Első rész

Lobogott a gyertyafény, halovány árnyakat vetve a nagybeteg ifjú sápadt, sovány arcára. A jeges verítékben fürdő arc csaknem halotti maszknak hatott volna – ha nem izzana benne a smaragdtűzként ragyogó szempár.

- Idd meg ezt a főzetet – tartotta ajkához az ápoló szerzetes a szilkét – Jót fog tenni. Talán megadja az Isten, hogy elmúljon rólad ez a … ez a súlyos kórság.

- Mondja nyugodtan, hogy halálos. Nem félek tőle.

- Hogy’ mondtad, fiam? – rezzent össze a szerzetes.

- Szeretnék élni még; és szívesen elkerülném a testi kínt is. De a halált? Azt nem félem. Attól csak az retteg, aki nagy bűnös, és…

- Mind bűnös, aki él.

- De irgalmatlan is a filozófiája! Nem egyszerűbb volna-e az élet értelmét hirdetni, mintsem mindenki fejére olvasni az eredendő bűnt? Miért kegyetlenebb az egyház, mint Krisztus?

- Ne káromolj!

- Volt és van értelme az életemnek; nem csak céltalan nap múlt nap után – mosolyodott el Florangue – Bizton hihetem: nem tűnök a semmiségbe; ha meghalok is, nem múlok el. Szeretnék maradni – de nem félek, ha menni kell.

A szerzetes megrendülten hallgatta; kevés haldoklóval volt dolga, aki ilyen megbékélten fogadta volna a véget. Akadt ugyan pár megátalkodott bűnös, akik nem félték a másvilágot, mert nem is hitték; de ez a fenséges békesség – ez az igazak sajátja.

Azonban pap volt; és meg kellett kérdenie.

- Nem kívánnál mégis gyónni, fiam?

- Mit gyónhatnék? Sok nőt tettem boldoggá, ha csak egypár órára is; nyilván bűn atyám meggyőződése szerint; én nem rovom fel magamnak. Nem mindig tartottam böjtöt, test vétkei, kinek ártottam vele? Öltem, mert ártatlanul megvádolt barátomat védtem. Nem vagyok büszke rá, de ma sem tennék másképp. És költő vagyok; volt már pap, aki kiüldözött városából, mert istentelennek vélte, hogy azt merem dalolni: az élet szép. Mégis: sok ember arcán gyúlt ki a fény, sokaknak adtam örömöt és reményt. Nem akarok gyónni. Azonban sokat megéltem; elmesélni szívesen elmesélem. Nem kell penitencia, elég nekem a fájdalom, mikor leesik a láz. Nem kell feloldania sem… elég, ha megért.

„Csaknem minden szava ellentmond az egyház tanításának” – gondolta Gaspard atya – „Mégis: varázsosan mély hit sugárzik belőle, ahogy beszél.”

- Mondd hát; meghallgatlak. Kezdetnek azt… mi vitt rá, hogy elvedd felebarátod életét?

Florangue szomorú, felemás mosolya.

- Gondoltam, hogy ezt fogja kérdeni… Pedig annyi fontosabbat mondanék! Csak belesodródtam. Ha bűn: gyengeség bűne, ha hősiesség: a véletlen hősiessége. A barátomat védtem… De engedjen meg legalább annyit, hogy az elejéről kezdjem.

***

A párizsi taverna homályos sarkában vékonydongájú fiatalember gubbasztott, foszladozó köpenyébe burkolózva a nyitva feledett ablakon bekúszó hideg alkony ellen. Mosolya szomorkásnak hatott, enyhén kerekded, sima gyerekarcát vállig érő egyenes barna haj keretezte. Ahogy azonban felvetette tekintetét, smaragdtűzként ragyogott fel a rejtélyes zöld szempár, egyszerre különlegessé varázsolva vonásait.

Feszes harisnyanadrágot, hegyes orrú, puha bőrcipőt, diáksüveget, gyolcsinget, felette bő ujjú, hosszú zekét s hosszú, sötét köpenyt viselt; egész gúnyája a kék különféle árnyalataiban pompázott. S minden darabja viharvert vagy legalábbis meglehetősen viseltes volt, foltokkal bőven tarkítva. Nyakában különös rajzolatú ezüstmedál függött: első ránézésre szeszélyes vonalak különös kavargásának tűnt a mintája, de közelebbről egységes alakba álltak össze: a lángokból kiemelkedő Phoenixet formázták.

