Hatodik fejezet

Későn ébredt; s a résnyire nyitva feledett ablaktáblákon beszökő fény incselkedve cirógatta lehunyt szemét s arcát. Elandalodott a játszi sugarak melengetésében; és nem is akaródzott neki felhagyni a kényelmes heverészéssel… azonban a szendergésen kérlelhetetlenül törtek át az elmúlt napok emlékei.

Henrique! És a városőrség; ha a méregkeverő a vallatáskor esetleg őt is meg találta említeni… Hiába voltak tegnap emberségesek vele, változhatnak még az idők; és hiába nemes Florangue, úgyse hiszi el neki senki; és ha kínpadra vonják… nem bírja a fájdalmat.

„Menekülnöm kell… még ma… most, sőt már tegnap kellett volna; én mg az a forró vérem… De azért Blanche igencsak vonzó! Megérte… feltéve, ha a nyakam a helyén marad!”

Kapkodó mozdulatokkal öltözködött; már felsőruháját kapcsolgatta, amikor Blanche benyitott egy, a trubadúr kedvenc csemegéivel dúsan megrakott tálcával.

- Nicsak, fiatalúr, hát felébredt? No, nem is csuda, ekkora ribillióra!

Valóban; mintha felbolydult volna a fogadó… meg a város; legalábbis az ablaka alatt izgatott tereferétől zsongott az utca. Most azonban alig törődött vele – jobban foglalkoztatta saját sorsa.

- De hát – pakolta le egy székre a tálcát –, van is ok a felfordulásra, elfogták seigneur Henrique-t!

Florangue arcából kifutott a vér; lábából meg az erő, s az ágy szélére roskadt.

- Sajnálom, Florangue – kacagott fel a lány; az éjjel meghittségében már áttért a bizalmasabb pertura – ; de most nem jó ötlet fáznod; mert nem érek rá – egyszerre ráébredt, hogy a fiatalember valóban retteg – Szűzmáriám, Florangue, mi van veled?

- Semmi – intett erőtlenül –, mondd, de minél gyorsabban.

- Nos, hát elfogták. Állítólag valaki feljelentette, s mikor rajta akart ütni a városőrség, azok ugyebár útban voltak a vára felé, de a méregkeverő laka mellett dulakodás ütötte meg a fülüket, és benéztek oda is. És mit láttak? A drága Henrique úr, hogy fordulna fel mihamarabb; épp a méregkeverő holmija közt kutatott lázasan, a fegyvertelen méregkeverő mellkasából pedig egy tőr állt ki, Henrique címerével a markolatán.

- Mathieu meghalt?!

- Hacsak nincs hét élete, mint a macskának…

- És Henrique?

- Ő még talán nem; elvégre nemes az átkozott; bezzeg a magunkfajtába már ott, a holttest mellett kardot mártottak volna… már bocsásson meg – sandított Florangue-ra –, messire jó ember; ha nemes is; no de Henrique-t nem menti meg soká a kutyabőre. A méregkeverő megölése ugyan nem sokat nyomna a latban, de hát őt is mérgezéssel vádolják… azt beszélik, fekete mágia is kerül majd a dologba. S ami még biztosabb érv: Henrique végezni akart magával, úgy mondják; de kicsavarták kezéből a fegyvert. De majd’ rájönnek, hogy egyszerűbb volna, ha maga mondana magára ítéletet! De az Istenért… fiatalúr, Florangue, mi történt?! Beteg vagy?

Mert a trubadúr erejevesztetten dőlt hanyatt az ágyon; és üdvözült mosollyal nézte a mennyezetgerenda pókhálóit.

- Hé… messire… chérie – térdelt mellé Blanche, végigsimítva lassan színesedő arcát – Jól vagy?

- Jól – mosolyodott el végre – Hosszú idő után végre jól! – ült fel, s arcon csókolta a lányt – Ha Isten is segít, többé nem lesz okom félni! Köszönöm, az Úr áldjon meg a jó hírekért; tessék, fogd még ezt is a tegnapi mellé – nyomott a kezébe egy ezüstöt –, és gondolj majd néha rám!

Blanche meglepetten pislogott a maradék ruháit sebesen összekapkodó trubadúrra.

