Második rész

- Milyen forróság van itt, atyám – sóhajtott fel Florangue. Pedig az ódon falak a jó atyák minden igyekezete ellenére is hideg párát verítékeztek.

- Még a lélegzet is nehéz; úgy fáj, lüktet itt benn… Sose viseltem jól a forróságot, a nyarakat sem. A tavaszt szerettem; abból is a korait, a februári tavaszt, amikor még alig ragyog a nap, világosságot ad, de meleget alig… Amikor még épp csak pattannak a rügyek, még kékes, hűvös ködök boronganak az égen, de a szélnek már illata van. Friss, eleven illat; a remény, a fény ígérete, a születésé, a kezdeté, hogy a semmiből új élet ébred.

És persze mindezt be is váltja. De a nyár már eltelt saját magától, már lusta hozzá, hogy bármibe is kezdjen, bármin is változtasson; az ősz pedig már temeti is önmagát.

- És a tél? Arról mit mondasz? – érdeklődött az öreg szerzetes; bár némán korholta magát, amiért észrevette: mindinkább vonzzák a trubadúr tarka meséi.

- A tél az más. Cseppnyi békesség, megnyugvás; akkor már lefoszlik az elmúlt hónapok meddő tehetetlensége. A fagy nem ismeri a posványt, a hideg tiszta. És készül… készül, hogy kipihenve a tobzódást és önsajnálatot, önmagától megtisztulva ismét új reményt, új álmokat foganhasson. És beteljesíthessen.

Tél… de jó is lenne. Elemészt a forróság…

Gaspard atya gondterhelt ábrázattal simított egy hideg vizes rongyot a trubadúr homlokára. Nem várt sokat tőle… de ha nem is hűti le a lázat, talán a betegnek azért könnyebb lesz tőle. Ha egypár percre is csupán.

- És azután mi történt veletek? Gondolom, az a Henrique, már ha ő volt, nem elégedett meg puszta fenyegetéssel…

- Valóban nem. De egy darabig azért csendes idők következtek. Christian – minden félelme ellenére is – gyakorta eljárt Francois-hoz, én pedig hűségesen kísérgettem. A beteg napról napra javult, most már biztosra vehettük, hogy felépül a mérgezésből; és az egyszeri fenyegetés, ami úgy megriasztott minket, sem ismétlődött meg. Mígnem végül…

***

- Christian!

- Mi az? – kapta fel a fejét a kirurgus – Ne haragudj, nem figyeltem.

- Azt vettem észre; de engem az érdekel, hogy miért. Hol jársz, mon ami? Még mindig a mérgezés nyomaszt?

- Most… nem erről van szó. Montalbus…

Florangue meglepetten nézett rá. A professor nagyon megbecsülte a kirurgust, maga mellé vette, segédjévé tette… A trubadúr el sem tudta képzelni, mi bajuk lehet most egymással.

- Montalbus elmondta, hogy Fadrique professor meghalt. Nem most… már egypár hónapja. Ő érte el annak idején, hogy ne adják meg nekem a doktori címet. És… most Montalbusnak van a legnagyobb befolyása az universitason. Azt mondta, el tudná érni, hogy ismét megkísérelhessem az utolsó nagy examinust: a triduanest.

- De hiszen ez nagyszerű, Christian! – kiáltott fel a trubadúr, és felugrott, hogy megölelje. A kirurgus azonban elhárította.

- Nem tudom, hogy akarom-e, mon ami – suttogta halkan.

- Ezt nem teheted! – fakadt ki – Mindig erre vágytál… annyi év munkája, annyi küzdelem, mindez hiába legyen?! Te sokkal jobban odavaló vagy, mint sokan közülük! Nincs jogod eldobni ezt a lehetőséget, megértetted?!

- Minek, Florangue? Hogy újra kidobjanak?

- Nem fognak! Te is nagyon jól tudod, hogy nagyszerű vagy! Ragyogó orvos vagy máris, csak épp a címed hiányzik; hát szerezd meg azt a nyomorult címet, és tedd, amire születtél!

Az ivóterem sarkában kilobbant a fáklya, de Christian továbbra is olyan mereven nézett az immár sötét sarokba, mintha észre sem vette volna a láng kihunytát.

