Harmadik rész

Vidám füttyszó kelt szárnyra a délelőtti verőfényben, olyan élethűen, hogy kisvártatva egy igazi rigó csatlakozott hozzá, szerelmesen cifrázva, és gyors szárnycsapásokkal eredt a hang irányába.

Feleslegesen; mert fészket rakni vágyó madárka helyett csupán Florangue-ra bukkant. Csalódottan repült hát tova, sértődötten panaszolva fűnek-fának: hová is legyen a szegény madár ebben a csalfa világban, melyben már a párját kereső rigó sem az, aminek hallatszik…

- De jó kedved van, csak tudnám, mitől! – morgott Christian.

- Miért ne lenne? – mosolygott rá a trubadúr, felhagyva a fütyörészéssel – Margueritának és az Égnek hála, élünk; hamarosan megérkezünk Montpellierbe, te nemsokára leteszed a triduanest, s elnyered a rég’ vágyott orvosdoktori címet.

 A kirurgus olyan erővel ragadta vállon, hogy Florangue önkéntelenül is feljajdult; pedig Christian nem akart igazán fájdalmat okozni neki.

- Ezt honnan veszed?!

- Mégis mi másért mennénk oda? És ugyan mi rosszat mondtam?

- Tudod te azt! Nem vagyok hajlandó, mondhat Montalbus bármit, te pedig végképpen mondhatsz, amit akarsz! Nem számít, mit akartam valaha; nincs erőm újrakezdeni.

- Lennie kell! – keserű düh mart Florangue torkába. Az nem lehet, hogy ilyen könnyen meghátráljon, hogy ekkorát vétsen önmaga ellen – Te is elismerted, hogy ez volt az álmod… Nem dobhatod el; akkor önmagadat felejtenéd el! És tartozol ezzel; tartozol vele, magadnak is, meg mindenkinek, akin majd orvosdoktorként segíthetsz! A tudásod már megvan, már csak egy nyomorult cím kell; hát ennyi áldozatot sem tudsz meghozni?

- Te csak ne adj tanácsokat! – Christian hangja szokatlanul éles volt, de a trubadúr ezúttal nem bánta. Remélte, ha barátja találva érzi magát, talán végre hajlandó lesz elfogadni Montalbus segítségét – Hagyj engem békében, egyébként is csak a bajt hozod rám, amióta kísérgetsz!

Florangue elfehéredett; megbántott arcában valószínűtlenül nagyra tágult a smaragdszempár. A kirurgus keserűen harapott az ajkába.

- Bocsáss meg… Nem úgy értettem. De ne hozd szóba ezt többet. Már nem számít.

- Dehogynem számít! Ha nem volna fontos, ha nem fájna még mindig, akkor nem lobbannál miatta ilyen indulatra. Ne – emelte fel csitítón kezét – Ne mondj semmit. Én sem teszem. Csak arra felelj, hogy ha nem ezért, akkor mégis miért választottad pont Montpelliert?

- Az egyetlen emberhez megyünk, aki hajlandó kérdés nélkül befogadni minket. És ő is csak talán. Bár, ha lenne más választásom, sosem kérném éppen az ő segítségét… sosem sodornám bajba. Yvettának hívják.

- Yvetta? – kapta föl a fejét Florangue – Róla még nem beszéltél.

- Az még nem jelenti azt, hogy nem fontos nekem!

- Tudom én azt; ne haragudj. Kicsoda Yvetta?

A válasz olyan halk volt, hogy alig lehetett érteni.

- Ő a… jegyesem.

Súlyosan dobbant közéjük a szó; s a trubadúr dühös elkeseredettséggel fakadt ki.

- Per amoren Dei, de hát miért hagytad magára csak úgy?! – képtelen volt elviselni, hogy barátja önként hajít el olyan lehetőségeket, amelyekért más legfeljebb csak imádkozni tud – Elég régóta járjuk mi ketten a vidéket; ha hosszáveszem, hogy te is jó darabig csavaroghattál, mielőtt mi ketten találkoztunk, legjobb esetben is hónapok óta nem láttad!