- Nem is eszel? – intett a bőséges reggeli felé – Hiszen tegnap még a rettegés sem vette el az étvágyadat; most pedig a megkönnyebbülés igen?

- Sietnem kell – mosolygott rá búcsúzóul – Most én viszem a jó hírt!

Azért egy méretes darab hideg sültet futtában mégis sikerült felkapnia a tálcáról. Blanche pár pillanatig értetlenül meredt a becsukódott ajtóra; végül sztoikus nyugalommal vette ölébe a tálcát, s míg jóízűen majszolta Florangue reggelijét, megállapította: amilyen kedves fiú a trubadúr, legalább olyan bolondos is.

***

Alkonyi fátyolba burkolózott már az ég, amikor a fáradt utazó végighaladt a főutcán. Legalábbis léptei, porlepte gúnyája annak mutatják, kimerülhetett a majd’ egész napos úton járásban – de aki elkapta pillantását, annak eszébe sem jutott volna fáradtnak nevezni.

Mert az a smaragdszempár eleven tűzzel lobogott.

Yvetta háza messze fehérlett, s fala mellől daliás árny vált el. Bár az elmúlt napok rajta is nyomot hagytak, leginkább megsápadt, űzött tekintetű arcán, a vándor láttán az ő tekintete is felragyogott.

- Florangue! – kiáltott az utazóra – Csakhogy nem esett bajod! Mi történt, hogy…

A trubadúr azonban nem hagyta, hogy végigmondja.

- Henrique-t elfogták! – kiáltotta már messziről szép üdvözlésképpen.

Jó szerencséje Christiannak, hogy mögötte volt a fal, mert egyszerre elvesztette lábai alól a földet.

- Akkor tehát…?

- Szabad vagy! – nevetett rá barátja – De ne érdekeljen, hogy történt. Henrique-t nemsoká elítélik, s vele temetik majd a félelmeidet is.

A trubadúr széles mosolya végtére is előbb győzte meg Christiant, mint a szavak, melyeket boldog kábultságában amúgy sem értett egészen.

- Köszönöm, mon ami – csuklott el hangja, ezúttal nem szégyellte elgyengülését, míg átölelte a másikat – … Hogy hálálhatnám meg én ezt neked? Valaha is…

Szokott kérdés, barátok között szokványos volna a felelet is: ugyan, te is megtetted volna értem. Már Florangue-nak is ajkán valami hasonló… mégis, elharapja a szót. Vonásai megfeszülnek, ahogy a kirurgusra néz; leplezetlen nyugtalansággal bár, de törhetetlen akarattal.

- Azzal, hogy leteszed a triduenest.

Christian felugrott; arca elsápadt, majd kigyúlt az indulattól, ahogy hátrált barátja elől.

- Amit megmondtam… – hangja rekedt, s valahogy bizonytalan, már rég’ nem oly merev az elutasítás, mint egykor – Nincs erőm! Mi a biztosíték rá, hogy nem lesz másik Fadrique, hogy nem ismétlődik meg a múlt?! Nem merem… egyszerűen félek. Még egyszer nem viselném el… azt az igazságtalanságot, azt a képmutatást… Félek szembenézni azzal, ami akkor történt; ezt meg kell értened!

Csaknem emberfeletti akaraterő; de a trubadúr képes rá: nem fordítja el a tekintetét. Nem merni szembenézni a kísértetekkel… inkább menekülni, időn és téren át, egyedül önmaga elől. Erről ő is tudna mesélni. Yvetta és az a ködös, álmodó este…

- Hidd el, hogy megértem. De akkor sem tehetsz mást. Ez a küldetésed… a sorsod, ahogy megíratott, Christian.

- És ha nem érdekel? Ha azt mondom, tegyen a sors önmagával, amit akar; de nélkülem? Ha nekem már elég volt?! Annyi hajszolódás, annyi nyomorúság… ha nekem nem kell már semmi Yvettán kívül?

Florangue szomorúan ingatta a fejét.

- Ez az, ami nem megy. Nem fordíthatsz hátat a sorsodnak.

