Ötödik rész

Az alkonyi eget levendulaszín felhőfoszlányok erezték, sejtelmes fénybe burkolva a kertet. Sofía a várfalnak vetett háttal nézelődött. Gyermekkorukban sokat játszottak itt Filemonnal, de már sok éve, hogy utoljára itt járt. Mégis, az a százados tölgy, amely alatt most a férfi szendergett, még mindig olyan büszkén áll, vaskos törzsét is éppúgy fonja be a repkény és a lonc, mint akkoriban. S ahogy mélyet lélegzett a virágillattól édes, lágy esti levegőből, már-már elhitte: kettejük között sem változott semmi. Semmi olyasmi, ami igazán számítana.

Carlosnak egyébként igaza lehetett, már ami nagybátyja vacsoráját illeti, kúszott elnéző mosoly Sofía arcára, ahogy a földre terített kendőre esett a pillantása. Az ott heverő maradék sült- és haldarabok és zöldséges lepényvégek valóban bőséges étkezésről árulkodtak. Maga Filemon pedig ugyancsak mélyen alhatott, mert nem ébredt fel a lány kitartó fürkészése ellenére sem. Bár olyan furcsa testhelyzetben kuporgott, hogy Sofía őszintén csodálta: egyáltalán hogy volt képes elaludni. „Persze, fájhatnak a sebei”, gondolta részvéttel, „nyilván azokat igyekszik kímélni.”

Melléje guggolt és gyengéden megérintette az arcát. Alig erősebben, mint egy fuvallat, a férfi mégis szinte rögvest felrezzent tőle.

- Ne aggódj – mosolygott rá – Minden rendben van. Csak azért jöttem, hogy… köszönetet mondjak. A fogadós elmondta, mi történt ma, és én köszönöm, hogy mindezt vállaltad… értünk.

Filemon csúfolódni akart, ahogy mindig is a gúny mögé menekült; de most nem ment. A sebei egyre inkább sajogtak, kimerítette a rettegés… és most végre olyasvalaki mellett van, aki előtt nemcsak, hogy nem kellett színlelnie… hanem merőben felesleges is lett volna.

- Valahogy helyre kellett hoznom Carlos meggondolatlanságát. Amúgy is sokan esendőnek tartanak; ez a vétek épp beleillett a magamról festett képbe. Nem sokat számít. Volt pár kalandom korábban is, amelyre fény derült. Ne – kúszott fáradt mosoly az arcára –, ne riadozz, egyik nőnek sem én voltam az egyetlen kedvese. És egyikőnknek sem lett semmi baja. Életvidám föld volt ez Don Canis Domini érkezése előtt.

- A környékbeli donok mégsem fogadtak téged akkoriban jó ideig a mulatságaikon és egyéb ünnepélyeiken. Hála valami kikapós fiatal özvegyasszonynak, aki rossz híredet keltette.

Csupán három szeretője volt az elmúlt tíz év alatt, néhány bordélybeli látogatást leszámítva. Dona Rosa sosem tartozott közéjük, és a nő ezért mintegy bosszúból festette jóval feketébbre Filemon vétkeit, mint amilyenek azok valójában voltak. A botrány akkoriban az egyház figyelmét is felkeltette, és bár az inkvizíció nélkül a mostaninál kevéssé veszélyes volt, mindenesetre azért elég kellemetlennek bizonyult. A képmutató környékbeli nemesség álszent megvetéséről nem is beszélve.

Voltaképpen üdítő tudat, hogy nem kell titkolóznia Sofía előtt.

- Erről ugyan hol hallottál?

- Szerinted? – fintorodott el a lány – Ott, ahol a mai eseményekről is. Meg minden másról is. A Három Lúd fogadósától. Ne aggódj, ő kedvel téged. Ahogyan a földeden élők többsége is.

Ez jólesett. Hiába tett úgy sokszor, mintha mit sem számítana.

Mégis…

- Akkor miért nem bíztak bennem? Hiszen még te sem…

A lány bűntudatosan hajtotta le a fejét.

- Én bíztam volna. De a papunk nem, és az ő szava számít. Sok borzalmat megélt, őt is meg lehet érteni.