- Yvetta szőtteseket készít – hagyta Christian figyelmen kívül a trubadúr megjegyzését – Pontosabban már az apja is szőtteseket készített; ő hagyta rá a mesterséget. A néhai szövő tehetséges volt ugyan, remekének csodájára jártak; de szegénységében nem is álmodhatott róla, hogy a céh tagja legyen. Nem tudta volna megfizetni a felvétel díját, még csak a felvételt ünneplő kötelező céhes lakomát sem. Üldözött kontár vált belőle; s vele együtt járta vásárról vásárra a francia földet ifjú felesége is. Áldott állapotban. Montpellier végül befogadta őket; az universitasi város tarkabarka népe közt nem tűnt olyan furcsa madárnak az ügyes kezű kontár. Csakhogy a békesség nem tartott sokáig.

A fiatalasszony nem sokkal a szülés után meghalt. A magára maradt szövő pedig ritka szeretettel nevelte félárván maradt lányát, s megtanította mestersége fogásaira is. Pár évvel ezelőtt ő is meghalt, hosszas kórság után. Míg betegen feküdt, Yvetta ápolta, s átvette tőle a szövést is; így nem maradtak el tőlük addigi vásárlóik. Kisebb szőtteseket, terítőket, nőknek kendőt, sálat, miegymást készített, s mindenki dicsérte munkáját. Miután szegény apja meghalt, végleg rászállt a mesterség; s mivel tehetséges volt, szemet hunytak női mivolta fölött is.

- Már értem, miért választottad őt – felelte Florangue csendesen. Indulata tovaszállt, s már csupán sajnálta barátját – Éppolyan törhetetlen akarat lakhat az ő szívében is, mint a tiédben. Egyébként hogy ismerkedtetek meg?

- Rettenetesen huzatos volt a szobám, ehhez képest Darius kincsét facsarta ki belőlem a szállásadóm. Eleinte nem törődtem vele, azután már zavart, de győzködtem magam, nem tart soká, ilyenek a diákévek, de majd, ha orvosdoktor leszek… Azután amikor egy szeles estén egyszerűen képtelen voltam meggyújtani a gyertyámat, mert mihelyt végre fellobbant a tűz a kovakőn, azon nyomban semmivé is foszlott, elegem lett. Úgy döntöttem, akármilyen üdvözítő is lenne éveken át fagyoskodni, magam részéről inkább másra hagyom a vezeklést. Elhatároztam, hogy beszerzek egy szőttest az ajtóra, hátha legalább a huzat nagyját felfogja.

- És épp Yvetta portékájából választottál…

- És utána egypárszor az ő szőtteseihez tévedtem vásárnapokon, azután meg… már nem is volt annyira véletlen, és végül már ment minden a maga útján. Akkor még csak az első évben jártam, de ő ígérte: megvár… az utolsó évben eljegyeztem, és megígértem: mihelyt megkapom a doktori címet, feleségül veszem. De amikor elutasítottak a professorok… egyszerűen elmentem a városból.

Florangue haragja önkéntelenül is felizzott ismét. „Miért nem vetted el, te bolond?! Azt hiszed, minden fán többedmagával terem az olyan nő; mit csupán nő, az olyan ember, aki igazán tud szeretni?” – támadt volna neki legszívesebben; de ahogy elkapta barátja sötét pillantását, inkább csendben maradt.

Elébb-utóbb minden seb felszakad… és fel is kell, másként megmérgezné a szívet.

De feltépni csak felesleges fájdalom lenne.

Nyomasztó némaságban gyalogoltak egész nap, végig a földeken; míg késő délután megérkeztek Montpellier határába. A feszes csönd azonban mindkettejüknek szokatlan s terhes volt, így, mikor Christian egy apró ház elé érve végre mégiscsak megszólalt, a trubadúr megkönnyebbült örömmel fogadta. Mondjon bármit is.

- Florangue…

- Igen?

- Bárhogy fogadna, bármit is mondana… ne vedd magadra. Rám haragszik.

Nem hagyott időt a feleletre, gyorsan megzörgette az ajtót.

Kattant a retesz… s Florangue őszinte csodálattal meredt a küszöbön álló nőre.