- Tán csak nem hiszed valósággal, hogy a sorsunk megíratott a csillagokban?! – mordult fel a kirurgus.

A trubadúr sokáig merengett némán, mielőtt felelt volna.

- Ezt egyikőnk sem tudhatja, míg a felhők innenső oldalán van. De a kérdésed arról szólt, hogy én mit tartok a dologról. Úgy hiszem, az, hogy kit fogsz szeretni, ki segít rajtad, ki árt neked, kire hozol áldást és kit teszel tönkre, hogyan s mikor halsz meg – mindez nincs megírva, mindez napról napra változhat. Ilyen értelemben nincs végzet. De létezik helyette egy másfajta, mely a te sorsod… a küldetésed, ha úgy tetszik. Ez sem szentírás, csak egy lehetséges út… egy égi ajánlat, amit be kellene teljesítened. És be is kell teljesítened… mert ha nem, akkor visszaüt rád, és az, hogy meg sem próbáltad beteljesíteni, sokkal nagyobb nyomorba taszít, mintha elbuktál volna a küzdelemben.

Tudom én, hogy egyszerűbb volna egy nagy dottore tudásával egy kirurgus szegényes mesterségét űzni, elbújva a világ elől… De esküszöm neked, hogy ez a menekvés nem tenne téged boldoggá.

Nem várta be Christian válaszát, búcsúvétlen ment el.

***

A mutatványosnő teste kígyómódra hajlongott, valószínűtlen, álomszerű könnyedséggel, mintha súlytalan volna. Boszorkányos ujjai, mint festő ecsete, ezerféle formát varázsoltak maga köré: szárnyaló madár, háborgó tenger, telő hold, sziporkázó csillagok; változó világ, ahogy alakot öltöttek és elenyésztek sebesen változó mozgása nyomán. Könnyű ruhája s a lazán szőtt kendők tarka mámorban örvénylettek sudár termete körül.

Florangue elandalodva nézte… örömét csupán a szemérmetlenül hamis lantkíséret rontotta meg. A lányt ismerte egyébként; egykoron tőle tanulta a maszkok s festékek mesterségét. S mikor a táncosnő két dal közt megpihent, közelebb lépett hozzá.

- Megismersz még, Violetta?

A lány őszinte mosollyal viszonozta az üdvözlést.

- Téged nem lehet elfeledni, Florangue! Csakhogy újra látlak, te örök vándormadár… ha itt végeztem, elmeséled majd, mi történt veled, mióta nem találkoztunk?

- Ahhoz napok hosszú sora is kevés lenne, chiara; de amíg érdekel téged, boldogan mesélek bármit… de neked azóta sem sikerült jobb zenészre szert tenned? – fűzte hozzá súgva, remélte, a lantos nem hallja meg.

- Aki tehetséges, nem csapódik magamfajtához.

- Neked nincs is igazán szükséged dalnoki kíséretre, hiszen magad vagy a testet öltött muzsika! És gyönyörű vagy, elbűvölően ügyes; s vágyra lobbantod a férfiakat.

- Csak vágyra lobbantom; de kielégíteni nem vagyok hajlandó őket.

- Tudom. Annál boldogabb lesz az, akinek majd végül odaadod magad.

Bánatos mosoly a rózsálló ajkakon.

- Lesz egyáltalán olyan?

- Lennie kell.

Vonásai a lantos újabb hamis pengetésére egyszerre fájdalmas grimaszba torzultak.

- Add azt a hangszert – nyújtotta a fiú felé kezét, kérdőn pillantva Violettára – Megengeded, hogy most én játsszak neked?

A lantos haragosan méregette.

- Nekem szükségem van arra a pár garasra, amit a bámészkodók vetnek! – sziszegte – Nem csak unaloműző mulatság, mint egyeseknek…

- Nekem sokkal több annál, hidd el. De nem áll szándékomban megrövidíteni – mosolygott rá békítően –; nem veszem el tőletek, amit adnak a zenéért s főleg Violetta táncáért. Hadd játsszam én most egy keveset, addig pihenj csak.

A közjáték alatt mozgolódni kezdő vásári nép meglepetten nézett össze, amikor az első akkordok kiszökkentek Florangue ujjai alól. Ebben a dalban már szív lüktetett, eleven, perzselő vágy – végre méltó párja a lány táncának.