- Hol vannak? A tieid. Próbáltalak figyelmeztetni benneteket, de…

- Itt, a városodban. Megkaptam az üzenetedet, legalább neked volt annyi eszed, az unokaöcséddel ellentétben, hogy ne vesd papírra; de végül mégsem kellett menekülnünk. Csak a papunk ment el – komolyodott el egy pillanatra –, hogy figyelmeztesse a carmonaiakat. Jól ismeri a vidéket… remélem, odaér még az inkvizítor előtt és utána épségben visszatér közénk.

Csak akkor ébredt rá, hogy ujjai már régóta Filemon melengető tenyerében nyugodnak. Nem tudta, mióta, de ha már így esett, hát ott hagyta őket az óvó fészekben.

- Miért választottad ezt a hitet? – kérdezte lágyan a férfi.

Sofía ujjai megrezzentek.

- Mert ez a hit az igaz és ez a tiszta.

- Nem vádképpen mondtam. Csak… szeretném tudni. Szeretném újratanulni, hogy mi fontos neked és miért.

- Hosszú történet – fordult el a lány. „Istenem, miért olyan nehéz ez?” – ostorozta magát; hiszen ezt akarta, ezért kereste meg Filemont, nekik beszélniük kell… nem feltétlenül erről, de erről is akár… Miért, hogy most mégis fél minden egyes szótól?

A férfi mosolya éppolyan bátorító és melengető volt, mint régen. Távoli emlék; félig még gyerek volt, és csak a várudvaron lett volna szabad egyedül lovagolni. Mert másképp nem illendő és mellesleg veszélyes is lehet. Ő azonban az első óvatlan pillanatban átugratott a kerítésen, és egy ragyogó délutánt töltött a közeli erdőben. Egészen addig, amikor rá nem ébredt, hogy elveszítette azt a kicsiny, ám vagyont érő, gallérra tűzhető boglárt, amellyel apja ajándékozta meg nemrég a születése napján. Rettegett, hogy megbüntetik miatta… akkor is Filemon segített megkeresni. A patakpart kövei közül halászta ki, kész csoda, nem hogy sodorta el az apró ékességet az áramlat. A fiú már kevésbé volt szerencsés, derékig elmerült a sodrásban, s jó pár percbe beletellett, mire a csúszós köveken a reszkető Sofía segítésével ki tudott kecmeregni. De még akkor sem magára gondolt; elébb őt kísérte haza, még valami mesét is kitalált apjának arról, hogy dehogyis akart Sofía elszökni, csak a lova riadt meg és ragadta magával… s mire az állat lecsillapodott, már mindketten alaposan eltévedtek. Égi szerencse, hogy Filemon véletlenül rátalált és hazavezette. Persze így is megbüntették, de nem túl komolyan, csupán egy alapos dorgálásban volt része.

- Nem lehet elég hosszú történet. Ha az elmúlt években minden percedet lejegyezted volna, én azt is boldogan elolvasnám.

Bolond alkonyi levegő. Vagy talán valamelyik virág illata olyan erős, hogy könnybe lábad tőle a szem.

- Nem sokkal azután kezdődött, hogy elmenekültem az esküvőm elől. És lehet, hogy ez most csalódás lesz neked, de tudnod kell, hogy nem a teljes bizonytalanságba szöktem… hanem egy nagynénémhez.

„Diana” – gondolta a férfi – „Akié eredetileg volt az imakönyv.”

- Persze ez is bolond egy remény volt, hiszen alig ismertem, csak azt tudtam, hogy biztos távolban él a családomtól. Meg azt, hogy amikor egyszer, kisgyermekként meglátogattuk, úgy fújtak egymásra anyámmal és főleg apámmal, mint a mérges macskák, de értem rajongott.

- És? Befogadott?

- Be – kúszott halvány mosoly a lány ajkára – És Isten bocsássa meg, ha bűn, de azóta is minden áldott nap sajnálom, hogy az Ég nem őt rendelte nekem édesanyámul.

Ezernyi emlék fakadt fel, színek, kacagás, eszmék, nagynénje szellemessége, fanyar humora, kalandok és végtelen nagy szeretet, amelyekre oly sok éven át nem mert visszagondolni. Félt, hogy csak elgyengítené a régi boldogság emléke. Most, Filemon mellett mégis jólesett felidézni mindazt, ami egykor történt… és furcsamód nem gyengének érezte magát tőle, hanem hálásnak… és erősnek. Hálás volt az égnek a nagynénjétől kapott sok jóért, és büszke volt rá, amiért kiérdemelte ennek a nagyszerű asszonynak a szeretetét.

