el neki senki; és ha kínpadra vonják… nem bírja a fájdalmat.

Ötödik rész

A szűk sikátorok fojtogatták. A sötétben összeborultak a falak, és a városhatári nyomornegyed bűze vastagon megülte a keskeny utcákat.

Undorodva kerülgette a szemétkupacokat; nem elég az utcaközépen bűzölgő kanális, még ezek is a bajomat szaporítják; dohogott magában, fázósan burkolózva köpenyébe.

„S ha valamelyik tolvaj ráéhezne vélt vagyonomra? És fegyverrel adna nyomós érveket, hogy miért is adjam át neki? Nekem nincs se kardom, se tőröm; nem illene a kirurgus-álcához, egyszerű polgárfihoz… meg el is szoktam a fegyverforgatástól; elpuhultam kissé, mióta nem kötnek belém folyton a Sorbonne úrfijai… mit úrfijai, szégyenfoltjai!

Negyedik rész

- Bátor tett volt, fiam – ismerte el Gaspard atya – Nem sokan merték volna.

- Nem volt más választásom. És ő is megtette volna értem… Ne – hárította el az ajkához emelt szilkét – Így is keserű minden… ettől csak rosszabb lesz.

- Kegyes Miasszonyunk, légy könyörületes, adj türelmet, mert még életemben nem láttam ilyen rossz beteget!

- Hát ha még azt tudná, milyen rossz beteg voltam, amikor még Párizsban szorultam Christian ápolására!

Harmadik rész

Vidám füttyszó kelt szárnyra a délelőtti verőfényben, olyan élethűen, hogy kisvártatva egy igazi rigó csatlakozott hozzá, szerelmesen cifrázva, és gyors szárnycsapásokkal eredt a hang irányába.

Feleslegesen; mert fészket rakni vágyó madárka helyett csupán Florangue-ra bukkant. Csalódottan repült hát tova, sértődötten panaszolva fűnek-fának: hová is legyen a szegény madár ebben a csalfa világban, melyben már a párját kereső rigó sem az, aminek hallatszik…

- De jó kedved van, csak tudnám, mitől!

Második rész

- Milyen forróság van itt, atyám – sóhajtott fel Florangue. Pedig az ódon falak a jó atyák minden igyekezete ellenére is hideg párát verítékeztek.

- Még a lélegzet is nehéz; úgy fáj, lüktet itt benn… Sose viseltem jól a forróságot, a nyarakat sem. A tavaszt szerettem; abból is a korait, a februári tavaszt, amikor még alig ragyog a nap, világosságot ad, de meleget alig… Amikor még épp csak pattannak a rügyek, még kékes, hűvös ködök boronganak az égen, de a szélnek már illata van.

Első rész

Lobogott a gyertyafény, halovány árnyakat vetve a nagybeteg ifjú sápadt, sovány arcára. A jeges verítékben fürdő arc csaknem halotti maszknak hatott volna – ha nem izzana benne a smaragdtűzként ragyogó szempár.

- Idd meg ezt a főzetet – tartotta ajkához az ápoló szerzetes a szilkét – Jót fog tenni. Talán megadja az Isten, hogy elmúljon rólad ez a … ez a súlyos kórság.

- Mondja nyugodtan, hogy halálos. Nem félek tőle.

- Hogy’ mondtad, fiam?