Yvetta tekintete okos volt; ez rögtön feltűnt a trubadúrnak; s megőrzött valamit a gyermeki kíváncsiságból is. Azonban hányatott sorsa vitathatatlanul rajta hagyta bélyegét: bölcsesség helyett keserű lemondást, az egykori ártatlanság helyett bizalmatlanságot. Amitől jóval idősebbnek hatott valódi koránál. „Pedig nagyjából Christiannal lehet egykorú…”

Azonban kissé éles vonásai ellenére is szép volt, ezt a trubadúr egy percig sem vitatta. Sudár, karcsú termetét egyszerű öltözéke csak még inkább kiemelte; dús, szőkésbarna haját laza kontyba csavarta tarkóján. Bizonyára csak munkájához fogta fel, hogy a repkedő tincsek ne zavarják a szövésben; a városban nem járhatott-kelhetett volna asszonyos hajviselettel.

Christian láttán visszadöbbent; s a tekintete fájdalmasan villant.

- Hogy merészeled…? – sziszegte gyűlölködve – Idejössz azok után? Az után az átkozott leveled után!

- Én csak neked akartam jót, Yvetta! – jajdult fel a kirurgus – Nekem is fájt.

- Nekem még most is fáj! Jót akartál – nevetett keserűen, csúfondárosan; önmagát éppúgy gúnyolva, mint a szerencsétlenül egy helyben toporgó Christiant – Meg se kérdeztél, úgy döntöttél helyettem. Mert neked úgy volt egyszerűbb. Ne merészelj hát most azzal takarózni, hogy feláldoztad magad értem.

- Sajnálom! Nem akartam… nem így akartam… Legalább hallgass meg.

- Most?! Miért most, Christian? Hiszen akkor sem vetted a fáradságot!

- Elmondok mindent, amit akarsz… kérlek, hadd mondhassam el… de könyörgöm, elébb engedj be minket! Ne keltsünk még nagyobb feltűnést.

- Feltűnést! – horkant fel – Hírbe ne hozzanak, meg ne szóljanak? De megváltoztál, ha már ez is számít!

- Üldöznek, Yvetta!

A nő összerezzent, s riadtan pislogott a kirurgusra; aggodalma egypár pillanatra még indulatát is elnyomta.

- Mibe keveredtél, te szerencsétlen… no, gyere. Te is – intett a zavartan tébláboló trubadúr felé, de a kérdés már Christiannak szólt – Hát ez meg kiféle? – csukta be mögöttük az ajtót – Furcsa, hogy megtűrsz egy útitársat; kevéssé bízol te ehhez az emberekben. Legalábbis régen így volt.

- Azóta sem változtam; de Florangue nemcsak útitársam, hanem a barátom. És már így is sokszor kimentett a bajból.

- Ez? – mérte végig Yvetta gunyoros tekintettel a vékonydongájú fiatalembert, rajta töltve ki keserű indulatát – Ne mondd, Christian, hogy ez az elpuhult nyápic valaha is segítségedre lehetett!

- Nem vagyok olyan semmirekellő, amilyennek kinézek – nézett a nő szemébe. Smaragdtűzként ragyogott fel az eleven szempár; rejtélyessé varázsolva vonásait.

- Yvetta, ha rám haragszol, nekem mondd; de őt ne bántsd! – szólt közbe a kirurgus; félig-meddig délelőtti szavai bűntudatától is űzve – Neki köszönhetem...

„Az életemet”, mondta volna, de Florangue félbeszakította.

- Nem számít, mon ami. Felőlem azt gondolsz rólam, Yvetta, amit akarsz… de attól még maradhatok? – ahogy kérlelte, ismét egészen gyermekinek hatott az arca – Nincs hová mennem.

A nő kelletlenül elfintorodott, de a hangja már enyhültebben csengett.

- Felőlem… Ha már itt vagy. Végtére is csak nem rakhatlak ki az éjszakába.

Elfordult, hogy telemerje a már asztalra készített tányért, kerített melléje két másikat, s vendégei elé tolta őket. Azok mindketten éhesek voltak, s mohón láttak neki a sűrű levesnek.