Újabb kósza szél suhant át az ivótermen. Florangue sóhajtva vonta szorosabbra kiszolgált köpenyét, s a boroskupa után nyúlt, kimerülten és ingerülten az egész napos másolástól. Szegény sorsú diák volt, családja megtagadta rég’; és többek közt abból tartotta fenn magát, hogy jegyzeteket másolt számtalan példányban kevés szorgalommal s tudásvággyal, de annál több pénzzel megáldott diáktársai számára.

És még másvalamiből. Hosszú estéken és ünnepnapokon trubadúrként járta a tavernákat, balladáival s madrigáljaival könnyt, mosolyt és reményt varázsolva hallgatói arcára.

Az az este azonban nem a dalé volt. Szállásán a keszeg kis gyertya kevés fényt adott a másoláshoz, s most már káprázott a szeme a megerőltetéstől. Sajgó ujjai megnyugvást keresve kulcsolódtak a kupára. Talán az olcsó lőre elmossa a keserűséget… ha csak egypár órára is.

Nem volt szerencséje.

Nagy garral Jehan, egyik diáktársa lépett a tavernába; az a fajta, aki maga sem érti, mit keres a Sorbonne vén falai közt, s éppen ezért bárhol inkább megtalálható, mint az universitason.

Florangue megszámlálni sem tudta, hány jegyzetet másolt már neki – azt azonban annál inkább, hogy mennyiért kapott valóban fizetséget. Jehan túl ostoba volt, hogy bármi értelmeset vigyen végbe; ahhoz azonban nem, hogy észrevegye a valódi nagyságot. S mivel utolérni nem volt képes, hát gyűlölte.

- Nocsak, téged efféle helyeken is lehet látni? – mérte végig gúnyosan Florangue-ot – Már azt hittem, neked a közönséges emberek mulatsága rangon aluli!

- A közönségeseké valóban – mosolyodott el halványan – Egyszerű, mindennapos mulatsággal azonban olykor még én is élek.

Jehan összevont szemöldökkel próbálta megérteni a helyreigazítást; eredménytelenül. Kínjában epésen jegyezte meg:

- Csak tudnám, miért aszalódik valaki jószántából az universitas poros falai között! Én már boldogan rohannék haza, csak arra várok, hogy átvehessem az örökségemet. Mihelyt megkapom a hírt hazulról, úgy itthagyom a Sorbonne-t, hogy híremet se hallják többet!

- Ebben aztán nem kételkedem. Azon ugyan nem lesz sok hallanivaló.

Jehan érezte ugyan a gúnyt, de ismét csak nem értette; s ez csak még inkább felingerelte.

- Számomra egyébként is értékesebb a nagy szellemek öröksége – folytatta Florangue –, mintsem bármi vagyon.

Ahogy ajkához emelte kupáját, a másik is meglelte a visszavágás útját. Mert a trubadúr baljáról a két utolsó ujj hiányzott.

- A magadfajta nyomorék ugyan jobban is teszi, ha fóliánsokba temeti magát, ha már egyenest a koporsóba feküdni nincs bátorsága! Másra úgysem jó…

Florangue veszedelmesen elsápadt.

Gyermekkori sérülés volt; bátyjával verekedtek össze, és testvére volens-nolens úgy találta el egy éles kővel, hogy elroncsolta két ujját. Menthetetlenül; tárta szét karját sajnálkozva a felcser; így, évek múltán ugyan ő maga már kételkedik benne, hogy nem tévedett-e… Mindenesetre a sebész nem tudta meggyógyítani, s tőből lemetélte a két ujjat. Nehogy üszkösödésnek induljon… Apja pedig, aki rajongott bátyjáért, de őt sosem becsülte, sem szerette, mintha még örült is volna balesetének. Hétéves, ha volt akkor.

Sosem kedvelte a fegyverek nyers szavát, nem is bánt túl ügyesen velük; most azonban túl fájdalmasan szakadt fel a régi seb. Bár talán nem is igazán ezen az üresfejű pökhendin akart bosszút állni… Egyetlen széles ugrással az asztal előtt termett, a könnyű lóca hangos csattanással vágódott a földre; s ugyanazzal a lendülettel rántotta elő a kardját. Szerencséjére a másik még nála is rosszabb vívó volt; Jehannak alig maradt ideje maga elé kapni saját fegyverét.

- Csak tudnám, minek aszalódik pergamenek között, aki ilyen jó kardforgató!

- Nem fegyvert vonni művészet; hanem idejében eltenni. Vagy még inkább a hüvelyében hagyni.

