Második rész

- Lányom, én aggódom. Carlos testvérünket ma nem láttam a soraitokban.

Sofía olyan indulattal harapott az ajkába, hogy csaknem vér serkent utána. Teljes szívéből tisztelte a lutheranus papot, tudta jól, mit kockáztat az igehirdetéssel; de most a legszívesebben megismertette volna pár vaskosan keresetlen szóval. „Jól látja, atyám” – gondolta epésen – „Elismerésem a sasszeméhez; isteni adomány ebben az érett korban, igazán… És mégis, mit vár most tőlem azonfelül, hogy megerősítem a nyilvánvalót?”

- Valóban – hajtott ehelyett alázatosan fejet – Én is kerestem, de… ma nem jött el.

A pap gondterhelt arccal keresgélte a szavakat.

- Biztos vagy benne, hogy jól döntöttél vele kapcsolatban? Hogy… mindannyian jól döntöttünk?

Carlos pár hete véletlenül bukkant rájuk, nem sokkal azután, hogy ő, Sofía a városba érkezett. Akkor is féktelen vihar tépázta a vidéket, ráadásul sokkal hidegebb is volt; nem meglepő, hogy az erdőben utat vesztett fiú az üresnek vélt, elhagyott vadászházban keresett menedéket.

Ahol a rejtőzködő lutheránusok épp titkos istentiszteletet hallgattak.

Sötét borult a kunyhóra, sokáig nem vette észre senki. Talán, ha akar, ugyanolyan lopva elmehetett volna, ahogyan jött; de ő maradt. És a szertartás végén, felfedve magát, merészen azt kérte a paptól, emeljék őt is soraikba.

Nem ment könnyen; amikor kiderült, hogy a helyi senor rokona, még kevésbé látták jó szívvel. Ő, Sofía emelt szót érte, mondván: ha kém, már úgyis mindegy. De ha nem, akkor nincs joguk elűzni egy megtéri vágyó lelket.

Az igazi, legbensőbb érvet nem vallotta meg, csak önmagának. Egészen mostanáig.

- Nem mondhatok mást most sem, atyám, mint akkor. Csak még egyvalamit hozzáfűznék. Ismertem… jól ismertem Carlos úrfi nagybátyját. Régen. És a fiú, leszámítva a hitét, mert Don Filemon sosem volt az a lángoló hívő… de minden másban szakasztott a mása. Nyílt. Őszinte. Szenvedélyes. És isteníti a szabadságot. Neki a lételeme, és sosem venné el mástól sem.

A pap sokáig hallgatott, és amikor végül mégis megszólalt, az is olyan tompa, rideg volt, mint az eső dobolása.

- Az, hogy mi volt köztetek, lányom, csak rád és Istenre tartozik. Én nem kérdezem. Az, hogy most kedveled, az meglehetősen… és ezzel még enyhén fogalmaztam, nyilvánvaló. Az, hogy erre a rokonszenvre alapozva kezébe tennéd az életedet, a te dolgod. De az már nem, ha ugyanezt a másokéval is megteszed. Nem bízhatsz benne, Sofía, hiába kedveled, talán… talán szereted is, de ez nem elég… nagyon nem elég. Nem teheted a kezébe a saját életed mellett a hittestvéreidét is.

Sofía nagyot nyelt. Képtelen volt az atyára nézni, most nem… régóta nem érezte ilyen nehéznek az új hit súlyát. A régiben legalább lehetett gyónni, és – amilyen kis vétkei voltak – bizonyos lehetett benne, hogy megkapja a feloldozást, nem is túl nagy áldozat árán. De most… nincs ember, aki meghallgatná, aki igazán segíthetne feloldani a kétségeit. A menny pedig olyan néma, mintha befalazták volna.

- Nekiadtam az imakönyvemet is, atyám – a szavak szinte maguktól buknak elő belőle – Én már csaknem betéve tudom, és ő olyan esengve kérte… a tekintete, atyám… azt nem lehet színlelni. Ha látta volna, hinnie kellene neki!

A pap csak szomorúan ingatta a fejét.

- Remélem, lányom – sóhajtotta – Mindannyiónk érdekében, őszintén remélem.

A gyülekezet már rég’ elszivárgott a kunyhóból, s most, meddőnek ítélve a beszélgetés folytatását, a pap is útnak eredt. Csak Sofíát nem vitte rá a lélek, hogy kövesse. A zuhogó eső bőséges patakokban rohant le a ház falán és az üres ablakkeretek előtt, olyan sűrűn, hogy teljesen elmosta a külvilágot. Mintha magából az időből is kiszakadna, pár áldott perc csupán, amíg nem kell gondolnia semmire, nem kényszerül semmire, a holnappal sem kell törődnie, hiszen amíg így zuhog, úgysem mehet ki, addig úgysem tehet semmit…

Addig a félelmeivel sem kell farkasszemet néznie.

