Negyedik rész

- Bátor tett volt, fiam – ismerte el Gaspard atya – Nem sokan merték volna.

- Nem volt más választásom. És ő is megtette volna értem… Ne – hárította el az ajkához emelt szilkét – Így is keserű minden… ettől csak rosszabb lesz.

- Kegyes Miasszonyunk, légy könyörületes, adj türelmet, mert még életemben nem láttam ilyen rossz beteget!

- Hát ha még azt tudná, milyen rossz beteg voltam, amikor még Párizsban szorultam Christian ápolására!

- Ha csak feleannyira keserítetted meg az életét, mint most az enyémet, már akkor is megérdemelted volna, hogy kupán csapjon!

Florangue felnevetett, de kacagása szánalmas köhögésbe torzult.

- Sokszor járt közel hozzá. Az egyik medicináját sehogy sem akartam meginni, sosem, tehetett bármit. Egyszer azt találtam mondani: felőlem akár ki is öntheti. Nos, hát ez volt az, amit nem kellett volna.

- Tán csak nem megsértődött?

- Nem. Ő teljesítette a kívánságomat… csak egy kissé másképp, mint ahogyan azt elképzeltem. Ugyanis fogta a szilkét, és rám zúdította a tartalmát.

- Milyen jó ötlet… kár, hogy nem jutott eszembe korábban! És legalább bevált?

- Hát… azt nem mondom, hogy sosem végezték többé a fapadlón a főzetei, amikor nem látta; de azért igyekeztem tiszteletben tartani a tudományát. Úgy-ahogy. És leginkább… a gondoskodását. Gondoskodásból ugyan nem sok részem volt ebben az életben…

Milyen vesződséges is az öregség, gondolta az atya; lám csak, épp csak egy kis huzat vág át az ágyak között; ez is elég hozzá, hogy könnybe lábadjon a sokat látott vén szem.

- Fázol? – pillantott betegére, mert a fiatalember összeborzongott fektében; s ráterített egy vastagabb pokrócot.

- Akkor is hideg volt – emlékezett vissza Florangue – Már közel jártam Henrique donjonjához, amikor kitört a vihar. A bejutáshoz ugyan segítséget reméltem tőle; mégis féltem, mivel előzőleg a patikáriustól vásárolt kendőzőszerekkel igyekeztem kissé megmásítani a vonásaimat. Egyszer egy ideig közeli és jó ismertségben voltam egy mutatványosnővel, ő tanított meg, tréfából, a használatukra. Akkor sose hittem volna, hogy valaha is még hasznomra lehet… de végül mégis jól jött, hogy kissé elváltoztathattam vonásaimat. S tartottam tőle: az eső talán tönkreteszi álcámat.

***

- Engedjetek be, in nomine Domini! Ebben az átkozott viharban talán még a kárhozott lelkek is felmentést kapnak örök vezeklésük alól!

Az őrszem kelletlenül hajolt ki a kémlelőrésen, cirkalmasan átkozva rossz sorsát, amiért épp ezen a viharos éjszakán került rá a szolgálat sora – és amiért a balvégzet épp most vetett erre ezt a vágánsforma embert.

- Tán túlságosan is felöntöttél a garatra, csavargó? – röhögött fel – Vagy mitől képzelsz minket vendégfogadónak?

- Nem képzelek én semmit; de a fogadóban nincs egy fia üres szoba, legalábbis úgy állították.

- És én tán papnak nézek ki, ez meg itt menedékhelynek?

- Mindenesetre száraz helynek. Kérlek, meghúznám magam az őrszobán; nem lennék útjában senkinek… És talán nem árt, ha akad egy magamfajta a várban.

- Miért, mi volnál te?

- Kirurgus.

A strázsa észrevehetően összerezzent; s hátrakiáltott társainak.

- Eresszétek be!

Az őrszoba szűkös volt és koszos, de legalább valóban száraz, és jólesően meleg a kicsiny tűzhelyen pattogó lángoktól. Florangue óvatosan letette maga mellé az iszákját, s nekilátott, s nekilátott, hogy kihámozza magát átázott köpenyéből.

