Ötödik rész

A szűk sikátorok fojtogatták. A sötétben összeborultak a falak, és a városhatári nyomornegyed bűze vastagon megülte a keskeny utcákat.

Undorodva kerülgette a szemétkupacokat; nem elég az utcaközépen bűzölgő kanális, még ezek is a bajomat szaporítják; dohogott magában, fázósan burkolózva köpenyébe.

„S ha valamelyik tolvaj ráéhezne vélt vagyonomra? És fegyverrel adna nyomós érveket, hogy miért is adjam át neki? Nekem nincs se kardom, se tőröm; nem illene a kirurgus-álcához, egyszerű polgárfihoz… meg el is szoktam a fegyverforgatástól; elpuhultam kissé, mióta nem kötnek belém folyton a Sorbonne úrfijai… mit úrfijai, szégyenfoltjai! Nem mintha olyan nagyon bánnám; de elismerem: most félek. Csak ebből keveredjek ki élve és épségben, én soha efféle kalandba…”

Elharapta a gondolatot.

„Ha Odafenn értik a tréfát, már könnyesre nevethették magukat a meddő fogadkozásaimon! Hiszen úgysem változom. Mindenesetre, ha valóban kacagnak rajtam, már csak azért is megérdemelném a kegyelmet, amiért megnevettettem őket.”

Végre meglelte Mathieu, a patikáriusi álca alatt dolgozó méregkeverő lakát, várakozásának megfelelően a legrosszabb viskók egyikét; s bezörgetett.

Soká késett a felelet, Florangue-ot csak egyvalami tartotta vissza az unalomtól: a félelem, hogy a mögötte el-elsuhanó árnyak közül valaki esetleg rá talál támadni. Hosszú percek múltán mégis motozás, halk léptek nesze hallatszott belülről; s az ajtón megnyílt a kémlelőablak.

„Furcsa alkalmatosság egy efféle viskón” – lepődött meg a trubadúr. A szűk résen elővillanó ábrázat még fiatal lehetett, alattomos tekintete és görényképe azonban idősebbnek mutatták valódi koránál.

- Mit kíván a seigneur?

Az erőltetetten alázatos hang végképp felborzolta Florangue amúgy is eléggé dúlt kedélyét, de egyelőre még leplezte ellenszenvét. Elvégre is félhet a szerencsétlen, meglehet, a mérgezésre is kényszerítették, talán valóban az, ami az álcája: egy patikárius... Azonban a környék, s a férfi viselkedése erősen megingatta korábbi kételyeit.

- Engedj be. A dolgaim nem tartoznak az utca népére.

- Parancsára – hangzott a túlságosan is készséges felelet, s rögtön utána egy jóval kevéssé szívélyes, bár alig kivehető dörmögés.

A trubadúr önkéntelen viszolygással nézett körbe a szűk szobában, bár ehhez nem sok köze volt a méregkeverő bűneinek. Egész egyszerűen gyermekségétől fogva irtózott mindenféle főzet s egyéb medicina, legyen bár jótékony vagy halálos, szagától; ezt a helyet pedig teljesen átitatták.

Nagy nehezen legyűrte feltörni kívánó rosszullétét, s tőle telhetően magabiztosan adta elő kívánságát.

- Szükségem volna némely főzetekre s porokra.

- Felcser és patikárius vagyok; természetes, hogy ilyesféléket akarnak tőlem. Ezzel még nem segített, seigneur. És nem is tűnik betegnek.

- Nem is engem kell meggyógyítani.

- Valaki mást?

- De végleg… minden földi bajtól.

- Én nem keverek mérget! – rettent vissza amaz; görényképe azonban nem az ártatlanul megvádoltak felháborodásával rándult össze – hanem a tetten ér éji tolvaj rettegő dühével.

- Ez a sok főzet gőze megronthatja az emlékezetet, nemdebár? … Nyugodj meg… nem a törvény embere vagyok. És nem akarok neked rosszat.

A riadalom egyszerre mintha sosem lett volna; helyette alattomos szikra gyúlt a méregkeverő szemében.

- Úgy hát Henrique úr embere vagy?