- Te nem tudhatod… mindent feláldoztam, mindent erre tettem fel, csak ez számított… akkor voltam a legboldogabb, amikor tanulhattam, és amikor gyógyíthattam, mert volt rá példa, még ha nem is lett volna szabad akkor még, azért segítettem azon, aki segítséget kért… féltem, ki ne derüljön, de megtettem mégis. És sikerrel. A mindenem ez volt… és mindent elveszítettem! – csapott öklével az asztalra, hogy kifröccsent kupájából a bor – Mindent elveszítettem, csak, mert képtelen voltam helyeselni arra, ami közönséges ostobaság, kiálltam ellene, mert nem tudtam másként tenni… Saját magam dobattam ki! Pedig csak szolgamód helyeselnem kellett volna, és már rég’ meglenne a címem, talán még a helyem is egykori professoraim mellett! Mindenem meglehetett volna… Nincs erőm még egyszer újra kezdeni – hajtotta le csüggedten a fejét.

Florangue bátorítóan megszorította a karját. Nem… nem hagyhatja; érezte, mit jelentett ez barátjának. A kirurgus-lét sosem elégítené ki.

Azonban most mégsem szólt róla többet. Neki magának is megvoltak a régi sebei; tudta jól: ha azok felszakadnak, idő kell, hogy ismét betemetődjön a fájdalom. Ahhoz pedig még több, hogy ereje legyen szembe is nézni vele.

De ad hozzá erőt ő, ha kell. Beszélni, sokat; végighallgatni panaszát, átkozódását; bármit, amitől könnyebb lehet. Még talán Montalbust is megkeresi, ha nincs más út… Kell, hogy legyen olyan erő, amely képes visszaadni Christian hitét – önmagában.

De most hadd pihenjen. Elég volt neki aznapra, amit addig kapott.

- Gyere, Christian – kérte szelíden – Nem vagyok jól, biztos megint sokat találtam inni… szeretnék végre aludni; de a saját ágyamban, ha lehet. Menjünk, kérlek.

A kirurgus sötéten pillantott rá; megsejtette: őmiatta kéri. Azonban valóban kimerült; egyszerűbb volt úgy tenni, mintha elhinné.

Percek múlva már a ködösen gomolygó éjszaka ölelte körül kettejüket.

Christian amúgy is borús hangulatát még a rákényszerített sodronying is keserítette; melyet köpenye alatt viselt barátja hosszas könyörgése eredményeképp. Viselni ugyan viselte; csak éppen folyton szitkozódott kényelmetlensége miatt.

- Csak azt az egyet szeretném tudni, hogy ha ennyire nélkülözhetetlen ez az istencsapása, akkor miért nem te húzod magadra?

- Mert én legalább valamelyest értek a fegyverekhez, ellentétben veled.

- De ez az átok, ez a pestis, ez a tizenegyedik csapás…

- Nem érdekel. Te keveredtél bajba, megértelek, a helyedben bizonyára én sem tettem volna másképp. Én is láttam annak a szerencsétlen anyának az arcát… Az a hálás tekintet mindent megér. Megértelek, mondom; de most már a magad védelmével is törődj.

- Mondod éppen te! – berzenkedett Christian – Te, aki csak a bajt keresi, akinek egy szalmaszálat is derogál keresztbe tenni a saját biztonsága érdekében, de hegyeket is boldogan megmozgat, csak, hogy bajba keveredjen… ó, elnézést, kalandokba! Hát tudod mit, …

Nem volt ideje befejezni a mondatot. Mögöttük hirtelen meglódult a sötétség; az előbukkanó sápadt holdfény fémesen villant; s a következő pillanatban a köpeny szakadása reccsent a csendbe. S rögtön utána az éles dobbanás, ahogy a sodronying felfogta a csapást.

Az ütés ereje így is ledöntötte a lábáról; fegyvere nem volt, ösztönös mozdulattal puszta kezét emelte védelmére. Az orgyilkosnak azonban már nem volt ideje ismét lecsapni.

Florangue kardja villámként vágott a tőrre; a meglepett bravó kezéből messzire repült a penge. Csakhogy gyakorlott volt; szinte egyazon mozdulattal rántotta elő ő is fegyverét.

Florangue kétségbeesetten, bár egyre reménytelenebbül igyekezett elhárítani magáról a mind sebesebben záporozó csapásokat; közben oldalazva próbált minél távolabb kerülni földön kuporgó barátjától. A bravó félelmetesen jó vívónak bizonyult, hamar kifárasztotta a trubadúrt, akit már amúgy is elbágyasztott a fogadóbeli italozás.