Útimálhája azonban – várakozásának megfelelően – gyorsan felkeltette a figyelmet. „Bár ugyan nem bántam volna, ha elébb még megadatott volna nekem egypár perc nyugalom! Még a fogam is vacog a hidegtől, legalább egy árva marckot adhatnának ezek a jóemberek, van nekik, érzem azt az áldott jó illatát” – merengett a trubadúr – „Jól jönne szíverősítőnek. Édes Istenem, csak ebből kerüljek ki ép bőrrel… csak most az egyszer, és…”

Nem fejezte be a mondatot, úgyis tudta: akkor sem változik semmi sem.

- Mi van abban? – bökött a tarisznya felé az egyik katona.

- Sebészkések, fogók, hasonlók, tégelyek…

- És azokban? – hajolt az iszák fölé a legfiatalabb strázsa.

- Medicinák.

- És mondd – hajolt még közelebb, suttogásig halkított hangon – van… különleges fajta is?

Florangue szeme megvillant; s hasonlóképpen kérdezte:

- Mire gondolsz?

- Hát… khm… – vörösödött, toporgott zavarában – izé, olyasféle… ami a nőben, nos… a vágyat felkelti.

- Nincs! Nem vagyok holmi kuruzsló! Sem erénykufár!

- Jól van, no… nem akarok én rosszat, igazán szeretek egy lányt, feleségül venném, de nem merem megmondani neki, félek, elkergetne; de ha valami szerrel ő is szerelemre lobbanna…

Most már mosolygott Florangue, megérezte: az ifjú katona nem akar rosszat. Egyszerűen csak túl félszeg.

- Valóban nincs nekem olyan. De elárulok valamit: ha magadban nem bízol, nincs az az elixír, amelytől a karjaidba omlana bárki is. Beszélj vele, talán nem is kell majd oda semmiféle keverék.

- Mit povedáltok ti ott? – dörrent rájuk a másik katona.

- Csak másnaposság ellen ajánlottam egyet s mást – felelte tapintatosan Florangue.

Az ifjonc lopva, de nagyon hálásan mosolygott rá; az idősebb bajtárs pedig hangosan nevetett.

- Az ugyan alaposan rád férne, Thibault! Két napja is…

- Felesleges emlékeztetned rá!

- Aztán mit kerestél ilyen viharos éjszakán a vidékünkön? – kérdezte az a katona, amelyik parancsot adott a beeresztésére.

„Bocsáss meg, Francois” – fohászkodott fel magában a trubadúr; s tettetett szabódással felelte:

- Az egyik közeli városkában, Clapiersben voltam átutazóban… azonban a vidék földesurával, vagy legalábbis valamiféle odavalósi nemesúrral, támadt egy kis… nézeteltérésem, mondhatni.

- Környékbeli? – kapta fel a fejét a katona – Kicsoda?

„Te ócska spion” – gondolta Florangue – „Tudod te is jól: Clara asszonyon és a fián kívül más nemes nem él ott.”

- Nem mindegy?

- A mi urunknak szívesen látja az ártatlanul üldözötteket – hangzott a kenetteljes felelet.

A fiatal őrszem képtelen volt elfojtani egy kurta, gunyoros nevetést; valami olyasmiről dünnyögve, hogy „legfőképpen, ha az ő üldözöttje ellen toborozhat csatlósokat”. Társa azonban egy erőteljes rúgással gyorsan beléfojtotta a szót.

- Nem emlékszem a nemzetsége nevére… – színlelte Florangue a töprengést – a keresztnevére is csak azért, mert druszám: mindketten a Francois nevet nyertük a keresztségben – nem is rossz, gondolta, csak el ne feledjem, hogy Francoisnak hívnak – Bár nem hinném, hogy ezzel sokra mennétek…

- Talán igen, talán nem – hangzott a kurta felelet, s váratlan mozdulattal az iszák felé nyúlt – Hadd lám azokat a medicinákat!

- Hagyd békén őket! Némelyik veszélyes!

- Hogy érted?

- Mérgező lehet.

A katona felkapta a fejét.

