Hetedik fejezet

- Yvetta olyan különleges… talán csak Violetta érne valamelyest nyomába, ő és én, művészek mindketten, ha másképpen is, de ez mégis összekötne minket… de Yvetta nála is csodálatosabb. Bátor, varázslatos… megértő. Más időben, más helyen… – kúszik keserű árny álmodó mosolyába – Meddő ábránd. Sosem tudnék fájdalmat okozni Christiannak. Nem is tettem.

Sose mutattam, mit érzek… vagy inkább, hogy miféle érzelmek kezdenek fellobbanni bennem. Azt nem állítom, hogy Yvetta semmit sem vett észre belőle… ahhoz túl alaposan megismert, hogy biztonsággal elrejthessek előle bármit is. Azonban nem mondtam és nem tettem semmit – és így megvolt a lehetősége, hogy ne vegyen észre semmit. Az ő igazi párja Christian. Nem választhattam szét őket.

Gaspard atya elszoruló torokkal szorította meg a trubadúr kezét.

- Nehéz harc lehetett, fiam.

- Az volt. Az a múlt és jövendő közt foglyul esett örök menekvő… ma sem vagyok más. Gyerekkoromban gyakran kiszöktem a jobbágyok közé, szerettem játszani a korombeli gyerekekkel; egyikük anyja mesélt folyton bolygó lelkekről. Szinte jobban félt az ő sorsuktól, mint a pokoltól… Mostanában egyre gyakrabban jut eszembe.

Akkor, őt hallgatva, féltem én is. De… ha az Úr rendeléséből arra a sorsra jutnék… bocsásson meg, atyám, eretnek szavaimért… Nem akarok rosszat velük, higgye el. Csak olyan jólesik most beszélni.

Mert nem is olyan félelmetes az a sors. Bolygó lélek… voltaképpen csak az, ami eddig is voltam, ami most is vagyok; lidércszív ég és föld között bolyongva, örökké kutatva a lét titkait. Magányra kárhoztatva. Ez sem új. Úgysem értette senki, soha a forrongó lelkemet.

Ha azzá lennék holtom után… Mi hát az isteni kegyelem? Amiből a bolygó lélek ugyebár kihullott. Akkor talán a békesség volna? Eszerint én már régen elkárhoztam. Hiszen soha életemben nem lehetett nyugodalmam. És úgy vallom: aki annyit kétkedett és mégis annyira hitt, aki annyit csalódott és mégis annyit remélt, aki annyiszor veszített és mégis annyiszor győzedelmes volt, az nem lehet valóban bűnös. A nyughatatlan lélek szenvedése önmagában is vezeklés mindazért, amit csak elkövettem valaha... S a vezeklés voltaképpen megtisztulás. Legalábbis annak mondják.

De ha életemben szenvedem el a kárhozatot, s ha ezt a sorsot folytatnám a másik világon – akkor nem létezne számomra túlvilági büntetés. Akkor talán mégis kegyelmet adna az Ég? Egy örökkévalóságom lenne ezen gondolkodni. Hát nem tébolyító?

Hát nem mámorítóan csodálatos?

Az atya sápadtan hallgatta. Ösztönös gondolata az eretnekségtől való irtózás volt… nem mintha ártalmára kívánt volna lenni Flornague-nak, egyszerűen csak el akarta feledni felforgató szavait. Legalábbis először.

Aztán már azt sem.

„Hiszen, bármilyen furcsán is hat, amit mond… milyen varázsos, delíriumszerű képek. Ha egyszer megírná dalban, szívesen meghallgatnám… bocsásd meg, Uram.

Milyen különleges ember, aki így tud látni.

És milyen magányos lehet sokszor.”

- Mégis békességet szereztél mindenkinek magad körül, fiam.

- Úgy hiszem – mosolyodott el a trubadúr – Rossz éjjeleimen ez az egyik fénysugár, amely megment attól, hogy belehulljak a sötétségbe. A másikat úgyis ismeri, atyám.

- A trubadúrhivatásod, gondolom. De végeredményben… nem olyan nagy különbség: ahogy Christian rávetted a triduanesre, meg a dalaid.

- Csak nem azt akarja mondani, hogy csak beszéd ez is, az is?