Milyen öreg lehet ez a ház, futott át a fején, minden porcikája nyikorog, ahogy tépázza a szél… most is, milyen élesen…

Nem! Ez már nem lehet a szél, hasított belé a felismerés, és rettegéstől űzve perdült meg.

A nyitva feledett ajtón bevert az eső, és a félfának támaszkodva Filemon állt.

- Mit keresel itt?! – támadt rá. Maga is felismerte, hogy túlzott indulattal; próbálta is magát csitítani, hiszen tudta jól, ezzel csak elárulja magát… de nem ment. Hiszen nem sokon múlott, hogy mindannyiukat rajtakapta...

A férfin azonban nem látszott, hogy különösebben a szívére vette volna a vad fogadtatást.

- Egy nemesúrnak olykor meglepő szeszélyei vannak – vont vállat – Az enyém többek közt az, hogy nem szeretek bőrig ázni.

- Semmi kedvem veled egy fedél alatt maradni!

Már megint, harapott az ajkába Sofía, nem létezik, hogy ennyire képtelen vagyok csendben maradni. Filemon szemöldöke erre már a magasba szökkent, de a hangján változatlanul nem érződött semmi indulat. Inkább mintha… mulatott volna az ő mérgén.

- Márpedig nem vagyok hajlandó a kedvedért kiállni az esőre. De ha olyan nagy szükségét érzed a magánynak, akkor majd hátat fordítok.

- Még egy ilyen öntelt frátert! – fakadt ki válaszul, mint a testet öltött haragvás… bár a szoknyája aljából kitartóan csepegő víz meglehetősen csorbította a hatást.

Filemon azonban megelégelte a pengeváltást. Fázott, zekéjét-köpenyét vastagon átitta a víz, és unokaöccse iránti aggodalma is egyre csak erősödött. A fiú még mindig nem adott választ a levelére, és bár egyszer felkereste személyesen is, de azt a találkozást legszívesebben mindenestül elfelejtette volna. „Hiszen tudja, hogy szeretem… hosszú évek óta én nevelem, szinte olyan már, mintha a saját gyermekem volna… Bocsásd meg, Uram, de én sose hittem így, nem ilyen lángoló hévvel; nem voltam rá képes… én nem értem! Mit ad ez a mindenható hit, ugyan mit, amiért megéri eldobni mindent, ami addig számított?”

- Ne veszekedjünk, Sofía – emelte fel megadóan a kezét – Kérlek. Pont miköztünk… olyan felesleges.

A lány döbbenten elhallgatott, de csak egy lélegzetvételnyi időre. És a váratlan felismerés, hogy most már egy, a félelemtől merőben eltérő indulat hajtja, egyáltalán nem nyugtatta meg.

- Hogy’ merészelsz olyasmiről beszélni, mint „miköztünk”? Egy évtizede nem láttuk egymást!

- Nem énrajtam múlt! És hidd el, nekem is kegyetlenül fáj, hogy az egyetlen igaz barátom köddé vált!

- Annyi év alatt bőségesen találhattál másokat helyettem.

- Nem!

- Csak azt ne mondd, hogy egy magadfajta nagyúr kegyeit nem keresi senki sem!

- De igen, keresik. De a felük akart tőlem valamit, a maradék fele említést sem érdemel, és a többiek sem értek fel veled sohasem.

Kurta, keserű nevetés szakadt fel Sofía ajkáról.

- Egyik nőd sem, úgy érted?

Amint kimondta, már átkozta magát meggondolatlanságáért.

- Senki, aki a barátságomat vagy a pártfogásomat kereste. Legyen akárki.

A lány ajka megrándult, de gyorsan felülkerekedett pillanatnyi meghatottságán.

- Csak nem azt várod, hogy onnan folytassuk, ahol akkor abbahagytuk?

- Miért ne? – mosolygott rá Filemon – Most is éppúgy vitázunk, mint akkor. Őszintén és szenvedéllyel. Ez túl értékes adomány ahhoz, hogy elhajítsuk, nemdebár?

- Nem lehet! Egy régi mese, semmi más – tiltakozott, de egyre kevesebb meggyőződéssel. „Nem bízhatsz benne, Sofía, tudom, hogy valamikor szeretted, de ez nem elég… nagyon nem elég. Nem teheted a kezébe a saját életed mellett a miénket is.” Ha elfelejthetné… ha legalább csak a maga életével játszhatna.

- Régi mese csak – ismételte, szinte már szomorúan.

- Írjunk hozzá új fejezetet.

Sofía lemondóan ingatta a fejét.