- Igen. És megbízásom van számodra.

- Még az előzőért sem fizetett! Nem kalandvágyból kockáztatom a nyakam. Egy cseppet nem öntök egyik tégelyből a másikba, míg pénzt nem látok

- Nem vagy te olyan bolond.

- Fizesse csak meg a félelmemet!

- Talán csak nem a lelked üdvösségét félted?

- Sokkal inkább a nyakamat – morgott – Elvégre is mind bűnös… Nem lehet teljesen ártatlan az, aki valakinek útjába kerül. Megérdemlik. De a te urad vigyázzon… jól vigyázzon. Mondd meg neki: nem hinném, hogy őt ne fogná a méreg.

- Esztelen vagy. Előbb kapnál te tőrt a hátadba, mintsem ő bármit az italába.

- Szüksége van rám.

- No látod, ebben nem vagyok olyan bizonyos. Nem te vagy az egyedüli mérgek mestere. Lesz utódod, ha úgy adódna…

- Tán csak nem te?

- De igen. Egyedül is tudnék mérget keverni; talán nem olyan tökéleteset, mint te, de azért elég hatásosat. Azonban én békét ajánlok. Figyelmeztetlek; Henrique nagyon haragudott rád… próbáltam békíteni. Egymás hasznára lehetnénk.

- Ki vagy te? – méregette gyanakodva.

- Vagyok, aki vagyok. Áll a szövetségünk?

Rávillan a méregkeverő szeme.

- Egy pohár ital mellett könnyebb… nincs kontraktus, csupán a könnyű szó… legalább a bor pecsételje meg. Egyébként éppen készültem ebédhez ülni… Velem tartasz?

- Nem vagyok éhes.

Ez legalább igaz; gondolta, mióta Henrique-nél élt; egészen megromlott az étvágya. „Nem szenvedhetem én ezt az alakoskodást… Irtózom ugyan a fegyverektől, de az ott, a sikátorban a bérgyilkossal… az legalább tisztább volt.”

Florangue tagadón intett, mire a méregkeverő gunyorosan felnevetett.

- Nem mer egy magamfajta házában enni-inni? Ez ugyan nem meglepő… de annyira azért nem gondoltam gyávának, hogy be se ismerje.

- Beismerem. Most jobb? Gyorsan akarok végezni, készítsd össze, amit mondok.

***

- Mit akartál a méreggel, fiam?

- Semmit, voltaképpen semmit. Azért elvittem, hátha… de nem akartam én senki italába keverni. Nem is a méregre volt szükségem, nem azért mentem Mathieu-höz… őt akartam látni. Mielőtt elvetem a szelet… tudni akartam, milyen ember. Láttam, hogy ő sem érdemel jobbat, mint Henrique; ez valamelyest megkönnyítette a dolgomat… bár nem sokkal.

Igen; akkor már többé-kevésbé sejtettem, hogy mit fogok tenni. A nyugtalanság és a bűntudat azonban továbbra sem múlt el; a dermesztő kérdés: van-e jogom hozzá, mindegyre üldözött. Hiszen ha kivallatják őket… olyanok is bajba kerülhetnek talán, akiket csupán megfélemlítettek. Nem tudhattam, miféle vihart idézek fel… S amikor már azt mertem remélni: ködös kétségeim szertefoszlottak a józan érvek napfényére – egyszerre azt kellett látnom: már nem is homályként követnek, de sűrű sötétségként zárnak körül.

Menekültem volna a borhoz; hiszen étel s ital bőviben állt rendelkezésemre a várban… de nem segített. Higgye el, atyám, testvéreiével vetekszik a bor gyóntatói képessége… míg ők csak azt tudják kivallatni a hívekből, amit maguk is elmondanának, csak az alkalmat keresik, hogy könnyíthessenek bűnös lelkükön… addig az ital azt is kiássa a lélekből, amit a szerencsétlen ember mélyre temetett magában.

Akaratlanul is arra kellett gondolnom: eddig nem voltak komoly vétkeim, csupán a másoktól elszenvedett sérelmek sebét hordoztam; és mégis annyira kínoztak, hogy bolygó lélekként menekülök az emlékektől szerte az országban; ha Christianon nem kellene segítenem, talán már innen is elmentem volna rég’.