Aznap nagy eső zúdult a városra; síkossá tette a földet. Florangue hiába is igyekezett megtartani egyensúlyát, ahogy gyors mozdulattal kitért egy oldalvágás elől, a lendület továbbvitte, és elcsúszott.

Az orgyilkos diadalittas üvöltéssel ugrott rá; mindketten a földre hemperedtek. Florangue egypár pillanatig levegőt sem kapott ellenfele súlya alatt.

Sötétség… Nem olyan, mint mondják. Nem is félelmetes… miután gyermekkorában a vándorsebész lemetélte két sebesült ujját, lázas kórság fogta el; s a forróságban akkor is eljött hozzá a sötétség. Puha és lágy, mint egykor anyja ölelése. Akkor menni akart… hiszen senkinek sem kellett ezen a világon.

Mégis maradt.

Most ismét mind közelebb jött a sötétség.

Elmenni…

Nem lehet!

Ösztönös erővel robbant benne az élnivágyás.

Rúgása ágyékon találta a bérgyilkost; s az éleset jajdulva gördült le róla. Még épp idejében.

- Ki bérelt fel?! – szegezte torkának Florangue a tőrét, az indulattól olyan erővel, hogy a felrepedt bőrből keskeny vérpatak fakadt.

- Az, aki már egyszer megfenyegette a vakmerő barátodat! – vágta oda reményvesztett, keserű daccal a bravó.

Florangue már reszketett; a fáradtságtól éppúgy, mint a félelemtől. Nem mert kockáztatni… képtelen volt tovább vallatni foglyát; túlságosan rettegett, hogy ismét fölébe kerekedhet.

Ereje maradékát összeszedve átvágta a torkát.

Kimerülten, lihegve rogyott a földre; arcán patakokban csorgott a verejték. Christian, még mindig túlságosan gyengén, hogysem talpra álljon, odakúszott hozzá.

- Jól vagy?

A trubadúr nagy kortyokban nyeldekelte a levegőt, mielőtt egyáltalán képes lett volna megszólalni.

- Azt hiszem – morogta végül – És te?

- Jó szolgálatot tett a sodronyinged.

- Legalább rájöttél, mire való. Belátod végre, hogy veszélyben vagy?

- Túlságosan is. Mondd, nem adnál legalább egy árva tőrt? Vagy bármi fegyvert?

A válasz határozott volt és azonnali.

- Nem.

- Épp te mondod?!

- Figyelj, Christian – fordult felé, miután végre képes volt elszakadni a holttest látványától – Megpróbállak megtanítani bánni velük; bár én sem vagyok igazán jó benne; de megpróbálom átadni azt, amit tudok. Utána szerzek neked is kardot, tőrt, vagy amit akarsz. De addig nem. Éppen te ne tudnád, hogy ha olyan fegyvert használ valaki, amit nem ismer, leginkább rá veszélyes? Bizonyára nem véletlenül tiltottál el a főzeteidtől sem.

***

- Erről a gyilkosságról beszéltél az elején?

- Nem. Ezt ugyan sajnálom… sajnálom, hogy vért kellett ontanom; de becsületes harc volt, már amennyire egy sikátorbeli verekedés az lehet. Amire akkor gondoltam… az nem karddal történt.

Gaspard atya fehérebbre sápadt, mint a beteg.

- Talán valamiféle… különös módon?

A trubadúr örömtelenül nevetett.

- A lehető legszokványosabb módon, ahogyan egy embert vérpadra lehet juttatni. Vagy egy életet tönkretenni… nem akarom eldönteni, melyik a rosszabb.

- Hogyan tetted? – faggatta.

- A szó nagy varázslat, atyám. És sajnos nem csak fényt lehet teremteni vele… De ne aggódjon; elmondom majd azt is. Alapvetően nyílt ember voltam világéletemben; és a végső kapu közelsége a legtöbbeket őszintévé teszi, lettek légyen bármifélék is éltükben.

Komor árnyak boronganak az atya arcán; kimerítő ez a példátlan gyónás. Csak Florangue nem fáradt. Mindig is késő délelőttönként ébredt, álmos-főfájósan, nehezen rázza le a zsibbadást. Éjjelente… mikor leszállnak az alkonyi ködök, felélénkül; a kigyúló csillagokkal új álmok ébrednek. Szóvirágok, dalok, csókok, tréfák, mámor… hajszolja magát, míg végre leveri a fáradtság, és elalszik ő is – kalamáris mellé borulva, bor mellett vagy széplány karjai közt, ahogy a perc hozza.