- Nem – nevette el magát Gaspard atya – Dehogyis. Magad is mondtad: számodra ezek az emlékek fénysugarak, melyek megóvnak a rossztól. Nos… az emberek számára pedig a te dalaid, vagy akár puszta szavaid hozzák el a fényt. Magad mondtad nem is olyan rég’… „Reményt ad, örömet és fényt… Hitet arra, hogy jobb lehet az élet, és hogy érdemes megpróbálni, hogy érdemes küzdeni az álmokért, hogy érdemes jobbá válni… Hogy érdemes igaz embernek lenni.” Máris elfeledted volna?

- Én nem – felelte kissé rekedten Florangue – De azt nem hittem volna, hogy atyám is emlékszik rá.

- Mindenkinek elhozod a békességet. Ha percekre, ha hetekre… vagy éppen a lehetőséget adod meg egy életre szóló megbékélésnek. Mindenkinek, akit csak utadba sodor az Úr… Épp csak magadnak nem?

- Akárhogy is; Christian is sokat adott nekem. A barátsága, a vándorlásunk… megtisztultam. Oly sokat láttam, megéltem… és adtam is, valóban; hogy nem maradt hely bennem a keserűségnek. Pedig régen sok volt belőle, és megronthatott volna. Már nem kínoz a tudat, hogy megtagadott az apám. Elszomorít, persze; de már nem haragszom és nem gyűlölök.

- Mondhatsz nekem bármit, akkor sem tudsz magadnak igazi békességet szerezni, te megtestesült nyugtalanság!

Florangue elnevette magát; oly szokatlan volt a kedveskedő-korholó megszólítás a pap ajkáról. De kétségtelen, hogy jólesett nagyon.

- Elismerem – komolyodott el – De erre is csak azt mondhatom, amit korábban: miért nem értik meg az emberek azt, aki más? Van megváltásom; az én megváltásom, amikor a toll hegyéről a pergamenre perdülnek a szenvedélyek, és szárnyra kélnek a dalban. Ami azon túl van… néha jó lenne; de talán ez az ár, amit fizetnem kell. Teiresziásztól is elvették szeme világát az istenek, de cserébe minden embernél jobban láthatta a jövendőt.

***

Felvirradt a triduanes, a három napon át tartó végső examinus utolsó napja. Yvetta és Florangue is ott szorongtak a zsúfolt nagyteremben, a ritka látványosságra összeverődött montpellieriek soraiban, és bár alig értettek valamit a felhangzó kérdésekből-válaszokból, mégis feszült figyelemmel kísértek minden szót.

A lány izgalmában a kendőjét gyűrögette, öntudatlanul, de olyan erősen, hogy az egészen kirojtosodott ujjai nyomán. Csak akkor hullott ki kezéből a könnyű anyag, amikor az emelvényre szólították Christiant, hogy – annyi év után – végre orvosdoktorrá avassák, summa cum laude.

A szemei előtt ködbe borult teremben alig látta, ahogy jegyese átveszi hivatása jelvényeit. „Ez is eljött hát, édes Istenem, áldott legyen a neved…” – fohászkodott némán – „Nálad jobban senki nem érdemli meg, chérie. És most talán végre hajlandó leszel feleségül venni – de ha nem kérsz meg, hát majd megteszem én, hadd nézzen a világ; néztek már rajtam úgyis eleget, és úgyis csak az nézelődik más dolga után, aki a saját életében nem talál néznivalót, ahogy azt már a barátod is megmondta….”

Egyszerre a mellette álldogáló magányos alakra esett a pillantása.

Mert akármilyen különösnek is hatott ekkora tömegben, de most annak látta a trubadúrt.

Halkan szólította, hangját azonban elnyelte a montpellieriek vivátozása. Talán nem hallotta volna meg amúgy sem: a fiatalember barátját kísérte tekintetével, s úgy elmerengve, hogy Yvetta megérezte: már más földön, más időben jár.

Gyengéden megrántotta a köpenyét; mire végre a trubadúr is felkapta a fejét. Mint aki álomból ébred, úgy nézett vissza rá.

- Köszönöm, Florangue, hogy visszaadtad nekem Christiant.

A lány szeme új fénnyel ragyogott, és szinte kortalannak tűnt. Beletellett egy kis időbe, mire a trubadúr ráébredt: miért.

A bizalmatlanság és a keserűség szállt tova Yvetta tekintetéből.