De hát nem tehettem. És ha eddig csupán a régi sebek… mások bűne elől futva sem volt elég tágas nekem a világ… találhatok-e majd megnyugvást valahol valaha, ha az én kezem is véres lesz?

Nem bírtam ezt a kárhozott őrlődést; és a megváltásomat kerestem – az egyetlen módon, amely Isten segedelmével még sosem hagyott cserben.

Szerencsém is volt, akkor este diáktársaság, mutatványosok, vándor klerikusok, mindenféle vágáns népség gyűlt össze a fogadóban.

***

Florangue örömmel futatta végig tekintetét a tarkabarka társaságon; az efféle szellemes csavargónépben mindig hálás hallgatóságra talált. Már napokkal korábban felfedezett az ivóterem sarkában egy egész jó állapotban levő lantot, valamelyik fizetni nem tudó vendég vethette talán zálogba.

Ahogy ujjai végigsiklottak a húrokon, egyszerre lefoszlott róla az elmúlt idők minden kényszerű tettetése, és az ismét önmagára talált lélek fájdalma rímekben s dallamokban oldódott fel.

„Kárhozott lidércfény: mocsár / útjain, a homályon át / bolyong mindegyre bűnében / századok óta már. / Kísérteteitől űzve a földtekét bejárta, / bolygó láng, sehol nem lelhet / percnyi nyugovásra. / Súlyosan borul fölébe / az ég, örök éjbe zárva, / míg régmúltja vértől árnyas, / rémekkel viselős a másnap, / egyiktől szökve, másiktól hátrálva, / mert szabadságra vágyott, / de saját félelme vetett reá láncot; / a volt s lesz közt foglyul esve későn ébredt rá: / mi elől futott időn s térne át: / legnagyobb kárhozat, Fúriák átka, / nem rejt hasonlót pokol mélye, se idők forgása, / nem törvény kezétől, nem múltak árnyától / menekült régóta: csakis önmagától.”

Az utolsó akkordok csöndbe foszlottak a húrokról. Jó csönd… látja a tekinteteket, megrendült arcokat; sikerült hát… egy percre ők is érzik kétségeit. Vagy talán magukét csak, ahogy rátaláltak a dal nyomán.

Pillanatok csupán, míg felhangzik az első vivát, s gyorsan éledő társai; míg végül az éljenzés is beleveszik a felviharzó tapsba.

***

- A héten… kész a méreg.

- Ideje volt – morogta Henrique – Már azt hittem, Peliász szövésével készülsz versenyre kelni, amilyen lassan dolgoztál!

„Pénelopé szövése” – javította ki gondolatban a trubadúr; azonban volt annyi esze, hogy megtartotta magának a véleményét.

- Még egy-két napig érnie kell, aztán be lehet adni Francoisnak. De … khm …

Olyan látványosan feszengett, hogy a nemesúrnak is észre kellett vennie.

- Mi van hát?! Ha most támadnak lelkiismereti aggályaid, hát én rajtad fogom először kipróbálni a mérget!

„Attól ments meg, Uram, engem” – fohászkodott fel némán Florangue – „Ha kiderül, hogy teljesen ártalmatlan főzetet kevergettem itt napokig, amelytől legfeljebb enyhe gyomorrontást lehet kapni, de szerintem még azt is legfeljebb a szagától, nem a tartalmától… Ha ez kiderül, akkor már jobban járnék, ha valami gyorsan ölő méreggel itatnak meg; mert ahogyan Henrique végezne velem, az minden lenne, csak gyors és fájdalommentes nem.”

- Dehogy. Hiszen én is gyűlölöm őt. Csak éppen… félek, seigneur. Nagyon kérem, ne tőlem várja, hogy beadassam neki…

Henrique dörgő hahotája durván visszhangzott a nagyteremben.

- Nem is bíznám rád! Hiszen téged ismer, és valószínűleg a szolgái is. Majd az egyik emberem megoldja, az már nem a te gondod lesz. Én egypár napra most elmegyek; mire visszatérek, még a héten, álljon minden készen! Megértetted?