Most is éber; és élénk, mind gyorsuló szavai nyomán megelevenedik a rég semmibe foszlott vita.

***

- Mi ez a nagy pakolás? Mintha kergetnének…

- Mert pontosan kergetnek is! – kapta fel a fejét a kirurgus. Alighogy hazaértek, ereiben még ott fagyott a halálfélelem rettenete; ahogy merev ujjakkal, sietve, de annál ügyetlenebbül szedegette össze medicináit. Arca gyolcsfehér volt a félelemtől s a fáradtságtól, csupán arccsontja felett égetett rá pírt a harag – És ezt te is nagyon jól tudod! De el ne merészeld kezdeni, hogy te megmondtad, mert megkeserülöd!

Florangue látszólag egykedvűen kezdte rendezgetni pergamenjeit s kevéske egyéb holmiját, mintha meg sem hallotta volna. Christian gyorsan ráébredt, hogy az önelégült megjegyzéseknél is van vérlázítóbb: az, ha levegőnek nézik az embert.

- Figyelsz te rám egyáltalán?! Elmegyek! Mert nem merek tovább itt maradni, várni, hogy mikor fog egyszer vért nélkül találni a csapás! És bizonyára üldözni fognak, aki felbérelte azt a gyilkost, az kerestetni fog! De téged persze nem érdekel, vessek csak magamra, és köszönjem meg, hogy egyáltalán….

- Befejeznéd? – érdeklődött a trubadúr – Még a végén miattad fogok itt felejteni valamit.

- Mi a búbánatról beszélsz?

- Megyek én is. Eluntam ezt a vidéket; új hallgatóságra, új nőkre és új kalandokra vágyom. Velem tarthatsz, ha úgy akarod.

Végre megértette a kirurgus is.

- Ebbe nem kell belekeveredned.

- Persze, hogy nem – nevetett örömtelenül Florangue – Elvégre csak egy végtelenül csekély hatalom parancsolja, nem is parancsolja, súgja csak, kéri csupán; még szerencse, hogy ilyen jó a hallásom, és mégis megértem a lelkiismeretem szavát.

- Florangue – kezdte a kirurgus. Túl nagy ajándék volt, hogysem elfogadhatná…

Hiába, mégsem volt ereje megtagadni.

- Úgy félek – ismerte be megtörten.

Most már a trubadúr arcáról is lefoszlott a vakmerő derű, s csaknem szomorúan felelte:

- Én is félek. De ha már egyszer bajba keveredtél, ki is kell keveredni belőle. Talán ketten könnyebben megy majd.

Sokáig tartott, míg Christian összerendezte medicináit; már ismét alkonyba hajlott a délután, mire végre a főutcán baktattak, kifelé a városból. A kirurgusban ismét fellobbant a lelkesedés, és utazásukat kezdte tervezgetni, élénken magyarázva, hogyan lehetne a leggyorsabban Montpellierbe jutni.

- … és azután végig, a nyugati úton, és…

Váratlanul elhallgatott, mivel végre észrevette, hogy barátja már régen nem rá figyel. Gyanakodva követte a pillantását…

És rögvest élénk szitkozódásban tört ki.

- Florangue, én megöllek, én megfojtalak, én a sebészkésemmel foglak megnyúzni, méghozzá hosszan és élvezettel, megértetted?!

Mert a trubadúr felfedezett magának egy ismerős lányt, s hevesen igyekezett felhívni magára a figyelmét.

- Utoljára figyelmeztetlek, hagyd békén azt a nőt! Hogy’ tudsz egyáltalán most effélékre gondolni?!

Hiába, ő már rá sem hederített.

Florangue lekapta süvegét, és mélyen meghajolva üdvözölte a lányt.

- Nem tudtam, miért olyan szürke az ég, de már ráébredtem: hogyne lett volna búskomor, hiszen csak most tűnt fel a napja!

A nő csúfondárosan fintorgott, de a szeme tetszéssel csillant.

- Tán csak nem én lennék az? No, hát akkor elég szégyenfolt homályosítaná el azt a fényt!

- Ha úgy tréfálkozol és nevetsz, ahogy velem szoktad tenni, akkor igenis felragyog körülötted a fény.

Ezúttal elfátyolosodott a nevető szempár.

- Kedveskedni mindig is tudtál, dalnokom…

És minden alkalommal meg is érintették Florangue szavai; mivel a fiatalember sosem olcsó bókokat szórt szerteszét – minden nőben megtalálta az egyedit és megismételhetetlent.