A vacsora lassanként mindhármukat megenyhítette; már Yvetta pillantásában sem volt harag, ahogy a kirurgusra pillantott. Csendben ettek; s bár ez a csend nem volt egészen meghitt, hiszen csak feszítették a meg nem válaszolt kérdések, fel nem oldott vétkek, mégis: fölébük borult egyfajta békesség.

„Hiszen most itt van” – gondolta Yvetta, s a remény meglágyította vonásait – „Akármi is történt, most énhozzám jött segítségért. Lehetséges volna…”

Az asztalra állított kis gyertya mind nagyobb cseppeket verejtékezett, s megroggyant az este fáradságától. Mind mélyebbre hajolt, mind haloványabb, puhább fénybe vonva a vacsoránál ülőket…

Florangue félretolta a kiürült tálat, s jóllakottan vetette hátát a falnak; az elmúlt napokban nem sok része volt hasonló finom falatokban.

- Ez fenséges volt – mosolygott a nőre – Köszönöm a vendéglátást, Yvetta.

- Mi egyebet tehettem volna; dobtalak volna ki? – dünnyögte megbékélten; jólestek neki a főztjét dicsérő szavak – Kérsz bort? Tőled is kérdezném, Christian; de tudom, hogy nem szereted az italt. Ha változott volna a helyzet, csak szólj. Nem…? Nos, akkor te, hogyishívnak… Florangue?

- Szívesen innék, ha lehet.

Yvetta térült-fordult, s egy borostömlővel tért vissza. A bort egyik szőtteséért kapta fizetségképp, de azóta még csak fel sem nyitotta; most hát szívesen töltötte teli a trubadúr kupáját.

Ritka nemes ital volt, és hatása meglehetősen hamar megmutatkozott: Florangue szeme kapatos fénnyel csillogott; orcáin rózsák gyúltak, és még ültében is bizonytalannak hatott a legapróbb mozdulata is; a kirurgus lefogadta volna, hogy képtelen lenne megállni a lábán. S végül a bor megoldotta a nyelvét is. Bár Christian sosem hitte volna, hogy ez lehetséges, de a trubadúrnak most sikerült a szokottnál is többet beszélnie.

A gyertya kilobbant. A szobát már nem világította meg más, csupán a csillagok s a hold ezüstfénye.

- Milyen szép éjszaka – révedt ki álmodozva az ablakon, éppúgy beszélve önmagának, mint a másik kettőnek – Nézzétek a csillagokat, mindmegannyi gyémánt… Nem, mégsem; a gyémánt fénye hideg, de ezek ragyogóak, életteliek; számtalan sziporkázó varázslatos égi virág… Én tudok melegedni a fényüknél. Amikor magányos vagyok, csak felnézek rájuk, és megszólítanak, és mesélnek örökegy, de mindig megújuló meséket… Kérdezted valaha őket? Tedd meg, akkor ők felelni fognak, felfedik, mit rejt fényük s e rejtélyes, gyors futás…

Yvetta hiába próbálta hitetlenkedő csúfolódással palástolni meghatottságát, fátyolos hangja elárulta.

- És ha nem látod a csillagaidat?

Florangue mosolya különös volt. Részeg volt, nyilván; de a kirurgus esküdni mert volna rá: józanon sem gondolkodna másképp. Legfeljebb nem mondaná ki.

Titkokat ismerő, csaknem bölcs mosoly.

- Felhők jönnek és mennek, viharok támadnak és elülnek. Az égben, földön és az emberek közt egyaránt. De attól, hogy nem látszanak a csillagok, még ott vannak, és ott is lesznek. Ha az égen nem látod a csillagokat: nézz magadba, és megtalálod őket.

***

Arra riadt, hogy valaki erősen rázza a vállát. Válaszképpen még inkább összegömbölyödött a szalmazsákon, fejére húzta a köpenyét, és szorosan összeszorított szemmel morogta:

- Nem érdekelsz, Christian; fogalmam sincs, mit akarsz, de nekem teljesen mindegy, nekem még túl korán van, és egyébként is zúg a fejem.

- Ne fáraszd magad, csak én vagyok.