- Úgy lesz, seigneur, parancsára! – hajolt meg mélyen.

„Hogy vesznél meg” – fűzte hozzá gondolatban – „És még én beszéltem le Mathieu-t a megmérgezésedről… Bár akkor nem volt más választásom. Ha egy Henrique-féle nemesurat megmérgeznek, és meghal, akkor abból vizsgálat van; és jó eséllyel engem ítélnének el érte. Hiszen én éltem kirurgusként a fedele alatt. Henrique-nek meg kell halnia, de a törvény által. A távolléte viszont jelentősen megkönnyíti a dolgomat…”

***

A folyosó hideg volt és széljárta; Florangue meggyőződése szerint tévedésből sem világította meg nap, sem hold. Még a fáklyák is olyan remegve lobogtak, mintha csak félnének; csípős, fojtó füsttel szórva teli a szűk teret.

Ezen a részen senki nem járhatott a donjonban. Henrique erős parancsba adta: senki ne merészelje zavarni munkájában… „Vagy inkább titkolt ügyleteiben”, morgott magában a trubadúr, ahogy mind közelebb araszolt a zárt ajtóhoz. Szerencséje volt; a katonák, kihasználva uruk távollétét, mulattak az őrszobán; őt pedig amúgy is a nemesúr bizalmasának tartották, világért sem merték volna akadályozni semmiben.

„Valószínűleg észre sem vették, hogy erre tartok” – reménykedett.

A zár engedelmesen nyílt meg a tolvajkulcs ügyeskedése nyomán; Florangue maga is meglepődött a gyors sikeren. „Sosem hittem volna… Caterina akkor régen csak tréfából mutatta; játék volt… mennyit nevetett szerencsétlenkedéseimen, mire végre megtanultam használni… De sosem hittem volna, hogy egyszer még valóban szükségem lesz rá.”

Óvatosan lenyomta a kilincset, s az ajtó nesztelenül kinyílt.

A szoba alig volt nagyobb, mint az ő szállása a donjon másik végén; s meglehetősen spártai: asztalon, széken, és a sarokban gubbasztó nehéz ládán kívül más berendezést nem rejtett. A trubadúr gondosan visszacsukta az ajtót, „más se hiányzik, minthogy egy ostoba léghuzam eláruljon!” és hátát a nehéz tölgydeszkának vetve ismét körbenézett.

Bár a cseppnyi szoba melegebbnek hatott, mint a tekergőző folyosók sora, ő mégis egyre jobban borzongott; a dermesztő csendben összekoccantak fogai. Hiszen nem sokon múlna…

Henrique még közel járhat, bármi eszébe juthat… s ha visszafordulva itt találja…

Tiltakozva rázta meg fejét, mintha bizony így elűzhetné rémképeit.

- Ez a még leginkább járható út – morogta, s kényszerítette magát, hogy az asztalhoz lépjen. Szigorú rendben sorakoztak rajta a pergamenek, pennák. „Teremtő Atyám, így még talán azt is észreveszi, ha távollétében egy légy keresztülmászik rajtuk; nemhogy, ha valaki használja őket!”

Mert ez volt a terve. Egy levél, ha még talán feltételezik is, hogy hamisítvány, már bizonyíték Henrique ellen. S ha egyszer valóban perbe fogják… akkor már a bűnösnek kell bizonyítania ártatlanságát.

Könnyű lúdtoll, mégis: ólomsúllyal húzza kezét. Még meggondolhatja… ha visszamegy Christianhoz, hogy nem sikerült, ő bizonyosan nem kárhoztatná érte. Még örülne is, hogy élve hazakerült…

Nem. Biztosan nem vetné szemére, ahhoz túl jó barát – de neki éppen ezért kell segítenie rajta.

A tollhegy nyomán gyűrűk szaladtak szerte a sűrű tintában.

„Egyetlen csepp víz felkavarja a tenger tükrét is… meddig terjednek a hullámok, túl azon, amikor már nem is látjuk a felszín fodrozódását? Hány mérföldre… hány századra terjed hatalma, múlton s jövőn át?”