- No, mit akarsz hát? Gerard most vár, de utána… megkereshetlek.

- Ha rajtam állna, nem csak ezt, de számos más éjszakát is eltöltenék veled. Azonban nem tehetem. Búcsúzni jöttem, Marguerite. El kell hagynom a várost.

Látványosan igyekezett nem tudomást venni a pár lépéssel hátrább álló Christian mártírképéről.

- Persze – vonta fel Marguerite a szemöldökét –, új vidékre. Meg leginkább új nők után mennél, mi?

A trubadúr szívére tett kézzel ismét meghajolt.

- Olyan vagyok, mint a pillangó: virágról virágra szállok. Nem tehetek a természetemről…

- Inkább mint a feltüzelt kandúr – fintorgott a lány –, volt nekem is egy gyerekkoromban; május táján alig láttam, folyton a párjai után kajtatott!

Florangue őszinte derűvel kacagott fel.

- Vállalom, hadd örülj; de azért remélem, a dalaimat csak nem tartod macskazenének?

- Azok csodaszépek – ismerte el Marguerite elkomolyodva –, és remélem, hogy egyszer még hallhatom őket. Mert valóban elmégy, és Henrique miatt, igaz? Te meg a barátod – intett Christian felé.

- Ezt honnan veszed?! – csattant fel a kirurgus, gorombán megragadva a karját.

- Ne bántsd! – taszította félre Florangue, s bátorítóan megölelte a lányt – Ne haragudj, chérie Marguerite, de mindketten félünk. Honnan tudtad? Ha más egyebet is tudsz, kérlek, segíts!

- Azt, hogy ti menekültök, kitaláltam. Elég rátok nézni. Amit viszont tudok, az az, hogy Henrique a városból kivezető utakra állította az embereit.

- Micsoda?! Ezt mégis…

Marguerite kesernyésen mosolygott.

- Szerinted mégis miből élek, chérie Florangue? Nem te vagy az egyetlen férfi, aki beszédes lesz az ágyban. Bár igaz, a többiek tizedolyan szépeket se mondanak, mint te. Az egyik katona kotyogta el.

- De nekünk ki kell jutnunk a városból!

- Méghozzá Montpllierbe – fűzte hozzá Christian is.

- Tudom – csitította őket a lány – Menjetek a városszéli erdőn, majd a földeken, és a szomszédos falun át. Nagy kerülő, de megéri. Arra nem fognak keresni.

Florangue hálásan megölelte, közben észrevétlenül a lány köntösének hasítékába csúsztatva egypár écüt. Talán ezeknek hála egy-két napra megszabadulhat kellemetlen ügyfeleitől… Végül még a kirurgus is úrrá lett Marguerite kenyérkeresete iránti ellenszenvén, s eldünnyögött egy halovány köszönömöt.

***

- Florangue, megnyúzlak!

- Tudom, a sebészkéseddel – igyekezett a trubadúr kiszabadítani köpenyét egy felettébb ragaszkodó bokor öleléséből – Azonban ez meglehetősen hosszas elfoglaltság lenne, és akármilyen élvezetesnek is találnád, tudtommal éppen menekülsz, és aki szökik, az csak ne keresse a mulatságot. Van esetleg valami új mondanivalód is?

- Mi a búbánatot követtél el az ellen a puttana ellen? Mert hogy nem jó barátságból küldött ebbe az átokverte erdőbe, az egyszer szent!

- Mindkettőnk irháját megmentette, ha nem tűnt volna fel! Nélküle már Henrique emberei rég’ megszabadítottak volna minden bajunktól, az életünkkel együtt.

- Az lehet, de talán kivágtuk volna magunkat mégis a bajból. És azt sem értem, hogy miért te vezetsz engem, amikor képtelen vagy tájékozódni ebben a sűrűségben!

- Dehogynem tudok! És nem tévedtünk el, csak… – dacosan megrántotta a vállát – … csak szeretném mind jobban megismerni az erdőt! Épp ilyen vidékre van szükségem a legújabb balladámhoz, így hát teszünk egy szép nagy kört, hogy minél hívebben írhassam le a tájat.

- Aha – bólogatott csúfondárosan Christian – Szép nagy kör, valóban. Nem is csak egy! Ezt a mohos vén tölgyet már például harmadjára látom, de az is lehet, hogy ötödjére! Még egypár hasonló köröcsöke, és szépen visszajutunk oda, ahonnan elindultunk.