Végighasította Jehan kezét, mire az fájdalmában felüvöltve elejtette kardját. Florangue messzire rúgta a pengét, sajátját pedig a legyőzött mellkasának szegezte.

- Na mi lesz? – csúfolódott amaz. Nyeglén, de félelemtől vértelen ajakkal.

- Takarodj. De nagyon gyorsan.

- Ahh… az emberbarát?

- Veled ugyan nem veszítene sokat a világ – közölte Florangue meglepő türelemmel –; de jobban kedvelem magam annál, mintsem hogy vérrel mocskoljam be a kezem. Eredj. És legközelebb ne üsd az orrod olyasmibe, amit nem ismersz.

- Ahogy nagyságos seigneur professor parancsolja… – dünnyögte alázatosan hátrálva Jehan.

A trubadúr már nem törődött vele; visszabújt a boroskupa pereme mögé.

Nem láthatta, hogy Jehan mögéje került, s vészjóslón felizzó tekintettel kapta fel földre hullott kardját.

Egy figyelmeztető kiáltás… egyetlenegy a csordultig zsúfolt kocsmában.

És az is túl későn érkezett.

Mire feleszmélhetett volna, Jehan kardja már az oldalába vágott. Gúnyos hahotától kísérve rogyott a sáros padlóra… legalább gyorsan elnyelte a megváltó sötétség.

Szegényes szállásán tért magához. Ahogy felpillantott, egy ismeretlen férfi hajolt fölébe; aki a kirurgusok öltözékét viselte. Daliás termetű volt egyébként, ha a nem lett volna jellegzetes gúnyája, inkább vélték volna fegyveresnek, mint vándorsebésznek. Florangue ugyan igazán nem volt jó szívvel mestersége űzői iránt; ahogy elkapta a másik tekintetét, mégis megérezte: ebben az emberben megbízhat.

- No, feléledtél végre? – kérdezte a kirurgus; alig leplezett rosszallással – Csak tudnám, miért szerettek ti úgy vért ontani!

- Hogyhogy mi?

- Ti, nemesurak! Mintha az élet olyan olcsó volna…

- Még mindig jobb keresztülszúrva végezni egy pillanat alatt, mintsem apránként elsorvadni a ti főzeteitek között! – könnyen beszélt: fájdalmát elnyomták az erős gyógyfőzetek.

- Csak azt az egyet tudnám, miért nem hagylak itt! – csapta le a kirurgus a szilkét. Nem túl erélyesen; épp csak annyira, hogy vagy a fele az asztalra ömlött; mire Florangue szorgalmasan áldotta a jó pillanatot, amikor előző este eszébe jutott elpakolni a pergamenjeit. Gyógyítója dühe azonban egyszerre ráébresztette saját hálátlanságára; s őszinte bűnbánattal kérte:

- Ne haragudj.

- Nocsak – pislogott rá amaz meglepetten – Bocsánatot is tudsz kérni?

- Nem szeretem a vért. Nem véletlenül tanulok itt filozófiát, és nem valamelyik nemesúr várában vagyok fegyvernök.

- Akkor hát mi volt az ott a fogadóban?

- Elégedj meg annyival, hogy valamibe nagyon sikeresen beletenyereltek. Mindenki a lelkében hordja a maga kálváriáját.

- Legalábbis az értékesebbje – morogta a kirurgus, de már megenyhülten – Be fog forrni a sebed; nem kell aggódnod. Azonban addig is vigyázok majd rád.

- Mi a neved?

- Christian.

- Az enyém Florangue. A másik nem érdekes; amennyire a családom nem akar tudni rólam, úgy én sem róluk. Mi viszont, ha a sebem miatt úgyis gyakran találkozunk majd, könnyebben boldogulunk nevekkel. És köszönöm, amit értem teszel, Christian.

***

- Hát így kezdődött. Ő az én egyetlen barátom. Bár akkor még csak jó pajtásságnak indult… A párbaj miatt menekülnöm kellett a városból; hiába én voltam sebesült, hiába nem is próbáltam komoly kárt tenni abban a Jehanban; csak azt nézték: én vontam először fegyvert. Christian segített menekülni, kerített valahonnan szekeret, ahol fekhettem, fel ne fakadjon a friss seb…

Sokáig szorultam az ápolására; azalatt megszoktuk, meg is kedveltük; sőt, lassan tisztelni is megtanultuk egymást. Miután már semmi bajom sem volt; már a kalandvágyon túl, ahogy mondogatta, ha már nagyon felbosszantottam; akkortól fogva egy darabig együtt jártuk az országot; ő kirurgusként kereste kenyerét, én trubadúrként. Jó pajtásság… Csak hónapok múltán ébredtem rá, hogy több annál.