A tétovázó pennáról majd’ elcsöppent a tinta; gyorsan kell róni a sorokat, ha nem akarja elmaszatolni a szöveget.

„Mathieu, siess! Francois még mindig nem épült fel egészen; ha most adjuk be neki, senki nem gyanakodhat. Holnapra legyél készen vele! Ugyanaz az emberem megy majd érte, aki ezt a levelet viszi. Jóhiszemű bolond, nem tud semmiről, hát úgy vigyázz, hogy ez így is maradjon! És hatásosabbat készíts, mint a múltkor. Ebből már nem épülhet fel Francois.”

Odakünn a feltámadó szél szerterongyolta a felhőket, és a széttépett foszlányok közül elővillant egy keskeny holdsugár.

A fény különösen csillant az asztalon, odacsalva a trubadúr tekintetét.

Henrique pecsétgyűrűje. „Persze; titkos utakon járhat, s jelét ismerik, jobban, mint őt magát. Nem akarta, hogy felismerjék, azért hagyhatta itt…” Számított is rá, a felfedeztetés kisebb veszélyén túl ezért is örült úgy, amikor megtudta, hogy a nemesúr elmegy. Remélte… de csak most, ahogy kezében tartotta az ékszert, döbbent rá: nem mert hinni benne.

Forró a viasz, megégette vele az ujját, de szinte meg sem érezte izgalmában, ahogy belenyomta a pecsétet. A címerrajz jól kivehetően domborodott a viaszkörön.

Az ajtót már nem zárhatta vissza; de nem is baj, még ma át akarta adni a városparancsnoknak a levelet; azután pedig bolond lenne visszamenni a „Mene, tekel, fáresz” szavakkal megjelölt várba. Kevés holmiját még este elrejtette a váron kívül, magával viszi, nem találhatnak utána semmi nyomot…

A folyosón kényszerítenie kellett magát, hogy ne rohanjon. Kőkockáról kőkockára, valahogy meg ne neszeljék, hogy jár valaki erre; idegtépő lassúsággal, ó, bár már künn járna, messze a vártól…

Váratlanul kettős visszhangot verve dobbant csizmája. Mintha… „De az nem lehet!” – rándult össze félelmében – „Észrevettem volna, ha valaki követ…”

Rettegve fordult hátra… messze mögötte, ahol a folyosó összehajlott, csak az árnyak borongtak sötéten.

Végre rászánta magát, hogy ismét megforduljon, s most már mind sebesebben igyekezett ki a tiltott folyosóról. Ahogy az egyik elágazásnál haladt el, hosszan elnyúló lánggal, fájdalmasan lobbant fel egy fáklya.

Ahogy a reszkető fényt figyelte, a hideg egyszerre ismét a velejéig hatott.

Mert a láng épp ellenkező irányba hajolt, mint amerre a léghuzam terelte volna.

***

- Sikerrel jártál?

- A türelmetlenség nem épp szép keresztényi erény, atyám – mosolyodott el Florangue; elégedetten, hogy ez egyszer nem az ő esendősége került terítékre – De legyen. Hogy levelemmel mire jutok, azt akkor még ugyan nem tudhattam; de legalábbis nem fogtak le hamis vádlóként.

A parancsnoknak azt mondtam, hogy vándorló diák vagyok, egy időre Henrique szolgálatába szegődtem; s így jutottam a levélhez. Csakhogy számos pletykát hallottam Francois betegségéről, no meg Mathieu „patikárius” bűnös dolgairól; és gyanút fogtam. S mint a törvény hű követője, lelkiismeretem parancsára, et cetera, et ceterea.

- Hittek neked?

- Amíg ki nem nyitották a levelet, nem igazán; a parancsnok is csak azért olvasta végül is el, legalábbis szerintem, mert ő is Henrique haragosa volt. Mint oly sokan…

De utána már nem maradt kétségük. Megmondták, figyelni fogják Henrique hazatértét, s akkor megkezdik majd a vizsgálatot… Eredetileg engem is ott akartak tartani, de a parancsnok segédje jóindulatú ember lehetett, ő vetette fel: bajba kerülhetek, Henrique bűntársainak elérhet a keze. Így futni engedtek.

