Hatodik rész

- Nagyon boldog voltam Dianánál, de amikor meghalt, menekülnöm kellett. Mellette voltam, fogtam a kezét az utolsó pillanatig, de amikor elszállt belőle a lélek, futnom kellett, mintha utolsó tolvaj volnék… nem mertem maradni. Nem tudhattam, hogy apámék eljönnek-e a temetésre, azt se, hogy tudnak-e a betegségéről, talán már útra is keltek… nem akartam találkozni velük. Magamat is féltettem, persze, de azt sem akartam, hogy Dianát hazugságon kapják.

Ötödik rész

Az alkonyi eget levendulaszín felhőfoszlányok erezték, sejtelmes fénybe burkolva a kertet. Sofía a várfalnak vetett háttal nézelődött. Gyermekkorukban sokat játszottak itt Filemonnal, de már sok éve, hogy utoljára itt járt. Mégis, az a százados tölgy, amely alatt most a férfi szendergett, még mindig olyan büszkén áll, vaskos törzsét is éppúgy fonja be a repkény és a lonc, mint akkoriban. S ahogy mélyet lélegzett a virágillattól édes, lágy esti levegőből, már-már elhitte: kettejük között sem változott semmi.

Negyedik rész

A Három Lúd Filemon emlékei szerint mindig is csendes hely volt, most azonban egyenesen némaság borult az alacsony mennyezetű ivóteremre. Egy lélek sem iddogált vagy épp evett a kecskelábú asztalok mellett, és ez az elhagyatottság nyomasztóan hatott.

- Miben lehetek a senor szolgálatára?

Összerezzent a váratlan hangra; beletellett pár pillanatba, hogy lecsillapítsa szívdobogását. Azonban felesleges volt aggódnia, csak a fogadós volt az. Gyors léptekkel átszelte a termet és megállt a söntés előtt.

Harmadik rész

- Non nobis, Domine, non nobis sed etiam tuam gloriam – suttogta az ifjú inkvizítor, tekintetét áhítattal emelve a kápolna falán függő Szűzanyára – Segíts meg ezen az első nagy küldetésen. Add, hogy mihamarabb végezzek itt, látod, eljöttem, látod, minden eltévelyedett lélek fontos nekem is… de félek, Uram, és fogy az erőm. Ha nem érek időben innen Carmonába… Ha megneszeli jöttünket az ottani főeretnek, még ki talál szökni az inkvizívició markából!

Második rész

- Lányom, én aggódom. Carlos testvérünket ma nem láttam a soraitokban.

Sofía olyan indulattal harapott az ajkába, hogy csaknem vér serkent utána. Teljes szívéből tisztelte a lutheranus papot, tudta jól, mit kockáztat az igehirdetéssel; de most a legszívesebben megismertette volna pár vaskosan keresetlen szóval. „Jól látja, atyám” – gondolta epésen – „Elismerésem a sasszeméhez; isteni adomány ebben az érett korban, igazán… És mégis, mit vár most tőlem azonfelül, hogy megerősítem a nyilvánvalót?”

- Valóban – hajtott ehelyett alázatosan fejet – Én is kerestem, de… ma nem jött el.

Első rész

- Ezt mire véljem?!

Az apró, bőrkötéses könyv tompán puffant az asztalon, ahová senor Filemon hajította. Unokaöccse remegve kísérte tekintetével a kötet útját, bár sokkal inkább a felindulástól reszketett, mintsem a félelemtől. Megpróbálta felkapni, de elkésett: a vaskos kötet akkor már Filemon kezében volt. Aki úgy szorította, hogy belefehéredtek az ujjai.

- Nos? – érdeklődött, még csaknem higgadtan – Kíváncsian hallgatlak.

- Megmagyarázom.