- Miért pont én? Miért ennyire fontos?

A kérdés erőtlen suttogás csupán, s ő maga is úgy rogyott le a gyalulatlan kecskelábú asztal mellé, mint aki alélni készül.

- Nagyon fájt, amikor eltűntél, sokáig és kegyetlenül fájt, de… olyan sokakat elveszítettem az idők során. Egy idő után már reméltem, elfeledhetlek… azonban sosem sikerült igazán. És erre tegnap ébredtem rá, mert régen… nagyon régen tett bármi is olyan boldoggá, mint ez a viszontlátás. Ezért fontos. És még azért, mert köztünk sosem volt színlelés. Mert melletted voltam a legszabadabb egész életemben, és ugyan nem tudhatom, hogy most mit érzel, de azt dőreség volna tagadnod, hogy akkor régen te is az voltál velem. Senki nem tudott úgy felkavarni és úgy megnyugtatni, mint te. És ha sorra veszem, amiket mostanság vágtál a fejemhez, akkor mindez még most is igaz, rád nézve is. Legalább az első a kettőből.

Akkor már olyan közel állt, hogy a nő érezte a lélegzete melegét.

- Tudom, régen volt, tudom, hogy a jövő sem lesz egyszerű, tudom, hogy hibáztunk akkor – mélyült el a hangja, ahogy tenyerébe fogta a lány fagyos ujjait – Mindketten hibáztunk. Talán utánad kellett volna erednem, tű lett volna a szénakazalban, de akkor is meg kellett volna próbálnom… most már tudom. De te is megbízhattál volna bennem, hiába rázod a fejed, hozzám kellett volna szöknöd azon a ködös, szélfútta hajnalon, nem ki az országútra, egymagad. De most már felnőttünk, Sofía, és kérlek, adj még egy esélyt. Ha már az Úr kegyelme összesodort minket, ne akarj te kegyetlenebb lenni nála – kúszott reménykedő mosoly Filemon ajkára.

A lány nem viszonozta. Régen önkéntelenül is megtette volna, de az Isten neve most csak arra emlékeztette, ami elválasztja őket.

Mégis. Hiába sikított figyelmeztetően minden maradék józansága, hite, testvéreihez való hűsége…

Már nem olyan dermedtek az ujjai, ébredt rá hirtelen. Filemon melengető érintése éppúgy jólesett, mint a kedvessége… vagy akár az az évődő könnyedség, amellyel visszaverte az ő szidalmait. Amióta nagynénje meghalt, aki befogadta szökése után, egymaga állt a világban. És csak az a pár szó, amelyet két röpke találkozásuk alatt váltott régi barátjával, ébresztette rá, hogy voltaképpen mindvégig, egész bujdoklása alatt fázott.

- Félek.

Ez legalább őszinte volt, gondolta kesernyésen. Voltaképpen az egyetlen őszinte válasz, amelyet most adhatott.

- Én is – ismerte be a férfi – Egy kicsit én is. De hiszem, hogy minden jó lesz.

- Én most még nem…

Filemon mosolya elnéző volt és végtelenül gyengéd.

- Csak annyit kérek, hogy egy pár árnyalattal kevésbé látványosan haragudj, ha meglátsz. Kezdetnek ez is elég lesz.

***

- Carlos úrfi, ha megengedi…

- Nem.

Mathieu megköszörülte a torkát, és mártírképpel folytatta. Nyilvánvalóan mit sem zavarta, hogy gondosan megalkotott arckifejezése kárba vész, hiszen a fiatalúr a vaskos ajtó túlfeléről mit sem láthatott belőle.

- Hát ez kellemetlen, de vállalom a kockázatot, és mégis beszélek.

- Csak menj el!

- Úrfi – komolyodott el az öreg szolga hangja – Meddig akarja még folytatni?

- Nem a te dolgod. És megvan rá az okom.

- Valóban nem tartozik a magamfajtára, szentigaz. De őszintén kedvelem a nagybátyját, Carlos, és akár hiszi, akár nem, de kedvelem az ifjú senort is. És bármit megtennék, ha segíthetnék.

- Nekem? – mintha egy kevéssé megélénkült volna a hangja.

- Igen. És Don Filemonnak is. Azt szeretném, ha megbékélnének végre egymással. Jól ismerem a senort, ok nélkül bizonyosan nem…

- Nem érdekelnek az okai! És én kész vagyok itt rostokolni, ameddig csak kell, van nekem is olyan kitartásom, mint egykor a mártíroknak!

Mathieu megvetően felhorkant.

- Azoktól is bolondság volt a halálba menni. Inkább csináltak volna egy fészakalja gyereket vagy tettek volna bármit, amit szép örökségül hagyhatnak a világra; de csak a szenvedésüket hagyták.

