Hatodik rész

- Nagyon boldog voltam Dianánál, de amikor meghalt, menekülnöm kellett. Mellette voltam, fogtam a kezét az utolsó pillanatig, de amikor elszállt belőle a lélek, futnom kellett, mintha utolsó tolvaj volnék… nem mertem maradni. Nem tudhattam, hogy apámék eljönnek-e a temetésre, azt se, hogy tudnak-e a betegségéről, talán már útra is keltek… nem akartam találkozni velük. Magamat is féltettem, persze, de azt sem akartam, hogy Dianát hazugságon kapják. Bár erősen gyanítom, hogy ezt ő még holtában is kifejezetten élvezte volna – mosolygott bánatosan.

- Volt egy kevés pénzem. Egy tavernában szálltam meg, és amikor hallottam, hogy a fogadós nagy hangon panaszkodik előző cselédlányára, aki egyszerűen megszökött pár napja, felajánlottam, hogy beállok a helyére. Akkor még nem tudtam, mennyire kemény élet lesz… de talán jobb is így. Ha tudom, meglehet, nem teszem meg… és akkor talán kenyér nélkül maradtam volna.

Filemon keze ökölbe szorult a gondolatra, hogy milyen élete lehetett a lánynak négy éven át.

- Miért nem hozzám jöttél? A nagynénéd halála után. Akkor már… akkor már az én apám sem élt, a te családod úgysem törődött veled…

- Egyedül voltam – vont vállat Sofía, de a tekintetén látszott, hogy ez a kérdés sokszor rághatta az ő lelkét is – Bármilyen nehéz is volt, de a fogadóban legalább az életemet nem kellett féltenem. Amikor a nagynénémhez szöktem, űzött a kétségbeesés, de… akkor és ott nem volt erőm újabb útra kelni.

- Miért jöttél most mégis vissza? Jólesne azt hinnem, hogy miattam, de elég nyilvánvalóvá tetted több ízben is az ellenkezőjét.

Hiába próbálta leplezni, a hangjában bűntudattal vegyes csalódottság kongott. Sofía ujjai önkéntelenül is megrándultak, már nyúlt volna, hogy lesimítsa a fájdalmat a férfi arcáról… de egyszerre elhagyta hírhedt vakmerősége. Összekuporodott a földön, s átkulcsolt térdeinek vallotta meg múltja legkeserűbb részét.

- A fogadóbeli szolgálatom alatt ismét találkoztam lutheránusokkal. Megnyugvást találtam köztük, amikor már nem mertem remélni… boldogság volt újra valakihez tartozni. És olyan egyszerű és tiszta, amiben hisznek. Miután befogadott titkos gyülekezetük, minden nehézség ellenére is csaknem boldog voltam azokban az években.

Azonban végül valaki elárult minket – szellő sem rezdült a kertben, a lány mégis összeborzongott. Úgy elmerült a múltban, hogy szinte észre sem vette, amint Filemon a vállára teríti a köpenyét – Aznap este… a szokásosnál hosszabb és nehezebb napom volt a fogadóban, és amúgy sem éreztem teljesen jól magam. Nem mentem el az istentiszteletre. Az egyik lány a fogadóból, Ana, aki szintén hittestvérem volt, pár napja tért meg a hitünkre; mielőtt elindult volna, kölcsönkérte a medálomat. Egyszerű, rézből hajlított virág volt, de neki semmije nem volt, és az istentisztelet után adta volna össze kedvesével a pap; szerette volna, ha valami kis ékességet viselhet az esküvőjén. Persze, odaadtam; utána aludni próbáltam, de nem volt nyugovásom. Amikor valamivel jobban lettem, utánuk mentem…