Amikor csatakosan lehullt a lóról az idős asszony kapuja előtt, az özvegy donna a rózsafáit metszette. Ő akkor nagyon meglepődött rajta, azonban hamar megtanulta, hogy a könyvtára mellett a virágok a nagynénje legdrágább kincsei, és valószínűleg akkor sem engedne cselédkezet a közelükbe, ha fegyverrel kényszerítenék rá. Donna Diana belesápadt, amikor a reszkető, holtfáradt utazóban felismerte ifjú rokonát, de amikor Sofía aggódva kérdezte, jól érzi-e magát, nem rémisztette-e meg túlságosan, az asszony határozottan leintette.

„Ne aggódj értem, te lány, rég’ kinőttem abból a korból, amikor még érdemes volt csak úgy elalélgatnom. Most, hogy már egyetlen jóvágású senor sem sietne a megmentésemre, nem nyernék vele semmit, csak a ruhám koszolódna be. Márpedig ez az egyik kedvencem. Tehát? Mi hozott ide?”

Lehet, hogy az idős senora rajongott érte, de az is bizonyos, hogy ő is az asszonyért. Hat évig élt a fedele alatt, és – bármilyen csodával határos is, de – ezidő alatt mindvégig rejtve maradt valódi kiléte. A cselédség egy régi jó ismerős elárvult gyermekeként ismerte, családjából pedig nem kereste senki. Csak egyetlenegyszer. Az apja jött el; ő egy rejtekajtó mögül hallgatta végig a beszélgetést. Diana határozottan, már-már megvetően tagadta, hogy egy magafajta tisztes özvegy otthont adna egy szökött menyasszonynak; mire az apja elégedetten biccentett. „Mégiscsak az én vérem vagy, nővérem. Ha esetleg felbukkanna…” „Visszaküldjem hozzád?” „Más se hiányzik! Nincs szükségem nagyobb botrányra. Mutass neki ajtót, és éljen, ahogy tud.”

- Számítottam rá, mégis fájt – vallotta meg Sofía – Diana azonban még akkor is fel tudott deríteni. Együtt néztük a rejtekből apám vágtatva távolodó alakját, míg nagynéném jól hallhatóan morogta: „Méghogy a te véred… ha csak rád nézek, Diego, minden gyermeki lojalitásom ellenére is őszintén kételkednem kell jó anyánk házastársi hűségében.”

Filemon önkéntelenül is elnevette magát.

- Elragadó asszony lehetett.

- Ó, az volt! Emberséges volt, szellemes és volt bátorsága derűsnek maradni, amikor pedig a szokásjog alapján bele kellett volna fásulnia a magányba.

- Azt hiszem, kedveltük volna egymást.

Sofía inkább nem részletezte, hogy pontosan mennyire is. Ugyanis amikor beszélt róla Dianának, a senora véleménye meglehetősen velős volt; olyannyira, hogy a régi spártaiak is megirigyelhették volna. „Kapitális bolond vagy, te lány.” Később kifejtette bővebben is, és megígértette vele, hogy ha már egyszer volt olyan oktondi, hogy egy magafajta „vén csatalóhoz” menekült és nem Filemonhoz, akkor legalább azt az egyet ígérje meg, hogy rögvest régi barátjához megy, tűzön-vízen át, ha kell, amikor ő, Diana már nem lesz többé.

- Diana titkon lutheranus volt. Véletlenül tudtam meg, egyszer nagyon siettem hozzá valami bohókás hírrel, már nem is tudom, mi volt az, és kopogás nélkül nyitottam rá. Imádkozott, lutheranus imakönyvből. Engem akkor nem igazán érdekelt, hogy ki hogyan dicséri az Urat, tudtam, persze, hogy ezek veszélyes kérdések, de más dolgokkal törődtem akkoriban… először inkább a dac lobbant fel bennem. Ha apám, aki eltaszított, katolikus és Diana, aki segített rajtam, amikor arra kértem, lutheranus, akkor dehogyis leszek én az ő hite ellensége. Hát megkérdeztem, hogyan térhetnék át. Először nem akarta, féltett… de aztán csak elkezdett tanítani az új tanokra. És tudom, hogy a szíve mélyén ő is boldogan fogadta, mert később… sokkal később megtaláltam az imakönyvébe írt bejegyzését, amelyben hálát ad ezért a kegyért az Úrnak. És lassanként ráébredtem, hogy valóban megérintenek ezek a tanítások, és őszintén, igaz lélekkel tértem át.