Olyan sebesen fordult a másik oldalára, mintha kígyó marta volna meg; s szembetalálta magát a mellette guggoló Yvetta kissé csúfondáros, mégis szeretetteljes mosolyával.

- Amennyi bort benyakaltál tegnap, engem az lepne meg, ha nem kóvályogna a fejed.

- Csak nem sajnálod tőlem?

- Dehogy; váljék egészségedre – nevetett; s a trubadúr kezébe nyomott egy cserépedényt – Savanyú leves, jót fog tenni. Gondoltam rá, hogy a tegnapi vigadásnak lesznek következményei... Christiannal sok mindenféléről beszélgettünk, miután te elaludtál – komolyodott el – Már nem haragszom rá… olykor még most is úgy érzem, hogy fel tudnám képelni, mert nincs igaza, soha nem is volt; de valahol mégis megértem, miért írta azt a levelet. És közben elmondott egypár dolgot rólatok is. Köszönöm neked, Florangue. Már ez is sokkal több, mint amit sokan megtettek volna…

- De?

- De tudsz rajta segíteni… úgy igazán? Hogy ne kelljen menekülnie… hogy végre letelepedjen… hogy… feleségül vehessen. Régóta eljegyzett már, tudod?

A trubadúr bólintott.

- Én vele mennék; számkivetettnek, bujdosónak, akárkinek… de ő nem fogadta el. Csaknem búcsúvétlenül ment akkor el, egy ócska üzenetet hagyva csak hátra, hogy „nem ránthat magával a kóboréletbe”. Pedig hitvese lettem volna boldogan; de amikor a levelét olvastam, ő már messze járt... Nem akarom ismét elveszíteni.

- Megpróbálom, Yvetta. Nem tudom, hogyan ítéltethetném el Henrique-t; de megpróbálom. Ez az egyetlen esélyünk. Annyit bizonyosan megígérhetek, hogy mellette leszek. Ha nem is érek sokat – fűzte hozzá fanyar mosollyal –, de legalább nem lesz egyedül.

És akárhogy is lesz… tudom, hogy visszatér majd hozzád.

- Honnan? – kiáltott fel a lány mohón, megragadva a trubadúr kezét – Mondott valamit?

- Csak, hogy szeret, és csak téged egyedül, és miegyebek. Bizonyára hallottad te is számtalanszor. Nekem más bizonyítékom van rá, hogy, ha most el is megy, de visszajön majd.

- De… honnan… miért? Miféle bizonyíték?

- Az, hogy ismerem.

***

- Egypár napig nála maradtunk Christiannal. Ritka boldog idők… legalábbis nekem azok voltak. Ők persze sokat küzdöttek egymással… nem, nem is annyira egymással, inkább saját félelmeikkel. Egypár szó… milyen kevés, atyám; mégis: az egyetlen hatalom, amely az emberi lélek felhőit képes eloszlatni. Ahhoz elég volt, hogy megbékéljenek… de hát, ami miatt Yvetta eredetileg megharagudott barátomra, az nem sokat változott: Christian továbbra sem mert házasságról beszélni neki.

Pedig hányszor biztattam, ha Yvetta nem hallotta, s hányszor váltam köddé, hogy esélyt adjak a meghitt vallomásra! Hiába fáradtam, egy csuka előbb szavalná el az Énekek Énekét, mintsem hogy ő kinyögte volna azt a pár szegény szót: Szeretlek, legyél a hitvesem.

De én boldog voltam. Mióta elhagytam apám földjét, gyakran volt körülöttem sok ember; de – az egy Christiant nem számítva – csak akkor tudtam igazán örülni nekik, ha a dalaimat hallgatták. Megérintették őket szavaim, ez varázslatos érzés volt; de nem engem sajnáltak, miért is tették volna, nem azért daloltam; saját tragédiáikra, saját boldogságukra, saját vágyaikra emlékeztek, amint a balladákat-madrigálokat hallgatták. Nem voltak barátaim; hiába csapódtak mellém időről időre cimborák. Ha nem dalban, hanem egyszerű szóval mondtam volna nekik: fáj a magány, fáj, hogy apám sose szeretett, vagy bármi mást… az nem érdekelte volna őket. Hiába voltak sokan… csak olyan voltam, mint az őszi levél. Sorsa oly keserű: sok száz társa közt mindig csak egyedül; szegény őszi levél, övé a legnagyobb magány: mi néki kínzó, senkinek sem fáj…

De Christian valóban jó barátom volt. És, bármennyire is nem hittem volna az elején, de Yvetta is megkedvelt. Otthonra leltem náluk… ha csak egypár napra is.