- Mathieu! – fortyant fel – Ez a legrondább eretnekség, amit valaha hallottam!

A szolga elsápadt.

- Jaj, ifjú senor, bocsásson meg… ugye… ugye nem azért van… ez az egész, mert… mert pártolja az inkvizíciót?

Egy pillanatig megfordult a fiú fejében, hogy hagyja saját levében főni az öreget, viszonzásul, amiért képtelen békén hagyni.

De azért alapvetően jó szíve volt.

- Nem, dehogyis. Én legalább annyira gyűlölöm őket, mint a nagybátyám.

Az öreg sóhaja még a vaskos ajtón át is tisztán hallható volt.

- Akkor jó, fiatalúr. És köszönöm. Tehetek valamit a fiatalúrért?

Rövid hallgatás.

- Át tudsz adni egy levelet?

Mathieu elfojtott egy sóhajt.

- Ha levelezni kíván a nagybátyjával, szíve joga, de talán egyszerűbb volna, ha…

- Nem. Neki egyelőre nincs mondandóm. De van valaki… valaki, akivel szeretném tudatni, hogy egy darabig ne számítsanak rám. És azt is, hogy ez nem az én hibám.

A szolga homlokán kezdett kiütközni a veríték.

- Miféle… miféle levél, Carlos úrfi? Nem tehetek… bocsássa meg, de nem tehetek a senor parancsa ellenére…

- A nagybátyám bizonyára nem beszélt semmiféle levelekről. Ergo meg sem tilthatta. Mathieu, igazán, nem olyan nagy dolog ez: fogod azt az átkozott pergament, elviszed, ahová mondom, és kész. A többi nem a te dolgod, a válasz… talán az sem lesz.

Minthogy a szolga még mindig hallgatott, csaknem esengve fűzte hozzá:

- Kérlek.

Az öreg keserveset sóhajtott.

- Valami nő? Beszéljen Don Filemonnal, a nyakamat rá, hogy megértené, hiszen ő is… nem számít. De megértené, higgyen nekem!

- Igen, nőnek szól. De ez más. És ne faggass. Elviszed akkor vagy sem?

- El. Elviszem. És őszintén remélem, hogy ha már se neked, se a nagybátyádnak nincs elég esze, talán ennek a titokzatos harmadiknak, akiknek írsz, akad majd valamennyi.

Az ajtó résnyire nyílt, és Carlos kidugott rajta egy összetekert, gondosan lepecsételt pergament.

- A Három Lúd fogadóba vidd, a kocsmáros kezébe. És mondd meg neki, hogy tőlem van és azt is, hogy… Sofíának.

Mathieu összerezzent a névre; de elég hamar sikerült visszanyerni a nyugalmát.

„Ostobaság… vén szamár, rosszabb vagy, mint a helyi kerítőnő… az legalább csak azokat akarja összeboronálni, akiket lehetséges. Rengeteg Sofía van, az a régi meg talán már nem is él… szegény lány, az is olyan bolond álmodozó volt, mint az én uram, de a senornak legalább szabad, mert ő senor.”

- Három Lúd fogadó és Sofía – ismételte megadóan, míg átvette a pergament.

- Úgy van. Ha végeztél, gyere vissza és mondd el, hogy sikerült-e.

A taverna jobb helynek bizonyult, mint amilyenre Mathieu számított. Legalábbis épp egyik asztalon sem pörgött a kocka és a sarokban vígan danolászó trió nótái is csak mérsékelten súrolták az illendőség határát.

- Egy üzenetet hoztam – lépett a fogadóshoz. Az átható pillantást vetett rá, amitől Mathieu csaknem összerezzent. Megérezte, ez az ember éppolyan makacs lehet, mint ő maga. És mintha több volna egyszerű kocsmárosnál. Attól sem érezte jobban magát, hogy a férfinak egyáltalán nem akaródzott a pergamentekercsért nyúlni.

- Nem levelezem senkivel. Elég nekem a taverna baja, semmi közöm efféle úr mulatságokhoz.

- Nem neked szól.

- Akkor minek nekem adod? – morrant a kocsmáros, de egy pillanatra mintha felismerés villant volna a szemében.

- Mert aki küldi, így parancsolta. A várból küldik. És Sofíának.

Ezúttal a fogadós rezzent össze, de sebesen úrrá lett a vonásain. Átvette a pergament és szótlanul bólintott.

A homályba burkolózó sarokban egy magányosan üldögélő, köpenybe burkolt férfi felkapta a fejét a névre.

- Megvagy tehát – dörmögte, s a tenyerébe csapott a kesztyűjével – Akkor hát mégsem veszítettem nyomodat, te eretnek szuka.