Az utolsó dallamokat harsogó vivátozás nyelte magába – s a tetszés gyorsan nyert bőséges fémes megtestesülést a vedlett kalapba záporozva.

***

- Azt elhiszem, hogy ragyogó sikert arattál – mosolygott elismerően Gaspard atya – Minden felszabadult örömed ott loboghatott abban a dalban.

- Milyen költői lett egyszerre, atyám! De… így volt csakugyan. Olyan boldog voltam, mintha újjászülettem volna… mintha először tennék mindent az életben, úgy csodálkoztam rá ismét egyenként mindenre, ami szép az életben. Hiszen oly kevésen múlott, hogy mindörökre elveszítsek mindent.

- De megsegített az Úr. S Henrique sorsa mi lett? Ezek után, gondolom, elítélték…

- Úgy is mondhatjuk. Nem telt el sok idő, s vándorkereskedők hozták hírét: magasabb bíróság elé szállították – azonban nem mondhattak ítéletet felette. Egy hatalmasabb ítélőszék korábban idézte maga elé, mint az uralkodó bírái. Ugyan suttogták, hogy maga vetett véget életének, bizonyos becsempészett porokkal – mások szerint őrzői rendezték így, ezt az utat vélvén kényelmesebbnek –, a törvényes híradások szerint „hirtelen fellépő láz” végzett vele. És nem is feszegették többé a kérdést.

Gaspard atya hallgatott egy sort; képtelen volt igaz szívvel mondani a szent hivatása által megkívánt „Requisceat in pace”-t.

- Deus vult (Isten akarata) – mondta végül halk sóhajjal, amin elmélkedő bánat látszott a legkevésbé – Akkor hát Christian megmenekült, igaz? S vele Francois is… legalább hálásak voltak nektek, ő meg az anyja?

- Azok voltak. Azonban, amikor eljöttek, hogy meghálálják Christian gondoskodását – hogy én mit tettem, arról ugyebár nem tudtak, és jól is van ez így, már csak a saját biztonságom érdekében is –, szóval kiderítették, hogy Yvetta házában él, és el is jöttek hozzá. Őszinte hálájukat, áldásaikat, némi anyagi megtestesülés kíséretében azonban már csak Yvettának adhatták át.

- Csak nem…?

- Kivételesen nem ért minket semmi baj – intett nemet Florangue – Mindössze annyi történt, hogy az én keményfejű barátom végre túltette magát a keserűségén meg a félelmein, s eldöntötte, hogy mégis leteszi a triduanest. Másik három diák készült a hét végén letenni, s Christian megkérdte Montalbust: csatlakozhat-e hozzájuk. S a professor arra a hátralévő pár napra magához vette, tanított még neki egyet s mást.

Yvetta pedig volt olyan emberséges, hogy továbbra is szállást adott nekem – legalábbis addig, míg Christian leteszi az examinusát.

***

Ínycsiklandozóan illatozott a sült hal; Yvetta nem sajnálta a keszegektől a rozmaringot. Meg bizonyára más egyéb fűszereket sem, de a trubadúr csak ezt az egyet ismerte fel.

Jó étvággyal evett; megéhezett az egész délután át tartó fogadóbeli kockázásban – a játékasztal nem éppen az a hely, ahol az ember megengedhet magának efféle kellemetességeket. Ahhoz túl veszedelmes ellenfelekkel sodorta össze a véletlen. Mégis nyert, ami meglehetősen jól jött, mivel a Henrique-től kapott pénzt egy közeli ispotálynak adta – semmi emlékét nem kívánta megtartani azoknak a napoknak.

Mostani nyereményét azonban örömmel fogadta, s hazatérve derűsen mesélte Yvettának kalandjait.

A lány enyhe rosszallással, mégis: megbocsátó mosollyal hallgatta.

- Nem éppen keresztényi dolog az ilyen könnyen szerzett pénz…

- Nem csaltam, és nem kényszerítettem senkit, hogy játsszon ellenem. Amúgy pedig – gyúlt mosoly ajkain –, igenis, verejtékes munkával kerestem!