***

Egy nap – Yvetta épp nem volt otthon, a közeli faluban többnapos vásár volt, s odajárt a szőtteseivel – ebéd közben Christian arról panaszkodott a trubadúrnak, hogy nemsokára el kell hagyniuk a várost. És persze legfőképpen: Yvettát.

- Ő sosem dobna ki, de félek, hogy elébb-utóbb ránk találnak Henrique kémei; és akkor rá is bajt hoznék. Azt még elviselném, kegyetlenül fáj, de elviselem, elhagyni el tudom, ha nagyon kell… de elveszíteni nem!

- Miért hiszed, hogy kevésbé fáj önként elhajítani a boldogságot, mintha kitépik a kezedből?

- Azt neked is be kell látnod, hogy nem telepedhetek le éppen Montpellierben!

- Yvetta éppúgy eladhatja bármelyik városban a szőtteseit, mint ahogyan neked is mindegy, merrefelé gyógyítasz. Őszintén szeret téged; ő elsősorban téged akar, Christian; és ezt te magad is nagyon jól tudod. Ez az ő választása; és nincs jogod helyette dönteni, legfőképpen nem az „ő érdekében”. Magaddal viszed, feleségül veszed, éltek boldogan, s elébb-utóbb, remélem, minél elébb, Henrique is csak kipusztul majd ebből a világból.

- Florangue, ez nem ilyen egyszerű!

- A legtöbb igazán nemes és tiszta dolog igenis egyszerű, csak a magadfajta emberek teszik túlságosan bonyolulttá őket – békés elégedettséggel szopogatta le ujjai hegyéről a fűszeres zsírt; mit sem zavartatva magát, akármilyen epésen is méregette Christian – Azért én mégis segítek nektek; legalábbis megpróbálom. Elmegyek Henrique-hez; van vele egy tervem.

- Megölhet, ha felismer!

- Látod – mosolyodott el Florangue –; ez viszont már az én dolgom.

- Nem akarom, hogy bajod essen! Azonkívül… Yvetta meg is fojtana, ha hagynám.

- Nem kell megtudnia.

- És mégis mit mondjak neki, hová tűntél?

- Mondd, hogy valamelyik környékbeli faluba mentem dalolni, csavarogni, nők után futni; amit akarsz. Csavargó léhűtőnek ismer, el fogja hinni; és nem fog törődni velem.

Utolsó szavaiban tompa bánat remegett; s hiába igyekezett leplezni, Christian mégis megérezte.

- Ez nem igaz, mon ami. Megkedvelt téged.

- Talán úgy van; mindegy, ez sem változtat sokat. Megyek. Te megígérted Yvettának, hogy feleségül veszed; én meg azt, hogy segítek nektek. Én betartom az ígéreteimet.

A kirurgus elvörösödve ugrott fel.

- Eredj hát, te bolond, és köttesd fel magad, attól talán végre megnyugszol!

- Az nem szándékom; a megnyugvás pedig még kevésbé az. De ne aggódj; tudok vigyázni magamra.

- Soroljam az ellenpéldákat? – morogta Christian, de immár harag nélkül. Sőt… a fellobbanó hála és remény indulata maradékát is messze sodorta – Florangue, ha tudnál segíteni…

A sóhaj befejezetlenül maradt, azonban még így is – vagy talán épp azért – az Ígéret földjénél is ragyogóbb vidéket varázsolt köréjük.

- Kirurgusnak adom ki magam.

Christian lassan visszaereszkedett a lócára, és őszinte megrökönyödéssel meredt barátjára.

- Mondd, hogy nem jól hallottam.

- Ha így meglepődtél, akkor bizonyára remekül hallottad. Valahogy megoldom, hogy bejussak Henrique udvarházába, és a tudtára adom, hogy értek a mérgekhez, és mellékesen a kedves unokaöccse haragosa vagyok.