Akármilyen szennyes ötlet is, legalábbis kényelmesebb a kőoroszlán torka Velencében.

Olyan gyorsan történt minden, atyám… Mondhattak bármit, még akkor sem mertem igazán hinni, hogy végleg eltüntethetem Henrique-t az útból.

***

Nem érzett megkönnyebbülést, csupán végtelen kimerültséget. Hajtotta volna tovább a félelem – ha nem is rögvest Montpellierbe, hiszen meg akarta várni: mi lesz Henrique sorsa… azonban a fáradtság erősebbnek bizonyult.

Az ösvényt szegélyező facsoport csenevész árnya ellenállhatatlanul vonzotta; s röpke tétovázás után kényelmesen elnyúlt a selymes fűben.

„Csak egypár percre” – mentegette magát, ahogy a szikrázó napsütés elől lehunyta szemét – „Csak éppen kifújom magam, egy keveset pihenek… fertályóra, s indulok tovább.”

Mire felébredt, már sűrűn borultak össze fölötte az alkonyi árnyak.

Azaz… nem is ment annyira magától az az ébredés. Egy hang költögette szorgalmasan, s ingerültségéből ítélve már elég régóta.

- Kirurgus! No, végre, méltóztattál felneszelni; ha tudnád, milyen régóta kerestelek a környéken, mire rád találtam!

Ahogy felnézett, a legifjabb várbeli katona furcsán zaklatott tekintetével találta szemközt magát. A nyugtalanság olyan ritka madár volt a mindig derűs gyerekarcon, hogy Florangue lassan ébredező balsejtelme egyszerre nagyon is határozott formát kezdett ölteni.

- Mit akarsz tőlem, Thibault? Miért kerestél? Vagy Henrique máris visszatért, s egy napot sem bír ki nélkülem?

- Figyelmeztetni téged. Ne menj vissza a várba. Henrique igenis visszatért, és el fog fogatni.

Állati, vad félelem; túl erős, hogy titkolja. Csak a szavai felett úr… még most is.

- Miért tenné? Az ő parancsára munkálkodom.

- Nekem ugyan ne mesélj! – rántotta fel dacosan vállát az ifjonc – A rettenettől csaknem a lélek is kiszaladt belőled, ha a kísértetek meghalhatnának, hát második holtukban ők nézhetnének ki ilyen siralmasan.

- Ártatlan vagyok!

- Ezt nem is kétlem – vigyorodott el – Bár amennyiben Isten így véli, Henrique szemszögéből nyilván egy cseppet másképp fest a helyzet. Ne… nem bántlak, ne félj. Akárhogy is; nem árullak el. Amennyit tudok: Jehan meglátott, amint a folyosón kifelé igyekeztél Henrique szobájából. A legbensőbből, ahová mink se léphetünk be. Akkor nem akart elfogni, nem volt benne bizonyos, hogy nem urunk parancsára jártál-e ott… de most már tudja, hogy nem. Azonfelül megtudta, hogy egyik este lantot pengetve daloltál a fogadóban… és ettől a kettős felfedezéstől egyszerre megvilágosodott, hogy talán mégsem az vagy, akinek mondod magad. Neved nem tudja, csak annyit: bizonyára nem kirurgus vagy. Ami engem illet: sejtem, miben jársz, de nem érdekel. Nem volt közöm mérgekhez… és nincs közöm Henrique sorsához sem. Figyelmeztetni jöttem. Menekülj… most még szabad az út.

Már könnyebb a lélegzet; valóban, nem tűnik spionnak. Talán tényleg csak segíteni akar.

- De… miért? Miért nekem, Henrique ellenében?

- Nekem se jó, ha Henrique miatt bárd függ a fejem felett. Idejkorán továbbállok, aztán engem nem érdekel… Ezért őellene.

- És miért nekem?