- Értesz a méregkeveréshez?

A kérdés hidegen szisszent, mégis… a nyomra lelt kopó mohóságával. A trubadúr ridegen viszonozta a pillantását.

- Kirurgus vagyok. Először is sebész, és nem valódi orvos; de azért egy-két medicinához is értek. Gyógyítok a sebészkésemmel éppúgy, mint velük. De ha rosszul használják őket… nagyon veszélyesek is lehetnek. Úgyhogy ne piszkáljátok. És engedjetek végre közelebb a tűzhöz, mindenem átázott.

***

- Azt mondtad, Francois miatt kell menekülnöd.

- Menekülni, az talán túlzás. De a föld nem bír meg kettőnket a hátán, az biztos.

Éjjel s másnap még nyugta volt, míg a várúr távol járt; este azonban már érte jöttek az őrök, s kísérték is azonmód a visszatért Henrique elé.

A nemesúr háttal állt neki, látszólag elmélyülten szemlélve a falon függő fényesre suvikszolt fegyvereit; a trubadúr mégis érezte: figyel.

- Mi bajotok egymással?

- Becsületbeli – hajolt meg Florangue, teljesen feleslegesen, mivel Henrique továbbra sem nézett rá – Erről, ha megengedi kegyelmességed, inkább nem…

- Mindegy is – intett türelmetlenül – nem érdekelnek egy magadfajta dolgai, ne is untass vele. Lényeg, hogy haragszol rá… talán gyűlölöd is…?

A trubadúr legszívesebben élénken helyeselt volna, csak mihamarabb túl lehessen végre rajta; de nem merte. Az túl átlátszó lett volna.

- Talán – kockáztatta meg óvatosan.

- Igazán? – perdült meg Henrique, pillantásával csaknem átfúrva őt – És lenne olyan érv, amelytől ez a talán… bizonyossággá változna? Esetleg… még többé is?

A smaragd méltó párja a sólyomtekintetnek.

Nem árulja el titkát.

- Volna. De ha elég emléket idézek fel… talán már érvek nélkül is az.

- Helyes – rándult elégedett mosolyra Henrique ajka. Legalábbis a mosoly hideglelős gúnyrajzára – Mennyire értesz a mérgekhez?

- Jól, seigneur.

- Mennyire jól?

- Amennyire a szükség hozza. Ha kell… akár halálosan.

- Remélem is… Sejted már, kinek szánom?

- Valakinek, akit mindketten gyűlölünk?

- Eltaláltad. Az a fiú az utamban van! Bőkezűen megfizetem a fáradságodat, ha el tudod tenni onnan.

Odakinn akkor nyugodott le a nap, bíborvörösen ragyogva fel, még egyszer utoljára, magába olvasztva a vidék összes melegét. Tűnő sugarai nyomán csupán a jeges éjszaka maradt.

A hideg bekúszott a donjonba is; Henrique megborzongva fonta össze karjait. Tekintetében felizzott a bíbor alkonyi fény, ahogy befogta a láthatárt…

- A testvérem és én alig örököltünk valamit; alig volt nagyobb az a föld, mint amelyen életünkben elfér egy apró udvarház, holtunk után meg benne a koporsónk... Épp csak annyival éltünk jobban a koszos jobbágyoknál, hogy valamelyik ősünktől maradt egy egérrágta kutyabőrünk. Innen indultunk; ő és én!

Most már Florangue is összeborzongott; és ehhez a hidegnek nem sok köze volt. Tudta; Henrique rég’ nem hozzá beszél. Mégsem mert menni, hiszen el nem engedték… És hajtotta a félelmes kíváncsiság: mi vihet rá egy embert, mi vihette rá éppen ezt itt, hogy saját vérének életére törjön.