Hónapok múltán, amikor… Adjon inni, atyám. Úgy szúr, úgy éget itt benn…

- Nem tesz jót most a beszéd. Pihenj inkább; próbálj meg aludni.

- Nem akarok aludni. Úgyis nemsokára mást sem tehetek majd, csak négy deszkafal közt alhatom… Az én életemet a szavak jelentik. Engedje, atyám… hadd érezzem: még tudok mesélni… láttam, érdekli, amit mondok… még képes vagyok érdeklődést fellobbantani… Még élek.

Azon az estén…

***

Azon az estén korán sötétedett a Montpellier-vel határos mezővárosban. A két barát már jópár napja itt múlatta idejét, az egyik kereskedő – némi fizetség fejében – két szobát átadott nekik háza alsó szintjén, míg jobb szállást nem találnak.

Olyan nagyon nem is kerestek; a ház csendes volt és nyugodt, amit egy fogadóról messze nem lehetett volna elmondani.

És Christiannak jó oka volt a maradásra: nem sokkal érkezésük után összetalálkozott egyik volt professorával. Egykor orvosnak tanult; és Montalbus professor nagyra becsülte tehetséges diákját. Csakhogy Christian az utolsó, nagy examinuson egy új módszer mellett állt ki, legtekintélyesebb professora ellenében. Montalbus hiába követett el mindent az érdekében; mindhiába, akkor még nem volt elég hatalma. A fiatal diáktól megtagadták az orvosi címet; s ő azóta járta kirurgusként a francia városokat. Pedig a gyakorlat később bebizonyította, hogy neki volt igaza... Most azonban Montalbus megörült Christiannak, s mestersége minden szabályát mellőzve maga mellé vette, mintegy segédjévé tette. És a kirurgus boldogan élt a nagylelkű lehetőséggel.

Túl az ablakon mind sűrűbben gomolygott az alkony; elkelt volna már a gyertyafény, de egyik fiatalembernek sem akaródzott világot gyújtani. Olyan megnyugtató, elzsongító volt a puha félhomály.

Odakinn erősen megverték az ajtót.

- Nyissák ki!

- Megyek már – morogta Christian kedvetlenül. Kimerítő napja volt; a hirtelen támadt viharban egy utazót levetett a megbokrosodott ló, s őt hívták a sebesülthöz. Segítségül magával vitte Florangue-ot is, aki ugyan hősiesen adogatta a keze alá a különféle késeket meg egyéb eszközöket, az operatio végeztével azonban olyan rossz állapotba került, hogy csaknem ő maga is segítségre szorult.

Hazatérve szorgalmasan kúrálgatta kavargó gyomrát – nem éppen barátja főzeteivel, hanem sűrű egymásutánban felhajtott számos messzely marckal. Az égetett szesz legalább valamelyest elnyomta émelygését.

- Az Isten nevére! – esengett odakünn a kései látogató – Engedjenek be!

Christian végre feltápászkodott a medvebőrről, s ajtót nyitott.

A küszöbön egy korosodó nemesasszony állt, egy félig szolga-, félig testőrforma férfi kíséretében. Valaha nagyon szép lehetett; de még most is vonzó volt – azzal a fajta arccal áldotta meg az ég, melynek vonásait csak nemesebbé teszik az évek.

Most azonban mint a rettegés megelevenedett szobra; villant rá a trubadúr meglepett tekintete. Mégis: ez a rettegés volt az, ami elválasztotta valami még fájdalmasabbtól.

Attól, hogy mater dolorosa legyen.

- Melyikük a kirurgus?

- Én – hajtott fejet Christian – Miben állhatok szolgálatára?

A nő nem szólt, csak hosszan nézett – egyenesen Florangue-ra. A trubadúr állta a tekintetét.

- Megbízhat bennem. De azért kimehetek, ha úgy kívánja.

- Talán úgy volna jobb – kockáztatta meg a szolga; az úrnő azonban nemet intett.

- Maradjon csak. Ezt úgysem lehet eltitkolni. Kérem; az Isten nevére – tört át ismét a rettegés erőltetett nyugalmán – Segítsen rajtam, seigneur…

- Christian.

- Seigneur Christian, a fiam… – elcsuklott a hangja; de nagyasszony igazán: saját indulatán is úrrá tudott lenni – Súlyos… beteg. Talán… több is annál. Okom van úgy hinni: megmérgezték.