A fény gyorsan szökött a sűrű lombok közül, és helyére mind sűrűbb fátyol lopózott. A homály megtöltötte az erdőt, elrejtve a menekülőket üldözőik elől…

És talán az üldözőket is rejtve a hátra-hátratekintő szökevények pillantása elől. Az alkonyi erdőben különös visszhangot vertek Florangue-ék léptei – mintha csizmájuk surranásába egy nehéz bocskor dobbanása vegyült volna. Lassan… ki-kimaradozva, hiába néztek hátra, hiába füleltek – titokzatos követőjük nem mutatkozott. Már ha létezett egyáltalán, és nem csak riadt képzeletük lopott baljós árnyakat mögéjük.

- Kik vagytok? És mit kerestek erre?

Riadtan perdültek meg a váratlanul feldörrenő hangra.

Az ismeretlen azonban sokkal kevésbé tűnt fenyegetőnek, mint a hangja; öltözete tanúsága szerint egyszerű erdőkerülő volt.

- Csak az erdő szépségét csodáljuk – magyarázta Florangue megkönnyebbülten. Henrique-n és a bérencein kívül mostanság nemigen akadt olyan ember a földön, aki meg tudta volna rémiszteni – Ahogy a tűnő fény átcsillan a leveleken, az erdei vadak szökkenése és az édes dalú tarka madarak; tollhegyre kívánkoznak igazán!

- Ahha – morgott az erdőkerülő – vagy inkább nyársra, ugye? Otthonosan pattogó tüzecske fölébe?

- Vadorzónak nézel minket? – húzta ki magát sértett büszkeséggel Florangue – Nézz csak ránk! – A peckes tartással minden rendben is volt, kivéve azt az apróságot, hogy elfeledkezett megviselt gúnyájáról. Amely amúgy is régen nevezhette újnak magát, de most az erdő gallyai a meglevő foltok mellett alaposan felékesítették még egypár szakadással is.

- Annak hát. Mért; fordított helyzetben tik ugyan mit gondolnátok?

- Nem vagyunk azok! – Florangue kezdett megriadni – Én trubadúr vagyok, ő meg kirurgus. Csak két vándor…

- Montpellier-be tartunk – szólt közbe Christian is. Őszintesége jutalmául rögtön magáénak is tudhatta barátja megsemmisítő pillantását, és az erdőkerülő csúfondáros hahotáját.

- Egyre jobb! Elég szép nagy kerülőt tesztek, barátocskáim! Tán csak nincs valami baj?

- Nincs – biztosította gyorsan Florangue, mielőtt a kirurgus ismét megszólalhatott volna –; épp csak annyi, hogy cicáztam egy készséges menyecskével, kedvére volt a dolog neki is, de a hites urának sajnos már jóval kevésbé. És ez a csekély véleménykülönbség olyan komollyá vált, hogy menekülnöm kellett előle… és a barátom velem tartott. Montpellierben él a nővére, ott szállásra találhatok egypár napra; míg férjuram meg nem szokja a szarvait; bár szép gyűjteménye van belőlük, nem én voltam az egyetlen, akit kegyelte a felesége. Ha keresne… az erdőben nem akad nyomunkra.

Christian – hősiesen bár, de felettébb rosszul leplezve őszinte meglepetését – hevesen bólogatott. Az erdőkerülő dörgő hahotában tört ki.

- Jó kis mese, igazán! Ha nem látnám a cimborád képit, még el is hinném. De tudod mit? Elhiszem, legyen egy jó napotok. Sőt… elkísérlek benneteket az erdőn át. Azt látom, hogy még nincs nálatok elejtett vad… és én szeretném, ha ez az üdvözítő állapot tartós lenne. Így hát megyek veletek.

- Van más választásunk? Úgy értem, miattunk igazán nem kell fáradnod – próbálkozott Florangue.

- Hogyne lenne. Elmondhatjátok ugyanezt a csinos kis történetet egy nálam nagyobb hatalom színe előtt, és szerintem ők kevésbé értékelik a mesét. Nos?

- Megyünk veled – adta meg magát, bár a végét jószerivel inkább csak nyögte, mivel a kirurgus gorombán oldalba taszította.

- Honnan veszed, hogy megbízhatsz benne?! – sziszegte.

- Túl kedélyes ahhoz, hogy spion legyen. És kisebb fáradság egy darabon elkísérni, mintsem törvény elé hurcolni minket. De ugye jó kis mesét találtam ki?