- Így álltunk nagyurak szolgálatába – folytatta a nemesúr, mit sem törődve vele –, illetve… először még nem. Azok csak később jöttek. Először olyanokéba, jobb híján, akik a lábunk kapcájával sem értek fel… de nem akadt jobb, és élni kell! Aztán kedvezőbb szelek fújtak… végigharcoltunk nagy harcokat; az öcsém nélkül nem élnék, igaz, elismerem… De ő sem nélkülem! Közös diadal volt, mikor annyi nyomorúság után végre reánk is hullt a termékenyítő eső: birtok, pénz, és persze hozzá a titkon zsákmányolt ez meg az…

Közösen értük el! De véletlen… ostoba, keserű véletlen, hogy csak ő volt akkor jó helyen és jó időben, hogy meg is kapja, amiért ketten küzdöttünk! Én nem kaptam semmit, csak ígéretet! Azt, igaz, szép bőséggel; vásári jósasszony nem ígér vagyont, szép hitvest, hírnevet, rangot nagyobb bőséggel, mint ahogy ő tette. Később… később juttatott valamit, olcsó koncot… hány vitánk, hány átkom; de végtére belenyugodtam.

Aztán… híre jött, hogy halálos beteg; esküszöm, Isten tudja jól: ahhoz nem volt közöm. Az is igaz, hogy nem tudtam tiszta szívvel imádkozni a jó egészségéért… Nem számít. Nem hinném, hogy bármin is változtathatna egy ima. Vagy akár ezernyi.

Akkor reméltem: a végső út kapujában… talán… eszébe jut, hogy mit köszönhet nekem. Élt, jól élt, rendben, ha nagyon őszinte akarok lenni, nem tudom, mit tettem volna fordított helyzetben, ha én kapok vagyont, földet… Élvezte egészséggel sokáig, nem kárhoztattam. Akkor már nem. De igazán hittem: ha már ő úgyis elmegy, végre én is vagyonhoz juthatok, végre rám is hagy valamit… Sok valamit. Eddig ő, eztán én!

Nem. Amikor kihirdették a testamentumát… csaknem mindent Francois-ra hagyott! Sose volt gyermeke, ezt a semmirekellőt szerette úgy, mintha csak fia lett volna; de sose hittem volna… Ezt sosem hittem volna. Csaknem mindent ő kapott… a többit az egyház, lelke üdvösségéért – kacagott fel – Remélem, nem kapta meg! Többre ment volna, ha legalább azt nekem adja, nekem, akit éppúgy megilletett volna, mint őt!

Francois… ugyan mit kezdene a vagyonnal. Hiszen csaknem gyermek még! Neki még van ideje. Nekem már nem sok. Utolsó esélyem, hogy…

Túl az ablakon kihunyt az utolsó bíbor szikra.

- Mikor történjen meg? – törte meg Florangue a csendet.

A nemesúr mintegy álomból ocsúdva nézett rá; maga sem volt bizonyos benne: fennszóval beszélt-e vagy csupán túl elevenen tolultak fel az emlékek. A trubadúr arcáról semmit sem olvashatott le; a mindig nyílt, élénken változó vonások ezúttal híven őrizték titkukat.

- Minél hamarább, kirurgus. Nem fogod megbánni.

***

Milyen hideg… nehéz, csaknem anyagszerű, ahogy beborítja. A metsző szél úgy süvölt, mint a testet ölteni készülő démonok, szabadon járva ki s be a toronyszobában, melyet a nemesúr fukar kegye juttatott szállásául; ugyan így is örülhet, amiért nem a katonákkal vagy a szolgákkal van egy szálláson.

Úgy nehezebb lenne.

Most nem tudna elviselni másokat maga körül. Hallgatja saját légzésének ritmusát, lassan… nem hoz megnyugvást mégsem; most még a levegő is nehéz, és minden cseppje fáj.

Christian vedlett köpenye vajmi keveset ér, hiába burkolózott bele egészen; bár nem volna sokkal jobb a sajátja sem… Christian. „Hogy is segíthetnék rajtad? Nem értek én sok mindenhez… egy kevés filozófiához, még a Sorbonne-ról; legfőképpen a verseléshez és a dalhoz, tudok mosolyt és könnyet fakasztani, tükröt tartani a lelkek elé… de ahhoz nem értek, hogyan kell romlást hozni valakire. Megérdemelné pedig Henrique, akármi is történt közte és a testvére közt; másokon nincs joga bosszút venni. És a halott testvér? Mennyire bűnös vajon Henrique bűnében…? Mennyire lehet bűnös, aki, bár maga nem tesz és nem parancsol semmit, mégis… önzése, gondatlansága vagy kíváncsisága megidézi a démonokat?