- Amikor megérkeztél a várba… ha Pietro kérdésére az igazat mondod, hónapokig nem lett volna nyugtom; de te segítettél. Amúgy meg igazad volt – mosolyodott el – Valóban kedvesnek találtattam Marie előtt; nem kellett oda semmiféle főzet. De visszatérve: akkor egypár szóval megmentettél a hosszas ugratástól. Tudom, trubadúr vagy; legalábbis olyasféle lehetsz, fogadóbeli előadásodból ítélve; szavak mestere… de ezúttal mégis én találtam meg azt a pár szót, amelyek téged menthetnek meg.

- Köszönöm. Ezt soha nem…

- Hagyd. A szólamok nem illenek hozzád, és amúgy is elegem van belőlük. Szólamokat követve ragadott fegyvert apám, s halt meg; szólamokat követve ölték meg nem sokkal később anyámat; és így lettem én nincstelen árva, aki kénytelen volt egy ilyen nyomorult patkányt szolgálni, mint Henrique. Szép kis forgószelet hoztál erre a vidékre, te dalnok; de nem bánom. Néha kell a vihar, hogy kiseperje a szennyet… és egy kis szerencsével engem is szebb vidékekre, jobb urak szolgálatába sodor.

***

Eredetileg ugyan csak egyetlen kupa bort kívánt felhajtani a fogadóban, hogy legalább valamelyest megerősítse igencsak megfogyatkozott merészségét – azonban a konyhán épp akkor emelték le a tűz fölül a vacsorát, s ínycsiklandozó illatok áradtak szerte az ivóteremben.

A finom aromák elébb csak töprengésre, majd véglegesen jobb belátásra bírták a fiatalembert; aki abban reménykedett: azon a két-három fertályórán, míg jóllakik a becsináltból, nem múlhat semmi. Máskor is ért már későn a várba, olykor, ha már nagyon nyomasztotta a gyűlölségtől terhes légkör, a fogadóban éjszakázott… talán most sem fogja még kerestetni Henrique. „Ki tudja, talán még a reggelt is megvárja, mielőtt üldözésemre küldené az embereit” – morfondírozott – „Mindenesetre azért annyira ne kísértsük a sorsot. Aludni máskor is tudok… megvacsorázom, s utána rögvest útra kelek ismét.”

A fogadós megismerte; bőségesen telemerte a tálját hússal, s nem sajnálta róla a fűszeres, szaftos levet sem.

- Egészségére, fiatalúr! Megérdemli legutóbbi látogatása után… míg a dalait hallgatták, jóval többet ittak a vendégek, mint szoktak! És hálás köszönet azért is, amiért itthagyta a pénzt, amivel értékelték a dalait!

„Ugyan nem volt szándékos, de most már mindegy” – gondolta Florangue – „Nem ártott volna ugyan nekem az a pénz, ha, neadjisten, Montpellierből is menekülnöm kellene; de hát… jószándékú ismerősöket is megéri szerezni.”

És úri nemtörődömséggel intett; ne is emlegessenek előtte efféle csekélységet.

Amint magára maradt, kitűnő étvággyal látott neki vacsorájának. „Valóban kár lett volna kihagyni” – gondolta – „Főleg, ha valóban hosszabb menekülésre kerülne sor… ki tudja, mikor lakhatnék legközelebb jól efféle finomsággal.”

Nem sokkal később a tárkonyos ragunak már az emléke sem árválkodott a tányérban; Florangue pedig, hátát jóllakottan a falnak vetve, szendergésbe merülve üldögélt. Egészen megnyugodott; a félálom bódulatában minden veszedelem valószínűtlenül távolinak, a jövendő pedig könnyűnek és rózsásnak tetszett.

Nem sokáig élvezhette azonban az édes békességet, mert – kihasználva az alkalmat, hogy a fogadós a pincébe ment – melléje lépett az egyik kocsmároslány.

- Azt meghiszem, hogy Guy köszöni a szép dalaidat! Köszönheti is; szépen fellendítette a forgalmát, fiatalúr – zsémbelt Blanche. Tehette: az elmúlt napok alatt eléggé összemelegedtek a trubadúrral, noha egyelőre még nem annyira, amennyire azt a fiatalember remélni merte – Csak éppen saját magát sodorta éktelen veszedelembe! Megtébolyodott, seingeur, amikor „kirurgusként” lantot fogott, s azt hitte: nem lepleződik le? Vagy a bor vette el az eszét?