- Ragyogót – morogta Christian –, csak éppen nem ilyen nyűtt gúnyában járkálnak a sikeres szoknyavadászok.

- Tévedsz, mon ami: ha egy virágzó ifjú lány vagy tüzes ifjúasszony, kinek lángja hasztalan égett eddig, hiszen nem talált melengetésre érdemest; ha bármelyikük efféle öltözékben lát egy daliás férfit, csak annál nagyobb vágyat érez, hogy kedveskedéssel kárpótolja rongyaiért.

- Csak egy egészen elhanyagolható, csenevész körülményről feledkeztél meg: ha egy jóformájú fehérszemély rád néz, hát az utolsó szókapcsolat, ami veled kapcsolatban eszébe jut, az a „daliás férfi”.

Florangue fülig pirult, de nem hagyta magát, máris kész volt a replikával.

- Az lehet, de bármi is jusson eszébe, elég megszólalnom, és két mondat után akkor is engem fog a legkívánatosabbnak tartani. Feltéve persze, ha nem szerelmes valaki másba.

A kirurgus csak egy morgással felelt, amit ugyan sokféleképpen lehetett értelmezni, de leginkább mégis úgy, hogy eredjen Florangue valahová nagyon messze és lehetőleg nagyon gyorsan.

Azonban nem adhatta sokáig a sértettet, mert egy kérdés nem hagyta nyugodni.

- Vajon ő honnan tudta, hogy megbízhat bennünk? – suttogta, az előttük baktató felé intve. Mégsem elég halkan, mivel a trubadúr tenorja helyett az erdőkerülő vaskos, borízű hangja felelt neki.

- Túl becsületes képetek van hozzá, hogy igazi gazemberek legyetek. És túl sokat is fecsegtek.

***

- Hadd menjek utamra, atyám! – kérte váratlanul Florangue; a főzetek kábulata ismét elnyomta a fel-feltörő fájdalmat, s a felszökő láz eleven rózsákat festett arcára – Nincs sok időm, érzem… hadd keljek útra legalább még ezen a héten.

- Kötelességünk megvédeni téged! – a válasz nyersebb volt, mintsem az atya eredetileg akarta; s békítőn tette hozzá – Itt maradsz, amíg fel nem épülsz.

- Vagy amíg el nem temetnek – sóhajtotta a szegény beteg – Miért hiteget? Legalább addig hadd éljek… hadd éljem azt az életet, amit úgy szeretek, amíg lehet!

A szerzetes nem nézett a szemébe, úgy dünnyögte:

- Itt maradsz, és kész. Isten segedelmével meggyógyítunk.

- Mindörökké ugyanaz a nóta, ugyanazt szajkózza mindenki… Miért olyan nehéz elfogadni azt, aki másképpen él?

Az atya lehunyta szemét. Estélig végezte szolgálatát az ispotályban, nem is fiatal már, úgy kimerült… Mégsem hajthatta nyugovásra fejét. Hiába akarta otthagyni ezt a különös lázadót, hadd beszélje sosehallott, csudás meséit a néma falaknak, képtelen volt rá; a fiatalemberből sugárzó varázs mellette tartotta.

Pedig ez a beszélgetés nem ígérkezett sem rövidnek, sem könnyűnek.

- Hadd menjek! – esdekelt a trubadúr.

- Nem tehetem.

- Nem felelt: miért nem képesek elfogadni egy másfajta élet gondolatát?

- Mert az emberek nem értik – felelte nagy sokára, kényszeredetten a pap. Régen volt már a gyóntatófülke másik oldalán… – És amit nem értünk, azt megvetjük vagy éppen félünk tőle. És ez a vakmerőség, a féktelenséged, a… az egész életed, fiam… Így nem lehet élni! Én is azt mondom.

A világért sem vallotta volna meg: a trubadúr bűvereje lassanként őt is rabul ejti.

Derűs, ifjonti kacagás; de idegenül is cseng a komor falak között.

- Én vagyok rá a példa, hogy mégis lehet!

- A halálba hajszolod magad! Tessék – mutatott az ágy mellett álló széken egymásra halmozott pergamenekre, tintára, pennára – Ahelyett, hogy pihennél, rögvest tollat ragadsz, és írsz, ébren álmodsz… amikor meg tévedésből mégsem, a bort döntöd magadba a gyógyfőzeteim helyett!