És a lány kétkedő pillantására hozzáfűzte:

- Féltemben ugyanis alig győztem törülgetni a homlokomat!

Yvetta nem tehetett róla, de elnevette magát.

- Rád nem lehet haragudni, Florangue!

- Köszönöm kegyelmét, úrnőm – hajtott fejet szívére tett kézzel – Elég rosszul viselném haragodat, talán még bele is betegednék!

- A következő mulatságod vagy éppen veszedelmed, felőlem nevezheted akár kalandnak is, úgyis meggyógyítana… Hé, azt meg hagyd békén – legyintett váratlanul a fiatalember kezére, aki épp elemelt egyet nemrég elkészült levendulamézes süteményekből, s jóízűen majszolni kezdte – Christiannak lesz; holnap korán reggel átviszem neki. Montalbus ragyogó ember, a gazdasszonya pedig áldott jó asszony; de egyet biztosan nem tud az a nő. Főzni.

Florangue elfojtott egy mosolyt; egyszer őt is vendégül látta barátjával együtt a jó professor, és emlékei szerint nagyon is ízletes vacsorában volt részük. Yvettának azonban nyilván szüksége volt valami ürügyre a látogatáshoz.

- No jó – engedett a lány – Még egyet vehetsz, tudom jól, milyen édesszájú vagy; de a többit tényleg ne bántsd. Holnap majd neked is készítek.

Szeretetteljes mosollyal nézte a trubadúrt.

„Már csak néhány nap… és végre boldog lehetek Christiannal. Annyi év után… És ezt neki köszönhetem.”

- Köszönöm, Florangue. Mindent, amit…

- A barátján az ember segíteni szokott – vette elejét a hálás szavaknak a fiatalember – Ő is megtette volna énérettem. S bár, megvallom, sokszor féltem, de így visszanézve: nem tettem túl sokat. Fortuna nagyban a kezemre játszott.

- Úgy tartja a mondás, hogy a szerencse is csak azt segíti, aki megérdemli. De nem pusztán arról beszélek, hogy halálra adtad Henrique-t. Christian mellett voltál. Amikor félt, amikor minden hiábavalónak tűnt, akkor is reménysugárt adtál.

- Csak halovány sugár… nem ér sokat – vont vállat a trubadúr. Egyszerre nyugtalanság lepte meg, mintha a nő tekintete mélyebbre látott volna szívében, mint amennyire ő kedve szerint engedte volna. Bármit inkább most… csak nem maradni tovább kettesben Yvettával.

A lány azonban határozottan megrázta a fejét.

- Dehogynem ér! A sötét éjszakában egyetlen szikra is életet menthet, ha megvilágítja a helyes utat a mély szakadékok közt.

Átnyúlt az asztalon, és Florangue kezére fektette a sajátját.

- És akármit is tartasz a történtekről: köszönöm neked, hogy visszaadtad őt nekem.

A fiatalember megrezzent. Yvetta éppen csonka balját érintette meg; és ő mindig is szégyellte a régi sebet. És vele együtt mindazt, amit az számára jelentett: hogy nem volt elég jó a családjának.

El akarta vonni a kezét; a nő azonban nem hagyta.

- Nem számít, Florangue. Én nem tudom, mi történt, nem is kutatom…

- Gyermekkori baleset.

Egyszerre megkeseredett a vacsora íze.

„Pedig olyan szép volt ez az este” – gondolta csalódottan – „Yvetta, kérlek, legalább most ne faggass! Megállásom sem volt sokáig, most végre egypár békességes nap… Kérek szépen, ne tépd szét a nyugalmamat. Úgyse tartós adomány az életemben.”

Nem volt szerencséje.

Yvetta nem az lett volna, aki, ha félig kimondatlanul hagyta volna szavait.

- Nincs hozzá közöm, és nem is csak arról beszélek. Akármi volt… régen volt. Én tudom, én igazán tudom, hogy miként tud fájni a múlt… Volt alkalmam megtanulni, míg nem volt velem Christian. Megértelek. De nem szabad hagynod, hogy még mindig számítson! Azok a kísértetek sosem fognak elmúlni, ha kétségbeesetten kapaszkodsz beléjük!