Ott is a falu határában találkoztunk mi, hittestvérek; elhagyott épület ugyan nem volt, de mi összetákoltunk egyet. Aznap – Sofía hangja elcsuklott, mire a férfi vigasztalóan, gyengéden átkarolta – aznap már messziről éreztem, hogy baj van. Furcsa pattogást hallottam… és a szag, amelyet felém sodort a szél… nem tudtam akkor még, mi az, csak azt, hogy iszonyatos és félelmetes. Aztán… aztán hamarosan már tudtam. Füstszag volt, az égő hús füstje, és a fát felfaló lángok ropogása. Valaki rájuk gyújtotta a kunyhót…. És én nem segíthettem. Csak ott álltam, dermedten a bozót fedezékében, de nem segíthettem…akkor már egy eleven tűzgolyó volt az egész…

Sofía körül lassan elmosódott a várkert, s a fák és virágok semmibe foszló képén át felrémlett az az iszonyatos máglya. Reszkető ujjai minden erejével kapaszkodott Filemon kezébe, egyedül a férfi érintésének melege, a benne lüktető eleven élet tartotta itt, s rettegett: nélküle visszahullana ismét a vérben, könnyben és kínhalálban izzó tisztásra – és talán többé sosem juthatna ki onnan.

- Nézz rám! Nézz rám… Sofía! Nézz rám!

Borzongva eszmélt fel. Nem tudta, mióta szólongathatta, de riadt és bűntudatos arckifejezéséből ítélve már elég régóta tehette.

Ahogy Filemon pillantása végre ismét összekapcsolódott a lány immár kitisztult tekintetével, megkönnyebbült sóhajjal zárta a karjaiba.

- Nem kell átélned. Soha többé, ezt megígérem neked. És bocsáss meg, hogy miattam emlékezned kellett rá. Ostobaság volt tőlem.

- Ne – rázta meg a fejét – Egyszer úgyis el kellett volna… És most már nincs hátra efféle iszonyat… most már könnyebb. Hadd fejezzem be. Nekem is jobb lesz úgy. Akkor – folytatta a visszaemlékezést, de tekintetét most már végig a férfi arcára szegezte – a tisztáson, nem tudom, meddig maradhattam ott, azt sem tudom, eszméletemnél maradtam-e végig, sikoltoztam-e… semmit. Sírni sírhattam, mert arra emlékszem, hogy az arcom, a kezem csurom víz volt…. de ennyi. Csak minél távolabb akartam lenni onnan… égi szerencse, hogy amikor végül összeszedtem annyi erőt, hogy futásnak eredjek, nem a falunk felé futottam, hanem a szomszédos birtok felé. Később tudtam meg, hogy az már a te birtokod. Ott engem nem ismertek, de a gyülekezet iszonyú halálának híre hamarosan oda is eljutott. Egy fogadóban szálltam meg és hallottam, amint két férfi az udvaron arról beszélget, hogy kár volt rájuk gyújtani a házat, mert „így nem lesz inkvizíciós per és lehet, hogy némelyik eretneknek sikerült megszöknie”. Mire a másik azzal nyugtatta, hogy „az nem lehet, megszámolták a… maradványokat és úgy tűnik, hatan lehettek benn. És az utolsó kémjelentések szerint a gyülekezetben is annyian voltak.” Nem értettem, hiszen heten voltunk… aztán rájöttem. Anát nem számolták bele, ő még új volt… és erről győzött meg a beszélgetés folytatása is. „Bár felismerhetetlenek voltak, kettő kiléte szinte biztos. A helyi földesúr egyik fegyvernöke, no, képzeled, meg valami Sofía nevű nő, állítólag fontos szerepe volt a gyülekezetben… A férfit egy gyűrűről, őt meg valami medálról ismerték fel. Elformátlanodott az is, de senki más nem viselt hasonlót.”

Úgy éreztem, ha még többet hallok, megtébolyodom. Bár persze azt felfogtam, hogy ha halottnak hisznek, biztonságban vagyok; de képtelen voltam hallgatni szenvtelen csevegésük erről az iszonyatról. Kihajoltam az ablakon, hogy betegyem az ablaktáblákat…

Hiba volt. Az udvaron rajtuk kívül még sokan mások is voltak… köztük valaki, akit még a régi faluból ismertem. És most már te is ismersz.