Félek, Christian. Félek Henrique-től… és Valaki nála, nálunk megmérhetetlenül hatalmasabbtól is. Árulásra készülök, Christian; árulásra Henrique ellen; ő nem is érdemel jobbat – de attól még, hogy bűnös ellen követem el a bűnt, én bűntelenné válok vajon?”

***

- Milyen hideg, igazán… De már nem tart soká. Már nemsokára jó lesz… ha elmúlik ez a vacogás, és felszökik a láz. Akkor könnyű… elmúlik a test kínja, azt se érzem, hogy van egyáltalán; a felszökő láz szárnyán messze, magasra szárnyal a lélek, béklyótól szabadulva, tisztán és könnyen… Mindig a rabságtól féltem a legjobban. Falak, az öregségbe romló hús gyötrelme, a fáradó elme kínja, vagy akár csak a legközönségesebb félelem, mely visszatart attól, amire vágyom… Egyremegy.

El tudja képzelni, mennyire féltem Henrique donjonjában?

Féltem, hogy leleplez, s tömlöc mélyére taszít… senki nem tudná meg, csak Christian és Yvetta talán; de ők sem tehetnének semmit. És rettegtem, hogy másképpen is rab lehetek… hogy a sok cselszövés engem is bemocskol, hogy nem pereghet fövenyként át ujjaim közt… hogy elveszíthetem önmagamat.

- Nem veszítetted el – mondta az atya megindultan. Rég’ volt már evilági kérdés, melyben ilyen határozott kinyilatkoztatást tett volna.

- Tudom – mosolyodott el fáradtan Florangue – De azért… nem volt könnyű. Egyedül viselni a terhet… meddig mehet el egy ember? A régi görögöknél még az istenek is tudták, hogy a Moira, a Végzet ellen nem tehetnek semmit. Csak az ember az, aki megpróbálja mégis.

***

- Hiányzik egy összetevő. Én nem úgy keverek mérget, hogy csak összerakok ólomport meg nadragulyát… más egyéb is kell; ami nem pusztít… csak a gyanút.

- Szerezd be egy patikáriustól. Mit fárasztasz ilyesmivel? Nem azért fizetlek, hogy én keverjem ki helyetted a méregpoharat.

- Nem is azt kértem. Azonban nem mehetek tisztes patikáriushoz… annyira azért nem ártatlan az a por. Ki volt, aki az előzőt keverte?

- Előzőt?!

Villámok cikáztak át a sötét tekinteten; a gyanú még csak gomolygó köd; de Isten legyen irgalmas, ha megfogan.

- Itt is beszélték… Nem nekem; de akkor mentem át a folyosón… meghallottam. Meg amúgy is érdekelne, ki volt az elődöm. Mert remekelt... Úgy mondják.

- Nem venném észre – morogta Henrique – Nem látok semmiféle sírhantot kedves ifjú rokonom nevével! Ellenben, amikor izenetet küldtem az anyjának, Carla vissza is küldte, egypár keresetlen szó kíséretében. De még mindig nem feleltél!

- Felcser vagyok… eredeti mesterségem szerint. A magunkfajták hallunk egyet s mást egymásról; így hallottam egyről, aki megmentette Francois életét. Csodáról beszéltek, engedelmével…

- Mintha irigykednél!

- Nem bántam meg, hogy a gyógyításról gyilkolásra tértem. Jobban fizet, van jó ruhám, ital, nők, ízes étel… kerülne szép ház is, de szeretek utazni. Meg biztonságosabb is így, persze… De, engedelmével… ha ilyen fényes legendák kapnak szárnyra, olykor eszembe jut: jobb érzés lehet életet adni, mint elvenni.