Most már valóban elrántotta a kezét; most képtelen volt Yvetta szemébe nézni.

Felfakadó ezernyi apró emlék; ha akkor régen bátyja sebesült volna úgy meg, apjuk biztosan nem nyugodott volna olyan könnyen bele a csonkításba… hányszor nevették ki a sebe miatt később… a nők… a nők kedvelték, többnyire legalábbis; sokszor volt velük vidám… bár egyszer megesett, hogy egy nő is kigúnyolta csonka kezét. Azért velük többnyire mégis jó volt lenni… de mégis: most először érezte, hogy egyikük legalább megpróbálja megérteni.

És éppen Christian jegyese.

- Azt hiszem, megyek – morogta zavartan.

- Úgy érted, végleg? – döbbent meg Yvetta – Amiatt, amit mondtam?

- Nem. Azt köszönöm… és egyelőre csak a szobába megyek. Megvárom a triduanest; azzal még tartozom Christiannak, de utána majd… valóban ismét útra kelek. Nem arra teremtettek, hogy sokáig legyek egy helyben.

A nő visszalépett a tűzhelyhez, s még egy kis rozmaringot szórt az újabb adag halra; Christiannak készült vinni azokat is. Elmélyülten szemlélte a lassan piruló keszegeket, hátra sem pillantva felelt:

- Nem is olyan rég’ hallottam tőled egy dalt. Nem tudok idézni belőle, de arról szólt, hogy a főhőse rettegett a jövőtől és feledni akarta a múltját. És mielőtt bármi elkezdődhetett volna, mielőtt egyáltalán megláthatta volna, mivé is formálódna a jövendő, hátha nem is olyan rémisztő, mindig útra kelt; éppúgy, ha bármi, akár egy fuvallat vagy éppen egy régi jó barát is a múltjára emlékeztette, mindig új földre futott tovább. Nem vette észre, hogy múlt elől szökve és a jövőtől hátrálva, voltaképpen önmaga elől menekül; és hiába kereste a szabadságot – végül múlt s jövendő határán saját rettegése ejtette rabul mindörökre.

Florangue sápadtan hallgatta. Felismerte saját balladáját…

Az első nő, aki kihallotta a dalból az ő személyes, nagyon is valós panaszát.

Ha más időben, más helyen…

De nem. Yvetta Christiané; és neki magának is mire lenne jó, nem arra született ő, hogy egy nő igaz szívvel szeresse. A lepke és a láng… nem olyan ember ő, akit könnyű volna szeretni.

Csak a magány teszi.

A szobában összeborulnak az árnyak. Nem gyújt világot, most jólesik a félhomály; most talán fájna is az éles fény… az talán megvilágíthatna más egyebet is, mint a sötétbe hajló sarkokat.

Ölébe veszi a lantot, szelíden, csaknem simogatva kezdi pengetni a dallamot.

- Tavasszal, egyedül, álmodván ha jársz, hajnalra, ha ébrednek a meggyfák, kósza szellő keres, végre rád talál, virágesőt fakasztva ölel újra át; fehér illata édes selyemvirág, egy perc még s távol jár, de most még csókot ád, ajkad bíbor bársonyán… Őszi erdő árnya, feléd borulása: álom-palotánknak arany-kupolája, hol csak ketten jártunk, te meg én, és oly sokszor álmodtuk örökegy mesénk.

Lehunyt szemmel játszott; ahogy lantja fölé hajolt, előrehulló barnás fürtjei eltakarták arcát. Örök megváltása, dalban bont szirmot a boldogság, izzik fel a vágy… oldódik csendes szomorúsággá a keserűség is. Békesség… percnyi nyugalom a küzdelmes napok után; ahogy szelíd mosollyal merül el álmaiban.

- Hideg éjjelen hóban jársz, s éget a jég, ahogy a magány gyötör téged, társtalanul ha a lélegzet is nehéz, s minden cseppje fáj, csak a fényes égre nézz, sírni nem szabad, lásd: neked nyílik százezer virág, varázsos égi kert, szőve csillagfényből, reád vigyáz egy fénylő szempár, mely a sok égi csoda között is csak téged lát…