Filemon csontjaiba lassan kezdett visszakúszni az a hidegség, amely az inkvizítor előtt borzongatta. Így már érthető volt minden.

- A kém? Tomás?

- Igen. Az inkvizítor spionja, és már akkor is minden bizonnyal az volt. Biztosra veszem, hogy ő figyelte ki és árulta el a hittestvéreimet is. Tudtam, hogy észrevett; találkozott a tekintetünk. Menekültem hát, ismét; így jutottam el ide. Nem ismertem senkit és nagyon féltem, de próbáltam saját hitemen levőket keresni… senki másra nem számíthattam. Végül sikerült, és… a többit már tudod. Nemsokára belénk botlott az unokaöcséd, aztán az ő ügyetlenkedésének hála te is megtudtad, nyilván Carlos beszélhetett rólam is neked, és…

A férfi visszanyelte a mondandóját. Végül is… egy imakönyvi bejegyzés vagy Carlos fecsegése… majdnem mindegy.

És nem akarta félbeszakítani a lány beszédét. Most nem, amikor így néz rá.

Végre ismét olyan bizalommal, ahogy gyermekkorukban tette. És azzal a fényesen izzó szenvedéllyel, amelyet annyi nő szempárjában látott lázas éjjeleken… de mégis mindegyik csak halovány mása volt annak, amely Sofía tekintetében lobogott.

És mellesleg annak is, amit most ő maga érzett.

- Sajnálom, hogy nem mertem hozzád őszinte lenni és nem vallottam meg én magam mindent már sokkal hamarabb, Filemon. Talán mindenkinek sokkal könnyebb lett volna úgy.

Valóban; de nem volt szíve vádolni miatta. A lány kimerültnek tűnt, gyengének és végtelenül sebezhetőnek; és ő elvakult dühöt érzett a gondolatra, hogy bárki is ártalmára lehet. Márpedig a kém még él, mart belé ismét a nyugtalanító tudat.

Mintha Sofía megérezte volna a gondolatát.

- Maradhatnék még egy keveset? Itt, nálad? A birtokodon? Tomást elkergette az inkvizítor, hála Istennek meg a te mesterkedésednek a hamis levéllel, de ettől még él… és félek, hogy ő nem ment el. Csak pár hétig… amíg meg nem unja a lesben állást, addig maradhatok?

Alighogy kimondta, már átkozta magát. Pár hét… évek hosszú sora is kevés lenne most, hogy talán… talán ismét egymásra találhatnak ők ketten. Legalább annyira rettegett Filemon válaszától, mint amennyire vágyott rá, és sokért nem adta volna, ha valami égi csoda jóvoltából még nyerhetne egy kis reményt… pár percnyit csak…

Sebes léptek dobogása verte fel a kert csendjét s mielőtt még a férfi megadhatta volna a feleletet, a gondosan nyírt rózsabokrok közül az enyhén ziháló Martín bukkant elő.

- Don Filemon, engedelmét kérem, de ezt feltétlenül… oh, senorita, bocsásson meg! – hajtott fejet, amint észrevette a köpenybe burkolózott lányt – Senor, tudom, hogy parancsba adta, hogy senki ne zavarja, de ezt akkor is hallania kellene. És… khm… csak a senornak kellene, engedelmével. Már megbocsásson, senorita…

- Milyen szertartásos lettél, Martín – jegyezte meg Sofía, hálásan a haladékért, és megfordult, felfedve arcát – Régen egyszerűen csak elzavartál, ha útban voltam. Ha jól emlékszem – kúszott évődő mosoly az ajkára –, nem is egyszer neveztél makacs, vadóc fruskának.

- És már akkor is a legnagyobb dicséretnek szántam – hajolt meg az öreg szolga őszinte örömmel és tisztelettel, ahogy felismerte – És boldog vagyok, amiért ismét itt látom, senorita Sofía.

„Az Isten áldja meg érte, amiért sosem lepődik meg semmin” – gondolta magában Filemon, de ez a csekély öröm mit sem változtatott azon, hogy meglehetősen rossz néven vette váratlan megjelenését. „Kedvelem az öreget, de azért… lefogadom, hogy kifejezett örömét leli benne, hogy mindig a lehető legrosszabbkor bukkanjon fel!”