- Bárki megtette volna – felelte, kissé rekedten a megindultságtól – Henrique amúgy is megérdemelte a sorsát.

- Nem csak arról beszélek – rázta a fejét a nő – Arról is; azt is köszönöm; de valami mást is – intett az emelvény felé, ahol az újdonsült orvosdoktor éppen fejére illesztette a négyszögletű föveget – Azt, hogy megbékítetted Christiant önmagával.

A fiatalember hiába is kereste a méltó feleletet, Yvetta hallgatásra intette.

- Ne mondj semmit, trubadúrom. Van úgy, hogy a hallgatás kifejezőbb a legékesebb szavaknál is.

***

Nem maradtam velük; nem akartam én felesleges harmadik lenni kettejük boldogságuknál. Egy héttel a triduanes után keltek egybe, s a menyegző másnapján útra keltem.

Yvetta búcsúzóul ezzel ajándékozott meg – érintette meg a nyaka köré tekert, ezüstszállal erezett könnyű fehér sálat, és szomorkásan elmosolyodott – Észrevette, hogy vásott öltözékem ellenére is szeretem a szép holmikat. Az egy dolog, hogy nemigen jutok hozzájuk.

Először különös volt egyedül; ugyan sokféle társasághoz, alkalmi cimborához csapódhattam volna; de azt nem akartam. Túl értékes volt a barátságom Christiannal… azután, hogy megtudtam: milyen a barátság, olcsóbbal nem akartam beérni.

Inkább maradtam magam.

De szép volt így is. Aki tud álmodni, atyám, az a meddő sivatagba is varázsolhat édenkertet. Hiányzott Christian, de azért boldog voltam.

Hetekre rá értem Orléans-ba; épp akkortájt rendezett Charles herceg költői versenyt. Nem az a fajta vagyok, aki egy effajta lehetőség mellett elsétál… én is neveztem, és meg is nyertem. A herceg készülő gyűjteményes kötetébe beválogatta két versemet, és ígérte: hozzásegít, hogy a többi is napvilágot lásson.

A régi boldogság új élettel töltötte meg a trubadúr vonásait.

- Tudom én, hogy az igazi elismerés, az igazi, tiszta dicsőség a hallgatóságom tekintetében van; de azért jólesett. Orleans hercegét nagyon is műértőnek tartják… szép elismerés az ő dicsérete. Akkoriban apám is a városban volt; a herceg vendégeként. A költői verseny előtt is összetalálkoztunk; meg sem akart ismerni; de utána maga keresett meg, és ajánlotta: térjek haza vele, visszafogad.

Florangue szomorúan mosolygott; az atya elfordult, nem állhatta a trubadúr tekintetét.

- Köszönettel elutasítottam. De azért szép elégtétel volt. Apám nagyra tartja a herceget, igaz, nem műpártolásáért, sem verseiért; de vele együtt mindenki mást is becsül, akit a herceg kegye bármi okból is emel. Így immár engem is. Sosem önmagukért becsülte az embereket… mindig csak mások szemén keresztül nézte őket. Aszerint tisztelt vagy vetett meg valakit, hogy a világ mit tart róla… Talán csak a bátyámat szerette érdek nélkül, igazán – az a jellegzetes szomorú félmosoly még bánatosabbra, bölcsebbre váltott – Arról végül is nem tehet, hogy engem nem tudott szeretni. Más életem lett volna úgy, de… nem bánom. Boldog vagyok így. Nem tértem vissza vele a családi birtokra. De azért szép elégtétel volt.

Most már elfáradt ő is; ahogy lehunyta a szemét, kékes árnyak borongtak az arcán.

- Majd holnap folytatjuk, atyám. Elmondok mindent, ami érdekli… minél többet mesélek, annál több a tarka emlék. De nem ma… hadd aludjam.

- Pihenj csak – állt fel a szerzetes; tenyerét futólag a fiatalember homlokára fektetve: felszökik-e a láz – Szükséged lesz rá, ha majd útra kelsz.

- Hogyan?! – lobbant hitetlenkedő remény Florangue tekintetében; ujjai rákulcsolódtak a nyakában függő, ezüsfőnixet formáló medálra. Kedves emlék, több annál, talizmán: még a sorbonne-i évek alatt adta neki egyik hallgatója, akit különösen elbűvölt dalaival.