A nyugalom gyorsan semmivé foszlott, és az ismét rémképektől űzött Florangue figyelemreméltó gyorsasággal menekült kupája pereme mögé, némán átkozva balszerencséjét, amiért nem sikerült mélyen elaludnia még Blanche felbukkanása előtt.

- Hiába teszi magát, látom, hogy nem iszik. Már csak azért sem, mert tudom, hogy az a kupa már réges-rég’ üres. És nem félek a seigneurtől.

- Miért is tennéd? – pillantott rá meghökkenten – Nem tettem én semmit ellened.

- No végre – telepedett fel az asztalra a lány, félretolva a tálat s a korsót – Szeretem látni az emberek szemét.

- És az enyémből mit olvasol ki?

- Mérhetetlen rettegést, amire minden oka meg is van! Mondja, hogy’ árulhatta el saját magát? Ha valami csuda folytán mégsem leplezik le a várban, ajánlom, hogy tartson hálából vezeklést minden vétkéért cserébe az Ég kegyelméért… de ne nagyon reménykedjen. Lantot fogni és dalolni kirurgus-álcája ellenére; ennyi erővel akár ki is doboltathatta volna, hogy kicsoda… messire Florangue.

- Honnan tudod?! – sápadt el a trubadúr. Az eddig csupán alaktalanul sejlő veszedelem egyszerre alakot öltött, s torka felé nyújtotta csontujjait… Összeborzadt; mire a lány hangosan felkacagott.

- Seigneur aztán…! Nem tagadni lenne okosabb?

- Nem érdekel! Rosszul vagyok már az alakoskodástól; egy őszinte szó, ha veszedelmes is kimondani, a legjobb gyógyír most nekem. És ha tudni kívánod, az az este, amikor állítólagosan elárultam magam azzal, hogy lantot fogtam, az volt az éltető víz a hosszas sivatagi út után. De valóban… honnan tudod, hogy nem kirurgus vagyok? Honnan ismersz?

- Én nem. Egyik szeretőm azonban igen, legalábbis látott már korábban lanttal a kezedben, és rád ismert. Nyugodj meg; nem árult el. És nem is fog.

- Tudom. Van, aki gyanakszik rám – úgy döntött, nem szükséges többet feltárnia –, de őt ismerem. Jehan az; és kötve hinném, hogy ő volna a szeretőd.

Blanche látványosan összeborzadt a feltételezésre, és, hogy kényelmesebben helyezkedjen el ismét, megcserélte keresztbe vetett lábait.

Csábító mozdulata eredményes volt; mivel rögvest térdeire s egy darabon elővillanó combjaira vonta a trubadúr tekintetét.

- Úgy félek – ismételte Florangue, bár vágytól rekedtes hangja sajátos mellékízt adott szavainak – És te olyan derűsen beszélsz, ha ez a kedves ajak űzné messze a rémképeket… ha a te ölelésed – siklott pillantása ismét a lány formás térdeire – feledtetné bánatomat… Fázom is féltemben. Ó, ha felmelegíthetnének, magukba zárnának… vigasztaló szavaid.

Blanche vígan kacagott, s barátsággal paskolt a fiatalember vállára.

- Kíváncsi volnék, mit szólna, ha betű szerint venném esdeklését!

- Annyiszor öltöztetném új köntösbe mondandómat, míg kedvemre való értelmet nem találnál nekik! – somolygott Florangue; fellobbanó vére valóban feledtette félelmét.

- Öltöztetés? – biggyesztette tréfásan ajkait – Annak biz’ nem örülnék; nézze, milyen meleg van itt – pihegett, ügyesen kissé kikapcsolva ingecskéje elejét.

A látványtól egyszerre a trubadúr is készségesen egyetértett időjárási kérdésekben; s magával vonva a cseppet sem tiltakozó Blanche-t szobája felé.