- Ahogyan engem is nagyon boldoggá tesz Sofía jelenléte – jegyezte meg nyomatékosan– De még inkább azzá tenne, ha végre ismét kettesben maradhatnánk, ő meg én.

Martín bűntudatos képet vágott. Legalábbis megpróbálta, de nem igazán sikerült neki. Azonkívül az is látszott rajta, hogy majd’ szétfeszítik a hírei.

- Akkor talán később felkeresem, senor – sóhajtotta mártírképpel – Igaza van, ráfér most a senorra egy kis békesség.

- Egyetértek. Csak sajnos a látványos belépőd sikeresen messze űzte – jegyezte meg Filemon fanyarul – Valóban olyan égbekiáltóan fontos, amit mondani akarsz?

- Talán mégis meg kellene hallgatnod – erősítette meg a lány is – Nemsokára visszajövök –érintette meg a vállát búcsúzóul és felállt. Filemon azonban visszahúzta maga mellé.

- Maradj. Kérlek – majd az öreg szolgához fordult – Nos? Mi az a nagyon fontos hír?

- A spion halott.

Amazok egyszerre kiáltottak fel.

- De hogyan?!

- Túl sokat én sem tudok. Mézes borért mentem a Három Lúdba, és ott találtam a felcsert, aki nekifohászkodott az ivásnak, de amúgy istenesen. Kérdeztem, mi baja, mire azt felelte, el akarja felejteni, amit látott. Pár órával azelőtt gyógynövényeket gyűjtött az erdőben, és látta a kémet veszekedni egy másik férfival, akiben az inkvizítor két fegyveres szolgájának egyikére ismert. Az a férfi valami olyasmit mondott, hogy Ignatio atya meggondolta magát: egy magafajta hazug féreg mégsem érdemli meg az életet. És azzal markolatig belédöfte a tőrét.

- Irgalmas Isten – suttogta Sofía. Filemon maga is enyhén reszketett, de azért megszorította a lány kezét; őszintén remélve, hogy legalább valamennyi erőt képes átadni neki.

- Szerencsétlen Antonio messere rettegett, hogy felfedezik, de szerencséje volt. A fegyveres szolga kihúzta a holttestből a tőrét és utána elment, gondolom, a gazdája után; észre sem vette a felcsert.

Minthogy feleletet még mindig nem kapott, kissé tétován folytatta.

- Nos hát… úgy véltem, talán ezt szerették volna tudni. És talán azt is jól tettem, hogy szóltam a felcsernek: ne beszéljen róla senkinek. Jól tettem?

Filemon arcvonásai most először engedtek fel, amióta a szolga megzavarta őket.

- Nagyon jól, Martín. Elébb-utóbb ugyan úgyis kiderül, valószínűleg, de mostanában épp eléggé felborzolódott errefelé az emberek nyugalma, semmi szükség további borzalmakra. Köszönöm neked.

Az öreg szolga ugyan csak hosszas körülményeskedés után távozott; nyilván jól leplezett, de egyébként igencsak élénk kíváncsiságából adódóan nemigen akaródzott neki otthagyni őket – Sofía azonban még így is kevesellte ezt a haladékot. Amikor végre magukra maradtak, egy loncvirágot szakított le, és azt morzsolgatta elmélyülten, gondosan kerülve Filemon tekintetét.

- Akkor hát… most már senki nem él a földön, aki tudná, hogy nem égtem én is benn abban a tűzben. Nem vagyok veszélyben.

Mintha minden egyes szó kőkoloncként nehezedne a nyelvére; fáj minden egyes hang… hiszen mindahány mind távolabb viszi a reményeitől.

- Biztonságban vagyok és nincs szükségem segítségre.

Kimondta, elvégeztetett. Nem mert a férfira nézni, félt attól, hogy vajon mit olvasna ki régi barátja tekintetéből… vagy akár Filemon az övéből.