- Ahogy mondtam. Quid dixi, dixi. Te is tudod jól: a kórságod… súlyos… Az én tudományom meg véges; testvéreimé pedig még inkább az, bocsássa meg nekem az Úr ezeket a szavakat… de így van. Nem gyógyíthatunk meg… de Isten segedelmével talán egypár nap alatt talpra állíthatlak annyira, hogy eljuthass valamelyik közeli városba. Aztán… rendelkezzék felőled az Ég. Ha menni akarsz… ha az Úr is velünk van, a hét végén útra kelhetsz.

Kékes hajnali ködök gomolyogtak a magasságokban, amikor Gaspard atya kivezette Florangue-t az ispotályból. Christianról beszélgettek.

- Nem gondolod, hogy fel kellene keresned?

- Hiszek a csodában… hiszen hivatásom, hogy elhozzam az embereknek; mindenkinek a sajátját, ami a szívében rejlik. Éppen én ne hinnék benne? Hát hiszek. De azt is érzem, hogy rajtam ember már nem segíthet. Nem akarom, hogy magát vádolja a halálom miatt.

- Ő is tudja: nem tehet „csodát”, ahogy magad emlegetted.

Florangue tekintetében kigyúlt egy még mindig sajátosan szomorkás, de az eddigieknél mégis derűsebb mosoly.

- Sokban különbözünk, ő meg én; de ez közös bennünk: nem ismerünk lehetetlent.

Gasprad atya talán számított is effajta feleletre, mert rögvest a trubadúrra nézett. És felettébb élesen.

- Akkor talán képes lesz segíteni rajtad.

- De…

- Nincs de, fiam. Ne akarj te az Úr helyett dönteni. Mellesleg a barátod helyett se. Hát nem te magad mondtad egykor neki: nincs joga dönteni Yvetta helyett? Neked miért lenne? És ha mégis bekövetkeznék a legrosszabb… Szerinted mit szólna, ha megtudná: a barátja nehéz kórságban halt meg, ráadásul Montpellier közelében, és úgy, hogy még csak meg sem próbálta a segítségét kérni… vagy legalább elbúcsúzni?

Florangue megadóan hajtotta le a fejét.

- Ezért enged utamra?

- Nem. Ez csak egy jó tanács. Amiért valójában felrúgok minden regulát és tulajdon fogadalmamat, az az, hogy te nagyon más vagy, mint bárki, akit ismerek. Erény vagy bűn: nem az én tisztem eldönteni. De… van valami lenyűgöző az álmaidban. A hitvallásodban. Ezért engedlek… menj utadra. Vale, Florangue.

Akkor szólította először nevén az atya.

A hajnali ködpárákon át- meg átszikráztak a korán ébredő sugarak, aranyba vonva a messziségbe vesző út porát. Gaspard az ispotály falának támaszkodva nézte a távolodót, míg a trubadúr eggyé nem vált a felkelő nap káprázatával.

Csak akkor fordult meg, s indult vissza lassú, elgondolkodó léptekkel a hűs falak közé. A betegek termében ugyan alaposan ledöngölték a padlót; másutt azonban göröngyös, hepehupás volt a föld; a szerzetes megbotlott benne. Ahogy támaszt keresve kapott a fal felé, keze egyszerre szokatlan anyagot tapintott a kövek mélyedésében.

Egy pergamenfoszlány volt; rajta Szent Ferenc, ahogy egy sebesültet ápol. Kevés vonallal, afféle gyors vázlatként, mégis: megindítóan szépen.

Bernard novícius ismét csak nem nyughatott; gondolta. Egypár napja még hogy kárhoztatta volna; ezúttal azonban eszébe sem jutott, hogy leteremtse a fiút „hiábavaló” időtöltéséért; úgy megindította a kép finomsága.

„Az Assisi aztán nem félt álmodni, és tenni érte… És neki is sok gyámolítottról kellett gondoskodnia, akárcsak nekem az ispotályban. Hogy is mondta Florangue? A művész fényhozó… Elhozza a hit és remény fényességét, a hitet, hogy érdemes küzdeni azért, ami fontos. Hitet? Talán nekem is ad majd.”

Csendes mosollyal rejtette reverendájába a rajzot, és lassú léptekkel cellája felé indult.