Hét

A holló szemei a világmindenség méretéről összezsugorodtak akkorára, amekkorák eredetileg  is voltak. A nő lelke lágyan lebegett a völgy felett, alant látta, ahogy a Köpcös vonszolja az erdőbe testét. Árnyékvilágnak tűnt a Völgy valósága.

Könnyed, felszabadult érzés volt lebegni a világ felett. Megszűnt minden aggodalom, minden félelem, minden megalázottság. Nem fájt Köpcös kegyetlensége, nem érezte a gyermeke miatti aggódást sem, nem érezte a fájdalmat Angeja sorsa felett sem – olyan békés és meghitt volt minden.

Hat

Álmatlan éjszaka következett. Képzelte az a hollót, vagy valóság volt? Mindegy is, végiggondolva az életét, a hollónak igaza volt. Amikor megházasodott, azt gondolta,  elég lesz a jobb élethez az, ha szereti asszonyt és tisztességesen felnevelik a gyermekiket. Fiatal volt és optimista, bírta a napi munkát és estére még mindig maradt annyi ereje, hogy örömöket adjon a feleségének.  Néha belegondolt abba, hogy mi lenne, ha itt hagyhatná a Völgyet. Az Engedelmesek Útjához túl makacs volt, az arra az útra lépőktől sokszor próbáképpen elvárták, hogy botozzák meg a szüleiket a főtéren az egész falu szeme láttára vagy ajándékozzák lánytestvérüket valamelyik parancsnoknak.

Öt

 Ahogy teste a földre ért, a lelke azon nyomban elhagyta azt. Látta maga felett a meztelen testét, a ledobott ruháit, Köpcös kéjsóvár tekintetét, ahogy a melleit nézi. Sötétség szállt a Völgyre, és fentebb szállni nem tudott pár lépés magasságnál. A Völgy nem csak a testet, a lelket sem ereszti, állapította meg. Az erdő sötétje egyre nyomasztóbb lett, A fák törzsei emberszerű vonásokat vettek fel, az ágaik fenyegetően mozogni kezdtek, mintha groteszk karok lennének, akik agyon akarják zúzni őt.

Négy

A férfi síró gyermekét simogatta, de nem akartak elállni a kislány könnyei. Hol van az én édesanyám, hol van az én édesanyám, kérdezgette szívszakasztó hangon.  Mit felelhetett volna neki? Motyogott valamit arról, hogy az anyja elutazott, de azt a kislány is tudta, hogy ebből a völgyből nem lehet csak úgy elutazni. A maga gyermeki módján tökéletesen megérezte, hogy valami nagyon rossz történik az anyjával , és látszott rajta, hogy ez teljesen összezavarja.  A férfi már most szíve mélyéről bánta az egészet.

Három

Igoj, a vén erdei remete minden naplementekor elsétált a falu szélére. Az erdő sűrűjében lakott, az állatokkal aludt, haját és szakállát soha nem vágta le. Egyetlen koszos köpenye volt, nem hordott sarut. Vén, cserzett bőre tele volt sebekkel és kiütésekkel. Egyetlen foga sem volt már.  Görnyedt hátú, járni is alig tudó vénember volt, akiből mégis sugárzott valami tiszteletet parancsoló, belső erő.

Olyan kéttucatnyi falusi ment ki ezen az este a beszédét hallgatni.

Kettő

Minden ízében remegett már akkor, amikor felkelt. Igazából alig aludt, férje mellkasán nyugtatta magát. Félt a másnaptól, a lebbenő fátylak útjától, a tömeg lesújtó tekintetétől. Féltette a férjét és féltette a gyermekét, egyszerre gyűlölte magát és érezte magát hősnek.

Kurva leszel, hogy talán megments a gyermeked – és mi lesz, ha nem sikerül? Mi lesz, ha a Lebbenő Fátylak Útja nem vezet sehová? Vagy épp elég, ha nem jut hozzá a hebrencsfűhöz...

Egy

Bibircsókos Berta  még egyszer az ujjaira köpött,  rettenetes erejű varázsigét mormolva. A koszos faasztalon vékonyka, láztól legyengült kislány feküdt alélten és mezítelen. Mocskos, szakadt, szürke  egyberuhája mellette hevert. Nagyon betegnek nézett ki, talán meg sem marad. 
A vénasszony letört sárga fogai, a kócokban álló, ősz haja, apró, sunyin villogó fekete szemei  megrémisztették az anyát.  Aggódva férjére nézett, aki szintén szigorú tekintettel válaszolt.

A Völgy:

A Völgy olyannyira kivűl esik a Birodalom területén, hogy még neve sincsen. Kegyetlen őrök által felügyelt börtönfalu egy nagyon mély völgy közepén, ahová olyanokat zárnak és dolgoztatnak életük végéig, akik állítólag súlyos bűnöket követtek el. Nem tudni, ebből mennyi igaz, mert minden ideérkezőt olyan főzetekkel itattak, amik végleges amnéziát okoznak. Rettenetes nyomorban, elnyomásban és betegségek között  kell kora hajnaltól késő estig dolgozniuk a földeken, amiért épp annyi terményt kapnak, hogy ne haljanak éhen.