A virág selymes szirmai megnyugtatóan simultak az ujjai alá, egyetlen ismétlődő mozdulat, egy pókfonál csak, amely ideköti… ha ez sem volna, úgy érzi, belehullana a semmiségbe. Nem létezik, hogy a férfi nem hallja a szívdobogását… vagy akár az az akárki, aki odafenn a toronyban hallgatózik, hiszen akármilyen vigyázva nyitotta is ki az ablaktáblát, azért csak megnyikordultak a vén eresztékek. Talán Martín… vagy még inkább Carlos. Vajon mit érthet meg egy sihederfiú mindabból, amit még ők maguk sem mernek érteni?

Az ő bőre jeges vagy a férfié forró? Mert szinte égeti az érintés, ahogy Filemon ujjai átfonták a kezét.

A férfi másik keze az álla alá siklott, s gyengéden maga felé fordította az arcát. Az utolsó kósza napsugarakban csaknem izzott a smaragdszempár, ahogy fogva tartotta Sofía tekintetét.

- Igazad van. Bátor vagy, szellemes és szabad, és soha még nem ismertem hozzád foghatót – senkit, sem férfit, sem nőt. És ezért nem szorulsz senki segítségére és jobban meg tudod védeni magad, mint bárki más tenné. Én mégis esküszöm neked, hogy azért megpróbálom én is, amíg csak dobog bennem a szív. Melletted akarok lenni, ha szükséged lenne rám…  - nyugtalanul szántott sűrű vörhenyesszőke fürtjeibe; Sofía emlékezett rá jól: sihederkorában is mindig így tett, ha zavarban volt... vagy ha nagyon izgatott volt - De elismerem, hogy nekem még nagyobb szükségem van rád. A semmiség peremén egyensúlyozom már hosszú évek óta, és még csak észre sem vettem, amíg te ismét fel nem bukkantál. És igen, egy örökkévalóság óta nem hordtak le úgy, mint akkor te, de akkor is az volt a legboldogabb napom már nagyon régóta. Gyönyörű időket töltöttünk együtt régen, egyre többet gondolok azokra az évekre… és szeretném, ha nem szakadna vége.

„Régi mese csak.” „Írjunk hozzá új fejezetet!”

Sofía arcán mosoly suhant át, ahogy eszébe jutott: hogyan válaszolt a férfi pár napja az ő kétségeire. „Talán ő is emlékszik még rá…”

- Valóban szép volt a kettőnk története… és végtére is az elmúlt napokban máris hozzáírtunk egy fejezetet. S javíts ki, ha tévednék, de szerintem egész jól sikerült… és én boldogan – hirtelen elcsuklott a hangja. „Ilyen nincs”, gondolta méltatlankodva, „megfordult a világ sora egészen… most ő komoly és én tréfálkozom… de ha még valaha az életben kijön a számon egy értelmes mondat, akkor megfogadom, hogy soha többé nem fogom kárhoztatni, ha tréfára fog majd egy torokszorító helyzetet. Most már megértem. Kell valami, amitől könnyebb a lélegzet…”

Az agyongyötört loncvirág szétporladva hullt szoknyája redői köré, varázsos édességgel töltve meg a levegőt. Már-már nem evilági édességgel, hogy az már szinte fájt… és a kicsorduló könnyekkel együtt a lány torkát szorongató remegés is feloldódott.

- És boldoggá tenne, ha közösen hozzáírhatnánk még rengeteg fejezetet.

Filemon mosolya ezúttal az egész arcát beragyogta és megejtően fiatallá varázsolta az elmúlt napok rettegése után kissé megfáradt vonásokat.

- Annyit, amennyi csak belefér az örökkévalóságba!

Fenn, a toronyszobában Carlos elégedett mosollyal tette be az ablaktáblákat – és egyébként éktelen ricsajjal is, mert a nehéz fa túl korán csúszott ki az ujjai közül. Az összefonódó pár azonban meg sem hallotta a rég’ vágyott csók kábulatában.

Vége