A két fiatalember nem fojthatott el egy riadt kiáltást; de gyorsan igyekeztek leplezni felindulásukat. A nemesasszony – mintha maradék erejét is kivették volna a fájdalmas szavak - reszketni kezdett; a nehéz öltözék alatt alig észrevehetően bár, Florangue mégis előzékenyen mögéje tolt egy széket.

A nő azonban mereven elhárította; s Christian szemébe nézett.

- Segít, dottore?

Christian nem akkor sápadt el igazán, amikor a mérgezés szót meghallotta; hanem most, a dottore megszólításra.

- Nem vagyok dottore – szűrte fogai közt – Csak kirurgus. Montpellier nincs messze, és bővelkedik orvosokban.

Florangue csitítóan lépett mellé. Tudta jól, hogy mi történt az universitason…

- Nem akartam megbántani – suttogta az asszony – De nincs időm… félek, míg megjárnám az utat… félek, addig a fiam…

Képtelen volt befejezni a mondatot. A néma rettegés azonban végre elérte, amit semmi könyörgés nem tudott addig.

- Megpróbálom – ígérte megenyhülten Christian – Összeszedem a hátsó szobában, amire szükségem lehet; addig…

- Deo gratias! – szakadt fel a sóhaj a nő ajkai közül – Siessen, kérem! Én itt várom.

Florangue követte barátját, hiába próbálta a kirurgus éles pillantásokkal maradásra bírni. Szerencsétlen trubadúr arca már minden színben játszott, leginkább a kék és a zöld árnyalataiban; de mind határozottabb rosszulléte ellenére is hevesen kifakadt a kirurgus terve ellen.

- Christian, ezt nem teheted!

- Nocsak – horkant fel – Meglepő változatosság! Te védesz engem? Te, az örök kalandor?

- Csak téged féltelek! Te is tudod jól, hogy tiltják a törvényeid!

- Az enyémek ugyan nem! Az én törvényem azt parancsolja: segítsek azon, aki beteg vagy sebesült.

- Kezdjük elölről – mosolygott Florangue egy csüggedt magister erőltetett szívélyességgel – Kirurgus vagy; a te dolgod, hogy a sebészkésed használd. A mérgezések nem tartoznak rád.

- Nem érdekel. Bajban van, segítenem kell rajta. Egyébként meg mióta törődsz éppen te törvényekkel és szabályokkal?

- Azóta, hogy az egyetlen barátom veszedelembe készül sodorni magát!

- Florangue – pillantott rá bocsánatkérőn –, ha téged meg próbálnálak akadályozni trubadúr-hivatásodban, mit tennél?

- Egész egyszerűen nem hagynám. Ezen a földön senkinek sem lenne elég hatalma hozzá – felelte szomorúan. Most már megértette barátját.

Christian gyors kézzel pakolta össze a gyógyfüves tégelyeit, főzeteit, mindent, amiről gyanította: segíthet a megmérgezettnek.

- A vesztésbe… a bánatos ördögbe, hogy az a búbánatos – forgatta fel az edényeket.

A trubadúr elnézte egy darabig; végül mégiscsak lehajolt, s rövid kotorászás után egy irgalmatlanul bűzlő tégelyt húzott elő az ágy alól.

- Ezt keresed?

- Hogy’ mertél hozzányúlni?! – kapta ki a kezéből – Nem megmondtam ezerszer is, hogy hagyd békében a medicináimat? Veszedelmes is akad közöttük!

- Hát ez aztán az volt! Túl sokat ittam, és úgy emlékeztem, ez elmulasztja a főfájást; de csak rosszul lettem tőle. Már a szagától is!

- Mivel ez hánytató – morogta a kirurgus; és iszákját vállára kanyarítva sebes léptekkel kifelé indult.

- Christian…

- Felesleges, Florangue. Megyek.

A trubadúr ugyan erősen fontolgatta, hogy megpróbálja még egyszer utoljára; végül mégis csak annyit mondott:

- Legalább vigyázz magadra.

***

Az emlékek izgalma halovány rózsapírba vonta a gyolcsfehér arcot.

- Nos hát, így ugrottunk fejest életünk legnagyobb…

- Bolondságába?

Florangue halkan felnevetett.

- Így is lehet mondani, bár én inkább kalandnak nevezném. És volt egypár sötét pillanat, elismerem; de sok fény és nemesség is… és mennyit nevettünk közben, Istenem! Szép idők voltak, atyám. Százszor is megérte.