Henrique megbékélten elernyedő vonásaiból látta: helyesen döntött. Mindent tagadni, adni a megtestesült ördögöt, mind bűnös, aki él, és hasonló szólamok… Elárulta volna magát. Így azonban a gyanú elvetélt, mielőtt egyáltalán megfoganhatott volna.

Egyelőre.

A nemesúr gunyoros nevetése.

- Azért remélem, eléggé megfizetlek vágyódó lelkedért!

- Amennyire seigneur-t is megfizeti majd az örökség az elvesztegetett évekért.

- Sokat merészelsz! – szisszent Henrique; s a trubadúr elfojtott egy elégedett félmosolyt.

„Ez a mondat még jó ideig fog kísérteni téged. Ugye, pokoli kín lehet: hosszas várakozás után talán megkapni valami nagyon vágyottat… aminek már nem veheted hasznát?”

- Bocsásson meg, seigneure. Legközelebb jobban ügyelek szavaimra. Ki volt az elődöm?

- Kitartó vagy – horkant fel Henrique –; érdekelne, vajon a fejed ragaszkodik-e legalább ilyen kitartóan a nyakadhoz?

- Seigneur érdeke is, hogy kitartó legyek. Ha patikáriushoz megyek, jó eséllyel nem segít, vagy leleplez… ha én meghalok, seigneur-nak sem lesz méregkeverője.

- Nem azért kell, mert… el készülsz árulni?

- Mire is mennék egyetlen névvel? Ha ő el akarta volna árulni, megtehette volna régen. De azzal magát is elveszejtené. Ahogyan én is.

Egy pillanatra megfagy körülötte a levegő; a jeges lélegzet éles karmokkal mar torkába. „Ahogyan én is…” Honnan a biztosíték, hogy a feljelentéskor nem nézik őt is méregkeverőnek? Hogy nem teljesedik be rajta önjóslata…?

Kékülő ajkakkal fojtja vissza a feltörő köhögést. Talán mégis észrevett valamit a néma viharból Henrique? Vad ösztönnel lobban a felhorgadó gyanakvás; hiába, míg itt van, ezzel már együtt kell élnie Florangue-nak. Keverni az igazat s hazugot, gondosabban, mintha valódi méregkeverő volna: halálos játék…

A kar előrelendül, a szárazzá aszott ujj a feszületre szegeződik.

- Esküdj!

Florangue alig leplezhette megdöbbenését. Feszületre esküdni, az Úr nevével – effélére?

Ez is csak olyan önmagából kiforgatott, bosszútól megszállt elmében foganhatott, mint amilyen Henrique-é. A trubadúr érezte már régen: a nemesúr öregedő testében a lélek még gyorsabban vénül. Nincs már az az öröm a földön, ami kielégíthetné, amit bármi vagyonnal megvehetne… A keserű elmét már nem inspirálja rang, dicsőség, birtok; a fáradt érzékeket nem korbácsolja ékkő, étek, drága öltözet vagy míves fegyver; a hűlő vért sem a buja női testek…

Nem az örökség – melyet talán valóban jogtalanul tagadott meg tőle a halott testvér – kell már neki.

Csak a bosszú.

Ha a halottat már nem citálhatja maga elé sírjából – jó lesz helyette az ártatlan is. Milyen kegyetlen terv: a holt testvér úgy szerette Francoist, hogy örökséget hagyott rá – és épp ez a testamentum okozza a fiatalember halálát?

És most feszületre esküdni, Isten engem úgy segéljen – hogy gaztettet vigyek végbe?

„Hogy nem sápadsz, hogy nem dermed egészen meg az a fagyos véred, ha erre a töviskoszorús főre nézel? És éppen most…” Ő, Florangue, gyolcsfehér, érzi; a közelgő szédülést is, már csak az hiányozna, hogy elvágódjon itt…

Elfogja a szépen faragott Krisztus-fő tekintetét. S a szomorú, titkokat tudó szempár sugarában végre is úrrá lesz remegésén. Pillantását nem veszi le a keresztről, úgy emeli esküre jobbját. „Christianért… őérte; és ellened, Henrique.”

- Mindent megteszek majd, hogy sikerrel járjak. Isten engem úgy segéljen.