Florangue rég’ nem nézett rá, úgy tűnt, mintha nem is figyelne a szerzetes szavaira. Elandalodva nézett a szoba sarkába, s olyan mély figyelemmel csodálta a homályos szögletet, hogy a pap önkéntelenül is odapillantott: vajon mit láthat ott?

- Látja az árnyak táncát? – kérdezte végre a trubadúr, még mindig a sarokba révedve – Milyen pókháló-finomak is a tégla repedései! Az a kettő, mintha nehéz csatát vívna… s körülöttük, boszorkánytánc, véres csata kavargása. Az, ott, egészen a sarokban, ahogy egy másik hegyes felé hajlik, mintha kardjába készülne dőlni, szerencsétlen meghasonlott lélek, ott mellette a másik, összetörten, megrendülve… Talán az öngyilkosnak el kellett volna árulnia barátját, mert az a király ellen lázadt; de nem tette meg, nem adhatta halálra semmiért sem azt, akit úgy szeretett… És két egymásnak feszülő hűség közt csupán egyetlen út marad. Ott. arrébb meg mint a hamvaiból újjászülető Phoenix. És…

- Hogy álmodozhatsz ilyenkor is?! – szakította félbe a pap – A valósággal törődj, a kórságoddal, amit ki tudja, hol szedtél fel, vezekelj, és kérd az Úr irgalmát!

- Számomra ez a világ, amit álmodozásnak nevez; valóságosabb, mint amelyik körülvesz. Nem nagy tett látni, amit mindenki lát… Az az igazán szép: egy szál virágban meglátni a végtelent, könnyek mögött a mosolyt és viszont, szavakba önteni a megfoghatatlant...

- Látni, ami nincs? – fortyant fel az atya.

- Látni, ami lehetne! Amit elrejtenek! Megismerni a világot; nem pusztán szellemmel és érzékekkel, de a szívvel is – ez az igazi varázslat. Nézze… ismét alakot váltottak az árnyak. Az a karcsú, mintha ecsetet tartana, s a kisebbik, ahogy szétterül alant, mint egy üldögélő bő szoknyás leány… Nem gondolja-e, hogy varázslatos a kötés modell és művész között? A lelkek szeretkezése.

- Nem tartom istenesnek a művészetet – visszhangozta a szerzetes az ifjúságában belévert tanítást – Az ördög csábítása a földi dolgok felé.

- De éppen Isten adja a tehetséget! Az Ő alkotása ember, virág, könny, mosoly és madár, a hegyek fenséges íve éppúgy, mint a legmélyebb szurdok legapróbb porszeme! És az Ő ajándéka a tehetség, mellyel az Ő művét dicsérjük.

- Legjobb esetben is csak gyermeki játék.

- Nem az! Reményt ad, örömet és fényt… Hitet arra, hogy jobb lehet az élet, és hogy érdemes megpróbálni, hogy érdemes küzdeni az álmokért, hogy érdemes jobbá válni… Hogy érdemes igaz embernek lenni.

Hallgasson meg, atyám! Nem először vagyok ispotályban. Egyszer… könnyű sebbel kerültem be, egy-két nap után már jól voltam, de akkor sem akartak utamra engedni… Mellettem a priccsen egy magányos beteg feküdt, családja messze, tevékeny ember volt világéletében, de most ágyhoz béklyózta a kórság… A szívével volt valami talán. Éjjeleken át beszélgettem vele… És volt, hogy eldaloltam egy-két madrigált és balladát. Halkan, nem akartam felverni a többieket, a lantommal sem kísértem… csendes énekszóval csupán. Éjeken át így ment, míg én ott voltam; és amikor végre útra kelhettem, ő ezekkel a szavakkal búcsúzott: „Köszönöm, hogy örömet szereztél dalaiddal, s köszönöm, hogy feledteted velük búmat, bánatomat.”

Mondhat akármit, atyám. Én akkor is hiszem, hogy nagy ereje van a dalnak… és minden művészetnek. Hiszem, hogy van Valami a mindennapi roboton túl. Egy másik igazság… egy szebb, jobb világ.

A szerzetes elszoruló torokkal révedt a gyertya lángjába. Csak kósza füst, vádolta a táncoló lángot – amúgy is orrolt rá, legutóbb is olyan érzékletes szavakkal festette le a trubadúr a vásári táncosnőt, akit a lobogás emlékezetébe idézett, hogy a végén már ő, a szerzetes is látni vélte – , csak kósza füst. Csak az mar könnyeket a szemébe.