***

A sötétség még mindig áthatolhatatlanul nehezedett a városkára; de Florangue, aki az asztalnál virrasztva várta barátját, érezte: hajnal határán tétovázhat már az éjjel. Csak a felhők késleltetik a közelgő virradatot.

Végre nyílt az ajtó – csak akkor ébredt rá: elfeledte bereteszelni az este –, s belépett Christian.

Lassan, kissé szédelegve járt; amiért éppen kimerültségét is lehetett volna okolni; a trubadúr azonban megsejtette: többről van szó. S ahogy pillantása barátja hamuszürke arcára esett, aggodalma már nem sejtés volt többé, hanem dermesztő bizonyosság.

- Mi történt?! – ugrott fel megrettenve – Mi a baj?

A kirurgus nem nézett rá; az ablakon túl sötétlő eget nézte, de olyan behatóan, mintha látni vélne valamit a tűnő éjszakában. Vagy valakit.

- Clara, az az asszony… joggal gyanakodott mérgezésre. Elmondta, hogy egyik rokonuk nemrégiben meghalt, és vagyona jelentős részét a fiúra, Francois-ra hagyta. Saját testvérére, Henrique-re, akivel vélhetően nem volt túl rózsás a viszonyuk, pedig csaknem semmit sem testált. Más törvényes örökös viszont nincs, így csupán az a szerencsétlen fiú áll közte és a vágyott örökség között.

- Elfogadom, logikusnak hangzik; logikusnak és végtelenül kegyetlennek – szakította félbe türelmetlenül Florangue – De valóban mérgezés volt-e hát? És ő hogy van?

- Valóban mérgezés volt – hangzott a lakonikus felelet.

- És?! – faggatta izgatottan barátja, mivel a kirurgus egyre kevesebb hajlandóságot mutatott a beszédre – Hogy van?

- Talán… megmarad. Ha még ápolom.

- Hála Istennek… Az anyja beletébolyodott volna, ha… – egyszerre elhallgatott, ahogy észrevette: a kirurgus arcán továbbra sincs nyoma se örömnek, se megkönnyebbülésnek. Még csak halvány szikrájuknak sem – Akkor mi a baj?

- Semmi – vakkantotta Christian; iszákját erélyesen a sarokba dobva – Neked viszont mindjárt lesz bajod, ha azt az egész tál pacalt meg akarod enni – intett a trubadúr kései vacsorájának maradéka felé – Figyelemreméltó étvágyad van ahhoz képest, amilyen állapotban voltál még délután.

- Felőlem gúnyolódhatsz; nem érdekel. De azt ne akard elhitetni velem, hogy minden rendben van. Christian, mi történt? Köze van a mérgezéshez?

- Mi máshoz volna köze? – sóhajtott fel a kirurgus megadóan, és felhajtotta a marc maradékát. Meglepő lendülettel, hiszen soha nem kedvelte az italt.

- Bajba kerültél, amiért kirurgus létedre…?

- Nem. Azzal nem törődtek. Csak… amikor kimentem az udvarházból, hátulról valaki megragadt; és megfenyegetett, ne szólj közbe, Florangue, megfenyegetett, hogy én is könnyen útjába kerülhetek annak, akinek Francois útjában volt.

- Irgalmas Ég… – nyögött fel Florangue – Mibe keveredtél?

- Nem hagyhatom sorsára – suttogta a kirurgus összekulcsolt kezeinek – Nagyon félek. De nem tehetem meg, hogy nem segítek.

- Legközelebb megyek én is veled.

Christian olyan szorosan fonta össze ujjait, hogy előfehérlettek rajta a csontok.

- Árnyak ellen nem védhetsz meg. Nyilván az a Henrique utasíthatta… de hogy ő ki volt, vagy rajta kívül hány más bérence lehet Henrique-nek… Még csak az arcát sem láttam.

- Megvédelek.

- Te idejekorán figyelmeztettél, ne keveredjek bele. Nem ránthatlak téged is magammal.

- És te hányszor intettél engem, hogy ne tegyem ezt vagy amazt? És hányszor maradtál mellettem annak ellenére, hogy a fülem botját se mozdítottam a figyelmeztetéseidre?

Az emlékezés végre mosolyt csalt a kirurgus arcára; igaz, nagyon halovány fajtát, de mégiscsak mosoly volt az is.

- Köszönöm, Florangue. Akárhogy is végződjék ez az egész.