- Beállítasz, és közlöd vele mindezt?

- Henrique kegyetlen, de nem bolond. Egy ilyen belépő után jó eséllyel nem keverhetném, hanem ihatnám a mérget. Vagy ami még gyorsabb, kapnék egy tőrt a bordáim közé. Nem… csak nem egyenesen. Az túl átlátszó lenne. Szolgák közt elhintett szavak… elöl hagyott írás… egypár véletlen, persze a jól megtervezett fajtából. Ha beválik a tervem, talán elárulja magát… és akkor vérpadra juttathatjuk.

Nem tellett belé sok idő, és Christian megadóan bocsátotta barátja rendelkezésére váltás kirurgusgúnyáját.

- Hogy festek? – perdült körbe büszkén a trubadúr.

Az öltözék csak egy egészen kicsit volt hosszú és bő rá. Csak annyira, hogy éppen egy árnyalatnyival festett jobban benne az öltözékét szemétdombokról összeguberáló csavargóknál.

- Mint egy madárijesztő – vágta rá Christian őszintén, és elnevette magát – Mondd, hogy én csak feleilyen rosszul mutatok benne.

- Nyugodj meg, remekül illik hozzád – „vigasztalta” a trubadúr, jó érzékkel még épp időben hajolva a hozzávágott csizma elől – Gond nélkül elhitetem Henrique-kel, hogy kirurgus vagyok. Egy csepp képmutatás, egy kevés latin… hangzatos kifejezések…

- Persze, neked könnyű: ti költők úgyis hivatalból hazudtok.

Nem gondolta komolyan, Florangue mégis elmerengett.

- Az igazi költő sosem hirdeti a gonoszt jónak, sem a közönséges érdeket tiszta, nemes igazságnak. A világ ellenben igen; méghozzá nagyon gyakran; mert megelégszik az olcsó látszattal, és aszerint ítél. Pedig sokszor nagyobb hazugság a talmi látszatot igaznak hirdetni, mint cseppnyi álommal fűszerezni a valót – gondolkodott el a trubadúr – De meglehet, abban igazad van – kacagott fel váratlanul –, hogy annak, aki mesélni jól tud, az olcsó látszat is könnyebben megy.

Christian mindenesetre nem bízta egészen barátja képzelőerejére a dolgot; és röptében eldarálta egypár gyenge hatású főzet és por használatát. A trubadúr érdeklődve hallgatta, legalábbis élethűen adta a kíváncsi diákot; s nem sokkal később – kipróbálva a frissen tanultakat – egypár medicinás tégely mellett kuporgott a földön, és felettébb elégedett képpel magyarázta a tartalmukat.

Meglehetősen eredeti felfogásban.

- Érvágással természetesen nem próbálkozom, ne aggódj, de helyette ez is megteszi, a tapasztalat szerint hígítja a túl sűrű és nehéz vért.

Sértődötten meredt Christianra, mivel barátja hangos kacagásra fakadt.

- Édes Florangue-om – törülgette kiperdült könnyeit –, ez ugyancsak rossz ötlet volna! Mivelhogy pro primo nem szabad meginni, pro secundo erősen vérző sebre ajánlott tenni, hogy segítse az alvadást. Más egyebet szerintem nem is lehetne összekeverni ezzel kapcsolatban, de mondd nyugodtan, ha van még ötleted; látom, nagyon találékony vagy! Hiába válogattam hát ki a leginkább ártalmatlan főzeteket és porokat; te végül még ezekkel a semmiségekkel is képes volnál súlyos mérgezést előidézni! Biztos, hogy jó ötlet ez a te utad?

- Jó vagy sem, mindenesetre az egyetlen; úgyhogy megyek – pakolta össze az előzőleg összekészített tégelyeket, s vállára kanyarította az iszákot. Keze már a kilincsen, amikor barátja hangja megállította.

- Florangue…

A trubadúr összerezzent.

Mintha ez egyszer már megtörtént volna…

És ő sem felelhetett mást, mint amit akkor neki válaszoltak.

- Mennem kell.

- Legalább vigyázz magadra.